A hatvanas évek elején a Károlyi-palota a kiállításokon túl irodalmi emlékműsoroknak és
konferenciáknak is helyet adó szellemi műhellyé válik, a palota kertjében pedig hangversenyeket
rendeznek. A tetszetős kulisszák között azonban, mint a múzeum egy volt munkatársa felidézi, „a
tudományos dolgozók jelentős része meghurcolt, megbélyegzett, kirekesztett emberekből
verbuválódott: nyílt titok volt, hogy például Baróti Dezső, a szegedi egyetem korábbi rektora, 56
után évekig börtönben ült; munkát és menedéket talált itt Vezér Erzsébet, Szekeres László, Jenei
Ferenc és így tovább.”
197
Egy irodalmi múzeumban sosem lehet tudni, miből kerekedik állambiztonsági ügy, még ha egy
olyan, látszólag ártalmatlan eseményről is van szó, mint Zrínyi Miklós halálának a 300.
évfordulója. Az emlékkiállítás megnyitóján ugyanis a tárlat rendezői Kodály Zrínyi szózata című
művét kívánták megszólaltatni, de mint a már idézett egykori könyvtáros meséli, ez nem is volt
olyan egyszerű eset. „Problémát az jelentett, hogy az oratórium indexen volt, mert ’56-ban
gyakran játszották, ezért féltek, hogy a levert forradalom szellemét éleszti. Horváth Márton mégis
támogatta az ötletet, és a Magyar Rádiótól kölcsönkértek egy magnószalag-másolatot, így az
oratórium a kiállítás megnyitóján elhangzott. A közönség megrendülten fogadta a zenét, a
refrénszerűen fel-felhangzó »Ne bántsd a magyart!« kiáltásokat.”
198
Horváth Márton az 1960-as évek közepén