Amikor a feleszmélés egyik szükséges, de nem elégséges feltételeként a népek nagy tanítója
végleg lehunyja a szemét (1953), Horváth még mélyen megrendül. „Összehívtam az embereket az
agitprop osztályon, hogy Sztálin haláláról beszéljünk, s az történt velem, ami sem előtte, sem
utána soha: nem tudtam megszólalni.”
107
Horváth megrendülése csak fokozódhatott, amikor tudomást szerzett az 1953 júniusában
Moszkvába rendelt magyar pártküldöttséget ért szovjet bírálatról. Sztálin utódai ugyanis
Magyarországról szólva a túlzott iparosítás, a romló életszínvonal és az államvédelmi szervek
önkénye mellett súlyos hibának nevezték azt is, hogy a legfelsőbb magyar pártvezetés kizárólag
zsidókból áll. „Nyíltan kell beszélni arról, hogy nem eléggé vittek előre, felelős posztokra magyar
[értsd: nem zsidó] nemzetiségűeket”, jelentették ki a szovjetek, hozzátéve azt is, hogy „a
Minisztertanács elnöke [Rákosi helyett] magyar legyen.”
108
Hazatérve Rákosi a szovjet előírásoknak megfelelve hosszan sorolta a maga és vezetőtársai által
elkövetett „hibákat” a párt Központi Vezetősége előtt. Beszédében, amely az ülésen hozott,
szokatlanul szókimondó párthatározathoz hasonlóan nem került a nyilvánosság elé, a pártvezér
egyebek mellett elismerte azt is, hogy „akarva, nem akarva, háttérbe szorítottuk a magyar [értsd:
nem zsidó] elvtársakat.”
109
A „zsidótlanítási” kampány a magyar pártvezetésben heves reakciókat vált ki. Amikor a moszkvai
bírálat egyik címzettje, a Politikai Bizottságból ekkor kikerült Révai József a magyar pártvezetők
származásának a firtatásáról értesült, állítólag felindultan megkérdezte: „Mi köze ennek a
marxizmushoz? Ők nem zsidók, hanem magyarok!”
110
A hírek Horváth Mártont is felkavarják. Bár formálisan neki is távoznia kell a PB-ből, „állandó
meghívottként” továbbra is részt vesz az üléseken (a következő év júniusától pedig az agitprop
osztály helyett ismét a Szabad Nép irányítója lesz). A moszkvai ledorongolás sokkhatását tükröző,
Rákosinak írott zaklatott hangú levelében eltúlzottnak nevezi a magyar pártvezetést ért szovjet
bírálatot, mivel szerinte „az elmúlt évek munkáját [...] nem lehet kizárólag vagy döntően csak
negatívumokkal jellemezni”
111
, a magyarságuktól megválni kényszerülő, hirtelen zsidóvá
minősített vezető káderek ügyére is utalva pedig a korban szokatlan módon azt kéri, javasolják a
szovjet vezetőknek, hogy bírálják felül az álláspontjukat, és „módosítsák az olyan megjelöléseket,
melyek nemcsak jelzők, hanem elvi megítélés kérdései is”, mint például „a »magyar« származás
kérdése”.
112
107
Interjú Horváth Mártonnal. Lásd Vámos György (szerk.): Sorshelyzetek – Emlékezések az ötvenes évekre. KJK Kiadó,
Budapest, 1986. 94.
108
T. Varga György (közread.): Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól – 1953.
június 13–16. Múltunk, 1992/2–3. 245. és 265. Elérhető: https://adtplus.arcanum.hu/hu/search/ (fizetős tartalom). Idézi
Standeisky Éva: A kommunisták politikai antiszemitizmusa – 1945–1957. Századvég, 2007/2. 10. és 17. Elérhető:
https://www.yumpu.com/hu/document/view/7232882/standeisky-eva-a-kommunistak-politikai-antiszemitizmusa-
1945-1957. (Letöltve: 2017. 02. 11.) A szovjet vezetők látszólag antiszemita megnyilatkozásaikkal éppen azt kívánták
elhárítani, hogy a permanens válság miatt zúgolódó magyar társadalom dühe a Rákosi-féle „zsidó uralom” ellen
forduljon, és az így fellángoló antiszemitizmus még kezelhetetlenebbé tegye a helyzetet.
109
Jegyzőkönyv a Központi Vezetőség 1953. június 27-28-i üléséről. Rákosi Mátyás hozzászólása. MNL OL MK-S
276. f. 52. cs. 24. ő. e. 11. A pártvezérhez hasonlóan tagadta meg a magyar néphez való tartozását három évvel később,
1956 júliusában Gerő Ernő is, amikor a szovjet pártelnökség megbízottja kérdésére először azzal hárította el Rákosi
utódjának a szerepét, hogy „ő is zsidó, és sokkal helyesebb és politikailag szükségesebb lenne, hogy magyar legyen
az első titkár”. Lásd Vjacseszlav Szereda–Alekszandr Sztikalin (szerk.): Hiányzó lapok 1956 történetéből. Dokumentumok
a volt SZKP KB levéltárából. Móra Kiadó, Budapest, 1993. 47. (Idézi Standeisky Éva: I. m. 17.) Ugyanígy vélekedett 1956
júniusában a szintén zsidó származású Kovács István politikai bizottsági tag, a budapesti pártbizottság vezetője is,
amikor arról tájékoztatta Jurij Andropov szovjet nagykövetet, hogy ő maga határozottan ellenezné, ha
megválasztanák a Központi Vezetőség másodtitkárává, „mivel ő nem magyar nemzetiségű.” Lásd Szereda–Sztikalin
(szerk.): Hiányzó lapok 1956 történetéből. I. m. 32. Mindez azért különös, mert Rákosi, Gerő és Kovács is
Magyarországon született, magyar anyanyelvű és nemzetiségű, asszimilálódott zsidó szülőktől, a tanulmányaikat is
magyar iskolákban végezték, és az életük javát is ebben az országban élték le. (Még a Rákosi és Gerő által a moszkvai
emigrációban használt személyi igazolvány nemzetiség-rovatában sem a ’jevrej’, hanem a ’vengerszkij’ szó szerepelt.)
Amikor azonban az 1953-as szovjet bírálat a magyar vezetők származását is a rendszer stabilitását fenyegető politikai
kockázatok közé sorolta, Rákosiék a politikai túlélés érdekében zokszó nélkül tudomásul vették új besorolásukat, és a
bolsevik önbírálat erényét gyakorolva elismerték állítólagos zsidó identitásukat.
110
Pünkösti Árpád: Rákosi a csúcson – 1948–1953. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996. 285. Elérhető:
http://mek.oszk.hu/05300/05372/05372.htm. (Letöltve: 2015. 01. 11.)
Várakozásra kényszerülő járókelők a budapesti Nagykörúton 1953. március 9-én délelőtt 10 óra és
10 óra 5 perc között, amikor Sztálin temetése alkalmából az egész országban leállították a közlekedést
Forrás: Magyar Filmhíradó, 1953/12. Elérhető: https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=11209
