Hajnali Madár.

Tamási Áron tizenhárom elbeszélése.

Tamási Áronnak ez a könyve nem éppen most jelent meg. De minthogy magasztaló menetek vonulnak körülötte, kiváncsi idegen módjára szeretném szemtől szembe megvizsgálni. Varázserejü tehetség, mondják. Hát persze hogy az. Csakhogy inkább azt firtatnám, hogy varázserejével miféle csodákat csinál.

1. (Nyelve.) Emberei székely nyelvjárásban beszélnek és többnyire neki is kedve szottyan erre az izes beszédmódra. Irásán a székelyes zamat uralkodik; ahol lehet, népi fordulatu közszólással él. Persze nem az olyan mondatokra gondolok, hogy „mü es elmenénk”. Itt a zamatot csupán a félmult képviseli, a „mü es” másra se jó, mint tudatni, hogy irónk mennyire tiszteli a beszéd valóságát. De irodalmi mondatokban is tájkiejtés szerint ir egyes szavakat, szerencsére nem következetesen. Az Erdély szülte román katona hihetőleg Erdélyben tanult meg magyarul. Tamási könyvében mégis magyarosabban beszél mint a székelyek. Ugyan egy helyütt azt mondja: „Hát mikor mennyek?” De ez is az iró jóvoltából való, mert ő irja „mennyek”-nek a „menjek”-et, és a székellyel is ugy kiáltatja „mennyetek!” – nem tudni miért. Hiszen mindenki ugy ejti ki, Tamási is, én is, mégsem a kiejtés szerint jegyezzük. S a román katona kérdésére „Egy pirhullám futott az Etelka arcán”. Székely iró szedi föl ezt a durva magyartalanságot. A helyes szórendet pedig titokzatos okok miatt fölforgatja:

„– Keritsetek egy széket, te!

Serényen keritett is a leány...” irja, ahelyett, hogy „Keritett is a leány serényen”. Ez a leány „csillogó, kék szemeivel” néz. Holott a páros testrészeknek többesben való használata csak különös esetekben szabatos. De észre kell vennünk az idézet első felét is, amelyben a többes második személy mellett az egyesszámu „te” indulatszóvá változik. Ez valóban varázslat, noha megfigyelés eredménye. A mondatszerkezettel azonban másutt is baj van. Fölütöm a könyvet: „gyengitőleg utána tettem jóhangosan”, irja. Három értelmi hangsuly fenekedik egymásra, mindegyik a mondathangsuly főszerepéért küzd, miközben a mondat egésze nehézkessé és ritmustalanná válik. Ezek a hibák annál nagyobbak, mennél tehetségesebb az iró. Nyelve előtt tehát egyáltalában nem borulok a porba, noha szókincse bőséges. Rosszmájuan és készségét valóban kisebbitően hadi-gazdag nyelvnek is mondhatnám. Merthogy ez a bőség miért keveredik nem ritkán zavarrá, annak aztán mélyebb okai vannak.

2. (Stilusa.) Az irodalmi stilus a nyelvi készség meg a gondolati tartalom találkozata. Tamási sürün stilustalanná válik a gondolati tartalom helytelensége miatt. Romantikussá, mert irója nem tudja, mit csinál. A könyv ezzel a mondattal, a stilusnak ezzel a próbakortyával kezdődik: „Öröme hajtotta, mint a benzin a motort”. Ime, milyen romantikus hangot ütött meg! Csak az a baj, hogy szemléletemet nem tudja megcsalni. Mert az öröm nem oka azoknak a friss mozgásoknak, amelyeket az örvendező ember végez. Ezeknek oka egyben az öröm oka, azaz éppen ezek az a lelki állapot, amelyet örömnek nevezünk. Nem is az öröm hajtotta haza Tamási emberét, hanem ellenkezőleg, azért örült, mert hazajutott. Iró nem maradhat el ennyire kora tudományos szintje mögött. Hiszen a költő az, aki a szemlélet határán jár, aki tényekben varázsolja elénk azokat a törvényeket, amelyeket a tudomány kategóriákba foglal. Megelőzi a tudományt, vagy követi, de semmi esetre sincs vele ellentétben. Öröme tehát nem hajtotta, mint a benzin a motort. Annál kevésbé tehette ezt, mert hiszen a benzin nem hajtja a motort. A motort a benzingáz robbanása hajtja. De persze, ha nem úgy irjuk az egészet, akkor elvész az egész romantikus lendület. Efféle zavarosságok keverednek nála bőviben akadó finom képekkel. Cimadó irását igy vezeti be: „A vizek hátáról leszállott a fény. Az erdők átbujtak a horizonton. A mezők lehunyták szemöket. A hegyek elsülyedtek. Bent a faluban pedig eléjött rejtekéből a denevér és az első ház derekára karikát repült suhogva. S reá kialudtak lassan a virágok a fán s a házakban meggyultak a lámpák. Aztán énekelni kezdett a csendben a harang is, mire végérvényesen megszületett a falusi este.” Ime, ahány a kép, annyi a stilus. A vizek hátáról leszállott a fény. Tehát azelőtt lovagolta a vizeket de most nem teszi. Ez a kép csak fogalmilag (spekulative) van vonatkozásban a sötétedéssel, szemléletileg nincs. Az erdők átbujtak a horizonton. Tehát látóhatárunkon lassacskán tuljutottak,[36] mintha távolodó vonatból néztük volna őket. Vagyis nem a látóhatár formája változott[37] meg, hanem a tartalma. Ugyanoly messzire látunk, ugyanoly jól, csak az erdőket nem látjuk, hanem helyettük valószinüleg mást. Ez a helyes értelmezés. E képnek tehát semmi köze a sötétedéshez. A mezők lehunyták szemöket. Ők hunyták le, tehát őket nem látni. Struccpolitikát folytatnak. Azonkivül: mi lehet a mezők szeme? A hegyek elsülyedtek. Balzac ugy irta volna, hogy: a hegyeket már csak sejteni lehetett. De Balzac ma már nem korszerü, csak jó. Ám hogy a sülyedésnél maradjunk, inkább mondhatta volna Tamási, hogy az egész világ elsülyedt. A kép logikája különben a következő: Ami elsülyedt, azt nem látni. A hegyeket nem látni. A hegyek tehát elsülyedtek. Azonfölül pedig, sötétedésről van szó, amit legföljebb a sülyedés folyamata ha idézne, ilyesképpen: látni lehetett, ahogy a hegyek elsülyednek a távolban. Aminthogy valóban e folyamatot hordozza ez a finom képecske: S reá kialudtak lassan a virágok a fán s a házakban meggyultak a lámpák. Ami egyuttal több is a puszta érzékeltetésnél, mert a lámpa-képzet révén összekapcsolja a természetet az emberiséggel. Mindent összevéve tehát nagy bajok vannak ezzel az „őserejü” stilussal. A romantikus olvasó, aki madártávlatból szemléli, esetleg káprázatosnak találja.

De[49] az osztályharc szimbólumaként mégis adódik egy romantikus mozzanat. Egy Dózsa nevü székely György névre keresztelteti a fiát. Ez a novella (Hajnali Madár), mely a békekötés előtt játszódik, valóban mélyebbre hatol. A paraszt kocsis itt nemcsak „székely”, hanem paraszt is az urakkal szemben. Az összeomlás kárörömet kelt benne s a szolgálóban is, aki „a felbukott urak tetején összetalálkozott a legénnyel”. Az urak a pappal együtt lerészegedve cigányzene mellett siratják hivatalaikat, avagy mint ők mondják, Erdélyt. Belebőgnek a hajnalba, amelynek ragyogásában a székely parasztok már szántják a földeket. Ez a kötet legjobb darabja (vö. 2.) és tanuság amellett, hogy Tamási lát, ha látni akar. – Ami a nemzetiségi kérdést illeti, ahhoz csak egyetlen adalékkal szolgál. A fentemlitett román katona elveszi a magyar lányt, de nászéjszakájukon rájuk gyujtják a pajtát. Ez a katona, mikor leült a kanapéra, ugy megrecsegtette, „mintha kinozni akarná.” A könyvben másutt románok nem is szerepelnek.

5. (Lélektana.) Nagyon egyforma emberek ezek a székelyek. Tamási ugy látszik, hogy általában a székelyt kivánja velük idézni. S az általános emberit. Ami aztán ebből kikerekedik, az a módos gazda osztálylelkülete (Leszámitva a Hajnali Madarat). Az sem egészen, hiszen a zsellérekhez való vonatkozása hiányzik. Mert az csak nem elég, hogy velük nem köt atyafiságot. Az alakok lelki életét nagyrészt ősi, egyszerü állapotok teszik, öröm, bánat, avagy tréfálódzás és ravaszkodás. És mindez mint a karikacsapás, gátlás nélkül. Persze itt nem tudom, mennyire van igazam, mert ezekben az irásokban tulteng a lira, ugyhogy az ember Tamási lelkébe botlik, amikor az alakjáét akarja megcsipni. Gyermekalakjai a legkitünőbbek, (Mihájka, szippants!) ámbár lehet, hogy itt belőlem is a kispolgári romantika buvik elő. Nem az a baj, hogy ezek a serdülő fiatalok nem a mezőgazdasági proletáriátushoz tartozóak, hanem hogy olyanok a könyv szerint nincsenek is. Gyerek gyerek, éppugy mint ahogy ember ember. Csak éppen az egyik izmos, a másik meg okos.

6. (Szerkezete.) Tamási képzeletének óriási szárnya van, de amint láttuk, csak félszárnya. Csapkod vele s ez a kispolgárok elé a röpülés képét idézi. Ami fészket rak magának ez a képzelet, azt hivnám én szerkezetnek. Nos, ezt a szerkezetet kerekdednek mondhatja, aki az eddig felsorolt fogyatékosságokat nem hibáztatja. Másrészt a szerkezet az irás stratégiája, a stilus a taktikája. Rossz stratéga és gyatra taktikus az, aki hadai hiányosságát nem veszi figyelembe. Tamási bátran szerkeszt romantikus történetet olyan mai emberekkel, akikről nem tudja, hogy tőkés társadalomban élnek. Mintha fringiával és szablyával állana ki a cyángáz ellen. Már most ha ezt lehet jól csinálni, akkor ő kitünően csinálja.

7. A fiatalság lelkesül a romantikáért, ellenőrző képessége pedig csekély. Ugy vélem, ez a könyv igen alkalmas arra, hogy a kispolgári ifjuságot a tőkés kizsákmányolás fasiszta zászlaja alá odafelejtse.[74]

A közlés alapja:

Gépirat, 3 f.

PIM Kézirattár, JA 613, Katalógus, 1160.

1. réteg: írógép; 2. réteg: toll; 3. réteg: ceruza.

Kiadva: JAÖM, III, # 50.

Aláírás: József Attila.

Nemzetiség és gondolkodás.

Ócsárolt és megvetett kérdést teszek föl, amikor a nemzetiség meg a gondolkodás fontos összefüggéséről szólok. Korunk közszelleme sémák világtusáját példázza, – hogy is utasitaná el azokat a megfontolásokat, amelyek a meglévő gyönyörü egyszerüsitéseket összekuszálják! Holott összekuszálásról szó sincs, – nemzetiségi elv és társadalmi eszme nem acsarkodnak egymásra, megoldásuk a valóságos életben összeesik. Mert nemzetiség és társadalmiság csak más és más mozzanata a közösségnek. De éppen ezért, aki akár egyikét akár másikát utasitja vissza, az megtagadja egyben a közösséget is, éppen a valóságosat. Mégis lépten-nyomona valóságosat. Mégis lépten-nyomon láthatjuk, hogy e két társeszmét egymás ellen próbálják kijátszani

A közlés alapja:

Kézirat, 2 (4) f.

PIM Kézirattár, JA 1087/21.

Aláíratlan.

[Irodalom és szocializmus]

[...talmat kézzel-lábbal...]

talmat kézzel-lábbal megkülönböztetjük, tartalmon mégis a forma egyik nemét értjük, habár alattomban.

A közlés alapja:

Kézirat: 1 f.

A költő végül az egész szöveget áthúzta ceruzával.

PIM Kézirattár, JA 157/2b

Aláíratlan.

[Egyszóval...]

Egyszóval annyira fogjuk föl a tartalmat a mennyire megértjük a formát. De amint tartalom nincs ott, ahol forma nem adatott, ugy üres forma sincsen, bár előfordul, hogy a formát nem értjük s igy tartalmáról sincsen tudomásunk.

Az irodalmat tehát közösség teszi, ez a közösség pedig forma. Nézzük csak közelebbről.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 157/2, Katalógus, 1163.

Kiadva: JAÖM, III, # 20, „D”.

Aláíratlan.

[A szemléletnek továbbá...]

A szemléletnek továbbá nincs képessége arra, hogy ellenőrizze sajátmagát, nincs önfegyelme. Igy az örök igazságok felismerésénél szerepe tetemesen csökken, mert az örök tévedéseket is a szemlélet állitja. De nemcsak önmagát nem, hanem tárgyát sem kritizálja, nem értékeli. Egyszerüen adottnak veszi a valóságot, a történeti pillanatban szemlélt valóságon kivül egyébről nem tud. Még az egyrétü müvészeti kritika is jóval tulmegy a szemlélet állitásain, mert legalábbis két valóságot viszonyit. De igy nem csupán a kimutatott érték viszonylagos, hanem maga az értékelés is, mert alapja nem a müvészet mibenlétének lényegének egyetemes elgondolása, nem a megértett müvészet igaz lényege, hanem a fölismert és viszonyitott tárgyaknak csak egy-egy megértett mozzanata, azaz a való (szemléleti) lényegnek egyes oly kiemelt vonása, amely már az igaz lényegre utal és azt a maga egészében feltételezi. De minthogy a valóság elgondolásának alapja és inditéka a valóság szemlélete, láthatóan sem a szemlélet, sem az ész nem tör egyeduralomra és egyiket fontosabbnak tartani a másikánál annyi, mint nem érteni meg az egyiket sem.

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f.

Aláíratlan.

[... puszta fikciókhoz...]

puszta fikciókhoz vezet, a szemléletet, melynek jegye a folytonosság szép szerével megöli és az elmét a formális ismétlés taposómalmába fogja. Az összetett egység azonban megadja a szemléletnek és az elmének egyaránt, ami az övé, azazhogy csekket ád róla: amannak a folytonosság fejében ritmust, emennek minőségre szóló ellentétet. De hogy a ritmusnál maradjunk, észre kell vennünk, hogy noha mindenkor ritmikusan szemlélődünk, noha tűnő és visszatérő mozzanatot látunk bele mindenbe

A közlés alapja:

Kézirat, 2 (4) f.

PIM Kézirattár, JA 1087/21.

Aláíratlan.

[1. Az irodalom nyelvi...]

1. Az irodalom nyelvi alkotások összessége.

2. Ha bemegyünk egy lehetőleg teljesen fölszerelt könyvtárba, joggal mondhatjuk, hogy előttünk az egész irodalom. Megnézzük a fölirásokat: „Magyar Irodalom”, „Német Irodalom”, „Görög Irodalom” stb. De más beosztást is észreveszünk: „Ókori Irodalom”, „Középkori Irodalom”, „XVIII. század irodalma”, „XIX. század irodalma” stb. Tehát a legkülönbözőbb nyelvek és korok irodalmát látjuk egymás mellett. Az egyes nyelveken, korokon belül pedig a legkülönbözőbb alkotásokra bukkanunk. Ha ezeket mind együttesen nevezzük irodalomnak, akkor nyilván minden nyelven, minden koron belül minden alkotásban valami közös vonást találunk, vagy vélünk találni. Mi ez a közös vonás? Vagy miért hisszük, hogy van e müvekben valami közös, azonkivül, hogy iratok? És miért állitjuk a nyomtatványok egyik részéről, hogy irodalom, a másik részéről pedig, hogy nem az? Vagyis miféle különbséget látunk azok között az iratok között, amelyeket alkotásoknak tekintünk és azok között, amelyekről eleve kétségbe vonjuk, hogy alkotások volnának? Ugylátszik, valamilyen eszménykép lebeg előttünk és ahhoz képest tartunk valamilyen iratot irodalomnak, más iratot pedig valami másnak. Igen, de honnan ez az eszménykép?

3. Ezek a kérdések mégjobban bonyolódnak, ha arra gondolunk, hogy a tanulatlan ember sokkal kisebb biztonsággal tesz különbséget irodalom és nem irodalom között. Esetleg nem is tud különbséget tenni. Sőt a mindennapi élet azt mutatja, hogy tanulatlan emberek u.n. fércmüveket szivesebben olvasnak, mint irodalmi alkotásokat. De miért is nevezzük a tanulatlan emberek olvasmányainak nagy részét fércmunkának?

Miért[102] ilyen pl. e papiros formája? Azért, hogy nyomtathassunk rá. Formája függ attól, hogy milyen a szélte-hossza, milyen és mennyi anyagból készült és hogy keletkezése pillanatától eddig, amig[105] szemléljük, mi minden történt vele. Tehát megvannak a maga okai, hogy ilyen formáju. Formája magában foglalja keletkezésének és történeti létének okait, tehát formája teszi azzá, ami. Lényegét a többi dolgok között a formája fejezi ki. Ha más, pl. gombócformája volna, vagy vasból volna, akkor lényege is más volna: nem volna alkalmas annak a szerepnek a betöltésére, amire igy lényegében alkalmas volt. Igy – mint mindennek – a müvészi alkotásnak is a formája adja a lényegét közvetlenül: a szocialista vers másképpen szocialista, mint egy marxista tanulmány. Ha valaki szoc. és szocializmusa megnyilatkozik, akkor föltétlenül csakis formában nyilatkozik meg, vagy közbeszédi,[108] vagy tudományos, vagy művészi formában. Hogy aztán miféle cselekedet előtt állunk, költemény, tanulmány, vagy propaganda előadás előtt-e, az csakis a cselekedet tényéneka cselekede tényének a formájától függ.

Ezzel analogiáját leljük ama megkülönböztetésnek, amelyet Marx a konkrét hasznos és az általános meg nem különböztetett (értékalkotó) munka között tesz. Igy a szocialista cselekedetek megkülönböztetés nélkül történelmileg értékesek. Azonban amint a valóságban minden munka konkrét munka, ugy a valóságban minden cselekedet konkrét cselekedet: vagy művészi, vagy másmilyen. A konkrét munka hozza létre a használati értéket, tehát a tárgynak ama tulajdonságait, amelyeknek a révén meghatározott szükségleteket kielégiteni képes. Ugyanigy konkrét tevékenység az irásműnek a formája, amellyel bizonyos fajtáju szellemi szükségletet kielégiteni képes. Más formát kivánó szükségletet elégit ki a költemény és mást a vezércikk, noha mindakettő szocialista. Amire jó az egyik, arra nem jó a másik. A konkrét műalkotás kérdése tehát éppugy formakérdés, mint a konkrét munkáé, pl. a konkrét házépitésé. Más lapra tartozik viszont az, hogy amint minden konkrét munka társadalmilag föltételezett, ugy ideologiailag föltételezett minden müalkotás.

A közlés alapja:

Gép- ill. kézirat, 1 (2) f.

PIM Kézirattár, JA 1087/31.

Aláíratlan.

[Amennyiben marxisták...] [1]

Amennyiben marxisták vagyunk, mindannyian tudjuk, mi a szocializmus, ki tudnók fejteni lényegében egyöntetüen. Azonban az irodalommal már bajok vannak, mert habár azt mondjuk róla, hogy nyelvi müvészet, vagyis az a müvészet, amelynek anyaga a nyelv, azzal még csak azt tudjuk róla, hogy az irónak mindenek előtt a nyelv törvényeit kell figyelembe vennie. Hiszen minden müvészetet kötnek anyagának a törvényei. Az irodalmat pedig annál is inkább, mert anyaga, a nyelv, már önmagában is emberi, társadalmi közösséget tartalmaz, a közösség, a társadalom alkotta, a közösségnek azzal a lelki kiállási módjával egyetemben, amellyel ez a közösség a világ viszonylatait fölfogja, tagadja, vagy elfogadja. Igy a nyelv minőségéből adódik az irodalomnak nemzetiségi különös mozzanata és a közösséget tevő nyelvi anyag törvényeinek értelmében kapják meg az egyes irodalmak nemzetiségi különös mivoltukat. Az egyes nemzetek irodalmában ezen tul található különbözés már társadalmi, amennyiben az egyes nemzetek nem mint nemzetiségek, hanem mint a termelő társadalom alakulatai fejlődtek egymástól többé-kevésbé eltérően a termelés számára különbözőképpen adott előfeltételek és szükségletek szerint. A nemzetiségi különleges mivoltot, bár ezt szintén az egész emberi termelés történelmi változásai alakitották ki és határozzák meg, nem szabad összetévesztenünk azzal a változattal, amely a már különböző nemzetiségeket egységbe foglaló társadalom további történelmének a forduló és egyenlőtlen fejlődéssel elért ujabb tagolódásán alapszik. Ama különbség történelmi, nyelvi és nemzetiségi, eme különbözés történelmi, ideologiai és társadalmi. Ideologiai egyezés nem zárja ki a nyelvi különbséget, de a nyelvi különbözés sem zárja ki az ideologiai egyezést. A nemzetiségi különbözés annyi, hogy a különböző nemzetiségekhez tartozó iróknak különböző nyelvi anyagot kell megformálniok. A különböző nyelvü versekben egy és ugyanazt a fogalmi szerepet játssza a „Tisch”, „table”, „asztal” szó, mert mindegyik ugyanaz a fogalom. Ám ugyanakkor eltérő müvészi eredmény létrehozására alkalmasak, mert mindegyik más szó, más anyag. Bizonyos vonatkozásokban áll ez az osztályirodalmakra is. Minden társadalmi osztálynak, rétegnek, sőt foglalkozásnak is megvan a maga nyelve, amely akkor, amikor ez az osztály, réteg vagy foglalkozás történelmileg előtérbe kerül, szókincsét és szófüzését a nemzetiségi változaton belül köznyelvvé emeli, gazdagitja és ezáltal megváltoztatja a köznyelvet, amihez rendszerint az is hozzájárul, hogy a köznyelvből addig irodalmi, azaz müvészeti jelentőségre emelt szavakat, szófüzéseket és szólásokat kiszorit, vagy – ami lényegében ugyanezt teszi – jelentésüket megváltoztatja. Ha valamely szó az osztálynyelvből általános használatba kerül, kiszélesedik a jelentése, de osztályeredetének bélyege rajta marad továbbra is, amennyiben „uralkodó jegye azon képzetelemek valamelyike lesz, amelyek az illető osztályon belül való használatban tapadtak hozzájuk.” Ugyanaz a szó mást jelenthet a köznyelvben és mást az osztálynyelvben, és nem ritkán az osztálynyelv szavának jelentése nyomja el a történelmi fejlődésben a köznyelvi szó jelentését. A köznyelv maga állandóan változik, mégpedig aszerint, hogy a társadalom melyik rétege a hordozója. A mai magyar köznyelv történelmi hordozója pl. a kispolgárság, amely az összes többi osztályokkal közvetlenül érintkezik. A magyarországi proletárság dicsőséges emlékü harcának el nem muló eredményei pl. a köznyelvben is éreztetik hatásukat: osztálynyelvi szavai köznyelvi szavakká váltak (proletár, burzsoá). Meg kell jegyeznünk azt is, hogy az irodalmi nyelv nem szükségképpen azonos a köznyelvvel, tőle a nemzetiségi változaton belül is egészen eltérhet. Az uralkodó irodalom az uralkodó osztály irodalma, igy nyelve is az uralkodó osztály nyelve. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a tőkés uralkodó osztály nem vagy alig termel irodalmat, hanem csak finanszirozza s hogy az irodalmi termék áru létére tömegcikk, akkor természetesnek találjuk, hogy a kapitalista irodalom nem a kapitalisták nyelvén, hanem köznyelven szól, amely köznyelv azonban át- meg át van szőve a tőkések osztálynyelvével. Igy jóllehet a „proletár” és „burzsoá” szavak immár köznyelviek, müvészi alkalmazásuk mégis más a proletár és a polgár számára. Utóbbi valószinüleg még müvészi „polgárjogát” is kétségbevonja az ilyen szavaknak. Ámbár tárgyi fogalmi mozzanatuk egy és ugyanaz proletár, burzsoá számára egyaránt, a polgár fülében mégsem hangzanak költemény gyanánt, mert nem tud proletárul és nem tud marxistául, aminthogy a francia idegentől is távoláll a magyar vers müvészisége, ha nem tud magyarul. Ebből látjuk, hogy a nyelvtörténet az irodalom történelmi megértésének szempontjából igen fontos szerepet játszik. De nyelvtörténet nem csinálható müvelődéstörténet nélkül, a müvelődés történetének megértése pedig elválaszthatatlan a gazdaság történetének a megértésétől. Ime, az irodalom – már csak anyagát, a nyelvet tekintve is – elválaszthatatlanul társadalmi alapjához, a gazdasághoz tapad.

A marxi tanitás értelmében tudjuk, hogy a termelési móddal változó korok szerint a müvészet más és más, sőt hogy egyes korszakokon belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását vagy visszafejlődését szolgálván. Egy pillantás egy jól fölszerelt könyvtárba és máris meggyőződünk arról, hogy az irásmüvészet koronkénthogy az irásmüvészet koronként különbözik. Azonban észre kell vennünk azt is, hogy ezek a korokat jelentő és korszakon belüli müvészeti irányzatok együtt teszik az irásmüvészetet, azaz mindegyikben adódik számunkra egy a többivel lényegében közös mozzanat, amely miatt minden irásmüvet megkülönböztetünk a társadalmi élet egyéb dolgaitól, amely miatt megkülönböztetjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van általános és állandó mozzanata, a müvésziség, – aminthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van általános és állandó mozzanata, a társadalmiság és történelmiség. Azt is szem előtt kell tartanunk azonban, hogy ezt az általános és állandó mozzanatot csupán az eddigi müalkotások változatai alapján láthatjuk. Ennek az általános mozzanatnak az észrevételével, ime, a dialektikus felfogás mélysége előtt állunk. Azt kell látnunk, hogy ami változik, az egyben állandó is, legalább is addig állandó, ameddig változik. Mert változni csak az változhat, ami van, ami van, az pedig önmagával azonos.

Álljunk meg egy kissé az azonosság elvénél. „Minden dolog azonos önmagával.” Vegyük fontolóra, hogy ez a végsőnek mondott logikai alapelv csupán csak logikai, vagyis materialista szemlélő számára nem jelenthet többet, mint hogy minden gondolkodásunk számára adott tárgyat annak kell elgondolni, ami. A verset versnek, a szekrényt szekrénynek, a kapitalizmust kapitalizmusnak, az osztályharcot osztályharcnak és nem teszem azt osztálybékének. Persze ugy, ahogy hangzik, igen alkalmas ez a logikai alapelv arra, hogy rajta egy formalista vagy más idealista tanitást szerkesszenek azok, akiket történelmi osztályhelyzetük a valóság tagadására kényszerit. Ez azonban nem az azonosság elvének a helytelenségét mutatja, hanem inkább azt igazolja, hogy még a logikai alapelvek megértése is csupán dialektikusan és történelmileg lehetséges. Hiszen bármennyire is evidensnek látszik ez az azonosság elve, mégis annyi eltérő tartalmat magyaráztak belé eddig a filozófusok, hogy végül gondolkodni kell evidenciáján és észre kell vennünk a logikai alapelvről, hogy logikai, azaz nem a valóságra vonatkozó, azaz nem közvetlenül, hanem közvetve függ össze a valósággal, még pedig a cselekvő emberek értelme által. És nem is lehet más ez az elv, mint az adott valóságban tevékenykedő emberek elméjének önmagára vonatkozó gyakorlati elve, hogy minden gondolkodásunknak adott tárgyat annak kell elgondolni, ami és nem annak, aminek pl. lenni látszik. A lugkő lugkő és nem forrásviz, – az élet gyakorlata kényszerit rá, hogy ennek a logikai alapelvnek az értelmében szemlélődjünk mindennapi forgolódásainkban. Egyszóval a logikai alapelv logikai, azaz nem a valóságra közvetlenül vonatkozó és gyakorlati, azaz nem közvetlenül elméleti, ahogyan eddig a filozófusok magyarázták. Gyakorlati mivolta teszi evidenssé a gyakorlattal alakulni kényszerülő emberek elméje számára. A hiba nem is ebben a tételben rejlik, hanem abban, hogy a filozófusok közvetlenül elméleti tételnek fogták föl és minthogy e filozófusok különböző korok különböző emberei voltak, különböző elméleti tartalmat magyaráztak belé, főként idealisztikus irányban. És tényleg, ugy ahogyan hangzik ez elv, hogy minden dolog azonos önmagával, akként tünhetik föl, hogy nem a gyakorlatban tevékenykedő embereknek a valóságot tárgyul kapó elméjére vonatkozik, hanem magára a valóságra. Igy aztán, a gondolati tárgyat azonositván a dologgal, az elmét a valósággal, valóban idealista alapelvvé válik az az elv, amelyet az élet kényszere diktál az élő emberek elméje számára. Ime, az azonosság elvével nem jutunk ellenkezésbe, amikor azt állitjuk, hogy a müvészet változik, de egyben állandó is, mert éppen az azonosság elvének értelmében annak kell elgondolnunk a müvészetet, ami, – márpedig a müvészet miségének elgondolásához állitásunk hozzátartozik.

A közlés alapja:

Gépirat, 5 f.

PIM Kézirattár, JA 16.

Az 1. lap tetején ceruzával: Másolat

Kiadva:

Tverdota György, ItK, LXXXIX (1985), 546–548.

Miklós Tamás, Medvetánc, 1986/4–1987/1, 146–149.

Aláíratlan.

[Amennyiben marxisták...] [2]

Szocialisták lévén, a marxi tanitás értelmében tudjuk azt is, hogy a müvészet minden korban más és más, sőt hogy egyes korszakokon belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, amelyek küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását, avagy visszafejlődését szolgálják. Azonban észre kell vennünk, hogy ezek a korokat jelentő és korszakon belüli müvészeti irányzatok együtt teszik a müvészetet, azaz mindegyikben van egy a többivel lényegében közös mozzanat, ami miatt mindegyiket megkülönböztetjük a társadalmi élet egyéb dolgaitól, ami miatt megkülönböztetjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van egy általános és állandó mozzanata, a müvésziség, – aminthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és belső ellentéte dacára van egy általános és állandó mozzanata, maga a társadalmiság. Természetesen nem szabad elfelednünk, hogy ezt az általános és állandó mozzanatot az eddigi müalkotások változatai alapján láthatjuk csupán. Ennek az általános mozzanatnak az észrevételével, ime, a dialektikus fölfogás mélysége előtt állunk. Mert azt kell látnunk, hogy ami változik, az egyben állandó is. Magyarázatul szolgál, hogy változni csak az változhat, ami van; ami van, az pedig önmagával azonos.

Álljunk meg egy kissé itt, álljunk meg az azonosság elvénél, amelyet a dialektikus materializmus oldaláról annyian és oly hiábavalóan ostromolnak. „Minden dolog azonos önmagával”! Figyeljük meg, hogy ez a végső logikai alapelv csak csupán logikai alapelv, vagyis materialista szemlélő számára nem jelenthet mást, minthogy minden gondolkodásunk számára adott tárgyat annak kell elgondolnunk, ami. A verset versnek, a szekrényt szekrénynek,[ ]a kapitalizmust kapitalizmusnak, az osztályharcot osztályharcnak és pl. nem osztálybékének. Persze igen alkalmas ez a logikai alapelv arra, hogy rajta egy formalista vagy más idealista tanitást szerkesszenek meg azok, akiket történelmi osztályhelyzetük a valóság tagadására kényszerit. Ez azonban nem az azonosság elvének a helytelenségét igazolja, inkább azt bizonyitja, hogy még a logikai alapelvek megértése is csupán dialektikusan, történelmileg lehetséges. Hiszen bármennyire evidens is ez az azonosság elve, mégis annyi eltérő tartalmat magyaráztak belé eddig a filozófusok, hogy végül gondolkoznunk kell rajta, észre kell vennünk a logikai alapelvről, hogy logikai, azaz nem a valóságra vonatkozó, hogy tehát nem közvetlenül, hanem közvetve függ össze a valósággal, mégpedig a cselekvő értelem által. És nem is lehet más ez az elv, mint az adott valóságban tevékenykedő ember elméjének önmagára vonatkozó gyakorlati elve, hogy minden gondolati tárgyat annak kell elgondolni, ami és például nem annak, aminek lenni látszik. A lugkövet lugkőnek és nem forrásviznek kell gondolni a gyakorlatban, amig élni akarunk. A logikai alapelv tehát logikai és gyakorlati, mert a mindennapi gyakorlati élet kényszeritett rá, hogy ennek az alapelvnek az értelmében szemlélődjünk. Persze ugy, ahogyan hangzik az elv, hogy „minden dolog azonos önmagával”, akként tünhetik föl, hogy nem a gyakorlatban tevékenykedő embereknek a valóságot tárgyul kapó elméjére vonatkozik, hanem magára a valóságra. Igy aztán azonositván az elmét a valósággal, valóban idealista elvvé változik egy gyakorlati, sőt materialista gondolkodási elv.

Ez a logikai alapelv tehát nincs ellenmondásban a mi dialektikai alapelvünkkel, amely véle szemben éppen a valóságra vonatkozik és amely szerint a fejlődés egymásra ható ellentéteknek az eredménye, hogy a dolgok ellentéteket tartalmaznak. Igy amikor azt állitjuk, hogy ami változik, az egyben állandó is, nem mondunk ellent önmagunknak még ez alapelv szempontjából sem, mert hiszen éppen a dolog mélyén rejlő valóságos ellentétet emeljük fölszinre. Állitásunk nem formai, hanem tartalmi. Nem a tudattevékenység alakjára, hanem tárgyára, a valóságra vonatkozik. Igy a valóság természetesen igazol bennünket. Mert az emberi történelem folyamán állandó a társadalmiság és éppen ez az állandó társadalmiság változik. Ám ugyis megközelithetjük állitásunkat, hogy ami változik, az hordozója a változásnak. Mint hordozó, mindig ugyanaz marad, minthogy pedig a változást hordozza, egyben mindig más és más. Idézzük a természet logikáját (nem a természettudományét!), – látjuk, hogy a fajok azért hasonulnak a környezethez, azért alakulnak át, mert meg akarnak maradni. És valóban, az élet bármennyit változik, bárhány alakot vett is föl, mindig élet maradt, nem különben anyag az anyag. Mert ha a változó egyben nem volna állandó is, akkor a változás eredménye nem más fokon megujuló változás, hanem megszünés volna.

Emlitettük föntebb, hogy nem szabad elfelednünk, az általános és állandó mozzanatot az eddigi müalkotások változatai alapján láthatjuk csupán. Valóban, amikor az egyik tényről azt mondjuk, hogy müvészeti, mig a másikról azt, hogy nem az, akkor valamiféle eszménykép lebeg előttünk és ahhoz képest tesszük meg itéletünket. Ilyen eszménykép nélkül müvészeti és nem müvészeti között különbséget tenni nem tudnánk, sőt eszünkbe sem jutna, hogy efféle különbséget tegyünk. Nem lehet alaptalan, hogy müalkotásokkal szemben visszatérő kifogásaink vannak, hogy müvészeti fogyatkozásokról szólunk, noha ehhez szükséges, hogy valamiképpen ismerjük legyen a müvészeti teljességet. A müvészeti teljességet pedig éppen a müvészeti eszménykép megvalósulása jelentené. Igen, de honnan ez az eszménykép? Nem származhat másunnan, mint az eddig szemlélt müalkotásokból, hiszen azok nélkül nemhogy eszményképünk, hanem semmiféle képzetünk, sejtelmünk müvészetről nem volna. Azonban az eddigi müalkotásokat is birálat alá vesszük egyenként, mégpedig éppen az eszménykép alapján. Tehát az eszményképet az összes eddigi müalkotások a maguk együttesében szülik meg bennünk és a müvészeti összesség alapján vesszük kritika alá az egyest. Ám egyesekből áll az összesség, mégpedig fogyatékos egyesekből, hogyan emelhetünk tehát kifogásokat az összességből alakuló eszményképünk alapján az összest alkotó egyesek fogyatékosságai ellen? Hogy válaszolhassunk, meg kell vizsgálnunk, hogy vajjon egyáltalában miként emelünk kifogásokat. Azt látjuk, hogy fogyatékosnak mondunk egy müalkotást akkor, ha olyan vonatkozásban hibás, hiányos, amily vonatkozás más müalkotásban már hibátlanul megvalósult. A magyar nyelvben láttunk kitünő jambusokat, tehát kifogást jelentünk be, ha jambusos versben rossz jambusokra bukkanunk, mig a francia nyelvben, ahol jó jambusos vers soha meg nem valósult, nem jut eszünkbe, hogy a vers költőjétől jó jambusokat követeljünk. A müvészeti eszménykép tehát az eddigi müalkotások összessége és soha nem az egyes, mert az összességben már megvalósult mindaz, ami bizonyos egyes alkotásoknak még fogyatékossága. A gyakorlatban, ha valamilyen alkotást kritizálunk, az összességhez való összehasonlitás persze csak közvetetten mehet végbe, mégpedig ugy, hogy a birálandó müvet olyan müvel vetjük össze, amelyben már megvalósult az, ami emitt csak kisérlet maradt. Egy müvet, ahány oldala van, annyi különböző mü megfelelő jó oldalával mérjük össze. Persze nem szabad elfelednünk, hogy a müalkotás is ideologiai tény, hogy tehát az egyes itélet alá vont müalkotást mindig ideologián belül kell elgondolnunk és mindenek előtt ideologiai szempontból megvizsgálnunk. Az ideologia és a müvészet viszonyáról később szólunk.

Mindezt előre meg kellett állapitanunk, nehogy nem dialektikusnak tünjék föl első kérdésünk, amely a következő: mi a müvészet? Ezzel a bevezetéssel már a maga mélységében elkülönitettük kérdésünket minden polgári kérdés föltevéstől, mert hiszen polgári mübölcselők is föltették a kérdést szóról szóra ugy, hogy mi a müvészet. Azonban más értelemmel tették föl, de mindenesetre olyan módon, hogy elsikkadt dialektikus tartalma, amely éppugy magában[187] foglalja a müvészeti eszménykép keletkezését, mint a müvészeti állandóságot és változást; nem különben a müvészet ideologiai mivoltát, a történelmi gazdasági alaptól való függését; külön a termelő erőknek, külön a termelési viszonyoknak, sőt külön a felépitmény egyes rétegeződéseinek, mint a politikának, a jognak, a tudományoknak, a bölcseletnek, az erkölcsnek a müvészetre való külön-külön és együttes, egyszerre való befolyását. A kérdés polgári föltevéséből aztán rengeteg szóbeszéd keletkezett, amelyet esztétika gyüjtőnévvel foglaltak össze. Nem kell arra a sok páratlan badarságra gondolnunk, amelyet a közelmult izmusai mutatnak és amelyeknek az értelmében igen sürün megtagadták a szavaktól az értelmet, nem törődvén azzal, hogy éppen a szó az egyetlen dolog, amelynek közvetlen és nemcsak teleologikus (céljában való) értelme van, mint például valamely szerszámnak, közvetlen és nemcsak metafizikai értelme, mint például az életnek. Nem kell ezekre az apró szamárságokra gondolnunk, elég, ha az u.n. nagy rendszereket vesszük figyelembe. Ezeknek nagyobb része beleesik a lélektanosságba (pszihologizmusba) és a lélekkel magyarázza a müvészetet, holott legföljebb ha a müvészeti alkotásokból következtethetünk a lélekre. Ezek a lélektanos kutatások különben mindig valamilyen általában vett, tehát nem valóságos lélekkel próbálták a müvészetet megérteni, holott a müvészet amennyiben lelki, annyiban konkrét, valóságos lelkeknek a megnyilvánulása. Más magyarázatokra pedig mindenek előtt az jellemző, hogy a szépet minduntalan összevétették a müvészetivel, holott egymáshoz semmi közük. Hiszen egyként szépek lehetnek a legkülönbözőbb dolgok: csendes füzesek, magas és alacsony leányok, lovak, egy könyv kiállitása, futballmérkőzés. Mert minden, ami formában való, az vagy tetszik, vagy nem tetszik. Igy a mülkotás is vagy tetszik, vagy nem tetszik, mint bármi más, – azaz a szépség elméletével attól jutottunk a legtávolabb, amit meg akartunk vele közeliteni, t.i. attól, hogy mi a müvészet. Keresték a müvészet magyarázatát az élményben meg az érzelemben is. Holott minden, amivel csak találkozik az ember, élményt és érzelmet kelt benne, éppugy mint a székrekedés. Ez az érzelmes esztétika különösen elképpesztő. A mü mibenlétét az alkotást meg a szemlélést szükségképpen kisérő érzelmekből próbálja kihámozni, ami éppolyan badarság, mintha a másodfoku egyenlet mibenlétét az elgondolást szintén szükségképpen kisérő érzelmekből és élményekkel akarnók megmagyarázni. Aki a másodfoku egyenlet elméletét megalkotta, annak valószinüleg jóleső érzést nyujtott a probléma megfejtése, gyönyörüsége telt munkájának eredményében, mintahogy bizonyosan boldog az a gyerek az iskolában, aki a másodfoku egyenletet, hogy ennél maradjak, szabatosan megoldja és levezeti. De hol az a hülye matematikus, aki azt állitaná, hogy a másodfoku egyenlet célja a gyönyörködtetés?! Már pedig a müvészetre vonatkozóan ez az általános fölfogás.

Azt is mondták az irodalomról, müvészetről, hogy érzelem kifejezése. Ebben aztán az u.n. komolyabb fölfogások is egyetértenek. Holott a müvészet legalább annyira különbözik az érzelem kifejezésétől, mint a sirás meg az ásitás a szinpadi sirástól, ásitástól. A sirás valóban érzelem kifejezése, de a szinpadi sirás a szinpadi érzelemé. A szinpadi érzelem pedig nem valóságos, azért szinpadi. Ha meg nem valóságos, hát nem is érzelem. Ám összekotorhatna valaki olyasmit, hogy a sirás közvetlen érzelmi kifejezés, a szinpadi sirás meg közvetett. No s jó. Ebben az esetben ám, ha valaki sir a szinpadon, az nem azt teszi, hogy a szinésznek bánata van, mert hisz akkor közvetlen kifejezés volna. Sőt, a szinésszel madarat lehetne fogatni, ha jól adja a bánatosat. Hát nem is érzelem kifejezéséről forog ott a szó. Éppen megforditva: a bánat, az érzelem a forma, azaz formai elem, amely valami másnak a kifejezése végett szerepel.

Tartja magát az a fölfogás is, amely a müvészetet játékos hajlamból, játékösztönből (spieltrieb) magyarázza. Ennek semmi értelme sincsen, mert éppigy állithatná valaki, hogy játék a tudomány, játék a bölcselet, játék az élet. Hát muszáj élni, muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem, de az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi a világon az, ami. Szükséges, hogy vers irassék, mert hiszen különben nem irnának verseket és mert egyáltalában vannak versolvasók. Azonfölül meg játék többféle van. A fogócska hasznos és kedves, a rummy haszontalan és undok. Én legalább a sakkot jobban kedveltem. A játékban éppugy szerepet játszik a megismerés, mint minden másban, amit az emberek csinálnak. Mindössze az a jelentékeny különbség van a kettő között, hogy a játék szelleme egyénileg gyakorlati, a gyermek előkészülete a felnőttek életformáira. A müvészetről pedig ez igazán nem állitható. Ami meg a felnőttek játékait illeti, hát remélhetőleg nem veszik a játékösztön hivei egy kalap alá a pókert a költeménnyel. Noha a pókernak is vannak „szabályai”. Azonban a szórakoztató játék minden szabálya megállapodás dolga, mig a müvészetre vonatkozó szabályokat magából a müvészetből kell kikutatnunk. Ez legalább is annyit tesz, hogy játék és müvészet társadalmi és történelmi méreteiknél fogva minőségileg különbözőek.

A müvészet körüli zürzavar különösen teljes, ha az alkalmazott elméleteket, a kritikát vesszük szemügyre. A kritikus első célja, föladata volna annak a megállapitása, hogy a szóban forgó vers, kép stb valóban müalkotás-e vagy sem. Ezeknek a polgári esztétikáknak az értelmében azonban minden kritikának egyetlen mondatból kellene állania. Vagy abból, hogy az előttem álló mü valóban müalkotás, mert nekem tetszik, vagy abból, hogy nem müalkotás, mert nekem nem tetszik. És több értelmük nincs is e kritikáknak, mert igazán nem a müről, hanem a müvész tehetségéről, meg lelkéről beszélnek. És a tehetség kérdése sem attól függ itt, hogy a müvész valóban müvet alkotott-e, hanem attól, hogy az, amit csinált, hogyan tetszik a kritikusnak. A kérdés tárgyi részét a legraffináltabb módon kerülik ki és annál nagyobb a kritikus, mennél raffináltabb a lényeg elkenésében. Mert, a kérdés tárgyi részéhöz érvén, olyasmiket irnak, hogy: „finom megoldás”; „kerek szerkezet, amely gazdag lelket ölel magába”; „élc-impulzusait próbálja költészetté leszerelni”. De hogy mi az a finom megoldás, arról bölcsen hallgatnak. A ravaszabbak mindjárt a kritikában megelőzik ezt a kérdést, igy fogalmazván: „valami megmagyarázhatatlanul édes lobogás heviti”; vagy: „de nem lehet elmondani, ezt olvasni kell”. Püff neki! Minden sorban azt ösmerik be, hogy ők csak a levegőbe beszélnek. És elméleti felelősségre vonáskor a legkomolyabban hangoztatnak olyan tréfákat, hogy „a kritikus akkor objektiv, ha szubjektiv”. Ami persze csak légből kapott mennyei dialektika, mert nem valóságos ellentétről lebbenti föl a fátylat, hanem egyszerü logikai ellenmondást foglal magába. És beszélnek arról, hogy a költő hogyan látja a világot, holott a világot csak vagy történelmileg jól, vagy történelmileg rosszul lehet látni. És teszik ezt a vers stb „tartalmának” a vizsgálata közben, amivel megint arról tesznek tanuságot, hogy a forma s a tartalom viszonyáról nem tudnak értelmeset kitalálni.

Állapitsuk meg, hogy a tartalom – társadalmilag, de van-e másként? – ideologiai mozzanat. Fontos, hogy ezzel tisztában legyünk, mert, amint marxista kritikusok irásaiból kitetszik, többnyire összetévesztik a tartalmat az ideologiával, a részt az egésszel, vagy szabatosan szólván, a mozzanatot a folyamattal. A münek van tartalma, de az nem ideologia, hanem ideologiai. Eszerint a marxista kritikusnak nem valamilyen tartalom, hanem a marxista ideologia igényével kell föllépnie a müalkotással szemben, vagyis a tartalomtól csak annyit követelhet, hogy az a marxizmus ideologiai mozzanata legyen. Másfelől azonban előnkbe áll a forma kérdése, vagyis az a kérdés, hogy az az ideologiai mozzanat, amelyet müvészetinek nevezünk, miben különbözik egyéb ideologiai mozzanatoktól? Egyszóval: a történelmileg legfejlettebb tudományos módszer az alkotás stilusává váltódott-e az ideológiai tényben? Hiszen ami a tudományban a módszer, ugyanaz a müvészetben a stilus.

Szögezzük le dialektikai fölfogásunk értelmében, hogy a tartalomból értjük meg a formát és a formából a tartalmat. Szögezzük le azt is, hogy minden, amit kimondunk, forma. Mert a forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik, amely szemléletünknek elébe áll. A tartalom pedig az a jelentés, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Tehát a forma minőségét tartalma szabja meg. Ugyis mondhatjuk, hogy a formának kettős minősége van: minősiti az a tartalom, amely kitölti és minősiti, visszaminősiti tartalmává, szemléletünk. Az esztétikák általában ezt a szemlélettől visszaminősitett formát vették elsődlegesnek, sőt az egyedülinek. És beszéltek az alak ragyogásáról, mint amaz Aquinói Tamás, aki szerint „Pulchritudo... consistit... in resplendentia formae”, vagyis „a szépség a forma ragyogásában áll”. Minthogy pedig a forma már Arisztótelesz szerint is tevékenység, ez az Aquinói szent bölcseség mai nyelven annyit tesz, hogy „gyönyörü, mert ragyogóan van megcsinálva”. Polgári kritikusaink tényleg ma is ezt mondják. Nos, hogy a formának, tehát a szemléletileg folyó tevékenységnek a minőségét tartalma, vagyis az a jelentés szabja meg, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt, azt a következő példákon közvetlenül megpillanthatjuk. Példánk egyszerü mondat, majd verssor, majd meg vaskos regény.

A mondat igy hangzik: Éhes vagyok.

Ha ezt ebédidőben mondom odahaza, olyasmit jelent a szemléleten át az értelem számára, az a tartalma, hogy „mi lesz az ebéddel”. Ha koldus mondja az uccán, ugy olyasmit jelent, az a tartalma, hogy „tessék adni néhány fillért”. Ezt a mondatot tehát mindkét esetben éppen a tartalma, adott jelentése utalja mint formát és mint stilust a közbeszéd formájának, stilusának a kategóriájába.

Ha ezt a mondatot, hogy éhes vagyok, versben irom le, egyáltalában nem azt teszi, hogy „mért nem hozzátok már azt az ebédet” és nem is azt jelenti, hogy „csak egy fillért, könyörgöm alássan”. Mert (eltekintve attól a szimbólikus tartalomtól, hogy nem vagyok

A közlés alapja:

Gépirat, 7 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/36.

1. réteg: írógép; 2. réteg: kézírás.

A 2. lap szélén ceruzával: 3 pld.

Kiadva: JAÖM, III, # 20, „C”, de a kiadásunkban közölt szöveg teljesebb.

Aláíratlan.

[Amennyiben marxisták...] [3]

Szocialisták lévén, a marxi tanitás értelmében tudjuk, hogy a termelési móddal változó korok szerint a müvészet más és más, sőt hogy egyes korszakokon belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, amelyek küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását, avagy visszafejlődését szolgálják. Azonban észre kell vennünk, hogy ezek a korokat jelentő és korszakon belüli müvészeti irányzatok együtt teszik a müvészetet, azaz mindegyikben van egy a többivel lényegében közös mozzanat, ami miatt mindegyiket megkülönböztetjük a társadalmi élet egyéb dolgaitól, ami miatt megkülönböztetjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van egy általános és állandó mozzanata, a müvésziség, – aminthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és belső ellentéte dacára van általános és állandó mozzanata, a társadalmiság és történelmiség. Természetesen nem szabad elfelednünk, hogy ezt az általános és állandó mozzanatot az eddigi müalkotások változatai alapján láthatjuk csupán. Ennek az általános mozzanatnak az észrevételével, ime, a dialektikus fölfogás mélysége előtt állunk. Azt kell látnunk, hogy ami változik, az egyben állandó is, legalább is addig állandó, ameddig változik. Változni csak az változhat, ami van, ami van, az pedig önmagával azonos.

Álljunk meg egy kissé itt, álljunk meg az azonosság elvénél, amelyet a dialektikus materializmus oldaláról annyian és oly hiábavalóan ostromolnak. „Minden dolog azonos önmagával”! Figyeljük meg, hogy ez a végsőnek mondott logikai alapelv csupán csak logikai, vagyis materialista szemlélő számára nem jelenthet mást, minthogy minden gondolkodásunk számára adott tárgyat annak kell elgondolni, ami. A verset versnek, a szekrényt szekrénynek, a kapitalizmust kapitalizmusnak, az osztályharcot osztályharcnak és pl. nem osztálybékének. Persze igen alkalmas ez a logikai alapelv arra, hogy rajta egy formalista vagy más idealista tanitást szerkesszenek azok, akiket történelmi osztályhelyzetük a valóság tagadására kényszerit. Ez azonban nem az azonosság elvének a helytelenségét igazolja, inkább azt bizonyitja, hogy még e logikai alapelv megértése is csupán dialektikusan és történelmileg lehetséges. Hiszen bármennyire evidensnek látszik ez az azonosság elve, mégis annyi eltérő tartalmat magyaráztak belé eddig a filozófusok, hogy végül gondolkodni kell evidenciáján és észre kell vennünk a logikai alapelvről, hogy logikai, azaz nem a valóságra vonatkozó, hogy tehát nem közvetlenül, hanem közvetve függ össze a valósággal, mégpedig a cselekvő emberek értelme által. És nem is lehet más ez az elv, mint az adott valóságban tevékenykedő ember elméjének önmagára vonatkozó gyakorlati elve, hogy minden gondolati tárgyat annak kell elgondolni, ami és például nem annak, aminek lenni látszik. A lugkő lugkő és nem forrásviz, – az élet gyakorlata kényszerit rá, hogy ennek az alapelvnek az értelmében szemlélődjünk mindennapi forgolódásainkban. A logikai alapelv tehát logikai, azaz nem a valóságra vonatkozó és gyakorlati, nem elméleti. Gyakorlati mivolta teszi evidenssé a gyakorlattal alakulni kényszerülő elme számára. Filozófusok elméleti tételnek fogták föl és minthogy e filozófusok különböző emberek voltak, különböző korokban éltek, különböző elméleti tartalmat magyaráztak belé, főként idealisztikus irányban. És tényleg, ugy, ahogyan hangzik ez elv, hogy „minden dolog azonos önmagával”, akként tünhetik föl, hogy nem a gyakorlatban tevékenykedő embereknek a valóságot tárgyul kapó elméjére vonatkozik, hanem magára a valóságra. Igy aztán, azonositván az elmét a valósággal, valóban idealista elvvé változik ez az elv, amelyet a gyakorlati élet szükségszerüsége diktál az elme számára.

Az azonosság elve tehát nincs ellenmondásban a mi dialektikai alapelvünkkel, amely véle szemben éppen a valóságra vonatkozik, és amely szerint a fejlődés, a változás egymásra ható ellentéteknek az eredménye, hogy a dolgok ellentéteket tartalmaznak. Hiszen ha a dolgok ellentéteket tartalmaznak, akkor éppen ennek az alapelvnek az értelmében ellentéteket tartalmazóaknak kell őket a gyakorlati szükségszerüség hatására elgondolnunk. Igy amikor azt állitjuk, hogy ami változik, az amig változik, állandó is, nem mondunk ellent önmagunknak e logikai alapelv értelmében sem, hiszen éppen a dolog mélyén rejlő valóságos ellentétet emeljük fölszinre. Állitásunk nem formai, hanem tartalmi, nem a tudattevékenység alakjára, hanem a tárgyára vonatkozik. A valóság természetesen igazol bennünket. Mert az emberi történelem folyamán állandó a társadalmiság és éppen ez az állandó társadalmiság változik. Ám ugyis megközelithetjük állitásunkat, hogy ami változik, az hordozója a változásnak. Mint hordozó, mindig ugyanaz marad, minthogy pedig a változást hordozza, egyben mindig más és más. Idézzük a természet logikáját (nem a természettudományét!), – látjuk, a fajok azért hasonulnak a környezethez, azért alakulnak át, mert meg akarnak maradni. És valóban, az élet bármennyit változott, élet maradt, nemkülönben anyag az anyag, bárhány alakot vett is föl. Mert ha a változó nem volna egyben állandó is, akkor a változás eredménye nem más fokon megujuló változás, hanem megszünés volna.

Emlitettükmegszünés volna [új sorban:] Emlitettük föntebb, hogy nem szabad elfelednünk, – az általános és állandó müvészeti mozzanatot azmüvészeti mozza natot az eddigi müalkotások változatai alapján láthatjuk csupán. Valóban, amikor azt mondjuk az egyik ideologiai tényről, hogy müvészeti, mig a másikról azt, hogy nem az, akkor valamiféle eszménykép lebeg előttünk és ahhoz képest tesszük meg itéletünket. Ilyen eszménykép nélkül müvészeti és nem müvészeti között különbséget tenni nem tudnánk, sőt eszünkbe sem jutna, hogy efféle különbséget tegyünk. Nem lehet alaptalan, hogy müalkotásokkal szemben visszatérő kifogásaink vannak, hogy müvészeti fogyatékosságokról szólunk, noha ehhez szükséges, hogy valamiképpen ismerjük legyen a müvészeti teljességet. Azonban a müvészeti teljességet éppen a müvészeti eszménykép megvalósulása jelentené. Igen, de honnan ez az eszménykép? Nem származhat másunnan, mint az eddig szemlélt müalkotásokból, hiszen azok nélkül nemhogy eszményképünk, hanem semmiféle képzetünk, sejtelmünk müvészetről nem volna. Azonban azokat az eddigi müalkotásokat is birálat alá vesszük egyenként, éppen az eszménykép alapján, amelyeknek a révén eszményképünket megalkottuk. Tehát az eszményképet az eddigi müalkotások a maguk együttesében szülik meg bennünk és a müvészeti összesség alapján vesszük kritika alá az egyest. Ám egyesekből áll az összesség, hogyan emelhetünk tehát kifogásokat az összességből alakuló eszményképünk alapján az összest alkotó egyesek fogyatékosságai ellen? Hogy válaszolhassunk, meg kell vizsgálnunk, hogy vajjon egyáltalában miként emelünk kifogásokat. Azt találjuk, hogy fogyatékosnak mondunk egy müalkotást akkor, ha olyan vonatkozásban hibás, hiányos, amily vonatkozás más müalkotásban már hibátlanul megvalósult. A magyar nyelvben láttunk kitünő jambusokat, tehát kifogásoljuk, ha jambusos versben rossz jambusokra bukkanunk, mig a francia nyelvben, amelyben jó jambusos vers soha meg nem valósult, nem jut eszünkbe, hogy a vers költőjétől jó jambusokat követeljünk. A müvészeti eszménykép tehát az eddigi müalkotások összessége és soha nem az egyes, mert az összességben már hiánytalanul megvalósult mindaz, ami bizonyos egyeseknek még fogyatékossága. A gyakorlatban, ha valamilyen alkotást kritika alá veszünk, az összességhez való hasonlitás persze csak közvetetten mehet végbe, mégpedig ugy, hogy a birálandó müvet olyan müvel vetjük össze, amelyben már megvalósult az, ami emitt kisérletképpen szerepel. Egy müvet, ahány oldala van, annyi különböző mü megfelelő jó oldalával mérjük össze. Persze nem szabad szem elől vesztenünk, hogy a müalkotás ideologiai tény, hogy tehát az egyes itélet alá vont müalkotást mindig ideologián belül kell elgondolnunk, és mindenekelőtt ideologiai szempontból megvizsgálnunk. Az ideologia és müvészet viszonyáról később szólunk.

A közlés alapja:

Gépirat, 2 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/39b, idegen kéz tételszámozásában: 31.

Aláíratlan.

Irodalom és szocializmus. [1]

Tisztelt Elvtársak!

Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, hogy mi a szocializmus, ki tudnók fejteni lényegében egyöntetüen. Azonban az irodalommal már bajok vannak, – megjegyzem, hogy irodalom egész előadásomban szépirodalmat jelent – tehát az irodalommal bajok vannak, mert habár azt mondjuk róla, hogy nyelvi müvészet, vagyis az a müvészet, amelynek anyaga a nyelv, ezzel még csak azt tudjuk róla, hogy a nyelv törvényeit kell mindenekelőtt figyelembe vennie. Mert hiszen minden müvészetet kötnek anyagának törvényei. Szocialisták lévén, már alapelvünk értelmében tudjuk azt is, hogy a müvészet minden korban más és más, sőt hogy egy koron belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, amelyek küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását, avagy visszafejlődését szolgálják. Azonban észre kell vennünk, hogy ezek a korokat jelentő és korszakon belüli irányzatok együtt teszik a müvészetet, – azaz mindegyikben van egy a többivel lényegesen közös mozzanat, ami miatt mindegyiket megkülönböztetjük az élet egyéb dolgaitól, ami miatt müvészetnek hivjuk és elkülönitjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek, minden változása és minden ellentétes megnyilvánulásának ellenére, van egy általános és állandó mozzanata, a müvésziség – aminthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és belső ellentéte dacára van egy állandó mozzanata, maga a társadalmiság. És ezzel már a dialektika mélysége előtt állunk. Mert ez csak ugy lehetséges, hogy: ami változik, az egyben változatlan is. Magyarázatul szolgál, hogy változni csak az változhat, ami van, ami van az pedig önmagával azonos. Hogy érthetőbb legyen, tessék ugy elgondolni, hogy ami van, azon megy végbe a változás, vagy kevésbé szabatosan: az hordja a változást. A történelemben állandó a társadalmiság és korról-korra éppen ez az állandó társadalmiság változik. Idézzük egy pillanatra a természet logikáját (nem a természettudományét!): látjuk, hogy a fajok azért hasonulnak a környezethez, azért alakulnak át, mert meg akarnak maradni. És valóban, az élet bármennyit változik, bárhány alakot vett is föl, élet maradt. Mert ha a változó nem volna egyben változatlan is, akkor a változás eredménye nem változás, hanem megszünés volna – már pedig éppen a dialektika értelmében nincs megszünés, csak átmenet van. Mindezt előre meg kellett állapitanom, nehogy nem-dialektikusnak tünjék föl első kérdésem, ami igy hangzik – mi a müvészet? És ezzel a bevezetéssel már a maga mélységében elkülönitettem kérdésemet minden polgári kérdés föltevéstől, mert hiszen a polgári esztétikusok is föltették a kérdést szóról szóra ugy, hogy mi a müvészet. Azonban más értelemmel tették föl, de mindenesetre oly módon, hogy dialektikus tartalma elsikkadt. Ebből azután rengeteg ostobaság keletkezett, amelyet esztétika gyüjtőnévvel foglaltakamelyet esztétika gyüjtőnévvel foglaltak össze. Nem kell arra a sok páratlan badarságra és polgári maszlagra gondolnunk, amelyet a közelmult izmusai mutatnak és amelyek értelmében igen sürün megtagadták a szavaktól az értelmet, nem törődvén azzal, hogy éppen a szó az egyetlen dolog, aminek közvetlen és nemcsak teleológikus értelme van, mint péld. valamilyen szerszámnak, közvetlen és nemcsak metafizikai értelme, mint pl. az életnek. Nem kell ezekre az apró szamárságokra gondolnunk, – elég, ha az u.n. nagy rendszereket vesszük figyelembe. Ezeknek nagyobb része beleesik a pszihológizmusba – a lélekkel magyarázza a müvészetet, holott legföljebb a müvészi alkotások szolgálhatnának a lélek magyarázatául. Igen ám, de mi ád felvilágositást affelől hogy valami müvészi alkotás-e, vagy nem? Jellemző, hogy minduntalan összevétették a szépet a müvészivel, holott egymáshoz semmi közük. Hiszen egyként szépek lehetnek a legkülönbözőbb dolgok: csendes füzesek, magas és alacsony leányok, lovak, egy könyv kiállitása, egy futbalmérkőzés. Mert minden, ami formában való, az vagy tetszik, vagy nem tetszik. Tehát a müalkotás is vagy tetszik, vagy nem tetszik, éppugy mint bármi más – azaz a szépség elméletével éppen attól jutottunk legtávolabb, amit meg akartunk közeliteni: attól, hogy mi a müvészet. Keresték a müvészet magyarázatát az élményben és az érzelemben is, holott minden, amivel csak találkozik az ember, élményt és érzelmet kelt benne éppugy, mint a székrekedés. Ez az érzelmes esztétika különösen elképpesztő: a mü mibenlétét az alkotást és a szemlélést szükségképpen kisérő érzelmekből akarja kihámozni, ami éppoly badarság, mintha a másodfoku egyenlet mibenlétét az elgondolást szükségképpen kisérő érzelmekkel akarnók megmagyarázni. Aki a másodfoku egyenlet elméletét megalkotta, annak valószinüleg jóleső érzést okozott a probléma megfejtése, gyönyörüsége telt munkájának eredményében, éppugy mintahogy bizonyosan boldog az a gyerek az iskolában, aki a másodfoku egyenletet, hogy ennél maradjak, szabatosan megoldja és levezeti. De hol az a hülye matematikus, aki ugy próbálná a gyerekekkel megértetni a másodfoku egyenletet, hogy azt állitaná, hogy a másodfoku egyenlet célja a gyönyörködtetés. Már pedig a müvészetre vonatkozólag ez az általános felfogás, ezt tanitják az elemi iskolában éppugy mint az egyetemen. Általában kimondhatjuk, hogy az esztétika a lélektannak egyik ága, amelynek a müvészet mibenlétéhez semmi köze. A zürzavar azután teljes, ha az alkalmazott elméleteket, a kritikát vesszük szemügyre. A kritikus első célja volna annak a megállapitása, hogy a szóban forgó vers, kép, stb valóban müalkotás-e, vagy sem. Ezeknek a polgári esztétikáknak az értelmében azonban minden kritikának egy mondatból kellene állania: vagy abból, hogy az előttem álló mü valóban müalkotás, mert nekem tetszik, vagy abból, hogy nem müalkotás, mert nekem nem tetszik. És több értelmük nincs is e kritikáknak, mert valóban nem a müről beszélnek, hanem a müvész lelkéről és tehetségéről és a tehetség kérdése sem attól függ, hogy a müvész valóban müvet alkotott-e, hanem attól, hogy az, amit csinált, tetszik-e a kritikusnak, vagy sem. A kérdés tárgyi részét a legraffináltabb módon kerülik ki és annál nagyobb a kritikus, mennél raffináltabb az elkenésben. Mert a kérdés tárgyi részéhez érvén, olyasmiket irnak, hogy: finom megoldás, hajlékony toll, kerek szerkezet, amely gazdag lelket ölel magába. De hogy mi az a finom megoldás, arról bölcsen hallgatnak. A ravaszabbak mindjárt a kritikában megfelelnek erre, ugy fogalmazván, hogy: valami megmagyarázhatatlanul édes lobogás heviti. Vagy: de nem lehet elmondani, ezt olvasni kell. Vagyis minden sorban azt ösmerik be, hogy ők csak a levegőbe beszélnek. És beszélnek arról, hogy a költő hogyan látja a világot, vizsgálgatván a vers stb tartalmát. Amivel arról tesznek tanuságot, hogy a forma és a tartalom dialektikus viszonyáról a leghalaványabb sejtelmük sincsen. Errenézve annyit, hogy minden, amit kimondunk, forma, mert a forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik, amely szemléletünknek elébe áll. A tartalom pedig az a jelentés, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Két példát veszek föl ennek a tételnek az ábrázolására, egy egyszerü mondatot és egy ötszázoldalas regényt. A mondat igy hangzik: éhes vagyok. Ha ezt ebédidőben mondom odahaza, annyit jelent, hogy mért nem hozzátok már azt az ebédet. Ebben az esetben ezt a mondatot éppen a tartalma, adott jelentése utalja mint formát és mint stilust a közbeszéd formájának és stilusának kategóriájába. Ha ezt a mondatot (éhes vagyok) versben irom le, egyáltalában nem azt jelenti, hogy mi lesz azzal az ebéddel. Ekkor az a tartalma, hogy nem vagyok megelégedve ezzel a világgal. És itt lép föl az a gondolat számunkra, hogy a müvészi forma tartalma mindig társadalmi és egyetemes, már csak azért is, mert ha ez a mondat, hogy éhes vagyok, nem birna jelentéssel mindenki számára függetlenül attól, hogy valóban éhes vagyok-e vagy sem, akkor senki sem volna reája kiváncsi, visszautasitanák mint értelmetlenséget, mert hiszen mi értelme volna annak, hogy orrára kötöm a szegedi ismeretlen kubikosnak, aki a nyomda stb közbejöttével ugyis csak évek multán tudná meg hogy éhes vagyok. De különben is mi köze hozzá bárkinek, hogy én ebéd előtt éhes vagyok, – ez se nem müvészi, se nem érdekes. Éhes vagyok tehát azt jelenti versben, hogy éhség egyáltalában van és ennek társadalmi szempontból jelentősége, társadalmi értelme van. A müvészi formának ez a dialektikája. Harmadik esetben, mint most is, ennek a mondatnak az a tartalma, hogy többféle tartalma van, vagyis éppen a lehetséges jelentései alkotják azt a formát, amelynek a tartalmát elemezzük. Ez a tudományos forma. Másként érthetetlen volna, hogy ez az egyetlen mondat mért tudományos példa itt, miért példa a müvészetre ott és miért példa a köznapi beszédre amott. Benedetto Croce intuicionista esztétikája szerint a müvészet semmi más, mint intuició. Intuició? Mindenki ezt mondja, holott idegen szavakat csak akkor szabad használni, ha magunk is megértjük. Intuició magyarul t.i. se többet, se kevesebbet nem jelent, mint pontosan annyit, hogy: szemlélet. Ez különben minden filozófiai szótárban is benne található. A müvészet szemlélet, mondja Croce és őmaga is beismeri ugyanott, hogy sajnos, igy tehát nem tudunk minőségbeli különbséget tenni ama kijelentés, hogy „ez a fal” és Dante Isteni szinjátéka között. Mert valóban: ez is szemlélet, az is. Már pedig éppen magával a szemlélettel, az intuicióval kerül itt ellenmondásba Croce, mert csak szemlélnem kell ugy az egyiket, mint a másikat és már be is láttam, hogy milyen szédületes különbség van e két forma között, és e két forma tartalma között. De nem folytatom. Csak megemlitem még, röviden, a beigért regénypéldát, Dos Passos Nagyvárosát. A regény esetében különösen meglátszik, hogy mennyire összetévesztik a formát a tartalommal. Ha azt mondja valaki, hogy mondjam el egy regény tartalmát, akkor azt akarja tulajdonképpen, hogy mondjam el, mi történik a regényben. Már pedig ami történik a regényben, az nem a tartalma a regénynek, hanem a formája. Tehát ahol dőzsölnek e regényben a bankárok és a pincérek alázatosan kiszolgálják őket, nemcsak kényszerüségből, hanem azért is, hogy ez jól van igy, hiszen fordulhat a szerencse és ők is lehetnek bankárok, akik éppen ilyen undoritóan dőzsölhetnek, az nem tartalom, hanem forma, amelynek a tartalma, a jelentése az, többek között, hogy a newyorki proletariátus ideológiailag nagyon zavaros, nincs tisztában a saját jelentőségével és mivoltával, továbbá hogy az amerikai kapitalizmus olyan ideologiát termelt ki osztályuralma védelmére, amely valóban igen hatásos eszköznek bizonyul a munkássággal szemben. És valóban részben ez a regény tartalma, mert ahol ez az ideologia nem hat a történeten belül, ott azonnal megjelenik a rendőr. E regénynek az én felfogásom szerinti tartalmát röviden ugy lehet elmondani, hogy: az amerikai társadalom ellentétei a legfinomabb vonatkozásban is végsőkig megértek a nyilt kirobbanásra, azonban a proletáriátus csak passzive és nem tudatosan alkot osztályt, ezért a forradalmisága csak egyéni és egyes esetekben robban ki, azazhogy puffog ki, társadalmi forradalom helyett egyéni lázadozássá korcsosul. Pl. egy házi szolga aljas bankárgazdája meghal, a szolga a halottat szembeköpi, majd minthogy igy egyéni és érzelmi, tehát nem osztálytudatos vágya kielégült, a köpést zsebkendőjével letörli – hiszen nem hagyhatja ott, mert kidobják. Tartalmát tehát el tudnám mondani de a formáját, vagyis, hogy mi történik benne, nem. Mert ötszáz oldalon minden sorban történik valami, ami jelent valamit, főhőse pedig nincsen, azazhogy főhőse a new-yorki társadalom. Tehát már ennek a formai mozzanatnak, hogy nem egyén a regény hőse, hanem egy társadalom, szintén az a tartalma, hogy irója szocialista. Vagy vegyük

ben[309] egyáltalában lehetséges, hogy legyen müvészileg változó. Módszertanilag ez ugy is kifejezhető, hogy eddig a müvészi változóval foglalkoztam és igy értettük meg bizonyos fokig a müvészi állandót, most majd a müvészi állandóval foglalkozom, hogy megérthessük bizonyos fokig a müvészi változót. Ez elengedhetetlenül szükséges, mert az igy megértett müvészi változóval ismét mélyebben megérthetjük a müvészi állandót, s az ilyen módon mélyebben megértett állandóval még mélyebben érthetjük meg a változót. És igy tovább, mindenki folytathatja olyan mélységig, ameddig birja és kedve tartja, – én, itt és most, ennek a dialektikus elgondolásnak csak az alapgörbéjét próbálom megrajzolni, erőmtől telő szabatossággal. Ne feledjük el, hogy egyetlen mondatnak, annak, hogy éhes vagyok, a jelentésbeli phaenomenologiai elemezésével kezdtük, ezt a phaenomenologiai vizsgálatot tettük dialektikus kutatásunk kiindulójává és egyben dialektikussá, mert hiszen mi nem vagyunk idealisták, tehát dialektikánk kiindulópontja csakis adott és szemlélhető valóság lehet. Hát ezzel bizony igen jelentős munkát végeztünk eddig is, de csak félig. Az alapgörbe másik irányát még csak most kell megállapitanunk.

Minthogy a valósággal való összeköttetésünk már megvan, most elindulhatunk már egy elméleti tétel nyomában is. Látjuk, hogy gondolatunknak teste van, fölemelkedhetünk, nem kell félnünk, hogy a valóság gravitációja cserbenhagyja. Ez a tétel ugy hangzik, hogy: az előfeltételek száma nem lehet végtelen; pl. minden logikai funkció bizonyos végső, már tovább nem igazolható logikai alapelvek érvényét teszi fel. Ez a tétel Arisztotelesz nevéhöz füződik és mint a végtelen regresszus lehetetlenségének elve ismeretes. Arisztotelesz egész rendszere ezen az alapelven épül föl. A logikában ilyen végső alapelv az azonosság elve, vagyis hogy: minden dolog azonos önmagával. Csak ennek a tételnek az értelmében tudunk gondolkodni. Ez a tétel valóban helyes és evidens, ez a tétel tovább már nem magyarázható. Arisztotelesz a végtelen regresszus lehetetlenségének elvén épiti föl metafizikáját is, vagyis abból indul el, hogy kell a létező világban is oly végső mozzanatokra bukkannunk, amelyekből az egész megérthető. E mozzanatok szerinte és szerintem is: a matéria és a forma, a matéria mint potencia és a forma mint aktus. Csak ott tér el a helyes felfogástól, hogy azt mondja: a matéria és a forma feltételeznek egy végső mozgatót, amely nem más, mint az isten. A hiba a dialektika hiányában rejlik. Mert a valóság végső mozzanata, amelyből minden megérthető, nem az isten, amivel semmi sem érthető meg, hanem a matériának és a formának egymásban valósága, a potenciának és az aktusnak az egymásban léte, a világegész. A regresszus lehetetlenségének elve tehát mindeddig helyes, azonban nem a theologia, hanem a dialektika értelmében. Esztétikája is ezen az elven alapul. Azt mondja, kell lennie egy végső tárgynak, amely már önmagánál fogva szép, amelynek a megjelenése tesz bármit is széppé. Ezt azzal tagadom, hogy egyáltalában nincsen szép, csak dolgok vannak, amelyek tetszenek vagy nem tetszenek, és aszerint mondjuk őket szépnek, avagy nem szépnek. Azonban ha A. tévedett is elvének alkalmazásában itt, elve mégis megadja a müvészi állandó kulcsát. Mert tudjuk, hogy a müvészet nem szemlélet, mint Croce mondja, hanem csak szemléleti, hiszen formában való, márpedig a forma szemléleti. Tehát én azt állitom és igazolom, hogy kell lennie egy végső szemléleti mozzanatnak, amelynél tovább már nem juthatunk. És ez a müvészet. Nézzük csak a szemléletet munkája közben: a valóság formájára irányul. Márpedig a valóság nem más, mint a matéria és a forma egymásbanléte, végső fokon a világegész. Nos, éppen a világegészet nem szemlélhetjük, szemléletünk számára csak a világegész mozzanatai adottak – a mozzanatok elnyelik szemléletünk elől az egészet, amelyet azonban éppen a mozzanatok alapján értelmünk állit. Szemléletünk tehát benne volna a végtelen regresszusban, amint az egyik mozzanatról átlép a másikra és igy tovább, ha nem volna valami végső, ami megállitaná. Ez a végső a világegész kellene legyen, ez azonban nem szemléleti. Én tehát azt állitom, hogy a müvészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy szemléleti végső egésznek. Egyrészt azért, mert mi volna más az a szükséges végső szemléleti, ha nem a müalkotás?, másrészt, hogy a valóságnál maradjunk, a következő elgondolás miatt, amely szorosan a mü alkotásához tapad: Hogyan alkottatik a mü? A müvész először is két részre osztja a valóságot azáltal, hogy kiválasztja azt a részt, azokat az elemeket, amelyekből müvét majd megalkotja. Ezzel a kiválasztott valóságrésszel elfödi a szemlélet elől az összes többit, a ki nem választottat. Gondoljunk csak arra, hogy amikor valóban átadjuk magunkat egy vers, elbeszélés, zenedarab stb lelkének, akkor csak az van szemléletünk számára. De ez még semmi. Mert ennek a valóságnak, amely az összes többi, ki nem választott valóságokat is helyettesiti, szintén vannak részei. Azonban a jó müben ezek a részek részvoltukban megsemmisülnek, csak az él bennük, ami közös, tehát mint puszta, résztelen egész áll szemléletünk előtt, ugy hogy az végre megpihenhet. Ez ellen egyáltalában nem szól, sőt éppen ezt igazolja az, hogy egyes versekből igen sürün csak egyes sorok maradnak fejünkben, amelyeket aztán különösen szép soroknak mondunk. Mert mondjuk ennek a két sornak

Boldog órák szép emlékeképpen

Rózsafelhők usztak át az égen

(Petőfi)

szintén vannak részei – a vers szavakból áll – azonban különvalósága mindegyiknek megsemmisül, és csak összességük a maga felbonthatatlan, (mert különben müvészileg megsemmisülő) egészében él szemléletünkben. Tehát a müalkotás folyamatának vizsgálata is azt mutatja, hogy a szemlélet számára alkot egészet, egy szemléleti végsőt a nem szemléleti de valóságos világegész helyébe. Ez ellen nem hozható fel az, hogy végeredményben a tudományos értekezés is egy olyan forma, amely egyetlen mozzanatban, t.i. pl. érvényes igazságában függ össze, szintén mint egész. Mert hiszen ott az összefüggés logikai, vagyis ugy áll fenn, hogy a valóságra csak vonatkozik, mig itt az összefüggés kizárólagos szemléleti valóság, azaz nem logikai, hanem szemléleti egész, amelyből éppen megforditva, logikai felbontás és elemezés utján olyan igazságra következtethetünk, amilyenre csupán az elrejtőző világegész elemezése utján tehetnénk szert. Gondoljunk[347] csak arra, hogy Dos Passos regényét boncolgatván néhány szóban, miket tudtunk meg belőle! Hiszen itt a szemléletünk elől elsikkanó valóság összefogottan áll rendelkezésünkre!

A müvészi állandó mozzanata tehát azt jelenti, hogy minden korban minden egyes müalkotás mint a világegészet képviselő szemléleti egész jelenik meg. A müvészi változó mozzanata pedig nem más, mint az az általános és társadalmi, amely a korral együtt változik és amelyből alakul ki az egész. Tehát a változó alkotja az állandót és az állandó érvényesiti a változót. A változó adja meg az állandó valóságát s az állandó adja meg a változó érvényét. Vagyis, példaszerüen kifejezve, müvet csak ugy lehet alkotni, ha az alkotás pillanatában fennálló társadalomnak a valóságos összefüggéseiből alkotom, viszont ezek az összefüggések csak akkor lesznek érvényesek a müvön (regényen stbin) belül, ha mint egyetlen egész, mint végső szemléleti egész jelennek meg. E két mozzanat közül bármelyik legyen is hibás, a mü rossz. Pl. minden ma irt polgári ideologiáju regény és mü rossz, mert nem a valóságos társadalmi összefüggésekből alkotódik. Ezért nem lehet belőle végső szemléleti egész sem, mert hiszen minden öntudatos szocialista munkás szemlélete mélyebbre hatol a polgári ideologiánál. Minthogy tehát ebben az esetben rossz a müvészi változó, a kölcsönös függés folytán rossz a müvészi állandó is, vagyis nem müalkotás áll előttünk. A ma irt szocialista tendenciáju müvek nagyrésze, pedig azért rossz, mert az észrevett valóságos társadalmi összefüggésekből nem alkotnak szemléleti egyetlen egészet,[359] ami által épp a felhasznált összefüggések valóságos érvénye sikkad el. T.i. a dolgok összefüggése ugy valóságos, ahogyan a világegészet alkotják és minthogy a müegész nem más mint a világegész szemléleti helyettese, az összefüggések a müvön belül is csak ugy érvényesek, ha szemléleti egészet alkotnak. Pl. a valóság ellentétei a müben a szemlélet számára mint ritmus szerepelnek. A versköltők élnek a legtöbb ritmussal, – a versköltők szeretik legjobban az ellentéteket. A ma irt sok rossz bár szocialista tendenciáju mü tehát azért rossz, mert a müvészi állandó hibás és a kölcsönös összefüggés folytán a müvészi állandó hibája érvényteleniti a müvészi változót.

A müvészi változó és a müvészi állandó összevetéséből érthetjük meg mindazt a sok rejtélyt és megokolatlan állitást, ami a müvészetre vonatkozik. Hogy pl. a münek ujnak kell lennie, noha Petőfiről tudjuk, hogy nem uj és mégis, hogy idézőjelet használjak, „gyönyörködünk” benne. Hogy mért dobjuk ki mégis nevetve azt, aki ma Petőfi szerü verset ir. Hogy miért csepülnők le azt, aki ma irná a következő sorokat: „Szentegyház keblem belseje, Oltára képed”. És mért müvészi mégis, ha megtudjuk utólag, hogy Petőfi irta? Először is: e két sor egészként való összefüggése teljes. A hiba, ha ma iródik, az, hogy ma már nem végső szemléleti ez a két sor, mert a szemlélet már meghaladta azt a fölfogást, amely szerint a legnagyobb s a legmagasztosabb dolgok egyike a lélek számára a templom meg az oltár – mert hiszen e hasonlat magasztos, mert magasztos dologról, a honszerelemről akar beszélni. De a mi szemünkben már a honszerelem sem magasztos, mert ismerjük ugy a nép, mint a haza, a lakósság meg az állam és az elnyomó osztályok meg az uralkodó osztályok összefüggéseit. Ez a két sor megszabja a vers összes többi sorát – Petőfi nagyszerü költő volt – a verset el is fogadjuk versnek, mert akkor, amikor iródott, valóban a szemlélet határán járt: azaz minden porcikájában benne van a polgári átalakulással együtt haladó forradalmár ideologiája. Polgári forradalomról lévén szó, ne feledjük el e két sor dialektikáját sem. Azért hasonlitja Petőfi a keblét templomhoz és a haza képét a templomi oltárhoz, mert ugy a templom, mint az oltár a polgári ideológiában egyidejüleg magasztos és alantas. A két sor dialektikus értelme ugyanis a következő: ha valamit magasztalni akarok, akkor magasztoshoz kell hasonlitanom. Azonban a templom és az oltár mint hasonlat valamihasonlitanom. Azonban a templom és az oltár mint hasonlat valami más dolognak a magasztosságát akarja jelenteni és nem a sajátját – általuk éppen e más dolog válik magasztossá velük szemben. Vagyis ez a más dolog lesz magasztos, és ezzel szemben a templom és az oltár a magasztosságából veszit. Hallgassuk meg csak a vers első három szakaszát:

Tied vagyok, tied, Hazám!

e sziv, e lélek;

kit szeretnék, ha tégedet

nem szeretnélek.

Szentegyház keblem belseje,

Oltára képed.

Te állj s ha kell: a templomot

eldöntöm érted.

S az összeroskadó kebel

Végső imája:

Áldás a honra, istenem

Áldás reája! –

Már most melyik magasztosabb? A haza-e, vagy az egyház? Bármelyiket vegyük is a versből, a másik a magasztosabb. És valóban, a haza meg az egyház képzetét tekintve áll ez az egész polgári ideologiára. A vers tartalma pedig az az ideologia, az hogy templom stb az a forma. Ma tehát költő ezt azért nem irhatja le, mert a társadalmi változóval együtt a müvészi változó is megváltozott, vagyis ma nem a polgári társadalom kezdetén, hanem a végén és egyben a proletár társadalom kezdetén vagyunk, egyszóval a mai müvészi változót, amelyből a müvészi állandót meg kellene alkotni, ma már csak szocialista ideologiával lehet megtalálni.

Mármost[393] egész röviden egy-két szót az összefüggések egésszé való tételének technikájáról.

Ajkaidon a nedves hazugság –

Azt hiszem metonymiának hivták.

Favágó első szaka: zuzmara hull szárnyas hajamra.

Melléklet: a hosszabb kihúzott rész

Már most ha összevetjük a müvészi állandót, t. i. azt, hogy a müalkotás nem más, mint a világegészet képviselő egész, a müvészi változóval, azzal, hogy a müalkotás végső szemléleti – megoldódik a rejtélyek legtöbbje. Megoldódik, hogy miért kell a müalkotásnak ujnak lennie, noha pl. Petőfiről tudjuk, hogy nem uj, mégis hogy idézőjelet is használjak, gyönyörködünk benne. És mért dobjuk ki nevetve mégis azt, aki ma Petőfi féle verset ir. Hogy mért nevetnők ki azt, aki ezeket a sorokat irná ma, hogy Szentegyház keblem belseje, Oltára képed. S hogy mért tiszteljük müvésziként, ha utólag megtudjuk, hogy Petőfi irta. Nem, ez nem tekintélytisztelet.

A közlés alapja:

Gépirat, 9 f.

Az 5. lap hiányzik.

PIM Kézirattár, JA 363, Katalógus, 1165.

Nem tudtunk rétegeket felállítani. A 8. lapon szereplő, „Már most ha összevetjük” kezdetű bekezdés gépelt szövegébe a költő kézzel belejavított, majd az egész bekezdést szintén kézzel áthúzta, s a bekezdés mellé írta ceruzával: „9. oldalra! 1. bekezdés.” Az áthúzott bekezdés szövegének bővített változata a 9. lapon ismét gépírással szerepel. Az íróeszközök ismétlés nélküli sora tehát nem állítható fel.

Kiadva: JAÖM, III, # 20, „B”.

Aláíratlan.

Irodalom és szocializmus. [2]

– Müvészetbölcseleti alapelemek. –

Tisztelt Elvtársak![403]

Azt[404] hiszem, mindnyájan tudjuk, mi a szocializmus, ki tudnók fejteni lényegében egyöntetüen. Azonban az irodalommal már bajok vannak, mert habár azt mondjuk róla, hogy nyelvi müvészet; vagyis az a müvészet, amelynek anyaga a nyelv, ezzel még csak azt tudjuk róla, hogy mindenekelőtt a nyelv törvényeit kell figyelembe vennie. Mert hiszen minden müvészetet kötnek anyagának a törvényei. Az irodalmat pedig annál is inkább, mert anyaga, a nyelv, már önmagában is emberi, társadalmi közösséget tartalmaz; a közösségnek azzal a lelki kiállási módjával egyetemben, amellyel ez a közösség a világ viszonylatait fölfogja, tagadja, vagy elfogadja. Tehát a nyelv minőségéből adódik az irodalomnak nemzetiségi különös mozzanata és a közösséget jelentő nyelvi anyag törvényeinek értelmében kapják meg az egyes irodalmak nemzetiségi különös mivoltukat. Igy más anyaggal dolgozik a német és más anyaggal a magyar irodalom. Különbözésük tehát nem lényegi, hiszen azonosak abban, hogy az anyagból irodalmat csinálnak, hanem csak annyi, hogy bizonyos fokig másfajta anyagot kell megmintázniok. Az osztályirodalmakra ugyanez áll. Minden társadalmi rétegnek megvan a maga nyelve, sőt az egyes egyénnek is. Ez annyit tesz, hogy társadalmi osztályok minősége szerint más lelki (müvészi és érzelmi stb) tartalmu maga a szó is; noha tárgyi fogalmi mozzanata egyugyanaz, már amennyiben logikailag helytelennek nem bizonyul. Vagyis a különböző nyelvü versekben ugyanazt a fogalmi szerepet játssza a „Tisch”, „table”, „asztal” szó, mert mindahárom ugyanaz a fogalom; azonban ugyanakkor eltérő müvészi, irodalmi eredmény létrehozására alkalmasak, mert mindegyik más szó, más anyag. Ugyanigy a „burzsoá” fogalma egy és ugyanaz kell legyen logikailag mindenki számára. Azonban a „burzsoá” szó müvészi alkalmazása más a proletár számára és más a burzsoá számára. Utóbbi valószinüleg még müvészi létjogosultságát is megtagadja. Az ő fülében nem hangzik költemény gyanánt, mert nem tud proletárul és nem tud szocialistául; aminthogy a francia idegentől is távoláll a magyar vers müvészisége, ha nem tud magyarul.

Szocialisták lévén, alapelvünk értelmében tudjuk azt is, hogy a müvészet minden korban más és más, sőt hogy egyes korszakon belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, amelyek küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását, avagy visszafejlődését szolgálják. Azonban észre kell vennünk, hogy ezek a korokat jelentő és korszakon belüli müvészeti irányzatok együtt teszik a müvészetet, – azaz mindegyikben van egy a többivel lényegében közös mozzanat, ami miatt mindegyiket megkülönböztetjük az élet egyéb dolgaitól, ami miatt müvészetnek hivjuk és elkülönitjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van egy általános és állandó mozzanata, a müvésziség, – minthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és belső ellentéte dacára van egy állandó mozzanata, maga a társadalmiság. És[418] ezzel már a dialektikus felfogás mélysége előtt állunk. Mert ez csak ugy lehetséges, hogy: ami változik, az egyben állandó is. Magyarázatul szolgál, hogy változni csak az változhat, ami van; ami van, az pedig önmagával azonos. Álljunk meg egy kissé itt, álljunk meg az azonosság elvénél. „Minden dolog azonos önmagával”. Figyeljük, [420] meg, hogy ez a végső logikai alapelv csak csupán logikai alapelv, vagyis csak annyit jelent, hogy minden gondolati tárgyat annak kell elgondolnunk, ami. Ezért esik véle egybe a másik logikai alapelv, az ellenmondás elve. T.i. csak akkor gondolkodunk helyesen, logikusan, ha egyik állitásunk nem mond ellent a másiknak. Ez a logikai alapelv tehát nincs ellenmondásban a mi alapbölcseleti alapelvünkkel, hogy t.i. a fejlődés ellentétekben történik, hogy a dolgok ellentéteket tartalmaznak.[427] Sőt, ha ezt a logikai alapelvet, hogy minden dolog azonos önmagával, mint itéletet, szintén dolognak tekintjük, a formai elemezés megint csak bennünket igazol. Mert kimondván, hogy minden dolog azonos önmagával, a dolgot két más dolog ellentétének összefüggéseként fogtuk föl: az azonosság meg a dologiság ellentétének összefüggéseként. Tehát amikor azt állitjuk, hogy ami változik, az egyben állandó is, nem mondunk ellent önmagunknak a logika szempontjából, hanem pusztán a dolog mélyén rejlő valóságos ellentétet emeljük a felszinre. Állitásunk nem formai, hanem tartalmi. Igy a valóság természetesen igazol bennünket. Mert az emberi történelem folyamán állandó a társadalmiság és éppen ez az állandó társadalmiság változik. Ugyis megközelithetjük állitásunkat, hogy ami változik, az hordozója a változásnak. Tehát mint hordozó mindig ugyanaz marad, minthogy pedig a változást hordozza, egyben mindig más és más. Idézzük a természet logikáját (nem a természettudományét!), – látjuk, hogy a fajok azért hasonulnak a környezethez, azért alakulnak át, mert meg akarnak maradni. És valóban, az élet bármennyit változik, bárhány alakot vett is föl, élet maradt. Mert ha a változó nem volna egyben változatlan is, akkor a változás eredménye nem változás, hanem megszünés volna.

Mindezt előre meg kellett állapitanom, nehogy nem-dialektikusnak tünjék föl első kérdésem, amely a következő:[438] mi a müvészet? Ezzel a bevezetéssel már a maga mélységében elkülönitettük kérdésünket minden polgári kérdés föltevéstől, mert hiszen a polgári mübölcselők is föltették a kérdést szóról szóra ugy, hogy mi a müvészet. Azonban más értelemmel tették föl, de mindenesetre oly módon, hogy dialektikus[441] tartalma elsikkadt. Ebből azután rengeteg ostobaság keletkezett, amelyet esztétika gyüjtőnévvel foglaltak össze.[442] Nem kell arra a sok páratlan badarságra és polgári maszlagra gondolnunk, amelyet a közelmult izmusai mutatnak és amelyek értelmében igen sürün megtagadták a szavaktól az értelmet, nem törődvén azzal, hogy éppen a szó az egyetlen dolog, amelynek közvetlen és nemcsak teleologikus (céljában való) értelme van, mint például valamely szerszámnak, közvetlen és nemcsak metafizikai értelme, mint például az életnek. Nem kell ezekre az apró szamárságokra gondolnunk, elég, ha az u.n. nagy rendszereket vesszük figyelembe. Ezeknek nagyobb része beleesik a lélektanosságba (pszihologizmusba) és a lélekkel magyarázza a müvészetet, holott legföljebb a müvészi alkotások ha szolgálhatnának a lélek magyarázatául. Igen ám, de mi ád felvilágositást affelől, hogy mi müvészi alkotás? Jellemző, hogy minduntalan összevétették a szépet a müvészivel, holott egymáshoz semmi közük. Hiszen egyként szépek lehetnek a legkülönbözőbb dolgok: csendes füzesek, magas és alacsony leányok, lovak, egy könyv kiállitása, futballmérkőzés. Mert minden, ami formában való, az vagy tetszik, vagy nem tetszik. Tehát a müalkotás is vagy tetszik, vagy nem tetszik, mint bármi más, – azaz a szépség elméletével attól jutottunk a legtávolabb, amit meg akartunk közeliteni, t.i. attól, hogy mi a müvészet. Keresték a müvészet magyarázatát az élményben meg az érzelemben is. Holott minden, amivel csak találkozik az ember, élményt és érzelmet kelt benne, éppugy mint a székrekedés. Ez az érzelmes esztétika különösen elképpesztő. A mü mibenlétét az alkotást meg a szemlélést szükségképpen kisérő érzelmekből próbálja kihámozni, ami éppolyan badarság, mintha a másodfoku egyenlet mibenlétét az elgondolást szintén szükségképpen kisérő érzelmekből és élményekkel akarnók megmagyarázni. Aki a másodfoku egyenlet elméletét megalkotta, annak valószinüleg jóleső érzést nyujtott a probléma megfejtése, gyönyörüsége telt munkájának eredményében, mintahogy bizonyosan boldog az a gyerek az iskolában, aki a másodfoku egyenletet, hogy ennél maradjak, szabatosan megoldja és levezeti. De hol az a hülye matematikus, aki ugy próbálná megértetni a gyerekekkel a másodfoku egyenletet, hogy azt állitaná, hogy a másodfoku egyenlet célja a gyönyörködtetés!? Már,[ ] [447] pedig a müvészetre vonatkozóan ez az általános felfogás, ezt tanitják az elemi iskolában éppugy, mint az egyetemen. Kautsky is ezt tálalja föl a munkásoknak.[449] A munkások pedig joggal kérdik, hogy hát minek a müvészet, amikor mi éhezünk, vérzünk, szenvedünk. Hiszen ha a müvészet célja a gyönyörködtetés, akkor ez a cél a polgári osztály gyönyörködtetése, akkor csak burzsoá müvészet lehetséges. Mert a munkásnak, különösen az öntudatosnak, a napi tiz-tizenkét órai robot után éppenhogy mozgalomra meg tanulásra marad ideje, de nem a gyönyörködésre. Az öntudatlan munkás meg egészen más módon, nem irodalomban, müvészetben keresi gyönyörködtetését. Öntudatos társa pedig ha irodalmat olvas, éppen ellenkező céllal teszi, – azért, hogy tanuljon.

Azt is mondták az irodalomról, müvészetről, hogy érzelem kifejezése. Ebben aztán az u.n. komolyabb felfogások is egyetértenek. Holott a müvészet legalább annyira különbözik az érzelem kifejezésétől, mint a sirás meg az ásitás a szinpadi sirástól, ásitástól. A sirás valóban érzelem kifejezése, de a szinpadi sirás a szinpadi érzelemé. A szinpadi érzelem pedig nem valóságos, azért szinpadi. Ha meg nem valóságos, hát nem is érzelem. Ám összekotorhatna valaki olyasmit, hogy a sirás közvetlen érzelmi kifejezés, a szinpadi sirás meg közvetett. No s jó. Ebben az esetben ám ha valaki sir a szinpadon, az nem azt jelenti, hogy a szinésznek bánata van, mert hisz akkor közvetlen kifejezés volna. Sőt, a szinésszel madarat lehetne fogatni, ha jól adja a bánatosat. Hát nem is érzelem kifejezéséről forog ott a szó. Éppen megforditva, a bánat, az érzelem a forma, azaz formai elem, amely valami másnak a kifejezése végett szerepel.

Tartja magát az a fölfogás is, amely a müvészetet játékos hajlamból, játékösztönből (spieltrieb) magyarázza. Ennek semmi értelme nincsen, mert éppigy állithatná bárki, hogy játék a bölcselet, játék a tudomány, játék az élet. Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben a világon nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye. Azonfölül meg játék többféle van. A fogócska hasznos és kedves, a rummy haszontalan és undok. Én legalább a sakkot jobban kedveltem. A játékban éppugy szerepet játszik a megismerés, mint minden másban, amit emberek csinálnak. A különbség mindössze az a jelentős tény, hogy a játék szelleme gyakorlati, a gyermek előkészülete a felnőttek életformáira. A müvészetről pedig ez igazán nem állitható. Ami meg a felnőttek játékait illeti, remélhetőleg nem veszik a játékösztön hivei egy kalap alá a pókert a költeménnyel. Noha a pókernak is vannak „szabályai”. Azonban a szórakoztató játék minden szabálya megállapodás dolga, mig a müvészetre vonatkozó normákat magából a müvészetből kell kikutatnunk.

A müvészet körüli zürzavar különösen teljes, ha az alkalmazott elméleteket, a kritikát vesszük szemügyre. A kritikus első célja, föladata volna annak a megállapitása, hogy a szóban forgó vers, kép stb. valóban müalkotás-e vagy sem. Ezeknek a polgári esztétikáknak az értelmében azonban minden kritikának egyetlen mondatból kellene állania. Vagy abból, hogy az előttem álló mü valóban müalkotás, mert nekem tetszik; vagy abból, hogy nem müalkotás, mert nekem nem tetszik. És több értelmük nincs is e kritikáknak, mert igazán nem a müről, hanem a müvész tehetségéről meg lelkéről beszélnek. És a tehetség kérdése sem attól függ itt, hogy a müvész valóban alkotott-e, hanem attól, hogy az, amit csinált, hogyan tetszik a kritikusnak. A kérdés tárgyi részét a legraffináltabb módon kerülik ki és annál nagyobb a kritikus, mennél raffináltabb a lényeg elkenésében. Mert a kérdés tárgyi részéhez érvén, olyasmiket irnak, hogy: „finom megoldás”; „hajlékony toll”; „kerek szerkezet, amely gazdag lelket ölel magába”; „élc-impulzusait próbálja költészetté leszerelni”. De hogy mi az a finom megoldás, arról bölcsen hallgatnak. A ravaszabbak mindjárt a kritikában megelőzik ezt a kérdést, igy fogalmazván: „valami megmagyarázhatatlanul édes lobogás heviti”. Vagy: „de nem lehet elmondani, ezt olvasni kell”. Püff neki! Minden sorban azt ösmerik be, hogy ők csak a levegőbe beszélnek. És elméleti felelősségre vonáskor a legkomolyabban hangoztatnak olyan zöld vicceket, hogy „a kritikus akkor objektiv, ha szubjektiv”. Ami persze csak légből kapott, mennyei dialektika, mert nem valóságos ellentétről lebbenti föl a fátylat, hanem egyszerü logikai ellenmondást foglal magába. És beszélnek arról, hogy a költő hogyan látja a világot (!), holott a világot csak vagy jól, vagy rosszul lehet látni. És teszik ezt a vers stb „tartalmának” a vizsgálata közben. Amivel megint arról tesznek tanuságot, hogy a forma s a tartalom dialektikus viszonyáról a leghalaványabb sejtelmük sincsen.

A forma s a tartalom dialektikus viszonyát emlitettem, amivel már jeleztem is, hogy a tartalomból értjük meg a formát, és a formából a tartalmat. Állapitsuk meg, hogy minden, amit kimondunk, forma. Mert a forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik, amely szemléletünknek elébe áll. A tartalom pedig az a jelentés, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Tehát a forma minőségét tartalma szabja meg. Ugyis mondhatnám, hogy a formának kettős minősége van: minősiti az a tartalom, amely kitölti és minősiti, visszaminősiti tartalmává, szemléletünk. Az esztétikák – általában – ezt a szemlélettől visszaminősitett formát vették elsődlegesnek, sőt egyedüli minőségnek, az ördög tudja miért. És beszéltek az alak ragyogásáról, mint amaz Aquinói Tamás, aki szerint „Pulchritudo... consistit... in resplendentia formae. (A szépség a forma ragyogásában áll)” Minthogy pedig a forma már Arisztotelesz szerint is tevékenység,[484] ez az Aquinói Szent bölcseség mai nyelven ennyit tesz: Gyönyörü, mert ragyogóan van megcsinálva. (Polgári kritikusaink nem is tudják, hogy ők még mindig egy középkori szent hatása alatt irdogálnak!). Nos, hogy a formának, tehát a szemléletileg folyó tevékenységnek a minőségét a tartalma, vagyis az a jelentés szabja meg, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt, azt a következő példákon közvetlenül megpillanthatjuk. Példánk egyszerü mondat, majd vers majd meg vaskos regény.

A mondat igy hangzik: Éhes vagyok.

Ha ezt ebédidőben mondom odahaza, olyasmit jelent a szemléleten át az értelem számára, az a tartalma, hogy „mi lesz az ebéddel”. Ha koldus mondja az uccán, ugy olyasmit jelent, az a tartalma, hogy „tessék adni néhány fillért”. Ezt a mondatot tehát mindkét esetben éppen a tartalma, adott jelentése utalja mint formát és mint stilust a közbeszéd formájának és stilusának kategóriájába.

Ha ezt a mondatot, hogy Éhes vagyok, versben irom le, egyáltalában nem azt jelenti, hogy „mért nem hozzátok már azt az ebédet”; és nem is azt teszi, hogy „csak egy fillért, könyörgöm alássan”. Mert (eltekintve attól a szimbólikus tartalomtól, hogy nem vagyok megelégedve ezzel a világgal), ennekMert (eltekintve attól a szimbólikus tartalomtól, hogy nem vagyok megelégedve ezzel a világgal), ennek, a mondatnak versben mindenesetre az a tartalma, a valóságos jelentése, hogy éhség egyáltalában van és hogy az éhségnek, valamint az éhség létének társadalmi jelentősége van. Már csak azért is, mert ha ez a mondat, hogy Éhes vagyok, nem birna jelentéssel mindenki számára, függetlenül attól, hogy valóban éhes vagyok-e, vagy sem, akkor társadalmilag értelmetlen volna, – senki sem volna rá kiváncsi. Mert mi értelme is volna annak, hogy orrára kötöm az ismeretlen szegedi kubikosnak, aki a nyomda stb közbejöttével ugyis csak évek multán tudná meg, hogy éhes vagyok. De különben is, ha ebéd előtt vagyok éhes, az se nem müvészi, se nem érdekes. Azaz nem társadalmilag érdekes. Amit tehát versben irok le, annak társadalmi és egyetemes jelentősége kell hogy legyen, annak társadalmi értelme van. Egyszóval a müvészi forma tartalma mindig egyetemes és társadalmi. És az ilyen tartalom föltétele a forma müvésziségének.

Ki ne ismerné ezt a két gyönyörü verssort:

Fölszállott a páva a vármegyeházra,

sok szegény legénynek szabadulására.

Miért valóságos müvészet ez? Mert egy madárnak a helyváltoztatását társadalmi tartalommal teliti. A hely ahová a diszes madár, a páva száll, már önmagában is társadalmi és politikai értelmü, ez a társadalmi tartalom azonban csak a második sorban minősül. Ha ezt a társadalmi tartalmat elvonjuk és tényként megállapitjuk, hogy egy páva a házra szállott, – akkor bizony éppen a müvészi mivoltjától fosztottuk meg a képet. Viszont ha itéletként egyszerüen leszögezzük, hogy sok szegény legény kiszabadul, akkor azért nem áll előttünk müalkotás, mert olyan állitást kaptunk, amely egyetlen logikai mozzanat, tehát igy önmagában müvészet nem lehet. Ez is forma, de nem müvészi. Mert mint később kiderül, a müvészi forma elemeinek összefüggése nem pusztán logikai, mint ezé, hanem egyben tények rendszerének szemléleti összefüggése.

Két másik sort is vehetünk, egy megiratlan költeményből:

A történelem levese

már emelgeti a fedőt.

„A leves emelgeti a fedőt”, – ennek nincsen társadalmi jelentése, tartalma, tehát nem is müvészet. „A történelem levese – emelgeti a fedőt”. Itt a társadalmi tartalom csak látszólagos, mert nem meghatározott. Ezért nem müvészet. Azonbanmeghatározott. Ezért nem müvészet. Azonban a „már” időhatározó szócskával a társadalmi tartalom határozottá válik, adott korunkat és e kort megelőző, sőt létrehozó történelmi társadalmi folyamatokat idézi, tartalmába fogja és igy a két sor müvészivé válik. Nyilvánvalóan forradalmár szemléletéből fakad. Ellenforradalmivá ugy tehetjük, ha a „már” helyett azt mondjuk, hogy „még”.

A történelem levese

még emelgeti a fedőt.

Miért gyöngécske igy és miért nem érezzük müvészinek? Mert ha az időhatározó szócska nélkül az előbb a, társadalmi tartalom határozatlansága miatt vesztette el müvészi mivoltát, ugy most a társadalmi tartalom hazugsága[532], fosztja meg a müvészettől. Sőt, ha jobban belenézünk, azt látjuk, hogy egyáltalában nem rendelkezik valóságos társadalmi jelentéssel, mert hiszen éppen a valóságos társadalmi vonatkozást akarja eltakarni. Müvészi tartalom tehát nem lehet társadalmilag hazug. Amit nem kell azzal a bolondsággal összekeverni, amely a müvésztől őszinteséget kiván. Hiszen őszinte és ellenforradalmár lehet valaki azért is, mert szellemileg korlátolt és ostoba és mégsem alkothat müvet, éppugy mint a sürün őszinte nénikék sem alkotnak.

„Éhes vagyok”, ezt a mondatot elemeztük. Vizsgáltuk közbeszédi és müvészi mivoltában. Közben tudományos vizsgálódás tárgyává, elemévé tettük, tehát tudományos forma szerepét játszotta. Vagyis közben adódott egy harmadik eset is, mert közben az volt a tartalma, hogy többféle tartalma van. Egyszóval ennek a mondatnak, hogy „Éhes vagyok” éppen a lehetséges jelentései alkották azt a formát, amelynek a tartalmát elemeztük. Ez a tudományos forma.

Látjuk hát, hogy a forma müvészi, tudományos stb minősége a tartalmától, vagyis attól a jelentéstől függ, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Hiszen másként elgondolhatatlan volna, hogy ez egyetlen fejtegetett mondat miért tudományos példa itt, miért példa a müvészetre ott és miért példázza a közbeszédet amott.

Croce Benedetto intuicionista esztétikája szerint a müvészet semmi más, mint intuició. Intuició? Mindenki ezt mondja, holott idegen szavakat csak akkor szabad használnunk, ha magunk is értjük.[547] Intuició t.i.értjük. Inutició t.i. magyarul se többet se kevesebbet nem jelent, mint szabatosan annyit, hogy szemlélet. Vagyis az a tudat, mely bármiféle dolgot is közvetlenül ad. Persze, ezek az „intuiciót” abajgatók igen megrökönyödnének állitásuk következményeitől, mindattól, amit Croce kimondani és vállalni kénytelen. A müvészet szemlélet, mondja Croce, és ő maga beismeri ugyanott, hogy igy tehát nem tudunk minőségbeli különbséget tenni e papir meg Dante Isteni Szinjátéka között. Mert, valóban, ez is szemlélet, az is. Hiszen a dolog mindkét esetben közvetlenül adatik. És itt tünik ki különösen, hogy a formának kettős minősége van. Hogy a formát minősiti az a tartalom, amely kitölti és minősiti, visszaminősiti tartalmává, szemléletünk. Mert Croce idealista bölcselő, szerinte csak az van, ami szellemileg van. Már most ez a papir is forma, az Isteni Szinjáték is az. A forma pedig tevékenység. Tehát idealista módon hogyan tevékenykedik ez a papir? Ugy, hogy kép. Aminthogy kép a Dante Játéka is. Croce tehát nem veheti észre azt a tartalmat, amely a formát minősiti és amelynek értelmében más tevékenység ez a papir és más tevékenység a szóban forgó költemény. Ő a saját szemléletével minősitett tartalomnál, közvetlenül adott formánál nem lát egyebet, fütyül a valóság meg az értelem dialektikájára éppugy mint a formáéra. És kimondja, hogy minőségbeli különbség nincsen e papir meg valamely müalkotás között. Legföljebb annyi (ezek az ő szavai), hogy az egyik „gazdag”, a másik pedig „szegény” szemlélet. De hogy miért, arra már feleletet adni nem tud, de nem is tudhat, mert eredménye, kutatása már idealista alapelvénél fogva elhibázott. Szemrevaló, hogy éppen a szemlélettel kerül ellenmondásba, mert csak rá kell pillantanom ugy az egyikre, mint a másikra, erre a papirra meg Dante Poklára és már be is láttam, hogy milyen minőségbeli különbség van e két forma és e két forma tartalma között. De nem folytatom. Csak megemlitem még röviden a beigért regénypéldát, Dos Passos Nagyvárosát.

A regény esetében különösen meglátszik, hogy mennyire összetévesztik a formát a tartalommal; pedig eddig is kitünt, hogy mennyire fontos velük tisztában lennünk. Ha azt kéri valaki, hogy mondjam el egy regény tartalmát, akkor tulajdonképpen azt akarja, hogy mondjam el, mi történik a regényben. Már pedig ami történik a regényben, az nem a tartalma a regénynek, hanem a formája. Tehát ahol Dos Passos regényében dőzsölnek a bankárok, a pincérek meg alázatosan kiszolgálják őket, nemcsak kényszerüségből, hanem azért is, hogy ez jól van igy, hiszen „fordulhat a szerencse” és ők is lehetnek bankárok, akik éppen ilyen undoritóan dőzsölhetnek, – az nem tartalom, hanem forma, amelynek a tartalma, a szemléleten át az értelemnek nyujtott jelentése az, többek között, hogy a new-yorki proletáriátus ideologiailag nagyon zavaros, nincsen tisztában a saját jelentőségével és mivoltával; továbbá hogy az amerikai tőkésség olyan ideologiát termelt ki a munkásság butitására és osztályuralma védelmére, amely valóban igen hatásos eszköznek bizonyul a munkássággal szemben. És valóban, részben ez e regény tartalma, mert ahol a regényben nem hat a polgári, azaz tőkés gondolkodás a regény valamelyik alakjára, ott azonnal megjelenik a regénybeli rendőr. Igy a tőkés gondolkodás new-yorki változatát könnyen kivonhatjuk a regényből, ugy hogy minden vonatkozásában látván könnyebben küzdhetnek ellene ottani elvtársaink. Különben e regénynek az én felfogásom szerinti rövid tartalmát kb. igy lehetne előadni: Az amerikai társadalom ellentétei a legfinomabb vonatkozásban is megértek a nyilt kirobbanásra, azonban a proletariátus csak szenvedőlegesen (passzive) és nem öntudatosan, azaz nem cselekvőlegesen (aktive) alkot osztályt. Ezért forradalmisága csak egyéni és egyes esetekben robban, azazhogy puffog ki; társadalmi forradalom helyett egyéni lázadozássá korcsosul. Pl. egy háziszolga aljas bankárgazdája meghal; a szolga a halottat szembeköpi, majd, minthogy igy egyéni vágya és érzelme, tehát nem osztályöntudatos akarata kielégült, a köpést zsebkendőjével letörli – hiszen nem hagyhatja ott, mert kidobják. Tartalmát tehát el tudnám mondani, de a formáját, vagyis hogy „mi történik benne”, nem. Mert közel ötszáz oldalon minden sorban történik valami, ami jelent valamit. Főhőse, mellesleg, nincs is, azazhogy főhőse a new-yorki társadalom. És már ennek a formai mozzanatnak, hogy nem egyén a regény hőse, hanem társadalom, a tartalma szocializmus. Irója szocialista. Nem tudom, hogy a gyakorlatban igy van-e, – könyvéből ezt kell kiolvasnom. Egyben azonban azt is kiolvasom, hogy bizonyos fokig mechanisztikusan materialista módon fogja föl a szocializmushoz való eljutását a társadalomnak. De ha irója nem szocialista, ugy mindez azt mutatja, hogy a polgári felfogásu iró is arra kényszerül, hogy szocialista módon szemlélődjön, ha valóban érvényes müvet akar alkotni. Tehát amig ir, polgári osztályszempontjait – a tehetségéhez képest – felfüggeszti. Hogy ez mennyire lehetséges, az más lapra tartozik.

Vagy vegyük e regénynek egyetlen jelenetét. Egy lányba szerelmes egy szocialista agitátor. Kitör a sztrájk, a nő is sztrájkol, noha öntudata csak annyi, hogy csunya zsidóleány. Ezt időközönként tükör előtt állapitja meg magáról. Rendesen megkapja a sztrájk-segélyt, ám anyja szidalmazása miatt mégis sztrájktörő lesz. Kispolgár, – egyéni, családi inditékai vitték sztrájktörésbe. Munkája közben kigyul a munkaanyag és a leány összeég. Miért ég össze? Miért nem veszi észre a tüzet? Mert másutt jár az esze. Hol? Min gondolkodik? Hát mire gondol egy kispolgári lány?! Arragondol, hogy most férjhez megy, tehát eddigi viszonyait meg kell szakitania. Mi mutatja, hogy olyan mélyen belemerül ebbe a tervezgetésbe, hogy a tüzet nem is veheti észre? Az, hogy még azt sem veszi észre, hogy nemcsak ő, a lány akar férfihoz jutni, hanem ő, a sztrájktörő akar férjhez menni a valóságos szocialistához. Megég, összeég. Ez a kis történetke forma, amelynek az a tartalma, a szemléleten át az értelemnek nyujtott jelentése, hogy a kispolgári gondolkodás a munkást egyénenként is tönkreteszi. Ez nem belemagyarázás, elvtársak, mert ha ez nem állana, akkor semmi értelme nem volna annak, hogy a leány megég. Ez a tartalom nyilvánvalóan mai társadalmi jelentőségü. Mi, szemlélvén a formát, ésszel is fölfogtuk annak tartalmát, mig más valaki szemléli ugyan, elolvassa ezt a könyvet, de tartalmára esetleg nem bukkan reá. Ez a valaki azonban nem is tud különbséget tenni a szóban forgó regényrészlet meg Courths Mahler irályának ütemei között, – csak szemlélődik a vak világba s a müvészet meg a nem-müvészet az ő szeme előtt összefolyik. De nézzük csak tovább. A vitatott történetkének a tartalma társadalmi, nos – éppen ezért nem véletlen a leány balesete a müvön belül. Igy azt is megtanultuk, hogy a véletlen mint inditék, mint valamely müvészi történésnek, mozzanatnak alapoka azért nem szerepelhet, mert a véletlennek társadalmi tartalma, értelme nincsen. A későbbiekből, persze csak a sorok között, majd az is kitünik, hogy a véletlen egyáltalában nem lehet müvészi mozzanat, mert egyáltalában nem lehet forma, hiszen semmiféle tartalma nincsen. Ez természetesen nem vonatkozik a véletlen tudatára. Már most, hogy ezzel a történetkével végezzünk, csak annyit, hogy ezt a megégési mozzanatot, amelyet mi nem osztályozunk, régebben költői igazságszolgáltatásnak nevezték volna. Idealista munkában az ilyen kivégzése a hősnek valóban költői igazságszolgáltatás. Itt azonban nem a költő oszt igazságot, ő csak az előbb elmondott tartalmat állitja tudományos szemlélettel ellenőrizhető formába, hiszen a leány cselekedetei kispolgári gondolkodási módjából folynak, ezt a kispolgári gondolkodást pedig a burzsoázia oltotta beléje (családján stbin át) és kispolgári tette miatt kerül oda, ahol kiüt a tüz és ismét kispolgári tervezgetése miatt nem veszi észre a veszedelmet, a tüzet. Ennek a leánynak tehát müvészileg, azaz egyetemes jelentőséggel és társadalmi (osztály)tartalommal kellett megégnie, mert nem a véletlen, hanem lelkének, gondolkodásának, cselekedetének és osztálykörülményeinek dialektikus összevágása okozta egyéni tragédiáját.

Hányszor kimondtam eddig a szót, hogy müvészet, müvészi, müvészileg! Hát mi is az a müvészet? – hiszen ez volt első kérdésünk, amelyre ezideig nem is igen feleltünk. Eddig főként a forma meg a tartalom viszonyát vitattuk és ugy tünhetett föl, hogy a formát meg a tartalmat éppen azzal magyarázom, amit meg akarunk érteni, t.i. a müvészettel. Azonban nem egészen igy van. Mert megtudtuk, hogy a müvészetet valóban a forma teszi, azonban ennek a formának a müvészi mivoltát a jelentése, a tartalma adja. És megtudtuk azt is, hogy a müvészi forma tartalma általános és társadalmi, még pedig nem hazug társadalmi tartalom, hanem tudományos szemlélettel ellenőrizhető. Vagyis: Költő, mondj igazat, de rajt ne fogjanak, csak akkor, ha elemeznek. Mindezzel pedig már arra is feleltünk, hogy mi az az állandó mozzanat a müvészetben, amely a társadalommal együtt változik. Tehát a müvészi állandónak a változó mozzanatáról szólottam és most ennek a változónak az állandó mozzanatáról kell a hét fátylat fellebbentenünk. Azaz most azt kell kikutatnunk, hogy mi az a müvészi állandó, amelynek értelmében egyáltalában lehetséges, hogy legyen müvészi változó. Ez a kérdés természetszerüen összefügg azzal a másikkal, hogy miért van egyáltalában müvészet? Ilyen formában azonban mégsem vethetem föl, mert ez viszont a müvészet történeti keletkezésének a kérdését hozná magával, ezzel azonban most nem akarunk foglalkozni. Mindenesetre látnivaló, hogy eddig a müvészi változóval bibelődtünk és igy értettük meg bizonyos fokig a müvészi állandót, tehát most majd a müvészi állandó mivoltát feszegetjük, hogy megérthessük bizonyos fokig a müvészi változót. És igy tovább, – én itt és most ennek a dialektikus elgondolásnak csupán az alapgörbéjét próbálom erőmtől telő szabatossággal megrajzolni. Vegyük figyelembe, hogy eddig a formát magyaráztuk a tartalommal, jóllehet a tartalom meg csak a formával magyarázható. Tehát most a,[ ] formát, a szemléletileg folyó tevékenységet kell megragadnunk, hogy ezáltal minősitsük a müvészi alkotás tudományos próbára tehető tartalmának a társadalmi mivoltát is., Egyszóval meg kell találnunk azt a mozzanatot, hogy miképpen folyik szemléletileg az a tevékenység, amely ezt az egyetemes jelentésü társadalmi tartalmat értelmünk tudomására adja. Tehát most majd, amikor látszólag a formáról beszélünk, tulajdonképpen a müalkotás társadalmi mivoltának a mélyebb megértéséhöz is közeledünk.

Minthogy a valósággal való összeköttetésünk már megvan, elméleti tétel nyomában is elindulhatunk. Látjuk, hogy gondolatunk testes, fölemelkedhetünk, – nem kell félnünk, hogy a valóság gravitációja cserben hagyja. Ez a tétel igy hangzik: a feltételek száma nem lehet végtelen. E tétel Arisztotelesz nevéhöz füződik és mint a végtelen regresszus lehetetlenségének elve ismeretes. Ezt az elvet én elfogadom, noha kimondója igen lényeges vonatkozásokban hibásan alkalmazza. Kettős a hiba; egyike a másikából fakad. Nevezetesen 1.) annak a föl nem ismeréséből, hogy a dolgok önmagukon belül is ellentéteket tartalmaznak, (V.ö. Arisztotelesz alapbölcseletével (Metafizikájával)); 2.)[ ] ,[ ] annak a (hallgatólagos) tagadásából, hogy a valóság olyan, amilyen (V.ö. Arisztotelesz esztétikájával).

Arisztotelesznek egész rendszere ezen az alapelven épül föl. Igy a logikában minden logikai funkció bizonyos végső, már tovább nem igazolható logikai alapelvek érvényét teszi föl. Az első ilyen logikai alapelv az azonosság elve: Minden dolog azonos önmagával. Csak ennek a tételnek értelmében és föltételezésével tudunk gondolkodni. De a végtelen regresszus lehetetlenségének elvén alkotja Arisztotelesz Metafizikáját is. Kimondja alapjában, hogy a létező világban is kell legyenek olyan végső mozzanatok, amelyekből az egész megérthető. E mozzanatok szerinte és az én felfogásomnak megfelelően is: a matéria és a forma; a matéria mint potencia és a forma mint aktus., [646] Arisztotelesznél a forma hol aktiv, hol meg aktus; hol tevékeny, hol meg tevékenység. Már most 1) Ha tevékenység, akkor nyilvánvalóan nem alany, hanem valaminek, tehát valamilyen alanynak a tevékenysége. Ez az alany az anyag, – a forma alapbölcseleti értelemben az anyag tevékenysége. Tehát forma a valóságban mindig anyagnak a formája. Másrészt azonban olyan anyag nincsen, amely ne tevékenykednék. Tehát az anyag a valóságban mindig valamilyen tevékenységnek az alanya. Egyszóval nem mondhatunk olyan sekélyes és dialektikátlan, a józan észt meghazudtoló állitásokat, amilyeneket bizonyos materialisták (köztük Raste is) tételeznek, hogy t.i. „nem a szellem teremtette az anyagot, hanem az anyag teremtette a szellemet”. Az egyiknek éppoly kevéssé van értelme mint a másiknak. És nem is beszélhetünk anyagról meg formáról másképpen, minthogy a forma anyagnak a formája, az anyag pedig formának az anyaga. 2) Arisztotelesznél azonban a forma mint tevékeny is szerepel. Igy adódik nála a forma mint öntevékeny principium. Ennek semmi értelme nincsen. Mert éppen a létezőt bontja formára és anyagra, mint végső mozzanatokra. A létező dolog valóban öntevékeny, azonban minthogy ugy a forma, mint az anyag a létező dolognak csupán mozzanatai, közülük egyik sem lehet öntevékeny. A létező dolog öntevékeny, igy tehát egyik mozzanata (a forma) öntevékeny nem lehet, mert akkor a valóságban létező dolog nem volna, akkor a valóságban csak forma volna. Márpedig a forma csak mozzanata a létező dolognak, tehát a valóságban puszta forma nincs, hanem csak létező dolog van. A létező dolog öntevékenysége éppen a formának meg az anyagnak a dialektikus, egymáson belüli viszonyában áll. Látjuk tehát, hogy Arisztotelesznél nagy a zavar. Ennek alapja pedig a logika s az alapbölcselet viszonyának a tisztázatlansága. Ő ugy a formát mint az anyagot principiumnak, a valóság principiumainak veszi föl, s aztán – hopp! – e principiumok egyikét azonositja magával a létező,[ ] valósággal. Igy aztán öntevékeny nála a forma, – hol tevékeny, hol meg tevékenység, anélkül hogy ennek a két ellenkező irányu fogalomnak, a tevékenynek meg a tevékenységnek a vonatkozását fogalmilag tisztázná is. Mondom, mindez a logika meg az alapbölcselet viszonyának a tisztázatlanságából kerekedik. De hogy mekkora a zavar nála e két bölcseleti tárgykör vonatkozását illetőleg, azt a következő is mutatja. A forma szerinte nem más, mint a létező végső alanya, amely tisztára szellemi. (Szellemi? Összetéveszti azzal, hogy mi a formát nem érzékeljük, hanem csak szemléljük!) Végső, alanyon pedig olyan dolgot ért Arisztotelesz, amely logikai itéleteinkben állitmányként nem szerepelhet. Pl. Szokrateszről bármit állithatunk, de Szokrateszt nem állithatjuk semmiről. Ő a logikai itéletalkotást vizsgálja és abból következtet – igen bátran, de nem helyesen – a valóságra. Következtetése azonban még a formális logika szerint sem állja meg a helyét, mert Szokratesz igenis szerepelhet állitmányként: „Az az ember, akiről szó van, Szokratesz”. Logikailag tehát helytelen a kiindulása. Alapbölcseletileg meg különösen. Mert a végső alany nem Szokrátesz, hanem azok a történelmi, társadalmi és kozmikus vonatkozások, amelyek együttesen Szokratesz voltak. (Figyeljük meg, hogy ebben az itéletben kétszer is állitmányként szerepel Szokratesz!) – Megjegyzem, hogy éppen a logika meg az alapbölcselet viszonyának tisztázatlanságán bukik el minden polgári filozófia. Ar. azért veszi végső alanynak Szokrateszt, mert dialektikátlan: nem tudja, hogy Sz. is ellentétek egysége, hogy tehát bizonyos materiális összefüggések Szokratesz. Figyeljük meg, hogy ebben a mondatban Sz. formális logikai szempontból is állitmány. Ar. nem veszi észre, hogy ha Sz. forma, akkor van tartalma, hogy tehát végső forma nem lehet, mert tartalma ismét forma, – más tartalmaknak a formája.[673]

Arisztotelesz[674] azonban, mint mondtuk, eltér a helyes állásponttól és azt állitja, hogy a matéria meg a forma feltételeznek egy végső mozgatót, amely nem más, mint az isten. A hiba a dialektika hiányában rejlik. Mert a létező világ végső mozzanata, amelyből minden megérthető, nem az isten, amellyel semmi sem érthető meg, hanem a matériának meg a formának az egymásban valósága, a potenciának meg az aktusnak az egymásban léte, vagyis a létező tevékenykedőnek a saját tevékenységével való dialektikus azonossága, – végső fokon a világegész. A végtelen regresszus lehetetlenségének elve tehát nemcsak a logikában, hanem az alapbölcseletben, a metafizikában is helyesen forgatható, azonban nem a theologia, hanem a dialektika értelmében. Az arisztoteleszi esztétikának szintén ez az elv az alapja. Azt állitja hibásan ennek a helyes elvnek az értelmében, hogy kell lennie egy végső tárgynak, amely már önmagánál fogva szép és amelynek a megjelenése tesz bármit is széppé. Ime, tagadja, hogy a valóság olyan, amilyen! Én csak azt vetem ellene, hogy egyáltalában nincsen szépség, mint valóság, csak dolgok vannak, amelyek tetszenek vagy nem tetszenek, és aszerint mondjuk őket szépnek, nem szépnek. Azonban ha Arisztotelesz nem tudta elvét ezuttal sem helyesen alkalmazni, mégis hozzásegit véle a müvészi állandó kulcsához. Csak szem előtt kell tartanunk, hogy miképpen helyesbült ez az elv alapbölcseleti vonatkozásában, hogy t.i. a létező világ végső mozzanata nem az isten, hanem a matériának meg a formának az egymásban valósága, a potenciának meg az aktusnak az egymásban léte, a létezőnek a saját tevékenységével való nem logikai, hanem dialektikus azonossága. (Ez a tétel különben eddigi fejtegetéseink során is végigkisért, noha ezideig csak hallgatólagosan. A forma s a tartalom viszonyát éppen ezen a módon magyaráztuk.)

Megállapitottuk, hogy a müvészet nem szemlélet, mint Croce beszéli. De szemléleti, hiszen formában való, márpedig a forma szemléletileg folyó tevékenység. Nos, azt állitom és igazolom, hogy kell lennie végső szemléleti mozzanatnak. És ez a müalkotás.

Nézzük csak meg a szemléletet munkája közepette: a valóság formájára irányul. Márpedig a valóság nem más, mint a matériának meg a formának az egymásban léte, végső fokon a világegész. Hát éppen a világegészet nem szemlélhetjük. Szemléletünk számára csak a világegész mozzanatai adottak – a mozzanatok elnyelik szemléletünk elől az egészet, amelyet azonban éppen a mozzanatok alapján értelmünk állit. Szemléletünk átlép az egyik mozzanatról a másikra és igy tovább. Tehát benne volna a végtelen regresszusban, ha nem volna valami, ami megállitaná. Ez a végső a világegész kellene legyen, a világegész azonban nem szemléleti. Tehát azt tételezem, hogy a müvészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek. Egyrészt azért, mert mi más volna ez a szükséges végső szemléleti, ha nem a müalkotás? Másrészt, hogy a valóságnál maradjunk, a következő, szorosan a mü alkotásához tapadó elgondolás miatt.

Hogyan alakul a mü? A müvészi cselekedet, nevezzük ihletnek, először is két részre osztja a valóságot azáltal, hogy kiválasztja azt a részt, ama valóságelemeket, amelyekből müvét majd megalkotja. Ez persze nem ugy történik, hogy fog egy csomó szót és elhatározza hogy azokból alkot verset. De ugy értendő hogy a vers egy-két sora a kölcsönösen függő kapcsolódás folytán eleve meghatározza a többit, – vagyis a mü világának minden pontja archimedeszi pont. S a szóban forgó egy-két sort elfogadván, a müvész elméletileg már ki is választotta a valóság egyik részét, – ezt minden jó mü alkotása igazolja. Ezekkel a kiválasztott valóságelemekkel aztán az ihlet, a müvészi cselekedet, elfödi szemléletünk elől az összes többit, a ki nem választottat. Már most világos, hogy a valóság kiválasztott részét az ihlet megrögziti. Az is kétségtelen, hogy az ihlet rögzitette valóság csak része a valóságnak. Tehát: mi történik ezzel a megrögzitett valóságrésszel?

Ha belelépünk az ihlet rögzitette valóságba, a müalkotásba, ha átadódunk müvésziségének, ugy a valóság kivül rekedt elemei elvesztik létüket, létük formáját. Nem tevékenykednek, – egyszerüen nincsenek szemléletünk számára. Az ihlet tehát megragad bizonyos valóságelemeket, a többiek és szemléletünk közé helyezi és eltakarja a valóság egyéb részét, mint a teli hold a napot napfogyatkozáskor. Azaz szemléletileg teljes valóságnyivá növeli a kiválasztott valóságelemeket.

Igen ám, de a kiválasztott, megrögzitett és teljes valóságnyivá emelt valóságrésznek is vannak részei! Nos, ha belülről vizsgáljuk a müalkotást, azt a felfedezést tesszük, hogy a már teljes valóságképpen szerepelő, azaz müvészi valóságrész elemei is elvesztik létüket, nem tevékenykednek külön, hanem együttesen, – a jó mü elemeiben csak az él, ami bennük közös. Tehát a mü mint puszta, résztelen egész áll szemléletünk előtt. Ugy, hogy az végre megpihenhet. (V.ö. „gyönyörködtetés”).

De menjünk tovább. Látjuk, hogy a müalkotás befelé résztelen egész, kifelé pedig a többi valóság elfödője. Tehát a kiválasztott valóságrész, amikor a müvésziség mozzanatába jut, megszünik a valóság része lenni, mert a valóság egészévé válik. És itt a szépség elmélete ujabb aknára fut. Mert eszerint a müalkotás csak kivülről nézve, azaz csak éppen müvészi mivoltától megfosztottan szerepelhet valóságok között való valóság gyanánt. Tehát amikor egyéb valóságok közé gondoljuk el és szépnek mondjuk, mint a lányokat meg az esti réteket, akkor egyben müvészi mivoltát is megtagadtuk. Müalkotás elé jelzőt nem rakhatunk, mintahogy a világegészet sem mondhatjuk sem rutnak, sem szépnek. Még csak annyit sem állithatunk következetesen, hogy ez jó vers, az meg rossz regény, – értékelésünk pusztán arra szoritkozhat, hogy ez mü, ez nem mü. Semmi mást nem mondhatunk anélkül, hogy egyéb dolgokkal egy kategóriába ne soroznók, tehát anélkül hogy éppen müalkotásbeli mivoltát meg ne ölnők. Aki ezt mélyebben kivánja megpillantani, az gondolja meg a következőket: A világot elnyelik elemei; a világegész nem szemléleti, hanem, mint a valóságelemeknek egységes teljessége, valóság mögötti tény. Amikor szemlélünk, lényegeket szemlélünk. Nos a lényegszemlélet a valóság különös lényegeinek a szemlélete; a világegész pedig a valóság különös lényegeinek egyetemes lényege és csak mint ilyen, csak az összes többi különös lényeghez képest különös. Tehát a világegészet képviselő müalkotásról csak az összes többi nem-müvészethez és a világegészhez képest alkothatunk magunknak fogalmi kategóriát. Igy mindazoknak az állitásoknak a nagyrészét, amelyet eddig a világra vonatkoztattak az emberek, a müalkotásra értelmesen alkalmazhatjuk. Pl. hogy minden dolognak megvan a maga célja és a szerepe, a föladata és a szükségessége a világban, azt igy mondhatjuk: a müvészi alkotásban minden elemnek megvan a maga célja és a szerepe, a föladata és a szükségessége. A müalkotás tehát nemcsak szemléleti helyettese a világnak, hanem egyben értelmes világ is. Viszont ha a müalkotáshoz jelzőt nem rakhatunk, olyat sem mondhatunk, hogy ez vagy az polgári müvészet. Ilyen nincs, csak müvészet van. Ami ma polgári müvészet, az már nem müvészet. A polgári művészetet művészetnek tartja a polgárság, azaz szubjektive művészet, de objektive nem, azaz egyáltalában nem művészet. A proletárművészet objektive is művészet, tehát valóságos művészet. Az legföljebb „polgári kisérlet a müalkotásra”. Egy esetben mégis illik a müalkotáshoz a jelző, a történeti elhatárolás jelzője. Ha a mü a történelem folyamán egykor valóban müalkotás, tehát végső szemléleti volt, akkor a kor jelzőjét nemcsak szabad, hanem szükséges is hozzáillesztenünk. „Keresztény müvészet”, „primitiv müvészet” stb, – mindez azonban nem értékelés, hanem a már valóságos münek értékelt mü történeti helyének a kijelölése. A „proletár művészet” ma „tiszta müvészet”. Ezt a mai tiszta müvészetet „proletár” müvészetnek csak akkor hivhatja majd a müvészettörténet, ha a mai müvészi változó meghaladott s a proletár társadalom teljesen kiforrott és bizonyos fokig meghaladott lesz.

Azt mondtuk, hogy a mü mint puszta, résztelen egész áll szemléletünk előtt. Ez ellen egyáltalában nem szól, sőt éppen ezt igazolja az, hogy egyes versekből igen sürün csak egyes sorok maradnak fejünkben, amelyeket aztán különösen szép soroknak mondunk. Mert ennek a két sornak:

„Boldog órák szép emlékeképpen

Rózsafelhők usztak át az égen.”

(Petőfi)

szintén vannak részei – a vers szavakból áll –. Ezeknek különvalósága azonban végképpen megsemmisül és csak összességük a maga felbonthatatlan (mert különben müvészileg megsemmisülő) egészében él szemléletünkben. Ez inkább arrautal, hogy a müalkotás a legkisebb elemében is müalkotás, aminthogy az értekezésnek, amely voltaképpen egyetlen fogalom, a legkisebb eleme is fogalom. Viszont ez annyit jelent, hogy a szó önmagában is müalkotás, hiszen a szó a müalkotás legkisebb eleme. Másfelől azonban a szó szemlélet, a müalkotás pedig fejtegetéseink szerint nem az. Hogyan lehetséges ez? Ugy, hogy a szó tulajdonképpen csak mint használt szó, tehát mint meglévő szó szemlélet. Gondoljunk csak a forma kettős minőségére! S igy kiutat ád az a megfontolás, hogy: ha a szó müalkotás; a használt, a meglévő szó pedig nem az; akkor nyilvánvaló, hogy a nem-meglévő szó müalkotás. Minthogy pedig kifejezésünk szerint nem-meglévőről és mégis szóról beszélünk, – a keletkező szót kell értenünk rajta. Vagyis a szó a használatban szemlélet, keletkezésében azonban müalkotás. Igy a szó a[745] müalkotásban saját keletkezésének a szerepét játssza. Még pedig olyan módon, hogy a költeményben lévő összes többi szóval egyszerre keletkezik. A költeményt eszerint ugyis fölfoghatjuk, hogy egyetlen keletkező szó, hogy a keletkező neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe és végső szemléleti egészbe foglal.

A müalkotás folyamata tehát azt mutatja, hogy a szemlélet számára alkot egészet, szemléleti végsőt a nem szemléleti, de valóságos világegész helyébe. Ez ellen nem vethető, hogy végeredményben a tudományos értekezés is olyan forma, amely egyetlen mozzanatban, t.i. érvényes igazságában függ össze, szintén mint egész. Mert hiszen ott az összefüggés logikai, vagyis ugy áll fenn, hogy a valóságra csak vonatkozik. A müalkotásban pedig az összefüggés kizárólagosan szemléleti valóság. Azaz nem pusztán logikai, hanem metafizikai; nemcsak fogalmi összetétel, hanem szemléleti folyamatosság, egész és végső szemléleti, amelyből éppen megforditva, fogalmi felbontás és logikai elemezés utján olyan igazságokra következtethetünk és olyan fogalmat vonhatunk el, amilyenekre csupán az elrejtőző világegész elemezése utján tehetünk szert. Dos Passos regényét mindössze néhány szóval boncolgattuk és mégis miket tudtunk meg belőle! Hiszen itt a szemléletünk elől elsikkanó valóság áll összefogottan rendelkezésünkre! Mégcsak arra a különbözésre utalok, röviden, hogy a müalkotás ragaszkodik szemléleti alakjához, ellentétben pl. az értekezésnek szintén szemléleti formájával. A müalkotás formáján változás nem eshetik anélkül, hogy éppen a müvésziség el ne illanjon belőle. Az értekezés formáját azonban számtalan módon szabhatom meg anélkül, hogy logikai egész mivoltán, érvényes igazságában való összefüggésén, fogalmiságán a legkisebb csorba esnék.

A müvészi állandó mozzanata ezek szerint azt jelenti, hogy minden korban minden egyes müalkotás mint a világegészet képviselő szemléleti egész jelenik meg. A müvészi változó mozzanata pedig az az adott általános és adott társadalmi, amely a korral együtt változik és amelyből alakul ki az egész. Tehát a változó alkotja az állandót és az állandó érvényesiti a változót. A változó szabja meg az állandó valóságát s az állandó adja meg a változó érvényét. Példaszerüen kifejezve: Müvet csak ugy alkothatunk, ha az alkotás pillanatában fennálló formáju társadalomnak a valóságos összefüggéseiből alkotjuk. Viszont ezek az összefüggések csak ugy érvényesek a müvön (regényen stbin) belül, ha egyetlen szemléleti egészet alkotnak és mint végső szemléleti jelennek meg. A müalkotás tehát mindig a szemlélet határán jár. Szükséges, hogy minden egyes vonatkozása elbirja a vonatkozó tudomány, mesterség, szakma stb képviselőjének kritikáját. És valóban – Balzac César Birotteau c. regényének kereskedelmi, illatszerészeti stb vonatkozásai szakszerüség szempontjából kifogástalanok a kereskedelem képviselőjének a szemében. Lelki vonatkozásai ellen a lélekbuvár kifogást nem igen emelhet. A társadalomtudós szinte forrásnak használhatja. S a bámészkodó elbámészkodhatik eseményeinek folyásán.

Mindebből következik, hogy akár a müvészi állandó, akár a müvészi változó mozzanata legyen hibás, a mü rossz, azazhogy nem müalkotás. Pl. minden ma irt polgári ideologiáju regény azért rossz, azért nem mü, mert nem a valóságos társadalmi, világi összefüggésekből alkotódik, – ilyen vonatkozásai a tudományos kritikát legföljebb csak részben ha kiállják (pl. nemi lélektani folyamatok tekintetében; azonban még igy sem, mert hiszen ezek a nemi lélektani folyamatok a polgári regényekben társadalmi vonatkozásaiktól elvonatkoztatottan, tehát nem valóságosan szerepelnek s igy nem alkotnak önmagukban mint forma szemléleti végsőt, hanem csak viszonylagosan, csak a korlátolt szemlélet számára jelenhetnek meg szemléleti végsőként). Ezért nem is lehet a polgári ideologiáju munkákból végső szemléleti egész sem, mert hiszen minden öntudatos munkás szemlélete mélyebbre, végsőbbre hatol a polgári ideologiánál. Rossz a müvészi változó s a kölcsönös függés folytán rossz a müvészi állandó is: A müvészi változó nem adja meg a müvészi állandó valóságát, tehát müvészi állandó létre sem jöhet, – nem müalkotás áll előttünk. A ma irt szocialista irányzatu müvek nagyrésze pedig azért nem müalkotás, mert az észrevett, illetve tudott és felhasznált összefüggésekből, ellentétekből nem alkotnak szemléleti végső egészet és igy a felhasznált összefüggések érvénye elsikkad. Mert a dolgok összefüggése ugy valóságos, ahogyan a világegészet alkotják és minthogy a müegész a nem szemléleti világegésznek szemléleti helyettese, az összefüggések a müvön belül is csak ugy érvényesek, ha szemléleti egészet és végsőt alkotnak. A szóban forgó szocialista iránymüveknél nagyobb részt hibás a müvészi állandó és a kölcsönös összefüggés folytán a müvészi állandó hibája érvényteleniti a müvészi változót.

Érdekes példa a müvészi állandó változójára valamely népmese elemezése. A táltosparipa parazsat abrakol. Ez olyan tényállitás, amelynek semmiféle valóságos tény a megfelelője nem lehet. A mü egész. Egész pedig az, ami meghatározza a részeket. Nos, ha ez a rész nem valóságos ténynek az állitása, ugy az egésznek a többi része sem lehet az. Igy a táltos ha parazsat abrakol, akkor a patáján sem lehet nyolcvan filléres, szögekkel kovácsolt patkó. Szükséges, hogy a patkó szege gyémánt legyen. Azaz: értéke nem mérhető valóságos életünkben használatos értékmérőkkel. A táj, ahol a táltosló megjelenik, csakis selyem füvel lehet benőtt. Már most akinek ilyen a lova, az bizony nem közönséges ember. De a nem közönséges embernek a dolga, a cselekedete, a története, a kalandja, egyszóval semmiféle vonatkozása sem lehet közönséges. Tehát abból az állitásból, hogy az a táltos paripa parazsat uzsonnázik, müvészileg szükségszerüen egész, önmagában lezárt világ keletkezik, – világ, amelynek minden pontja archimedeszi pont. Ennek a világnak a tényei nem valóságos tények, azonban – és ez a fontos – e nem valóságos tények összefüggése valóságos és teljesen megfelel a valóságos világ összefüggéseinek. Tehát éppugy szemlélhetjük rajta a valóságos világ összefüggéseit, mint a valóságos tények állitásából származó müvön.

A, valóság ellentétei a müben ritmusként szerepelnek. A versköltők élnek a legföltünőbb ritmussal, – a versköltők használják a legföltünőbb ellentéteket. (Egy hattyu száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket, Oh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyum, szép emlékezet! – Petőfi.) Miért? Mert a valóság formás, tehát a valóságnak is kettős minősége van. A formás valóság különbözőnemüek folytonossága. Különbözőnemü mivoltára irányul alakitó értelmünk és folytonosságához tapad szemléletünk. Ez dialektikusan történik. Mert noha szemléletünk tapad a folytonossághoz és nem az értelmünk, mégis a folytonosságot értjük; és jóllehet nem a szemlélet, hanem értelmünk irányul a különbözőnemüekre, mégis a különbözőnemüeket szemléljük. Tehát 1) a valóság folytonossága szemléleti, de mint szemléleti folytonosság, értelmi; 2) a valóság különbözőnemüsége értelmi (kategórikus), de mint értelmi különbözőnemüség, szemléleti. Ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy a müben, amely végső szemléleti egész, a valóság ellentéteinek, összefüggéseinek ritmust kell adniok, mert különben az összefüggések, ellentétek szemléletisége elsikkad. És más oldalról – a mü ritmusának ellentétet kell az értelem tudomására hoznia, mert különben a ritmus nem valóságos, hanem csak káprázatféle. Már pedig ha a ritmus nem valóságos, ugy a mü nem lehet egész. Hiszen több dolognak (hangnak stbinek) egyetlen egészként való szemlélete csak ritmusosan lehetséges.[810] Már pedig minden eddigi tételünk értelmében szükséges, hogy a müben több dolog alkosson egyetlen egészet. De szükséges ez azért is, mert a valóságnak egyszerü egységekre való bontása fikciókhoz vezet, a szemléletet, amelynek jegye a folytonosság, szépszerével megöli és az elmét a formális ismétlés taposómalmába fogja. Az összetett egész azonban megadja a szemléletnek s az elmének egyaránt, ami az övé, azazhogy csekket ád róla: amannak a folytonosság fejében ritmust, emennek minőségre szóló ellentétet.

A müvészi változónak meg a müvészi állandónak az összevetéséből értjük meg mindazt a müvészetre vonatkozó sok rejtélyt, megokolatlan állitást és tudománytalanságában is helyességgel kacérkodó elvet, amilyenekkel uton-utfelen találkozhatunk. Ilyen pl. az a követelmény, hogy a münek ujnak kell lennie; noha Petőfiről tudjuk, hogy nem uj és mégis, hogy idézőjelet használjak, „gyönyörködünk” benne. Ez a követelmény bizony mindaddig értelmetlen, amig a müvészi állandónak s a müvészi változónak a dialektikus viszonyát nem ismerjük. Ám ezzel az ismerettel érthetővé válik, hogy Petőfi iránti elragadtatásunkban miért dobjuk ki mosolyogva azt, aki ma Petőfiszerü versekkel kedveskedik. Hogy e sorokat „Szentegyház keblem belseje, Oltára képed”, miért csepülnők le, ha ugy tudnók, hogy ma irta valaki. S hogy mégis miért müvészi mindjárt, ha rájövünk, hogy Petőfi alkotta. Hát először is: e két sor összefüggése teljes. A hiba, ha ma iródik, az, hogy ma már nem végső szemléleti, mert a szemlélet meghaladta azt a fölfogást, amely szerint a legnagyobb s a legmagasztosabb dolgok egyike a lélek számára a templom meg az oltár. Pedig e két sorban magasztosak e dolgok, mert magasztos dologról, a honszerelemről akar beszélni. De a mi szemléletünkben már a honszerelem sem magasztos, mert ismerjük ugy a nép, mint a haza; a lakósság meg az állam; az elnyomott osztályok meg az uralkodó osztályok összefüggéseit. Ez a két sor megszabja a vers többi sorát (a mü világának minden pontja archimedeszi pont) – és a verset el is fogadjuk versnek, mert akkor, amikor iródott, valóban a szemlélet határán járt. Tudjuk, hogy valóban a szemlélet határán járt, hiszen minden porcikájában benneleljük a polgári átalakulással együtt haladó forradalmár ideologiáját. Mert – polgári forradalomról lévén szó – ne feledjük e két sor dialektikáját se. Azért hasonlitja Petőfi a keblét templomhoz s a haza képét a bennevaló oltárhoz, mert ugy a templom mint az oltár egyidejüleg magasztos és alantas a polgári ideologiában. A két sor dialektikus értelme ugyanis a következő: Ha valamit magasztalni akarok, akkor magasztoshoz kell hasonlitanom. A templom meg az oltár mint hasonlat valami másnak a magasztosságát akarja idézni és nem a sajátját. Általuk éppen e más dolog válik magasztossá velük szemben. Ez a más dolog velük mért magasztosságu lesz, ugyhogy a templom meg az oltár elveszti magasztosságából a föltétlen mozzanatot. Hallgassuk meg csak a vers első három szakaszát:

Tied vagyok, tied, Hazám!

E sziv, e lélek;

Kit szeretnék, ha tégedet

Nem szeretnélek.

Szentegyház keblem belseje,

Oltára képed.

Te állj s ha kell: a templomot

Eldöntöm érted.

S az összeroskadó kebel

Végső imája:

Áldás a honra, istenem,

Áldás reája!

Már most melyik a magasztosabb, a haza-e, vagy az egyház? Bármelyiket vegyük is a versből, a másikára kell reáfognunk. És valóban, a haza meg az egyház képzetét tekintve, áll ez az egész polgári ideologiára. A feudális keresztény társadalomban ezek a sorok még profánok lettek volna. Szemléleti egészként való összefüggésük föl sem ismerődött volna, nem is volt volna szemléleti végső egész, mert hiszen a szemléleti egésznek, mint müvészi állandónak a valóságát a müvészi változó adja meg, az pedig a társadalmi változóval együtt alakul. Ma pedig költő ezt azért nem költheti, mert a társadalmi változóval együtt a müvészi változó is megváltozott s igy ha egészként függne is össze, nem volna meg mégsem a valósága. Ma nem a polgári társadalom kezdetén, hanem a végén s egyben a proletár társadalom kezdetén vagyunk és ehhez képest alakult a müvészi változó is. Ma csak ehhez képest adódhatik meg a müvészi állandó valósága és a proletár társadalom mivoltának mozzanata nélkül többé mü nem alkotható.

Egyszóval a müalkotással szemben való értelmes követelmény nem az, hogy uj legyen, hanem hogy a valóságos világi (kozmikus) összefüggésekből, társadalmi ellentétekből alkotódjék, még pedig mint ritmusosan szemléleti végső egész, a nem szemléleti, de valóságos és szintén változó világegész helyébe. Hogy a müvészi állandónak meglegyen a valósága és a müvészi változónak fennálljon az érvényessége. Aki a müvészi állandót, amely a müvészi változót érvényesiti, megtalálja, ihletett ember. Ihletett ember azonban mindenki lehet, – a kimondott müvész csak abban különbözik tőle, hogy ő sürübben és többször ihletett. Viszont a mai és eztánvaló müvészi változót, amelyből a müvészi állandót meg kellene alkotni; a mai és eztánvaló müvészi formát, amely a tartalmától függ; a mai és eztánvaló szemléleti végsőt, amelynek értelme tudományos szemlélettel ellenőrizhető, – csak osztályharcos, szocialista ideologiával lehet megtalálni. Valóságos müvet, amely majd fönn is marad, ma bárki csak osztályharcos proletár szemlélettel alkothat. De annak is, aki ma müalkotást akar megérteni és megbirálni, s aki nem akarja Dos Passost Courths Mahlerral egy kalap alá venni, annak is szocialista módon kell szemlélődnie.

Jól tudom, hogy ebben az előadásomban a legfogasabb kérdésekre is csak futtában vesztegettem a szót. De nem is lehetett másként. Látnivaló, hogy nem egyetlen kérdést, hanem egész problémakört vetettünk föl. Meg kell hát elégednünk azzal, hogy ha nem is értettünk meg mindent végérvényesen, mégis megpillantottuk a müvészetre vonatkozó kérdések összefüggését. És fontoljuk meg, hogy e kérdések nem csupán összefüggésükben, hanem önmagukban is haladást képviselnek ezen a kutatási területen. Az elvégzendő feladatok közé tartozik még az ihlet és szemlélet viszonyának alapos kifejtése, nem különben az ihlet meg az értelem formai vonatkozásának elmélyitése is. Ezek azonban csak a főbb feladatok, elannyira, hogy nélkülük a többi, különösen az apróbb és gyakorlatibb kérdések fölvetése is lehetetlen. Ugy vélem mégis, hogy a müvészet körüli évezredes herce-hurcát és tarka zürzavart már ezzel a válasszal is nyugalomra sikerül intenünk.

A közlés alapja:

1. Gépirat, 19 f.

PIM Kézirattár, JA 139, Katalógus, 1167.

Az 1. lap tetején ceruzával idegen kéz: Másolni.

Kiadva: JAÖM, III, # 20, „A”.

Aláírás: József Attila.

2. Gépirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/39a, 1. lap (A JA 139 1. lapjának indigós másolata, amelynek szövege – a kézírásos módosítások részbeni különbözése miatt – nem tekinthető azonosnak a JA 139 1. lapjának szövegével.)

3. Bár szövegét nem közöltük, de a rétegek megállapításához egy nem szerzői szövegváltozatot is felhasználtunk. Ez a forrás a JA 139-nek egy minden bizonnyal idegen kéztől származó másolata. Arra, hogy a másolat idegen kéztől származik, a következők engednek következtetni: 1. A másolat nem a költő írógépével készült (leszámítva a másolat 1. lapján szereplő megjegyzést: „Budapesti szabadelőadásom szövege.”) 2. Szokatlanul sok a gépelési hiba. 3. A másolaton bizonyos nyelvi tájékozatlanság mutatkozik meg. Ide sorolható például az „irály” szó „irány”-nyá banalizálása, vagy a „levegőbe beszélnek” „levegőben beszélnek” hiperkorrekt alakká változtatása. 4. A másolat mechanikus jellegű. Jól mutatja ezt, hogy a másolat a JA 139 több géphibáját is örökölte. Ilyenek például a „játsza”, a „nem vagyik megelégedve” vagy a „példázza közbeszédet”.

Ezt a szöveget mint nem a költőtől származó másolatot elimináltuk a közlendő főszövegek sorából. Ugyanakkor felhasználtuk azokat az információkat, amelyeket a másolat az Irodalom és szocializmus [2] keletkezését illetően nyújtott. A JA 139 gépiratán szereplő kézírásos módosítások egy részét a másolat tartalmazza, más részét (kisebb részét) viszont nem. Ez utóbbiak azután kerülhettek rá a szerzői gépiratra, hogy azt a másoló már visszajuttatta a költőhöz. (József Attila tehát nem a másolatot, hanem saját gépiratát javította tovább. A másolaton végrehajtott szerzői módosítások kimerültek az 1. lap aljára írt „Budapesti szabadelőadásom szövege.” megjegyzésben. Talán a másolat rossz minősége vette el a költő kedvét attól, hogy azon dolgozzék tovább, ezért térhetett vissza a sajátkezű gépirathoz.)

Mindezek alapján az Irodalom és szocializmus [2]-ben szereplő módosításokat három egymást követő rétegbe csoportosítottuk:

1. gépírás (és a gépírás indigós másolata a JA 1087/39a 1. lapján)

2. az indigós másolaton (a JA 1087/39a 1. lapján) szereplő kézírásos módosítások

3. azok a kézírásos módosítások a JA 139 gépiratán, amelyek nem szerepelnek a töredékes indigós változaton (vagyis a JA 1087/39a 1. lapján) és utolsó változatukban bekerültek a nem szerzői másolat szövegébe

4. azok a kézírásos módosítások, amelyek nem szerepelnek a töredékes indigós változaton (a JA 1087/39a 1. lapján) és a nem szerzői másolat szövegében még nem szerepelnek.

Fontos megjegyezni, hogy az egyes cserék rétegekbe sorolása itt is hipotetikus jellegű. Ha ugyanis a másoló esetleg figyelmen kívül hagyta a szerzői gépirat bizonyos meglévő változtatásait, azáltal az a látszat keletkezhetett, hogy azok csupán a gépiratnak a költőhöz való visszajutása után kerültek be a szövegbe. Vegyünk egy példát! A JA 139 gépiratának 8. lapján a költő az egyik mondat elé kézírással először a „Lám” majd helyette az „Így” szót illesztette be. Ezt a sorrendet az teszi valószínűvé, hogy az „Így” sokkal erősebben van belekarcolva a szövegbe, mint a „Lám”. A másolat szövegébe a „Lám” került be. Mi azt feltételeztük, hogy azért, mert az „Így” még nem került rá az autográf kéziratra. Azonban lehetséges, hogy a szerzői gépirat már ekkor is tartalmazta az „Így”-et, és azért nem került be a másolat szövegébe, mert a másoló a „Lám”-ot hitte a végleges változatnak. De – a másolat minőségét tekintve – annak is megvan az esélye, hogy ennél jóval egyértelműbb szerzői módosításokat figyelmen kívül hagyott a másoló. Mi azonban mégsem ezt feltételeztük, amikor az autográf gépiraton olyan szerzői javításokat találtunk, amelyek a másolatról hiányoztak: József Attilától ugyanis cseppet sem szokatlan, hogy a kezéből kiadott művön még változtat.

Csupán egy olyan eset volt, amikor a szerző módosítását, amely nem került be a másolat szövegébe, nem datáltuk a másolat elkészülte utánra. Az eset a következő: a költő írógéppel papírra vetette azt a mondatot, hogy „Azonban az irodalommal már bajok vannak, mert habár azt mondjuk róla, hogy nyelvi müvészet, vagyis az a müvészet, amelynek anyaga a nyelv, ezzel még csak azt tudjuk róla, hogy mindenekelőtt a nyelv törvényeit kell figyelembe vennie.” Később a költő a „müvészet” és a „vagyis” szavak között álló vesszőt kézírással pontosvesszővé változtatta. A másoló azonban a „nyelvi müvészet [,/;] vagyis az a müvészet, amelynek anyaga a nyelv,” szerkezetet figyelmetlenségből „nyelvi müvészet, amelynek anyaga a nyelv,”-vé rövidítette le, s így értelemszerűen semmiféle információval nem szolgálhatott avval kapcsolatban, hogy a „müvészet” és a „vagyis” között milyen írásjel szerepelt a másolás idején a szerzői gépiratban. Ennek megismerését itt tehát nyilvánvaló és nem csupán lehetséges másolói hiba akadályozza. Ezért nem datáltuk ezt a módosítást a másolat utánra.

A JA 139 gépirata számos kézi aláhúzást tartalmaz. Előfordul, hogy hosszabb szövegrészek is alá vannak húzva, ami némi esetlegességet sugall. A hosszabb aláhúzások – de a szokatlanul sűrűn előforduló rövidebbek is – inkább tűnnek a költő értelmező olvasása nyomának, mint kiemelésnek. Úgy tartottuk helyesnek, hogy ne döntsünk arról, hogy az aláhúzott szövegrészek közül a költő mit tarthatott kiemelésre méltónak. Így a kézirat aláhúzásait kijelöléssé idealizáltuk, mondván ez tágabb fogalom, amelybe beleférnek az olyan magánhasználatú dolgok is, mint a hosszú vagy sűrűn előforduló aláhúzások és a melléhúzások, amelyek annyira magánjellegűek, hogy pontos helyüket elvben csak a szerzőjük ismerhette. Az aláhúzott szövegrészt csupán egy esetben kurziváltuk: ha az illeszkedett a szerkesztési hagyományokhoz. Ezért lettek kurzívak az aláhúzott címek, szerzők, idézetek és példamondatok. Minden más aláhúzott szöveget csupán kijelölésként rögzítettünk – messzemenően tartózkodva attól, hogy tartalom alapján osztályozzunk.

A forrás vizsgálata alapján döntöttünk arról, hogy egy-egy csillaggal a forrás főszövegének valamely pontjához rendelt szerzői szövegrészt a főszövegbe történő szerzői beillesztésként avagy szerzői jegyzetként közöljünk.

A melléklapot, noha a „Jegyzet a 11. oldalhoz:” címet kapta, mégis a főszövegbe illesztve közöltük: az ugyanis, hogy a melléklapot a költő a 12-es lapszámmal látta el, és hogy utána kézzel átszámozta a lapokat a szöveg végéig, a beillesztés szándékáról tanúskodik.

A 6. lap alján szereplő szövegrész, az „Osztálytartalom: azé az osztályé, amely feltör, tehát rá van kényszeritve történelmileg, hogy helyesen fogja föl a valóságot.” valószínűleg jegyzetnek lett szánva. Egyrészt abból lehet erre következtetni, hogy a definíciónak ez a formája kevéssé illik bele egy koherens szövegbe, másrészt pedig abból (s ez erősebb érv), hogy a költő a főszövegben a csillagot egy olyan szintagma közepén helyezte el, amelyikbe grammatikailag nem illeszthető bele a lapalji szövegrész. Mindezek alapján szerzői jegyzetként közöltük.

A 7. 14. és a 17. lap aljára írt szövegrészek a főszövegbe illesztve ugyan nem sértettek volna szintaxist, mégis inkább szerzői jegyzetnek feltételeztük őket, mert nélkülük erősebbnek tűnik a főszöveg logikai koherenciája.

Végül említést kell tennünk arról is, hogy e szöveg közlésekor a kiadásban általában alkalmazott gyakorlatunktól eltérően nem vettük figyelembe egy szövegrész áthúzását. Úgy képzeltük ugyanis, hogy a 2. lapon az „És ezzel már a dialektikus felfogás mélysége előtt állunk.”-tól a „Mindezt előre meg kellett állapitanom, nehogy nem-dialektikusnak tünjék föl első kérdésem, amely a következő:”-ig terjedő hosszabb szövegrészt a költő csupán azért húzta át, mert végül nem tervezte felolvasni előadásában. Ez az oka annak, hogy ezt a szövegrészt magában a főszövegben közöltük.

Mécs László költészete

Sajt nélkül a papir nem sajtpapir. A tömeg más papirt nem vesz. Kerestetik tehát sajt, amely a papirba belecsomagolható, hogy a papir eladható legyen. Mécs László tömegek költője. Tehát tömegek olvassák a napilapot, mert a napilap M. László verseit hozza. Bizonyos fokig megforditva is áll ez. A napilap – hasonló réven – már M. László előtt is tömeglap volt. Azaz: M. László verseit a napilap hozza, mert M. László tömegköltő. Mert a tömeg azt a költőt ajnározza, akit az ő lapja üt énekessé. M. László azt irja, amit a napilap kiván, a napilap meg azután áhitozik, amit M. László ir. A tömeg pedig azt olvassa, amit a napilap kiván és M. László ir, – viszont a napilap azt kivánja és M. László azt irja, amit a tömeg olvas. Ime valami, ami három személyben egy. Nem is tudni, hogy ki irja ezeket a verseket, M. László-e, a napilap-e, avagy a szóban forgó tömeg. Maradjunk annál, hogy M. László verseit kispolgári tömegek, nagyobbrészt füszeresek irják. Magas müvészet csucsaihoz ne igen vessük hát ezeket a verseket, hiszen ezzel azt a bolondságot csinálnók, hogy kereskedő segédektől követelnénk müvészi irástudást.

Ebből már azt is látjuk, hogy ezek a versek éppugy maradék nélkül bennevannak korukban, mint a hideg viz a bádogvödörben. M. László ugy fujja korunk tényeit, mint a biflázó diák a leckét, de éppugy nem érti. A tények összefüggéseiről fogalma nincsen s igy szemléleti folytonossággá sem tudja csoportositani őket. (V. ö. kispolgári tömeg). Tudomásul veszi a szegénységet. Módjával ugyan, de fáj a szive a szegényekért és néha gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában vannak. Jól látja, hogy a „szegények” óriási ereje tömegükben van, hogy gyengeségüket pedig a szervezetlenség hozza magával. Tehát – kereszténységet prédikál. Naiv. A naivságot (magyarul együgyüséget) sokan a költő ékének tekintik. Én nem. M. László naivsága azonfelül gyanus. (Ez csak parlamentáris kifejezés). Azt mondja a szegényekkel kapcsolatban, hogy nem kérüli el

rossz vackukat a Kolera, midőn diadalutját rója,

Tüdővész, Tifusz ugyanugy s a gyermekek hozója: Gólya.

Naiv? Gyanus? Istenem, épelméjü felnőtt ember nem hihet komolyan a gólyamesében. Komolyan, miként a „Tüdővész” népgyilkos mivoltában. Hát miért kelepel a gólya u. n. komolyabb hangu költeményében? Mert a fogamzást meg lehet gátolni, a terhességet meg lehet akadályozni, csak éppen nem szabad. Tehát a szegényeket sujtó szaporaságot illetően a papi sajnálkozás kénytelen a gólyamese irrealitásába burkolózni. És annál is inkább kénytelen kelepelni a gólya, mert hiszen szegényekről van szó, márpedig a terhesség megszakitásának a lehetősége anyagi körülményektől függ. Adva van tehát a szegénység, mint probléma. M. László ugy csap le rá, mint a gólya a békára s olyan rövid uton elintézi, mintha egész életében mást se csinált volna:

a kerteket cukrozó Isten ugy ossza el madarait:

több jusson a szegény kertjébe s dalolják el a gondjait.

Ez az óhaja. Az őszinte kivánság már fél cselekedet, fél megoldás. Igaz ugyan, hogy a szegényeknek nincs kertjük, azért szegények. M. László szegényei tehát különös szegények, azok, akiknek számára a napilapnak külön rovata van. A kisgazdák. Dehát a kisgazdák a nemzet gerince s igy isten madarainak torkán a kisgazdák gondjai dalolandók el elsősorban.

A szegénységnél maradván, M. László igen őszinte. Elmeséli, hogy semmije se volt, görbe botján kivül, amikor hivatali helyére érkezett. De most már csinos házacskában él és a házacska az ő tulajdona; állatok bőgnek az istállóban, ólban és azok az ő állatai:

S itt maradtam. Száz gyökérrel köt a sorsom száz dologhoz.

Meghizlalta testem-lelkem jó mennybéli Tútorom.

Kertben kazlak púposulnak, marhák bőgnek istállómban,

van virágom, van galambom, borom, búzám, bútorom.

Mondom, csak az összefüggésekről nem vesz tudomást. Arról, hogy azért övé a csinos házacska, meg a marhákkal teli istálló (és akad még más is), mert gólyamesét ad be nekünk s mert a szegények nemlétező kertjébe madarakat küldet, hogy ne legyen gondjuk szegényeknek. Intézzék el ezt az egész ügyet az isten madarai, de ne a munkásmozgalom, ne a politika. De hát mit is csináljon? Ajánlja a szegényeknek, a munkanélkülieknek, hogy ők is mondjanak gólyamesét? És akkor lesz házacskájuk? Hiszen, ha mindenki gólyamesélne, hogy legyen kenyere, akkor ugyan mindenki korrupt, vagy együgyü volna, de mégse laknék mindenki kényelmes paplakban. És akkor M. Lászlónak is más hazug mese után kellene néznie, ha meg akar élni.

M. László különben nagyon közvetlen. Közvetlenül jelenti ki, hogy megkérdezte a fecskéket meg a fülemiléket. De hogy mire nézve tett föl kérdést, az már közvetett dolog, mert nem igen adatik tudtunkra. A madárkák (mindig madarakkal van baja), azonban megintcsak közvetlenül felelnek:

„Mi nem szövünk, mi nem fonunk,

mi nem szántunk, mi nem vetünk,

mégsem vagyunk mi céltalan csavargók:

mi hozzuk a tavaszt s a dalt.”

Gólya tudja, hogy valamilyen izére nézve mért nem értelmes fecskéket kérdezett meg M. László. Hogy miért olyan zavaros fecskéket keresett ki, amelyek azt hiszik, hogy ők hozzák a tavaszt s a dalt. Miért olyanokat, amelyek (elmeállapotukat tekintve) pontos megfelelői annak az utasnak, aki azért, mert hat óra huszkor indul a vonatja a keletiről, azt hiszi, hogy ő viszi oda a hat óra huszat. Ezek a madarak azonban egyenest a Schwarzerból jöttek. Miért mondták volna különben M. Lászlónak, hogy ők nem szőnek, nem fonnak? Hiszen el sem lehet sorolni, hogy szövésen-fonáson kivül még mi mindent nem csinálnak. Nem lebegnek rózsaszin füstként a villanykörtében. Nem olvassák M. László verseit. Jéghegy közepében nem fogózkodnak össze oly módon, hogy az messziről szőlőfürtnek lássék stb. Hogy nem szőnek, nem fonnak, az nem jelenthet annyit, hogy nem dolgoznak, mert igenis dolgoznak. Fészket raknak. Kicsinyeiket táplálják s e célból reggeltől-estig táplálék után járnak. Hogy emberi munkát nem végeznek? Dehát azért fecskék. Hal-munkát, poloska-munkát éppigy nem végeznek. E tekintetben aztán teljes joggal mondhatták volna M. Lászlónak, hogy „nem uszunk viz alatt, nem mászunk a falak repedéseibe régi fényképek háta mögé.”

M. László képzelete olyan óriási szárnycsapásokkal halad, hogy a gondolat gépmadarának még a berregése sem éri utól.

Igy élek én, barátaim. Ne vessetek reám követ.

Én nem hiszek már a tavaszban, de várok egy mentőövet,

szent tébolyt, amely kiemelne, mint a sok őszi vadludat

és ragyognának ujra mind a tájak, tornyok és utak!

Tehát egy mentőöv oly módon emeli ki a vadludakat, hogy ujra ragyognak a tornyok. És miért? Mert M. László üvegtoronyban élt, de az üvegtorony megvakult. Azaz röviden: mivel éppen a tavaszban nem hisz, vár egy mentőövet, amely a megvakult toronyból ugy emelné ki, mint a vadludakat. Érdekes kép.

Könny-árviz mindent learat.

Arat az árviz? Rossz ujságiró talán leirná. De hogy könny-árviz arasson, az kicsit zsufolt kifejezés. A halál az más, annak van kaszája és ősi jogon, szokásjogon alapuló engedélye.

Van óra, melyből kiugatnak vad, megveszett komondorok

s minden perc szárnyán vér csorog.

E két sorban – tréfa nélkül – baromfiudvar rejtőzik. A kutyák megvesznek a baromfiudvarban és nekiesvén – mondjuk – a kacsáknak, megsebzik szárnyukat. A kacsák a percek. Az ebek ugatása az óraütés. De mik a komondorok? Másutt pedig:

(Mustármagból)

Nőtt az uj fa. Minden ága ember-kar lett és halászott,

a pogányság tengerében: ez volt Péter, a halász.

Törzsét vágta Traján, Néró, vadállatok vérét itták,

mégis nőtt és ahol állott: uj bor nőtt és uj kalász.

Példa a mustármagról II.

Ha épület a müalkotás, akkor ez a vers romhalmaz. E négy sor zavara különben az egész verset beszemeteli. Ez a Péter szegény a vers végéig halász. De közben fa is, amelynek szive van és a szive ketyeg. Természetes, hogy kabátban, avagy nadrágban halászik, mert van zsebe is. „Jobb zsebében Európa, bal zsebében Amerika.” Nem nagy gyönyörüség lehet különben ez a halászat, ha közben a halász, amely egyben mustármagból nőtt fa,

Dómokat és klastromokat, könyvtárakat hord a hátán.

Szegény halász! Mikor teszi le már a sok terhet, hogy zavartalanul ügyelhessen a horogra? Soha! Mert

Eltünnek a népbiztosok, országocskák, elnököcskék,

vallások és nem tud róluk majd csak a történelem.

De nő Péter, nő a Pápa, nő az Egyház (név nem fontos) –

amely utóbbi megjegyzésből, hogy név nem fontos, ha nő a pápa, – ugy vélem, M. László a papissára, a nőpápára gondol. És azon is elmosolyodom, hogy pont a népbiztosoknak meg az elnököcskéknek az eltüntével fenyeget csupán, a királyocskákról szépen megfeledkezik. Hogy ez rosszmájuság, mert az országocskák is eltünnek? Nono:

Igaz,

álmodozom a Minden Ember Tornyáról, véres maltert hordok rá,

de dinamitot tudnék alátenni, hogy anyagom legyen,

hogy tetőt épitsek a viharban didergő Magyarság fölé,

mert az Emberiség csak álom s a Magyarság most-vérző valóság.

Kérdés, hogy miért álom az „Emberiség” és miért nem most-vérző valóság? Másrészt toronyra, épületre csak akkor hordhatunk maltert, ha megvan az épület. Fölrobbantani is csak akkor robbanthatjuk föl, hogy bizonyos célra anyagunk legyen, ha egyáltalában létezik. Továbbad, – álomépületet mégsem robbantanak valóságos dinamittal. Ez a vers ugy rossz, ahogy vesszük.

Mondom, kispolgári tömegek irják M. László verseit. Ez a rövidke jellemzés nem is vonatkozik M. Lászlóra. Ő nincs is. Mellékes.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A Toll, III (1931), 2. (február 29.) sz., 36–40.

Kiadva: JAÖM, III, # 21.

Aláírás: József Attila.

Ahogy azt a nagy Móricz elképzeli

Móricz Zsigmond szellemet idézett, korszellemet. Ez a szellem azonban nagyon ráüt a mesebelire. Nyulik, ing és dagad az égig. Sürü és terhes felhők tömegének véli, aki nem tudja, hogyan bujt elő a kisded kőkorsóból. S ami a legfőbb, aki nem tudja, hogyan parancsolható vissza a cserépedénybe.

Korszellemet idézett, anélkül hogy vallaná, hogy a kor a dolgokban van s az emberekben csak annyira, amennyire az ember is csak egy dolog a saját dolgai között. Anélkül, hogy a kor testét is figyelemre méltatná, a kor testét, amelynek csak mozdulata a saját szelleme, csak tüneménye, a valóságnak a jelensége, amely a kor lényegét szinte a perspektiva törvényei szerint veti szem elé, de persze, éppen azért, a perspektiva törvényei szerint eltorzitva. Mint amikor szabályos téglalap alaku asztal előtt ül valaki s éppen mivel az asztal szabályos téglalap alaku, trapezoidnak látja. Korszellemet idéz, de varázsló gyanánt és nem mint a tudós, akit csak avatatlan tekint varázslónak.

Móricz a „faji jelleg” oktalan követelése ellen tiltakozik. Uj eszmékre, uj célkitüzésekre van szükség, mondja, uj igékre és uj érzésekre. Holott szükség helyes eszmékre és igaz igékre van. Az uj érzés pedig olyan tárgytalan fogalom, hogy nem is vethetek semmit ellenébe.

Móriczot persze megtámadták a „régiek”. Móricznak persze könnyü a dolga velük szemben. És Móricz meg is elégszik dolgának könnyebbik végével. Fejükre olvas tényeket. Hogy erre felhorkan a hivatalos s nem hivatalos jobboldal? Nono! Hiszen ha beadnák derekukat a Móricz-féle „uj” eszméknek, hát akkor személyes életük alapját is fel kellene adniok! Elképzelhetetlen, hogy még nyelvtani hibát is ne találjanak abban a mondatban, amely itélet az ő fejük fölött. Elgondolhatatlan, hogy eszményi harcot vivjanak oly eszmék ellen, amely az ő valóságuk ellentéteiből adódik.

Móricznak igaza van, de nincsen igazsága. Azt mondja: „A mai magyar nép, tehát a törpebirtokosok és még az alatta lévő réteg is a nemi szerelem kérdésében annyira józan és elszánt, hogy félelem és irtózat látni, mit csinál. Valósággal halálra itéli a fajt, ha fajnak s a nemzetet, ha nemzetnek nevezzük a magyarság összességét.” Másutt: „Itt van a szörnyü hasadás az intelligencia és a nép közt.” Alább: „Oly idegenül él az intelligencia abban a városban a néppel szemben, mintha az indiai gyarmatokon élnénk.” S ezek után kivágja a rezet: „Az intelligencia pedig csak akkor válik a nemzet élő tagjává, ha felveszi a harcot a nemzeti szellem ujjáteremtéséért.” „Programm tehát csak egy lehet: épitő magyarság!”

Nos, nem a tényeket akarom kétségbevonni. Dehogy is. Hanem csak elcsodálkozom azon a könnyelmüségen, amellyel értékes adatait Móricz eltékozolja. Amellyel gyöngyszemeket főz abba az elvetemült rotyogó kásába, amely eredményeinek foglalatát jelképezi. Amellyel azt hiszi, hogy szellem ellen kell harcolnia és nem a világ dologi összefüggéseit megváltoztatni. Amellyel föltételezi, hogy kérem, mehet minden tovább és szépen, csak éppen máskép kell gondolkodnia az intelligenciának, annak az intelligenciának, amelynek semmi joga sincsen még a nevéhez sem, mert hiszen nem értelmesen gondolkozik, hanem érdekeinek megfelelően. De gondolkodhat-e másként? Egyénenként talán; külön-külön – kitaszitva – igen; azonban osztályban, mert osztályt alkot, soha. Móricz Róma prétóriánus csapatát összevéti Athén tanuló ifjaival. És épitő magyarságot követel. Dehát mit épitsen ez az épitő magyarság, ha már komolyan veszem a fogalmat és nem látom eleve olyan üresnek, mint amióta élek, a zsebeimet? Mert ha már épitésről van szó, tudja-e Móricz, hogy a földmunkások közül, akik házhelyet kaptak, hányan raktak rajta házat és hányan nem? Hogy az orosz buzáért – „dumping” és „rabszolgamunka” tehát „silány” minőség! – 1.75 schillinggel többet adnak Bécsben, mint a magyarért, az egyik reggeli lap közlése szerint. Móricz azonban nem olvas ujságot. Nem bir ujságot olvasni. Ugylátszik nem tud ujságot olvasni. Mert az ujságokban is csak a „szellemet” látja és ügyet nem vet a testre, amelynek a szellem csak egyik megnyilatkozása. Nem törődik azzal, hogy csődöt mond a világ rendje és a Collegium Hungaricumokat kifogásolja. Meg ami ezzel egyenlő, hogy az ifjuságot „függő szellemben” nevelik. Hát ha akarnák, se tudnák másképpen. És mért venné fel az intelligencia a harcot a nemzeti szellem ujjáépitéséért? Azért mert „csak akkor válik a nemzet élő tagjává”? Ördögöt, – nem is akar a nemzet élő tagjává válni! Az egypengős napszámok nemzetének élő tagjává hogyan is akarna válni az az intelligens, akinek évi százharminckét ezer, vagy akár csak tizenkét ezer pengő a jövedelme! Vagy csak évi hatezer! Ami tizenöt-huszszorosa az évi napszámbérnek! Meg aztán mért teremtené ujjá a szellemet ez az intelligencia, hiszen ez a szellem ő maga és egyben ez a szellem létjoga! Legyen öngyilkos pusztán azért, hogy Marxnak ne legyen igaza, ám Móricz tétova álma valóságosabb legyen? Nem, nem elmebetegek ők, hogy a történelmi idealizmust ne csak hirdessék, hanem annak az értelmében cselekedjenek is.

Móricz természetesen fölibe kerekedik Négyesynek, aki azonban legalább formailag következetesebb, amikor őszbecsavarodott idealizmusát cirógatja. Mert Négyesynek akkora őszbecsavarodott idealizmusa van, mint amekkora szakálla Michelangelo Mózesének. És szarva van. Szarvával Móricz fölé bököd. Móricz azonban a valóság tényin ül magosan, mint valami fának ágain. Csakhogy olyan elszáradt ágakon ül, amelyekben nem kering már a fa egészének éltető nedve és szépen lepottyan Négyesy szarvai közé. Négyesy azért következetesebb, mert legalább azok a dolgok, amelyekre ő hivatkozik – tanügyi kongresszus, Collegium Hungaricum stb. – valóban világrendünk védelmére hivatott katonák szellemi kaszárnyái. Nem olyan lyuk a levegőbe, mint a Móricz követelte „épitő magyarság”. Itt Móricz érvelése visszájára fordul. Azt beszéli Móricz Négyesy ellenében, hogy „nem élhet egy nemzetnek a gyermeke máskép, csak nemzetének külső jellegzetességével”. Mért kell ezt hát „a Négyesy Lászlóknak főpapi ornátusban prédikálniok?” Azért, hogy a hivőknek a világ más dolgai ne is juthassanak az eszükbe. Ám Móricz éppen ilyen magától értetődő dolgokat prédikál. Épitő magyarságot. Csakhogy a magyarság ugy épit, amilyen társadalomban él. Collegium Hungaricum? Cseréljük ki a nemzet szót Móricz mondatában az uralkodó osztállyal és megkapjuk a feleletet: „Nem élhet egy uralkodó osztály gyermeke máskép, csak uralkodó osztályának külső jellegzetességével.” Mitse tesz, hogy fogadott gyermekekről forog a szó. Kétségtelen, hogy megfelelő módon válogatják jövendőbeli utódjaikat. Engem például nem fogadtak gyermeküknek. Sőt, ott kellett hagynom a szegedi egyetemet egy versem miatt, mert az egyik méltóságos ny. r. tanár ur kijelentette előttem, hogy aki ilyen verseket ir, abból amig ő él, nem lehet középiskolai tanár. Mellesleg erről az egyetlen versről hét cikket olvastam és Ignotus idézte, irt róla a Neovojtinában: „Lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom... gyönyörüszép.” Stb. Móricz tehát olyasmit kiván, ami van. Csakhogy olyan érdekeknek megfelelően van, amilyenek a mai társadalom érdekei. Persze, nem az összesség érdekei, dehát a mai társadalom nem is az összesség érdekein alapszik. Móricz több formában is ismételgeti Négyesy ellen vetett gondolatát: „Az pedig, amit nemzetinek mondunk, az magától értetődően benne lesz mindig az irodalomban.” Hadd ismételgessem hát én is, amit Móricz ellen vetek: „Az pedig, amit osztályjellegünek mondunk, az magától értetődően benne lesz mindig a kulturpolitikai ténykedésben”. „Nem egy üres és sivár messianizmusra van itt szükség, – folytatja Móricz – hanem életre és igazságra. S munkára. Okos, emberséges és céltudatos munkára”. Hát ez se több, üres, mint az a messianizmus, ami ellen tiltakozik. S azonkivül nem is egészen igaz. Mert igenis okos és céltudatos munka folyik. Hogy a társadalom melyik osztályának, rétegének az érdekében és hogy meddig folytatható, az aztán a kérdésnek a másik oldala.

Móricznak mindvégig igaza van ellenfeleivel szemben és támadói ellen védem is. Mert Móricz a tőkés polgári rend fegyvereivel hadakozik a hübéri maradványok ellen. A huszonnégy esztendős Nyugat folyóirat kamaszkorából való eszméit hangoztatja mélyebb hangon, férfiasabb melegséggel, a maga módján, hogy ne mondjam, magyarosabban. Csakhogy mintha ez a férfiasság már – Móricztól függetlenül – aggság volna. Mintha kissé későn futna a kor munkába járó szépasszonya után, – akkor, amikor már tehetetlen. Aggságról szólok, mert ne feledjük, hogy mindez a nyugat jelszavának jegyében történik, a féllábbal sirjában álló nyugat jegyében. És mit jelent a „nyugat” jelszava? Kazinczytól Adyig és Móriczig, mindenkor a kapitalista törekvések eszmei vetületét jelentette. A kapitalizmus közben azonban imperialista szakaszába jutott, ellentétei annyira kiélesedtek, hogy eszményi és minden államra vonatkozó dicséreteit már nem igen fogadják szisszenés nélkül azok, akiknek szándékait az ellenkező irányú imperializmus keresztülhuzta. Milotay és Móricz soha sem találkozhatnak, – csodálom, hogy tegezik egymást. De énfelőlem és a fiatalságnak hozzám hasonló képviselői felől akár össze is ölelkezhetnek, Négyesyt sem kivéve, mint három grácia, mert mindegyik megegyezik abban, hogy szándéka van és ahhoz idomul a felfogása. A valóságot pedig csak oly mértékben veszik figyelembe, amily mértékben, legalább is pillanatnyilag, igazolásfélét nyujt azok előtt, akiknek a valóságról még kevesebb a fogalmuk, vagy akik örömmel fogadják, hogy a valóság ugyan olyan, hogy kellemetlen kilátásokkal kecsegtet, de mégis jó, ha a valóságról kevésbé jó fogalom adatik. Szellemi életünknek ez az utóbbi változat az alapja.

Éljen az idealizmus! Ha a materialis erő a miénk. Éljen a faji jelleg! Ha a falu osztálykülönbségeit elhomályositja. Le a faji jelleggel! Ha az az „olló” ipari élét csorbitja. Le a régi eszmékkel! Éljenek az uj igék! Ha nem tudunk egyebet mondani.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. A Toll, III (1931), 3. (március 31.) sz., 76–50.

Kiadva: JAÖM, III, # 22.

Aláírás: József Attila.

[Tanulmányunk három...]

Tanulmányunk[848] három részre oszlik.

Mindenekelőtt tisztába kell jönnünk legalább hozzávetőlegesen azokkal a kifejezésekkel, amelyek munkánkban végigkisérnek. Hozzávetőlegesen, mert hiszen tanulmányunk maga ismeretszerzés, márpedig az ismeretszerzés ujabb fogalmak szerzése és ezzel együtt régibb fogalmaink tisztázása. Különösen szükséges ez, ha belátjuk, hogy ugyanazon kifejezésen mást értenek a polgári tudósok és mást a marxista kutatók, legfőképpen a közgazdaságtanban.

Másodszor: meg kell állapitanunk tanulmányunk tervét. Itt két szempont a fontos: az, hogy először a leginkább alapvető ismeretekre tegyünk szert és az, hogy ismeretkörünk bővülésénél meglegyen a folytonosság.

Tanulmányunk harmadik részét tanulmányunk tulajdonképpeni tárgya teszi, nevezetesen a kapitalizmus[851] marxi közgazdaságtana különöstekintettel a kapitalizmus imperialista periódusára.

Fogalmi tájékozó.

/EMBERISÉG ÉS TÁRSADALOM./ Emberiségen egyfelől az emberek összességét értjük, másfelől pedig mindama tulajdonságok összességét, amelyek az embereket más dolgoktól, pl. állatoktól, növényektől, ásványoktól stb. megkülönböztetik. Ha emberiségről beszélünk, akkor csak az elevenek egyik legmagasabbrendü csoportjáról szólunk, anélkül hogy ennek a csoportnak a belső viszonyait figyelembe vennők. Az emberiség fogalma tehát az egyes embereken föllelhető tulajdonságok általánositott szembeállitása más dolgok, pl. állatfajok egyes tagjain föllelhető tulajdonságokkal. Azonban ha az emberiség egyes tagjainak és minden egyes tagjának egymással való belső viszonyát tekintjük ésviszonyát tekint jük és igy vizsgáljuk az emberiséget, akkor már társadalomról kell szólanunk. Miben áll az emberiség tagjainak egymással való belső viszonya?

Az elevenek minden fajtája küzd az életéért és igy, amennyiben érdekeik összeütköznek, harcban állanak egymással. A farkas harcban áll a nyullal. És mi a harc? Munka. A nyul, amikor elvágtat, munkát végez. A farkas, amikor óvatosan az akol körül settenkedik, vagy amikor széttépi a bárányt, vagy amikor báránnyal a szájában, vagy anélkül menekül üldözői elől, munkát végez. Igy az emberiség is, amikor harcol a baktériumok ellen, a hideg ellen, stb. munkát végez.

Az emberiségnek a természettel folytatott harca azonban sokkal nagyobb foku, sokkal több irányba hatoló és sokkal szövevényesebb, mint az állatok nagyobb részeé. Igy az emberiség munkája is sokkal szövevényesebb. Pl. a baktériumok elleni harcában szüksége van mikroszkópra. A mikroszkóphoz üveg szükséges, tehát szükség van üveggyárra. Az üveggyárhoz gépek szükségesek, tehát szükség van gépgyárakra. És igy tovább, – a gépekhez fém szükséges, a fémet ércből kell kiolvasztani, az ércet bányászni kell, a bányászoknak szükségük van eledelre, az eledelek előállitásához szükség van mezőgazdaságra, de ruha is kell és lakás kell, azaz a mikroszkóp előállitásához az iparágak beláthatatlan sorozatára van szükség. Mindezeket a mikroszkóp előállitásához szükséges teendőket nemhogy egy ember, hanem az embereknek egy csoportja sem végezheti, ahhoz szükség van az egész emberiség munkájára. Mármost az emberiség egyes tagjai más és más módon vesznek részt ebben a tevékenységben. Aszerint, hogy milyen szerepük van, viszonyban állanak egymással. Ezek a viszonyok az emberiség minden egyes tagjára vonatkoznak valamilyen formában. És minthogy igy minden egyes ember társa az összes többi embereknek, az emberiséget belső tevékenysége szempontjából társadalomnak nevezzük. A társadalom tehát munkaviszonyokat alkotó emberiség.

/OSZTÁLYOK ÉS OSZTÁLYHARC./

A társadalom tagjai, aszerint, hogy a társadalom tevékenységében milyen szerepük van, osztályokat alkotnak. Az osztályok tulajdonképpeni tartalma az osztály tagjainak érdekközössége. Igy pl. a munkásosztály tagjainak érdekközössége abban áll, hogy minden munkás több bért akar és kevesebb munkaidőt. A munkásosztállyal szemben áll a tőkés polgári osztály, amelynek érdekközössége, hogy a munkásokat minél hosszabb ideig minél kevesebb bérért dolgoztassák. Ilyen módon az osztályok között állandó érdekellentét, u.n. osztályellentét van, amelynek megnyilatkozási formája az osztályharc. Az osztályharc a termelt javak termelési módja és elosztása körül folyik. Az osztályharc állandó. Az osztályharc napról-napra mennyiségi változásokat eredményez, vagyis olyan változásokat, amelyek a fönnálló társadalmi rendet alapjaiban nem érintik. Ilyen mennyiségi változás pl. amikor a füszereseknek sikerül kivivniok a vasárnapi munkaszünetet. Vagy ha a pincéreknek sikerül elérniök a borravaló eltörlését és a százalékos részesedést, vagy ha a gyárosoknak sikerül az órabért néhány százalékkal csökkenteni. Az osztályharc időnként kiélesedik és ilyenkor minőségi változást eredményez: ekkor társadalmi forradalomról beszélünk. A társadalmi forradalom mindig az uralkodó osztály megbuktatását jelenti és egyben a megváltoztatását annak a társadalmi termelési rendnek, amely a megbuktatott uralkodó osztály érdekeinek megfelelő rend volt. Minden osztálytársadalom társadalmi forradalomhoz vezet, mert az osztályharc folyamán az osztályellentétek mindinkább kiélesednek. Az osztályharc pedig kikerülhetetlen, mert az osztályharcot maga az uralkodó osztály kényszeriti ki, maga az uralkodó osztály vezeti az elnyomott osztályok ellen. Az elnyomott osztályok győzelméhez föltétlenül szükséges, hogy tagjainak legalább egy része osztálytudatos legyen.

SZOCIALIZMUS. A szocializmus szó gyökere a latin socies szó, amely társat jelent. Innen az elnevezés, – magyarul társelvüségnek, vagy helyesebben társadalomelvüségnek mondhatjuk. Az az elv, amely eltérő és különböző alapokból kiindulva követelményként állitja fel, hogy ugy a termelés, mint az elosztás a társadalom összességének érdekei szerint történjék. Ez az elv, igy amint látjuk, nagyon általános és kezdetben nem is volt jó másra, minthogy a munkásoknak ilyen irányu mozgalmát jelölje. A szocializmus fogalma azonban Marx elméleti és gyakorlati munkássága nyomán határozott és tudományos tartalmat nyert. Ma elsősorban azt a tant értjük alatta, amely a munkásság, a proletáriátus történelmi szerepének a felismerése ugy a termelésben, mint a gazdasági és politikai államéletben, amellyel tehát a proletáriátus sikeresen vivhatja meg osztályharcát. Részben tehát tudomány a szocializmus, részben pedig a proletáriátus osztályharcos mozgalma a kapitalizmus megbuktatására. Röviden ugy mondhatjuk, hogy a szocializmus, a marxi szocializmus, az egész proletáriátus tudományos és kritikai öntudata. És cél is a szocializmus. Nemcsak elméleti fegyver és nemcsak a burzsoá kizsákmányolás alatt nyögő proletáriátus mozgalma, hanem egyben az a cél is, amely felé az osztályharcos dolgozók törekednek és az a vég, amely felé a tőkés kizsákmányoláson alapuló társadalmat a saját belső ellentétei hajtják. Jelenti tehát a szocializmus a dolgozóknak kizsákmányolástól mentes, osztálytalan társadalmi rendjét, amely csak a termelési eszközöknek köztulajdonba való vételén alapulhat és jelenti ehhez a társadalmi rendhez való átmenetet. Hogyan lehetséges, hogy ennyi mindent jelent a szocializmus? Ugy, hogy az elméletet nem választja el a gyakorlattól. A marxi szocializmus gyakorlaton alapuló elmélet és elméleten alapuló gyakorlat. Igy tehát megvannak a maga történelmi szakaszai, amelyek mindig különös tartalmat adnak neki. Nem játszik örökkévaló eszmékkel, amilyenek nincsenek is, mint a polgári elmélkedők, hanem a történelemből vont elvet mindig a történelem menetéhez méri.

TÁRSADALMI TERMELÉSI REND. Mi a társadalmi rend? Miről ismerünk rá valamilyen társadalmi rendre? Emlitettem, hogy a társadalom munkaviszonyokat alkotó emberiség. Valamilyen társadalmi rendre tehát a munkaviszonyairól ismerünk rá. A munka termel, eszközökkel termel. A munkaviszonyok tehát a termelő eszközöktől függenek. De nemcsak a termelő eszközök fejlettségétől, hanem a termelő eszközöknek a szerepétől is. Attól, hogy milyen kézben vannak a termelő eszközök, – magánosok kezében-e, hatalmi csoportok kezében-e, avagy a köz kezében. Vagyis hogy a termelőeszközök magántulajdonban vannak-e, avagy társadalmi, tehát köztulajdonban? Egész pontosan: a dolgozók tulajdonában-e? És ráismerünk a társadalmi rendre arról, hogy kik termelnek? Pl. törzsközösség tagjai, rabszolgák, jobbágyok, avagy bérmunkások? Hogy mit termelnek? Használati értéket-e, avagy csereértéket? Tehát használati tárgyat, vagy árut? Hogy miért termelnek? Szükségletek kielégitése miatt-e, avagy haszonért? Hogy milyen módon termelnek? Egyénileg,módon termelnek Egyénileg, vagy társadalmilag? Egy egyén állitja-e elő a tárgyat, avagy több? Egy ember hozza-e létre a termelő eszközt, vagy több? És arról, hogy milyen az elosztás módja: Egyéni-e vagy társadalmi? Egyesek érdekei szerint történik-e a termelt javak eloszlása, avagy az összesség érdekeinek figyelembe vételével?

Ezek a kérdések természetesen mind összefüggenek és ha egymástól elszakitva alkalmazzuk őket, ugy könnyen téves következtetést vonhatunk.

A történelem eddigi folyamán a kérdéseknek megfelelően különbözőkérdéseknek me felelően különböző társadalmi termelési rendekre akadunk. Megkülönböztetjük a törzsközösségi, a rabszolga, a hübéri és a tőkés társadalmat, valamint a kialakuló szocialista társadalmat. Természetesen mindeme társadalmi termelési rendeknek is megvannak a maguk történelmi fejlődési szakaszai, amelyeket figyelembe kell vennünk, különösen a kapitalizmusra vonatkozólag. Igy pl. ma a kapitalizmus imperialista periódusában élünk és ehhez képest adódik a proletáriátus mai osztályharcos szerepe és feladata.

ÁLLAM. Az az osztály az uralkodóosztály, amelynek tulajdonában és birtokában vannak a termelőeszközök. Azonban ezt a birtokot és tulajdont valamiképpen biztositani kell a maga számára. Nem szélednének-e szét a rabszolgák, ha nem volna valamilyen tényleges hatalom, amelynek a megtorlásától, tehát kilátásba helyezett terrorától nem kellene félnie? Adott volna-e dézsmát és szolgáltatott volna-e robotot a jobbágy, ha nem volt volna valamilyen fegyveres hatalom, amely terrorával nem kényszeritette volna rá? A rabszolgáknak magántulajdon, tehát rabszolga mivoltáért az állam felelt. A jobbágyok robotját és röghözkötöttségét is az állam biztositotta. Igy az állam létrejötte a magántulajdon kifejlődésével, az osztályviszonyok kialakulásával függ össze. Az állam célja, hogy az uralkodóosztály részére a termelési eszközöknek lehetőleg zavartalan birtoklását biztositsa. Az állam ezért megfelelő fizikai és szellemi erőszak szervezettel rendelkezik. De minthogy az uralkodó osztály a termelő eszközöknek lehetőleg zavartalan birtoklását kivánja, az állam hivatása egyuttal, hogy a kizsákmányoltak osztályharcát mérsékelje, hogy az osztályellentéteket amennyire lehet egyensulyban tartsa, de persze az uralkodóosztály javára.

GAZDASÁGI SZERVEZETEK, PÁRTOK, VEZETŐK.

Az osztályharc állandóan folyik, akár akarjuk, akár nem. Akik öntudatositják magukban, és össze tudják egyeztetni érdekeiket, azok összeállanak, hogy együtt több eredményt érjenek el. Igy jönnek létre az osztályharc szervezetei. Az uralkodó osztály kezdettől fogva szervezetekbe tömörül és szervezett erővel vivja osztályharcát a kizsákmányolás érdekében. Hiszen az állam is osztályharci szervezet. Ilyen osztályharci szervezetek például a tőkések számára nálunk Magyarországon a GyOSz, az OMKE, a TéBE, az OMGE, az ipartestületek stb. Az öntudatosodó munkásosztály első szervezetei a szakmai szervezetek, a szakszervezetek, amelyeknek alapja a termelésből fakadó közvetlen ellentétek fölismerése és célja, hogy a harcokat, bérharcokat főleg, vezesse, tartalékoljon a harc idejére stb. Az ilyen szakmai alapon való szervezkedés kétségtelenül az osztályöntudat megnyilvánulása, azonban az osztályöntudatnak az első fokán. Mert még nem foglalja magába azt a fölismerést, hogy nemcsupán az egy szakmában dolgozó munkások érdekei közösek, hanem általában az összmunkásság érdekei.

A pártok az osztályoknak, meg az osztályok rétegeinek legöntudatosabb megnyilvánulásai. A pártok vezetik az osztályok harcát, nemcsak politikai hanem gazdasági téren is, amint azt a törvényhozásból, kormányténykedésekből, pl. vámvédelem, valamint a különböző pártoknak, tehát különböző érdekcsoportoknak az uralomrajutásából láthatjuk. Győzelem után a győztes párt vezeti az államgépezetet, természetesen osztályharcos érdekeinek megfelelően. Azonban ez igy csak az uralkodó osztály pártjaira áll. Az elnyomott osztályok ha uralomra jutnak, a meglévő államgépezetet összetörik és uj államgépezetet alkotnak, amint azt az egész történelem tanusitja.

A pártok vezetői mindig a párt legképzettebb és legosztálytudatosabb képviselői, azok, akik a vezetésnek irányát, hogy ugymondjam, hadászatát, stratégiáját és harcászatát, vagyis a taktikáját a legjobban el tudják látni., [887] Ahol nem a gombhoz varrják a kabátot, ahol nem egyes emberek alkotnak pártot, amelyhez csak aztán verbuválnak tagokat, hanem ahol a párt történelmiahol a pár párt történelmi szükséglet, ott mindig a legképzettebb ésa legképzetteb és legosztálytudatosabb párttagok kerülnek élre. Ahol ez nem lehetséges, ott a történelmi szükséglet megdönti a pártot, tagjainaka pártot tagjainak zöme a faképnél hagyja.

A közlés alapja:

Gépirat, 5 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/5, idegen kéz tételszámozásában: 12.

1. réteg: írógép; 2. réteg: kézírás.

Aláíratlan.

[Engels: Dühring...]

Engels: Dühring

Engels: Ludwig Feuerbach és a német klasszikus filozófia lezárulása,

Marx A Tőke II. kiad. Bevezető.

A közlés alapja:

Kézirat, 2 (4) f.

PIM Kézirattár, JA 1087/21.

Aláíratlan.

[A materialisták...]

A materialisták, ezt[892] vetik ellenünk, elösmernek valami elgondolhatatlant és megismerhetetlent, Ding an sich-et, magánvalót, egy a tapasztalaton kivüleső, ismeretünkön kivülfekvő anyagot. Igazi miszticizmusba esnek, amikor fölvesznek egy a megismerésnek és a tapasztalatnak a határain tul levő dolgot. Amikor azt magyarázzák, hogy az anyag érzeteket okoz oly módon, hogy érzékszerveinkre hat, akkor a materialisták alapelvének valami ismeretlent vesznek föl, egy semmit, mert ők maguk kijelentik, hogy ismereteinknek egyedüli forrásai érzékeink. A materialisták kantianizmusba esnek, (mint Plechanow, aki a magánvalónak, azaz a tudatunkon kivül is meglevő dolognak a létét megengedi), megkettőzik „megduplázzák” a világot, a dualizmust prédikálják, mert a jelenségek mögött számukra magánvaló is van, az érzékek közvetlen adatai mögött van számukra még valami más is, valami bálvány, fétis, isteni alakzat, abszolutum, metafizikai forrás, a vallás hasonmása, vagy, mint Bazarov mondja, a „szent anyag”.

A machistáknak ezek az érvei a materializmus ellen, ezeknek az érveknek a legkülönbözőbb változataival hozakodnak elő.

Hogy vajjon ujak-e ezek az érvek és csakugyan csak egyes, machisták szerint kantianizmusba eső orosz materialisták ellen kell a machistáknak ezeket fölhozniok, egy öreg idealistának, George Berkeleynek munkájából veszünk tüzetes vizsgálat alá néhány fontos idézetet. Ez az utánanézés annál is szükségesebb, mert a machisták, akiknek filozófiai befolyásuk van még ma is a munkásosztálynak egy részére a machista vezéreken át, Berkeley filozófiai irányzatát hamisan állitják elénk.

George Berkeley püspöknek 1710-ben jelent meg a szóban forgó müve, „Az emberi megismerés alapelveiről szóló tanulmány” cimen. (Abhandlung über die Prinzipien der menschlichen Erkenntnis, Übersetzung von Friedrich Überweg, Phil. Bibliothek, Bd. 20. Verlag Felix Meiner, Leipzig 1920.) Munkája a következőképpen kezdődik:

„Annak, aki az emberi megismerés tárgyaira egy pillantást vet, föltünik, hogy ezek részben az érzékekbe egyidejüleg, vagyis most belevésődő képzetek, részben pedig olyan képzetek, amelyeket azzal szerzünk, hogy megfigyeljük, mit szenved és mit cselekszik a lélek és végül részben olyan képzetek, amelyek az emlékezet és a képzelet utján jönnek létre. Látóérzékem utján szerzem a fény és szinképzeteket, ill. ezeknek különböző fokozatait és minőségi módosulásait, tapintó érzékszervemmel fogok föl pl. keménységet és puhaságot, hideget és meleget, mozgást és ellenállást. ... Szagló érzékszervem, érzékem teremt számomra szagokat, izlő érzékem iztapasztalatokat, halló érzékem a szellemet hangészrevételekhez juttatja. Ha már most megfigyeljük azt, hogy emez észrevételek egyike kiséri a másikat, ugy az történik, hogy egyetlen névvel jelöljük és ennek folytán egy dologként szemléljük őket. Ha pl. megfigyeltük, hogy egy bizonyos szin, iz észrevétel, szag észrevétel, alak és szilárdság együttesen lépnek föl, ugy ezeket egy meghatározott dolognak tartjuk, amelyet aztán alma névvel jelölünk. Más képzetcsoportok követ, fát, könyvet és hasonló érzéki dolgokat alkotnak.” (1)

Berkeley munkája első pontjának ez a tartalma. Szögezzük le, hogy bölcseletének alapjául a „keménységet, lágyságot, meleget, hideget, szineket, izeket, szagokat” stb teszi. Berkeley számára a dolgok képzetek csoportjai, amelyeken, hozzátehetjük a fentiek szerint, tulajdonságokat és észrevételeket ért, nem pedig elvont gondolatokat. Berkeley azt mondja továbbá, hogy az ismeret tárgyain, vagy eme képzeteken kivül még valami létezik, valami, ami felfogja őket: – a kedély, a szellem, a lélek, vagy az én. Nyilvánvaló, következtet a filozófus, hogy a képzetek nem létezhetnek másként, mint egy szellemben, amely felfogja őket. Hogy erről meggyőződjék, ahhoz elegendő, ha a létezni kifejezés jelentését elgondolja:

„Ha azt mondom, hogy az asztal, amelyen irok, létezik, az azt jelenti, hogy látom és érzem; ha szobámon kivül volnék, ugy abban az értelemben beszélhetnék létezéséről, hogy én, ha szobámban volnék, percipiálhatnám...”

Igy szól Berkeley munkájának 3. pontjában és mindjárt vitába is száll azokkal az emberekkel, akiket materialistáknak nevez. „Mert – mondja – amit mondani szokás nem gondolkodó dolgoknak föltétlen létéről anélkül, hogy valamilyen vonatkozásában föl ne fogtuk volna, az teljesen értelmetlennek látszik. Ilyen dolgoknak a léte képzettélevés. Esse is percipi, esse est percipi.

A közlés alapja:

Gépirat, 1+1 másolat, 3 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/4, idegen kéz tételszámozásában: 8.

Az 1. másolat alján idegen kéz: Masolat eredeti[olvashatatlan szó]; Az 1. másolat verzóján:

2835 : 64 = 44

275

1. réteg: írógép; 2. réteg: kézírás.

Aláíratlan.

A dialektika kérdéséhez.

Az egységesnek a hasadása és ellenmondásos létrészeinek megismerése a dialektika lényege, a lényegiségek egyike, a fővonása. Hegel is igy állitja föl a kérdést. (Arisztotelesz Metafizikájában ezzel küzd és harcol Herakleitosszal, azaz Her. gondolataival.)

A dialektika tartalmi oldalának ezt a helyességét kezünkben a tudomány történetével kell tanulmányoznunk. A dialektikának erre az oldalára nem szoktak elegendő figyelmet forditani (pl. Plechanov): az ellentétek azonosságát példák összegeként veszik (pl. őskommunizmusról szólnak, mint Engels is teszi, noha csupán a népszerüsités kedvéért), nem pedig a megismerés törvénye és a tárgyi világ törvénye gyanánt.

A mathematikában: + és –. Differenciál és integrál.

A mechanikában: hatás és ellenhatás.

A fizikában: positiv és negativ villamosság.

A kémiában: atómok kapcsolódása és bomlása.

A társadalomtudományban: osztályharc.

Az ellentétek azonossága (talán helyesebben: egysége, jóllehet az „azonosság” és „egység” közötti különbség itt nem különösen lényeges; bizonyos értelemben mindkettő helyes) jelenti az ellenmondásos, egymást kizáró, ellentétes törekvéseknek a felismerését a természet minden jelenségére és haladására nézve, szellemet és társadalmat beleértve. A világ minden haladásának a maga önmozgásában (Selbstbewegung), a maga spontán fejlődésében, a maga eleven létében való megismerésének a föltétele nem más, mint ezeknek mint ellentétek egységének a fölismerése. A fejlődés: ellentétek harca. A fejlődés két alapvető (vagy lehetséges? vagy a történelemben megfigyelendő) felfogása: fejlődés mint kisebbedés és növekvés, mint ismétlődés; és fejlődés, mint ellentétek egysége (az egységesnek egymást kizáró ellentétekbe és ezek kölcsönös vonatkozásába való hasadása).

Az első fölismerés halott, szegény, száraz, a másik eleven. Csak a második szolgáltat kulcsot minden leendő önmozgásának a megértéséhez; csak a második adja az ugrásoknak, a folytonosság megszakadásának, az ellentétbe való átváltozásnak, a régi megsemmisülésének és az uj előállásának a kulcsát.

Az ellentétek egysége (összeesése, azonossága, hatáshasonlósága) föltételezett, időleges, muló, viszonylagos. Az egymást kölcsönösen kizáró ellentétek harca föltétlen, abszolut, aminthogy a fejlődés, a mozgás abszolut.

N.B. Subjektivizmus (skepticizmus, szofisztika) és dialektika között a különbség többek közt abban áll, hogy az (objektiv) dialektikában maga a relativ és az abszolut közötti különbség is relativ. Az objektiv dialektika számára a relativban is van abszolut tartalom. A subjektivizmus és a szofisztika számára a relativ csak relativ és az abszolutat kizárja.

A mozgás első fölfogásánál az önmozgás, annak hajtóereje, inditéka, motivuma árnyékba huzódik (vagy ez a forrás kivül lel helyet, istenben, alanyban stb.). A másodiknál az önmozgás forrásának a megismerésére esik a figyelem.

Marx a Tőkében legelőször a tőkés társadalom legegyszerübb, legszokottabb,, [931] legalapvetőbb, legtömegesebb, legmindennapibb, milliárdszor megfigyelhető viszonyát elemezte: az árucserét. Az elemezés fölfedte ebben a legegyszerübb jelenségben, a polgári társadalomnak ebben a sejtjében, a modern társadalom minden ellenmondását, azaz minden ellenmondás csiráját. A további fejtegetés megmutatja nekünk ennek a társadalomnak és ezeknek az ellenmondásoknak a fejlődését (ugy növekedését, mint mozgását) alaprészeinek összegében, kezdetétől a végéig.

Már most a dialektika tanulmányozásának ilyennek kell lennie (mert a polgári társadalom dialektikája Marxnál csupán a dialektika egyik esete általában)... Kezdjük a legegyszerübbel, a legszokottabbal, a legtömegesebbel, tetszésszerinti kijelentéssel, mint: a fa levelei zöldek, János ember, az agár egy kutya faj. Már itt (amint azt Hegel lángelméje észrevette) megtaláljuk a dialektikát: egyes az általánosban. Pl. Arisztotelesz: Az ember természetesen nem lehet azon a véleményen, hogy legyen egy ház, egy ház általában, a látható házakon kivül).

Igy az ellentétek azonosak: az egyes az általánosban mint ellentét: az egyes nem létezik másként, mint abban az összefüggésben, amely az általánoshoz vezet. Az általános pedig csak az egyesben, az egyes által létezik. Minden egyes, valamilyen módon, általános. Minden általános az egyesnek valamilyen részecskéjét, vagy oldalát, vagy lényegét alkotja. Minden általános legalább megközelitőleg összefogja az összes egyes dolgokat. Minden egyes csak tökéletlenül fér bele az általánosba. Minden egyes ezer átmenettel függ össze a másfajtáju egyesekkel (dolgokkal, jelenségekkel, folyamatokkal). Itt készen találjuk a természetben való objektiv összefüggésnek, a szükségszerüségnek a fogalmát, elemeit, csiráit. Esetleges és szükséges, jelenség és lényeg már akkor megvan, mert ha azt mondjuk: Péter ember, az agár kutyafaj, ez egy falevél stb, akkor a jegyeknek egy egész sorát mint esetlegest hagyjuk el és a lényegest a csupán jelenségivel állitjuk szembe.

Igy, ezen a módon minden tetszésszerinti kijelentésben, mint egy sejtben, felfedhetjük a dialektika minden elemének a csiráját és kimutathatjuk, hogy a dialektika általában az egész emberi megismerés tulajdona. És a természettudomány (ezt megint egy tetszésszerinti példán kell igazolnunk) ugyanilyen tulajdonságokkal birónak mutatja a tárgyi természetet, – egyesnek az általánosba, az esetlegesnek a szükségesbe való átváltozásának, átmeneteknek, transgresszioknak, az ellentétek kölcsönös összefüggésének. A dialektika éppen Hegelnek és a marxizmusnak az ismeretelmélete. Éppen a dolognak ezt az oldalát, amely pedig a lényege, hagyta Plechanov figyelmen kivül, hogy más marxistákról ne is beszéljünk.

A megismerést körök rendszerének formájában állitja elénk Hegel (Logik) éppugy mint a természettudomány modern ismeretkutatója, a Hegel ellenes eklektikus, Paul Volkmann

(Kell-e chronologia? nem!!)

A bölcselet körei:

az antik: Demokritosztól Platonig és Herakleitosz dialektikájáig;

a reneszansz: Descartestól Gassendi, azaz Spinozáig;

ujkor: Holbach–Hegel Berkeleyről, Hume, Kant;

Hegel, Feuerbach, Marx.

A dialektika eleven, sokoldalu ismeret, mindenmódu számtalan árnyalatával a valóság megközelitésének egy filozófiai rendszerrel, amely minden árnyalatból egy egésszé növiegy egés szé növi ki magát, ez a gazdag tartalma, összehasonlitva a metafizikai materializmussal, amelynek főbaja abban áll, hogy alkalmatlan a dialektikát a megismerés képzetelméletére, folyamatára és fejlődésére alkalmazni.

A filozófiai idealizmus csak a durva, egyszerü metafizikai idealizmus szempontjából bolondság. Megforditva, a filozófiai idealizmus a megismerés egyik határának, egyik oldalának, egyik vonásának, egyoldalu, tulhajtott, bőséges fejlődése az anyagtól, a természettől eloldott, elistenitett abszolutumhoz. Az idealizmus pápaságot jelent. Igaz! De, ami fontosabb, a filozófiai idealizmus a végtelenül fejlődő emberi megismerés egyik árnyalatán tul ut a pápasághoz.

Az emberi megismerés nem egyenes vonal, hanem görbe, amely egy kör rendszerhöz spirálisan közeledik az idő végtelenségében. Ennek a görbének minden töredéke, minden szilánkja, minden részecskéje átválhat egyoldaluan egy önálló, egész egyenessé, amely, ha az ember a fától nem látja az erdőt, a pápasághoz vezet, amelyben az uralkodó osztály érdekei gyökereznek. Egyenesvonaluság és egyoldaluság, elfásodás és megcsontosodás, subjektivizmus és szubjektiv vakság, ime az idealizmus ismeretelméleti gyökerei. A pápaságnak, vagyis az idealizmusnak természetesen megvannak az ismeretelméleti gyökerei, azonban talaj nélkül. Magtalan virág, ez vitathatatlan, de olyan magtalan virág, amely az eleven, gyümölcstermő, valódi, hatalmas, mindenható, objektiv, abszolut emberi megismerés eleven fáján virágzik.

A közlés alapja:

Gépirat, 2 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/6, idegen kéz tételszámozásában: 13.

Aláíratlan.

Logika és Dialektika.

Jelen tanulmány célja a logika és dialektika viszonyának a megállapitása, nevezetesen annak a kimutatása, hogy a Kapital dialektikája az Arisztotelesz által kifejtett logikai alapelvek értelmében nincs ellenmondásban eme logikai alapelvekkel, más szóval hogy a (materialista) dialektika magába foglalja a formális logikát és ezzel dialektikussá teszi, mig az (idealista) dialektika magába foglalván a formális logikát logikussá és ezáltal lényegében antilogikus logikává, illetve logikus antilogikává válik.

Mi a (tiszta) logika? A (tiszta) logika az a (szak) tudomány, amely azon formális törvények megállapitásával foglalkozik, melyek a gondolatokban magukba véve – tehát tekintet nélkül a gondolkodó lényre és a való világra – azaz a gondolati aktusok puszta értelmében és azok puszta értelmi vonatkozásaiban gyökereznek.

Mi az (objektiv) idealizmus? Az a tan, amely szerint valódi léttel, abszolut valósággal a gondolatok magukban véve birnak, vagyis hogy (ezuttal a pszichologiai tárgyaktól eltekintve) a logikai tárgyak teszik a valódi világ egészét.

Mi a dialektika? A valóságos világnak belső ellentéteken alapuló történelmi mozgása egyik állapotából a másikába.

Eszerint az idealista dialektika a gondolkodás logikai mozgása egyik fogalomtól a másikhoz ellenmondások logikai felfüggesztése által. Az idealista dialektika tehát logika, amennyiben tárgya a logika tárgya, és antilogikus, amennyiben a logikai alapelvek érvényét (nevezetesen pl. a principium contradictionist) felfüggeszti; másfelől az idealista dialektika antilogika, amennyiben tárgyát valódi léttel biró tárgynak veszi és nem logikai módon tárgyalja, és logikus, amennyiben a logikai alapelvek érvényének (nevezetesen pl. a principium identitatisnak) megfelelően el nem tér attól, hogy tárgyát tárgyával, logikai léttel biró tárgyát valódi léttel biró tárgyával ne azonositsa. Az idealista dialektika tehát nem dialektika, hanem egyfelől antilogikus logika, másfelől logikus antilogika.

A közlés alapja:

Gépirat, 2 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/7, idegen kéz tételszámozásában: 30.

Aláíratlan.

[Bármiféle társadalmi...]

[Bármiféle társadalmi...] [1]

1. Bármiféle társadalmi élettevékenységhez szükséges, hogy gazdasági alapja legyen. Valamely társadalomnak egész irodalma a társadalom gazdasági rendjének szellemi függvényeként jelentkezik. A társadalom gazdagságának és gazdálkodási rendjének fejlettségétől függ tehát az irodalom fejlettsége is. Irodalom ebben az esetben egy társadalom irott müalkotásainak összességét jelenti.

2. Valamely társadalom gazdasági rendje azonban feltételez egy megelőző gazdasági rendet, amelynek részben ellentéte, részben folytatása.

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/40.

Aláíratlan.

[Bármiféle társadalmi...] [2]

1. Bármiféle társadalmi élettevékenységhez szükséges, hogy gazdasági alapja legyen. Valamely társadalomnak egész irodalma a társadalom gazdasági rendjének szellemi függvényeként jelentkezik. Irodalom ebben az esetben egy adott társadalom nyelvi müalkotásainak összességét jelenti.

2. Bármiféle társadalmi rendről azonban csak nagy általánosságban beszélhetünk. A valóságban minden társadalmi rendet megelőz egy másik és követ egy másik. A társadalmi rend ellentéte a megelőzőnek, de ellentéte a rákövetkezőnek is. Egyben pedig kapcsolat a megelőző és a rákövetkező között. Egysége a megelőző és a rákövetkező társadalmi rendnek. Ez azt jelenti, hogy minden társadalmi rend magában hordja a megelőzőt elhaló módon és a rákövetkezőt születő módon. Igy a kapitalista társadalmi rendben vannak feudalista és vannak szocialista társadalmi rendi elemek. A szocialista társadalmi rendben vannak kapitalista és vannak kommunista társadalmi rendi elemek. A társadalom tehát folyamat és ez a folyamat ellentétekből tevődik össze. Nem üres folytonosság, hanem szerkezeti változások folytonossága és egyben a folytonosság szerkezeti változása. Mindez áll a társadalmi alaptól függő irodalomra is. Ebben a megközelitésben folyamat az irodalom. Ellentétes törekvések egységesülő folyamata és egyben az egységesült folyamatnak ujabb ellentétes törekvésekre való bomlása. Ez ellentétes törekvések egyike a pusztuló társadalmi rend pusztuló szellemét, felépitményét, másika pedig a keletkező társadalmi rend keletkező szellemét, felépitményét képviseli.

3. Pusztuló és keletkező szellemről, felépitményről szólván észre kell vennünk hogy a pusztulás és a keletkezés is folyamat. Tehát az irodalom nem lezárt, merev ellentétekből áll, hanem ellentétes folyamatokból és folyamatos ellentétekből folyik össze. Azaz olyan folyamatokból alakul (és állandóan csak alakul), amelyek maguk is ellentétek, és olyan ellentétekből, amelyek maguk is folyamatok. Valamely irodalmi kor megértéséhez tehát nem csak azt kell figyelembe vennünk, hogy az egyes korok miben térnek el egymástól, hanem azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az egyes irodalmi korokat, mint egységeket, miféle belső ellentétek jellemeznek. Meg kell értenünk belső „áramlatait” is. De még ez sem elég. Mert ez áramlatok mindegyike külön-külön egység, amelyet szintén belső ellentétek választanak szét és külső ell. tartanak össze. Ésegység, amelyet szintén belső ellentétek választanak szét és külső ell. tartanak össze. És igy tovább, mignem eljutunk ahhoz az egységhez, amely a mü alkotójának és kiadójának az ellentétét mutatja: A mü alkotójának és a mü kiadójának közvetlen kapcsolata közvetlen gazdasági függés.

4. A müvek alkotóinak és kiadóinak kapcsolata azonban nemcsak közvetlen, hanem közvetett is, tehát az irók összességének és következésképp az irodalomnak a kiadóktól valóa kiadók tól való függése egyben közvetett. Az irók közvetett függése a vásárló olvasókon át érthető meg elsősorban, vagyis az irók és a kiadók ellentétének egységét a vásárló olvasók képviselik. A vásárló olvasók többsége az uralkodó osztály tagjaiból kerül ki, ha a ponyvairodalmat nem vesszük figyelembe. Az uralkodó irodalom eszerint az uralkodó osztály irodalma.

5. A nyomdák, papirkészletek stb, az uralkodó osztály kezében vannak. A ponyvairodalom puszta léte tehát azt tanusitja, hogy az irodalom az uralkodó osztálytól nemcsak értékalkotó, hanem éppannyira értékromboló irányban is függ. Az irodalom itt bizonyos értékesség és bizonyos értéktelenség egysége. Ez az ellentét olyan minőségü, mondhatnók olyan belső arányu, amilyen minőségü és amilyen belső arányu a társadalmi rend. Tehát ahol az uralkodó osztály a társadalom kisebbsége, ott az értékromboló (értékek létrejöttét megakadályozó) tevékenység nagyobb arányu az értékalkotónál és viszonylagosan teljes. Ahol pedig az uralkodó osztály maga a társadalmi többség, ott az értékalkotó tevékenység az uralkodó, mig az értékromboló teljesen viszonylagos. Hiszen a közvetlen többség közvetlen hatalma csak olyan teljesen viszonylagos értékeknek a kifejlődését akadályozza, amelyek önmagukban is elhaló irodalom elhaló folyamatának a jelei.

6. Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő. Amelyik társadalmi osztálynak, rétegnek nincsen pénze és szabadideje az olvasáshoz, az az irodalom alakitásában oly módon vesz részt, hogy az ő érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté, – tehát az irodalom mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi. Igy valamely irodalmi korszak megértéséhöz feltétlenül szükséges megvizsgálni, hogy milyen társadalmi osztályok és rétegek alkotják a nem olvasók táborát. Irodalom ebben az esetben az olvasók és nem olvasók ellentétében való egység. Természetesen e két ellentétes tábornak egységként való összefüggését is folyamatosnak kell elgondolnunk, mert hiszen megfelelő történelmi átalakuláskor a nem olvasók csoportjaiból olvasók lesznek, akik az olvasóvá levés folyamata alatt egyszerre olvasóknak és nem olvasóknak tekinthetők.

7. Polgári gondolkodók azt állitják az irodalomról, hogy tisztára ideális. Ez a tétel hamis. Ideális az irodalom annyiban, hogy emberek elméje számára érték, „szellemi táplálék”, szellemi szükségletet elégit ki. Azonban hogy az egyik ember fejéből a másikba jusson, hogy tehát egyéni lelki aktusból irodalommá lehessen, ahhoz előbb materialissá kell válnia, annak politikai-gazdasági, materiális-fizikai feltételei vannak. A dalt pl. a magam testi szerveivel elénekelhetem, (másoknak csak akkor, ha az uralkodó erőszakszervezet meg nem akadályoz benne), – azonban a regényt el sem mondhatom, azt le kell irnom papirra valamilyen anyagi eszközzel. Hogy pedig sok ember elméjébe eljusson a mü, ahhoz nyomda, gépek, gépgyárak, papirgyárak, festékgyárak és az ezek előállitásához kellő termelőeszközök és tudományos eredmények, végső fokon tehát az összes termelő eszközök és a társadalom egész materiális termelő ereje szükségesek. Az irodalom tehát valami ideális és materiális folyamat ellentétében való egység.

8. A regény irodalmi müfaj. Ha tehát regényirodalom (szükségletbe átmenő) lehetőségéhez termelő eszközöknek, az iparnak határozott fejlettségi foka szükséges, akkor be kell látnunk, hogy a regény müfajának keletkezése a társadalmi termelési alap fejlődésében és változásában leli magyarázatát. Ugyanez áll a drámairodalomra is, ha csak nem akarjuk azt állitani, hogy a szinjátszás öröktől fogva való. De vonatkozik ez a versirodalomra is, hiszen az uj müfajok megjelenése a versirodalom kizárólagosságát megszüntette és a versirodalmat, amely azelőtt az irodalom egésze volt, az irodalomnak részévé tette. A müfajok keletkezésének, elhalásának, avagy további fejlődésének a története elválaszthatatlan a termelőeszközök fejlődésének történetétől.

9. Ha belülről vizsgálunk egyes müfajokat, pl. a drámát, vagy a verset azt látjuk, hogy az egyes müfajoknak is megvan a maguk belső története. A dráma ma más, mint volt a középkorban, avagy a görögség idejében. És más a mai vers, mint volt a középkori és más a középkori, mint amilyen volt az ókori. Mert más a dalolt költemény, más az előadott és más az olvasott. De olvasott és olvasott költemény között is különbséget kell tennünk. Amig csak kevesen tudnak olvasni, addig szükségképpen korlátoltabb az olvasni való, mint amikor többen olvasnak. A kéziratos münek kevesebb kritikát kell kiállania, kevesebb társadalmi követelménynek kell megfelelnie, mint a nyomtatásban elterjedőnek. Tehát a müfajok belső változásai is a társadalmi alap változásaitól függenek.

10. Tudjuk, hogy az egyes nemzetiségek (nemzetek), éghajlatok, világrészek stb irodalmai hatnak egymásra. E hatásoknak is megvannak a maguk materiális feltételei. Érintkezniök kell valamiképpen az egyes nemzetiségek, éghajlatok, világrészek stb népeinek, iróinak. A szomszédos népek irodalmai mindig is hatottak egymásra. Ez a hatás azonban csak lassan terjed tovább és nagy időbe kerül, amig a nép, aki a hatást kapta, tovább is adhatja. A szállitó eszközök fejlődése teszi lehetővé, hogy nem szomszédos népek irodalma is rövid időn belül hathasson egymásra. A szállitó eszközök fejlettségi fokukhoz mért gyorsasággal megvalósuló állandó kapcsolatokat és hatást teremtenek az összes népek és irodalmaik között. Igy függ a szállitóeszközöktől, a szállitóeszközök fejlődésének feltételeitől a világirodalom kialakulása, és a szállitóeszközök sebességének gyorsulásától, fejlődésétől a világirodalmi kölcsönhatások sebességének gyorsulása és következéskép a világirodalom fejlődése. Ma, a kapitalista imperializmus korában, amikor az egész földkerekséget átfogja az eddig ismert leggyorsabb szállitóeszközök szövedéke, amikor az egész földkerekség imperialista ellentétek egyetlen lánca, a magyar irodalom éppugy hordja néger versek, ujorosz regények és francia szindarabok stb hatását.

11. Az irodalom nemcsak alapját leli a termelésben, hanem vissza is hat a termelésre. (V.ö. 4.5.6.). Az uralkodó osztály irodalma „nemes konzervativizmussal” elleneszegül az érzelmek, erkölcsök, emberi magatartások, gondolatok stb átértékelésének, tehát az elnyomott osztályok öntudatosodásának. Minthogy pedig az elnyomott osztályok öntudatosodása vagyis az élcsapat létrejötte szükséges ahhoz, hogy a termelés irányitását a kezükbe vehessék és oly módon fejleszthessék, hogy szükségleteik, a többség szükségletei, kielégitést nyerjenek, az uralkodó osztály irodalma a termelés fejlődésének akadályozója. Vele szemben a kizsákmányoltak irodalma a kizsákmányoltak öntudatosodását sietteti, az élcsapathoz való kapcsolatát erősbiti és ezzel együtt a termelés fejlődését szolgálja. Az irodalmon belül tehát éppugy mint a társadalomban, osztályharc folyik, amely nemcsak ideális, hanem materiális is, mert nemcsak osztályizlést és ideologiai szükségletet elégit ki, hanem ugyanakkor a termelésre vonatkozóan osztályhatalmi célokat szolgál.

12. Az irodalom ugyis mint müvek összessége, ugyis mint müvek egymásutániságából alkotódó folyamat, az egyes irodalmi alkotásokra utal vissza. Az irodalmat mindenképpen egyes müvek teszik. Fölvetődik tehát a kérdés, hogy egyáltalában mit nevezhetünk irodalmi alkotásnak? Miért nem mondjuk müalkotásnak a Halotti Beszédet szemben Balassa Bálint valamelyik költeményével? Miért mondhatjuk egy ma irt versről mindannyian azt, hogy jó és egy másikról mindannyian azt, hogy rossz, hogy nem vers? Ha pedig megoszlanak a vélemények, akkor mi a tárgyi igazság?

Melléklet: a hosszabb kihúzott rész

10. Az irodalom azonban nemcsak alapját leli a termelésben, hanem vissza is hat a termelésre. (V.ö. 4.5.6.). Az uralkodó osztály irodalma „nemes konzervativizmussal” ellene szegül az érzelmek, erkölcsök, gondolatok átértékelésének, tehát az elnyomott osztályok öntudatosodásának. Minthogy pedig az elnyomott osztályok öntudatosodása szükséges ahhoz, hogy a termelés irányitását a kezükbe vehessék, és oly módon fejlesszék, hogy szükségleteik, a többség szükségletei, kielégitést nyerjenek, az uralkodó osztály irodalma a termelés fejlődésének akadályozója. Vele szemben a kizsákmányoltak keletkező irodalma a kizsákmányoltak öntudatosodását és ezzel együtt közvetetten a termelés fejlődését szolgálják. Tehát az irodalmon belül is osztályharc folyik, amely nemcsak ideális, hanem materiális is, mert nemcsak osztályizlést elégit ki, hanem ugyanakkor a termelésre vonatkozóan osztályhatalmi célokat szolgál.

A közlés alapja:

Gépirat, 4 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/41, idegen kéz tételszámozásában: 11.

Nem tudtunk rétegeket felállítani. A 3. lapon szereplő 10. vázlatpont szövegébe a költő kézzel belejavított, majd az egész bekezdést szintén kézzel áthúzta. Végül írógéppel új 10. pontot írt, és az áthúzott bekezdés szövege a 11. pontba került át kisebb módosításokkal. Az íróeszközök ismétlés nélküli sora tehát nem állítható fel.

Aláírás: József Attila.

[4. A művek alkotóinak és kiadóinak...]

4. A művek alkotóinak és kiadóinak kapcsolata nemcsak közvetlen, hanem közvetett is, tehát az írók összességének és következésképp az irodalomnak a kiadóktól való függése egyben közvetett. Az írók közvetett függése a vásárló olvasókon át érthető meg elsősorban, vagyis az írók és a kiadók ellentéteinek egységét a vásárló olvasók képviselik. A vásárló olvasók többsége az uralkodó osztály tagjaiból kerül ki, ha a ponyvairodalmat nem vesszük figyelembe. Az uralkodó irodalom eszerint az uralkodó osztály irodalma.

5. A nyomdák, papírkészletek stb. az uralkodó osztály kezében vannak. A ponyvairodalom puszta léte tehát azt tanúsítja, hogy az irodalom az uralkodó osztálytól nemcsak értékalkotó, hanem éppannyira értékromboló irányban is függ. Az irodalom itt bizonyos értékesség és bizonyos értéktelenség egysége. Ez az ellentét olyan minőségű, mondhatnók olyan belső arányú, amilyen minőségű és amilyen belső arányú a társadalmi rend. Tehát ahol az uralkodó osztály a társadalom kisebbsége, ott az értékromboló (értékek létrejöttét megakadályozó) tevékenység nagyobb arányú az értékalkotónál és viszonylagosan teljes. Ahol pedig az uralkodó osztály maga a társadalmi többség, ott az értékalkotó tevékenység az uralkodó, míg az értékromboló teljesen viszonylagos. Hiszen a közvetlen többség közvetlen hatalma csak olyan teljesen viszonylagos értékeknek a kifejlődését akadályozza, amelyek önmagukban is elhaló irodalom folyamatának a jelei.

6. Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő. Amelyik társadalmi osztálynak, rétegnek nincsen pénze és szabadideje az olvasáshoz, az az irodalom alakításában oly módon vesz részt, hogy az ő érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté, tehát az irodalom mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi. Így valamely irodalmi korszak megértéséhez feltétlenül szükséges megvizsgálni, hogy milyen társadalmi osztályok és rétegek alkotják a nem olvasók táborát. Irodalom ebben az esetben az olvasók és nem olvasók ellentétében való egység. Természetesen a két ellentétes tábornak egységként való összefüggését is folyamatosnak kell elgondolnunk, mert hiszen megfelelő történelmi átalakuláskor a nem olvasók csoportjaiból olvasók lesznek, akik az olvasóvá levés folyamata alatt egyszerre olvasóknak és nem olvasóknak tekinthetők.

7. Polgári gondolkodók azt állítják az irodalomról, hogy tisztára ideális. Ez a tétel hamis. Ideális az irodalom annyiban, hogy emberek elméje számára érték, „szellemi táplálék”, szellemi szükségletet elégít ki. Azonban, hogy az egyik ember fejéből a másikba jusson, hogy tehát egyéni lelki aktusból irodalommá lehessen, ahhoz előbb materiálissá kell válnia, annak politikai-gazdasági, materiális-fizikai feltételei vannak. A dalt pl. a magam testi szerveivel elénekelhetem, (másoknak csak akkor, ha az uralkodó erőszakszervezet meg nem akadályoz benne), – azonban a regényt el sem mondhatom, azt le kell írnom papírra valamilyen anyagi eszközzel. Hogy pedig sok ember elméjébe eljusson a mű, ahhoz nyomda, gépek, gépgyárak, papírgyárak, festékgyárak és az ezek előállításához kellő termelőeszközök és tudományos eredmények, végső fokon tehát az összes termelő eszközök és a társadalom egész materiális termelő ereje szükségesek. (Az irodalom tehát valami ideális és materiális folyamat ellentétében való egysége.)

8. A regény irodalmi műfaj. Ha tehát regényirodalom (szükségletbe átmenő) lehetőségéhez termelő eszközöknek, az iparnak határozott fejlettségi foka szükséges, akkor be kell látnunk, hogy a regény műfajának keletkezése a társadalmi termelési alap fejlődésében és változásában leli magyarázatát. Ugyanez áll a drámairodalomra is, ha csak nem akarjuk azt állítani, hogy a színjátszás öröktől fogva való. De vonatkozik ez a versirodalomra is, hiszen az új műfajok megjelenése a versirodalom kizárólagosságát megszüntette és a versirodalmat, amely azelőtt az irodalom egésze volt, az irodalomnak részévé tette. A műfajok keletkezésének, elhalásának, avagy további fejlődésének a története elválaszthatatlan a termelőeszközök fejlődésének történetétől.

9. Ha belülről vizsgálunk egyes műfajokat, pl. drámát, vagy a verset, azt látjuk, hogy az egyes műfajoknak is megvan a maguk belső története. A dráma ma más, mint volt a középkorban avagy a görögség idejében. És más a mai vers, mint volt a középkori és más a középkori, mint amilyen volt az ókori. Mert más a dalolt költemény, más az előadott és más az olvasott. De olvasott és olvasott költemény között is különbséget kell tennünk. Amíg csak kevesen tudnak olvasni, addig szükségképpen korlátoltabb az olvasni való, mint amikor többen olvasnak. A kéziratos műnek kevesebb kritikát kell kiállania, kevesebb társadalmi követelménynek kell megfelelnie, mint a nyomtatásban elterjedőnek. Tehát a műfajok belső változásai is a társadalmi alap változásaitól függnek.

10. Tudjuk, hogy az egyes nemzetiségek (nemzetek), éghajlatok, világrészek stb. irodalmai hatnak egymásra. E hatásoknak is megvannak a maguk materiális feltételei. Érintkezniök kell valamiképpen az egyes nemzetiségek, éghajlatok, világrészek stb. népeinek, íróinak. A szomszédos népek irodalmai mindig is hatottak egymásra. Ez a hatás azonban csak lassan terjedt tovább és nagy időbe kerül, amíg a nép, aki a hatást kapta, tovább is adhatja. A szállító eszközök fejlődése teszi lehetővé, hogy nem szomszédos népek irodalma is rövid időn belül hathasson egymásra. A szállító eszközök fejlettségi fokukhoz mért gyorsasággal megvalósuló állandó kapcsolatokat és hatást teremtenek az összes népek és irodalmaik között. Így függ a szállítóeszközöktől, a szállítóeszközök fejlődésének feltételeitől a világirodalom kialakulása, és a szállítóeszközök sebességének gyorsulásától, fejlődésétől a világirodalmi kölcsönhatások sebességének gyorsulása és következésképp a világirodalom fejlődése. Ma, a kapitalista imperializmus korában, amikor az egész földkerekséget átfogja az eddig ismert leggyorsabb szállítóeszközök szövedéke, amikor az egész földkerekség imperialista ellentétek egyetlen lánca, a magyar irodalom éppúgy hordja néger versek, újorosz regények és francia színdarabok stb. hatását.

11. Az irodalom nemcsak alapját leli a termelésben, hanem vissza is hat a termelésre. (Vö. 4., 5., 6.) Az uralkodó osztály irodalma „nemes konzervativizmussal” ellenszegül az érzelmek, erkölcsök, emberi magatartások, gondolatok stb. átértékelésének, tehát az elnyomott osztály öntudatosodásának. Minthogy pedig az elnyomott osztályok öntudatosodása vagyis az élcsapat létrejötte szükséges ahhoz, hogy a termelés irányítását a kezükbe vehessék és oly módon fejleszthessék, hogy szükségleteik, a többség szükségletei, kielégítést nyerjenek, az uralkodó osztály irodalma a termelés fejlődésének akadályozója. Vele szemben a kizsákmányoltak irodalma a kizsákmányoltak öntudatosodását sietteti, az élcsapathoz való kapcsolatát erősbíti és ezzel együtt a termelés fejlődését szolgálja. Az irodalmon belül tehát éppúgy, mint a társadalomban, osztályharc folyik, amely nemcsak ideális, hanem materiális is, mert nemcsak osztályízlést és ideológiai szükségletet elégít ki, hanem ugyanakkor a termelésre vonatkozóan osztályhatalmi célokat szolgál.

12. Az irodalom úgyis mint művek összessége, úgyis mint művek egymásutániságából alkotódó folyamat, az egyes irodalmi alkotásokra utal vissza. Az irodalmat mindenképpen egyes művek teszik. Fölvetődik tehát a kérdés, hogy egyáltalában mit nevezhetünk irodalmi alkotásnak? Miért nem mondjuk műalkotásnak a Halotti Beszédet szemben Balassi Bálint valamelyik költeményével? Miért mondhatjuk egy ma írt versről mindannyian azt, hogy jó és egy másikról mindannyian azt, hogy rossz, hogy nem vers? Ha pedig megoszlanak a vélemények, akkor mi a tárgyi igazság?

A közlés alapja:

Lappangó kézirat: Katalógus, 1136.

Kiadva: JAÖM, III, # 52. Kiadásunk alapszövege.

[Napjaink munkásmozgalma...]

[Napjaink munkásmozgalma...] [1]

Napjaink munkásmozgalma[1051] gyakorlatilag vet elébünk, szocialisták elé, olyan elméleti kérdéseket, amelyek a polgárság gondolkodóit is foglalkoztatták ugyan, de inkább csak azért, hogy e gondolkodók foglalkozásra találjanak, semmint a kérdések jelentősége miatt. E kérdések közé tartozik a müvészeté, különösen az irott müvészeté, amelynek fontosságát a kapitalizmust ostromló munkásság történelmi helyzete és gyakorlata támasztja alá. Mert miről van szó? A termelési viszonyoknak, tehát a társadalom alapjának a megváltoztatásáról. A termelési viszonyok személyek közötti, osztályok közötti vonatkozások, amelyek szembekerülvén akár csak részlegesen is a termelő erőkkel, sokkal inkább a hatalmi és sokkal kevésbé a gazdasági jelleg kérdését öltik magukra. Ezt látjuk az imperializmusban, a fasizmusban és a munkásság fegyveres harcaiban egyaránt. Mert mig egyfelől a polgárság gazdasági csoportjainak az egész társadalomra vonatkozó célkitüzései vannak, addig másfelől a munkásság politikai élcsapatának a célkitüzése az egész társadalomra vonatkozólag gazdasági természetü. És a munkásság mozgalma éppen azért politikai, mert célkitüzése a gazdaságnak, a termelési viszonyoknak a megváltoztatása. Ebben a küzdelemben az u.n. gazdasági harcok, sztrájkok stb is csak ugy jönnek számitásba az egész munkásság szempontjából, amennyiben politikai jelentőségre tesznek szert. Tehát vagy ugy, hogy nagy méretüek, vagy ugy, hogy kis méretüek ugyan, de a benne részvevő munkások számára harci iskola szerepét teljesitik. Mert a hatalom kérdéséről van szó, amit az is mutat, hogy a fennálló termelési viszonyokhoz olyan mértékben ragaszkodik a polgárság, amilyen mértékben hatalmának alapjául szolgálnak és hatalmához anyagi erőt szolgáltatnak. Amikor a tőkés termelés belső ellenmondásai folytán a termelési viszonyok, a polgárság hatalmának alapjai megrendülnek, a polgárság fegyveresen kiáll, hogy hatalmát megvédelmezze és továbbra is fönntartsa (fasizmus), még ha a termelési viszonyok dologiságba burkolt jellegén erőszakot kell is elkövetnie. Eszerint a termelési viszonyok abban a pillanatban, amelyben a termelő erők tőlük különválnak, hogy vélük szembekerüljenek, nyilt hatalmi kérdéssé változnak át. Hozzá kell tennünk, hogy hatalmi kérdésről forog akkor is a szó, amikor a termelő erők a polgári termelési viszonyokkal még összeillenek, ekkor azonban a hatalmi kérdést még dologi burok födi. Azokkal a termelő erőkkel, amelyekre a polgári termelési viszonyok támaszkodnak, lehet szocialista módon is termelni, noha az mindaddig nem szükségszerü, amig a termelő erők a termelési viszonyokkal nyiltan szembe nem kerülnek. A történelmi lehetőségnek és a történelmi szükségszerüségnek ellentétéről és ugyanakkor az egységéről beszélünk itt.egységéről beszélünk itt. Mindez magában foglalja, hogy a szocialista termelést nem a kapitalizmus összeomlásától, hanem a proletáriátus hatalmától kell elvárnunk.

Hogy világosabban szóljunk, vessünk egy pillantást a sajtóra. Sajtószabadsága a munkásságnak mindaddig van, ameddig sajtóra pénze nincsen: amig tehát a polgárság hatalmát dologi burok fedi. A munkásságnak addig biztosittatik jogilag is a szabadsága, amig a szabadságának megvalósitásához szükséges eszközök és föltételek hiányoznak. Bármilyen formában teremtsen is a munkásság magának ilyen eszközöket és föltételeket, a hatalmi kérdésről a dologi burok lehámlik és fegyveres erejü tilalom szegül szembe a munkásság felszabadulási mozgalmával. Ismételjük tehát: a termelő erők amily mértékben alapját alkotják a tőkés termelésnek, ugyanoly mértékben alapjai szocialista termelésnek is: ahol a termelő erők kezdetleges kapitalizmus szükségszerüségét jelentik a feudálizmussal szemben, ott kezdetleges szocializmusnak a lehetősége is jelen van a kapitalizmussal szemben; ahol pedig fejlett kapitalizmus van a termelő erők alapján, ott fejlett szocializmus lehetséges ugyanazon termelő erők alapján. Tehát nyilvánvalóan a hatalom kérdése mered elénk, amit a termelő erőknek semmiféle különleges magyarázatával eltüntetni nem lehet.

Már most, hogy tovább menjünk, idézzük a társadalomnak a történelmi materializmusból ismeretes tagozódását:

1. Az eszmék kiinduló pontjai az egyének.

2. Az egyének társadalmilag vannak föltételezve, meghatározva.

3. A társadalom gazdaságilag van megalapozva.

4. A gazdasági alap adva van az emberi munka termelő erejének (a technikának) és a tőle föltételezett termelési viszonyoknak a fejlettségével.

5. A gazdasági alapon emelkedik minden társadalmi, politikai és szellemi fölépitmény.

6. A termelési viszonyok jogilag tulajdon-, társadalmilag osztályviszonyok.

7. A gazdasági alap változásával az egész tenger fölépitmény lassabban vagy gyorsabban átalakul.

8. Mindezek: egyén és társadalom, termelő erők és termelési viszonyok, alap és fölépitmény egymással kölcsönhatásban állanak.

A teljesség kedvéért e felosztáshoz hozzá kell tennünk, hogy az emberi társadalom természeti föltételek közepette él és hogy az emberi munka termelő ereje (a technika) nem a társadalom belső tagozódásai közötti viszony, hanem a társadalomnak a környező természethez való viszonya. Igy például a gép, a termelő eszköz a társadalom és a természet közötti viszony megtestesülése, amely tőkeként csak akkor jelentkezik, ha kevesek tulajdonában van, vagyis ha a természet és a társadalom között lévő, a társadalomra nézve kedvező viszonyt az uralkodó osztály a maga számára gyümölcseiben kisajátitja. Igygyümölcseiben kisajátit ja. Igy válik az uralkodó osztály nemcsak az elnyomott osztályok, hanem egyben a természet kizárólagos urává.

A közlés alapja:

Gépirat, 2 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/32a, idegen kéz tételszámozásában: 14.

1. réteg: írógép; 2. réteg: kézírás.

Aláíratlan.

[Napjaink munkásmozgalma...] [2]

Hogy világosabban szóljunk, vessünk egy pillantást a sajtóra. Sajtószabadsága a munkásságnak van mindaddig, amig sajtóra pénze nincsen: amig tehát a polgárság hatalmát dologi burok födi. A munkásságnak addig biztosittatik jogilag is a szabadsága, amig a szabadságának megvalósitásához szükséges eszközök és feltételek hiányoznak. Bármilyen formában teremtsen is magának a munkásság ilyen eszközöket és feltételeket, a hatalmi kérdésről a dologi burok lehámlik és fegyveres erejü tilalom szegül szembe a munkásság felszabadulási mozgalmával. Ismételjük: a termelő erők amily mértékben alapját alkotják a tőkés termelésnek, ugyanoly mértékben alapjai a szocialista termelésnek is: ahol a termelőerők kezdetleges kapitalizmus szükségszerüségét jelentik a feudálizmussal szemben, ott kezdetleges szocializmusnak a lehetősége is jelen van a kapitalizmussal szemben; ahol pedig fejlett kapitalizmus van a termelőerők alapján, ott fejlett szocializmus lehetséges ugyanazon termelő erők alapján. Tehát nyilvánvalóan a hatalom kérdése mered elénk, amit a termelő erőknek semmiféle különleges magyarázatával eltüntetni nem lehet.

A történelmi materializmus tanitásaiból tudjuk, hogy az eszmék egyének eszméinek látszanak egyfelől, másfelől azonban az egyén társadalmilag van föltételezve, meghatározva, aföltételezve, meghatározva a társadalom pedig gazdaságilag megalapozott. A gazdasági alap, amelyen minden társadalmi, politikaiminden társadalmi politikai és szellemi fölépitmény emelkedik, az emberi munka termelő erejének, a technikának és a tőleés at tőle föltételezett, vele meghatározott jogilag tulajdon-, társadalmilag osztályviszonyokként jelentkező termelési viszonyoknak a fejlődésével adva van. „A gazdasági alap változásával az egész tenger fölépitmény lassabban vagy gyorsabban átalakul.” Most azonban éppen a gazdasági alapnak a megváltoztatásáról van szó, aminthogy „a feladat nem abban áll, hogy a világot értelmezzük, hanem abban, hogy megváltoztassuk.”

A történelmi materializmus tanitásaiból ismerjük a következő gondolatsort:

1. Az eszmék kiindulópontjai az egyének.

2. Az egyének társadalmilag vannak föltételezve, meghatározva.

3. A társadalom gazdaságilag van megalapozva.

4. A gazdasági alapon emelkedik minden társadalmi, politikai és szellemi fölépitmény.

5. A gazdasági alap adva van az emberi munka termelő erejének (a technikának), valamint a tőle meghatározott termelési viszonyok fejlettségével.

6. A termelési viszonyok jogilag tulajdon-, társadalmilag osztályviszonyokként jelentkeznek.

7. A gazdasági alap változásával az egész tenger fölépitmény lassabban vagy gyorsabban átalakul.

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/32b.

Aláíratlan.

[Irodalom...]

Irodalom:

1) tárgyi tevékenység, a mozgó világot mozgó összefüggéseiben mozgó szemléleti egészként állitja

2) társadalmi tevékenység – a mozgó világot mozgó összefüggéseiben mozgó szemléleti egészként ugy állitja, ahogyan a szintén mozgó társadalom (társadalmi rend) az alkotó egyéntől függetlenül a mozgó világot megérteni képes, képes olyan fokon, amilyen fokon szükségessé válik a világ megérthetése. – Ami ettől eltér, az az eltérés nagyságához képest értéktelen, mert az alkotó egyént ugy adja, ahogy a közösségtől különbözik és nem ugy, ahogyan a közösséget képviseli.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 (2 [= Szántó Judit portréja]) f.

PIM Kézirattár, JA 1087/34.

Aláíratlan.

[Lehetséges-e Achilles...]

Lehetséges-e Achilles puskaporral és golyóval? Vagy egyáltalában az Ilias sajtóval és szedőgéppel? Nem szünnek-e meg szükségképpen a mondák, regék, a muzsa a nyomdaiparral, nem tünnek-e tehát el az epikus költészet szükséges feltételei?

De nem annak a megértésében rejlik a nehézség, hogy a görög müvészet és eposz bizonyos társadalmi fejlődési formákhoz van kötve. A nehézség (annak a megértésében van),nehézség (annak a megértésében van), hogy számunkra ezek még mindig müvészi élvezetet nyujtanak és bizonyos vonatkozásban mint norma és elérhetetlen minta érvényesülnek.

Marx: Einleitung zu einer Kritik der politischen Ökonomie.

A kapitalista termelés bizonyos szellemi termelési ágakkal szemben, mint a müvészettel és költészettel szemben, ellenséges.

Marx: Theorien über den Mehrwert. I. S 381. und Quellenbuch, II. S. 119.

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/38.

Aláíratlan.

Marxista munkásoktatás

Az osztályharcos munkásság németországi tábora, amely az opportunizmussal és revizionizmussal vivott elméleti és jelentős gyakorlati harcok folyamán szervezkedett, a háboru óta egyre növekedőben van. A közvetlen gyakorlat tanulságai mind nagyobb tömegeket vonnak a tiszta marxizmus zászlaja alá és e tanulságok felismerésével egyidejüleg ébred föl a vágy a tömegekben, hogy marxista oktatást nyerjenek, hogy öntudatuk ne csak egyéni tapasztalaton alapuljon, hanem az egész munkásság összegezett tapasztalataiból, a tőkés termelés tudományos kritikájából és a történelem menetének a tárgyi megértéséből nyerje erejét. A közvetlen gyakorlatból meritett fölismerések tehát létrehozták a német proletáriátus többségének elméleti vágyát, az elmélet mind nagyobb rétegek számára vált szükségletté.

Ennek a szükségletnek a kielégitésére egyre-másra alakultak a munkásoktató iskolák, amelyekben a munkások a marxismust tanulhatták. Azonban ezek az iskolák nem bizonyultak elegendőnek, részben mert nagy volt a munkások érdeklődése, részben pedig mert a munkások egy részének nem állott módjában, hogy a marxista iskolákat látogassa. A munkásiskolák létrejöttével azonban még inkább növekedett az elmélet iránti szükséglet. Az iskolák hallgatói maguk is tanitókká váltak, de továbbra sem maradhattak elméleti támasz nélkül. Meg kellett tehát teremteni azt az eszközt, amellyel iskolán kivül is tanithatnak, azt a módot, amellyel iskolán kivül is tanulhatnak. Ez az eszköz a Verlag für Literatur und Politik kiadásában megjelenő Marxistische Arbeiterschulung, amelynek szerkesztői: Hermann Duncker, Alfons Goldschmidt és K. A. Wittfogel.

A Marxistische Arbeiterschulung négy füzetsorozatra terjed. Az első sorozat a Közgazdaságtan (Politische Ökonomie), amely végigvezet a tőkés termelés Marx adta elemezésén. Egyben azonban éles és szükséges kritika alá vonja a tőkés termelés tartós virágzásáról, a kapitalizmusnak a szocializmusba való békés belenövéséről, a megszervezett kapitalizmusról és a gazdasági demokráciáról szóló Marx utáni polgári és revizionista elméleteket. De beilleszti tárgyalásának menetébe többek közt Oroszország uj termelési viszonyain alapuló gazdasági (osztály) helyzetét is, igy következetesen foglalkozik azokkal a kérdésekkel is, amelyek Marx életében még nem vetődtek föl, vagy föl sem vetődhettek, amelyekre tehát Marx maga nem is válaszolhatott. A második tanulmányi füzetsorozat tárgya a munkásmozgalom története, eddig négy füzet jelent meg belőle. A harmadik füzetsorozat a Tanácsköztársaságok Szövetségének társadalmositó munkájával kiván megismertetni. Természetesen tagolódik igy két részre a munkásmozgalom története: egyik rész a proletariátusnak alulról felfelé vivott osztályharcáról, a másik pedig a proletariátusnak felülről lefelé vivott osztályharcáról szól, mely azonban mindkét esetben azonos célért, a hatalomért, a tőkés termelési rend megsemmisitéséért folyik. A negyedik füzetsorozat világszemléleti összefoglalást akar nyujtani, a történelmi materializmusnak, a dialektikus materializmusnak, tehát a marxismus e két legelhanyagoltabb oldalának a kifejtését kivánja tartalmazni.

Magyarországon is nagy a szükséglet ilyen oktató irásokban. Bizonyitják ezt e németnyelvü füzetek kelendőségén kivül a munkásszemináriumok zsufoltsága, az előadókban mutatkozó hiány és a munkások között naponként kerekedő elméleti viták. Jellemző mindamellett, hogy gyér marxista irodalmunk legfontosabb munkáinak (Marx és Engels válogatott műveinek, a Tőke első (!) kötetének, Szabó Ervin néhány irásának) a kiadását vagy egyesek áldozatkészsége, vagy valamilyen magánkiadó tette lehetővé.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Társadalmi Szemle, I (1931), 3. (szeptember) sz., 145.

Kiadva: JAÖM, III, # 23.

Aláírás: József Attila.

Kassák Lajos 35 verse.

Az emberi elmeművet ember alkotja. Az ember 1. értékalkotó lény; 2. társadalmi lény és 3. bizonyos fokig egyéniség, azaz a közösségnek valamilyen képviselője. Eszerint minden elmeművet, így költeményt is, három találkozó főszempontból vizsgálhatunk: 1. érvényes-e, (tehát helyes-e, van-e önértéke, elméleti értéke)? 2. az adott társadalom adott osztályharcaiban miféle szerepet játszik (van-e társadalmi értéke)? és végül 3. milyen emberi lélek nyilatkozik meg az elmeműben? Ez az utóbbi szempont csak ritkán nyer fontosságot és úgy vélem, hogy a kérdésnek ezt az oldalát éppen emiatt tolják előtérbe a polgári kritikusok. Fontossá akkor válik, amikor egyben kihangsulyozottan azt a kérdést is magával hozza, hogy az elmeműben megnyilatkozó egyéniség mifajta viszonyban áll a közösséggel. Mert hiszen minden egyéniség csak különös hordozója a társadalmiságnak. Ez a három kérdés elválaszthatatlanul összetartozik és tiszta műalkotások esetében csak a műérték három alakját jelöli. Próbálkozzunk velük Kassák Lajos új verseinél.

1. Mindenelőtt állapitsuk meg, hogy Kassák versei, noha agymunkatermékek, egyáltalán nem elmeművek. Nincs bennük semmi olyasmi, ami az elmeműre bármiféle módocska módján jellemző volna. Irásokat ír, amelyekben nincsenek meg az írás jelei. Mondatokat mond, amelyek a mondattani kapcsolatokat nélkülözik. Képeket képzel, amelyek közül hiányzik a szemléleti folytonosság. Gondolatokat gondol, amelyek jelentést nem hordoznak. Összetételeket gyárt, anélkül, hogy dolgának jelentősége volna. Avagy miféle jelei vannak az ilyen írásnak, miféle kapcsolatokra lelni az ilyen mondatok között, mifajta folytonosságot szemlélhetünk az efféle képeken át, bukkanunk-e jelentésre az ilyen gondolatokban, egységnek mondhatjuk-e az ilyen összetételeket, és egyáltalában van-e jelentősége az ilyen dolgoknak és mindezek ilyetén összedolgozásának hogy: „A virágnak árnyéka van, a felhőnek aranyból koronája minden a te szemeidtől függ s attól az acélcilindertől, ami a domboldalon ketyeg?” Ez csak egyetlen sora, egyetlen versének kezdete. De a folytatása se más, de a többi 34 drb. se más. Nem érthetetlenek, csak értelmetlenek. Nincs értelmük önmagukon belül, nincs értelmük önmagukon kivül. Nincs értelmük különösen és nincs értelmük általánosan. De legfőképpen – nincs értelmük társadalmasan. Dehát elmemű-e a költemény? Kell-e, hogy a műalkotás értelmes legyen? Mert Kassák maga, jóllehet régebben, fönnen hírdette ama legbalgább elvet, hogy „a szavak nem arra valók, hogy értelmet hurcoljanak, mint a zsákhordók!” Nos, – a szó talán az egyetlen dolog, aminek közvetlen értelme van. Másfelől meg az ember értelmes lény, már pedig a költeményt ember alkotja. Alkotja? Alakot ad. Az ember életében az értelemé a formaalkotás szerepe. A szemlélet (az intuició) nem alkot formát, hanem meglévő összefüggések formájára irányul. Az értelem még az igazságnak is csak formát ad, hogy belátható, hogy szemlélhető, megpillantható legyen és nem az értelem hozza létre az igazságot. Azt is tudjuk, hogy a művészet az emberi eszméletnek, a léleknek, tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a mélyéről, – de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő multjából hozza föl képeit. Azonban ez történik az álomban is, nemkülönben az ébrenlét révedezéseiben. S a művészet abban különbözik mindenfajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélyéről felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel beléjük és e jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze. Közvetlen jelentésről, közvetlen értelmi viszonyról azért beszélek, mert hiszen még az álomképeknek is van nem közvetlen, de értelmes jelentésük. – Mindezt összevéve: Kassák versei illusztrációk a leggondolattalanabb és a legképtelenebb esztétikához.

2. Ezek után nyilvánvaló, hogy Kassák emez írásaival kapcsolatban társadalmi értékről nem is mukkanhatunk. Mégis, mint minden nyomtatott, szavalt, előadott stb. közlemény, úgy ezek is szerepet visznek, akarva, nem akarva, az osztályharcban. Van-e a közleményeknek akár csak sejtelemnyi hasznuk is a munkásság számára? Két eset lehetséges: vagy hatnak, vagy nem hatnak. Ha nem hatnak, hasznuk nincs. Ez a kívánatosabb eset. Mert hatásuk (csak az eddigieket véve figyelembe) lehet-e más, minthogy az ifjú elméket megzavarja, a szövődő proletáröntudatot szétkuszálja és a szocialista világosságban feltünő világot sötétségbe meríti? Az imperializmus korában élünk. Hát lehet-e jó harcosa osztályának és történelmi feladatának az a munkásifjú, aki ilyen sorokon épül: „a szélfogóban lakik öreganyánk eresszétek ki ő majd tanácsol valamit, de addig is jó lesz, ha naponta kétszer lemosakodtok hideg vízben, kerülitek a nyilvános klozetteket s esténként nem vetemedtek Bernard Shaw olvasására?” Hát válik-e öntudatossá az az ifjúmunkás, hogy várhassunk tőle valamicskét, ha Kassák eme sorain töpreng kevéssé fertőzött elméje: „azt hiszitek, két szomorú lámpa között nőttök fel műkezekkel és műlábakkal de mindenki tudja a nyilt tereken lődörögtök és hencegtek a pattanásokkal amik orrotok körül virágoznak?”

3. Az előbbiekből önként adódik a kérdés, hogy miféle egyéniség Kassák? Mifajta filozófiába menekül, ha már a valóságot úgy kiejti a keze közül, mint a szórakozott halász a síkos halat? „Minden a te szemeidtől függ”, – Kassák felfogásának ez a gyujtópontja. Eszerint szubjektivista és relativista, ami már az elmélet legfinomabb szálaiban is elválasztja a szocializmustól, marxizmustól, amely tudvalevően objektivista és dialektikus és amely ellenségesen áll a Kassák-féle állásfoglalással szemben. Ám Kassák még tovább megy: „minden a te szemedtől függ és attól az acélcilindertől, ami a domboldalon ketyeg”. Nos, a relativizmusból ha azt sejthettük, hogy valamennyire a külvilág dolgaira vonatkozik, akkor a domboldal acélcilindere nemcsak meghökkent, hanem meg is cáfol. Ez a domboldali acélcilinder és ketyegése kétségtelenül Kassák képzete, amelynek a valósághoz más köze nincsen, minthogy írója fejében elképzelődött. Ettől az elképzelt tárgytól is függ tehát a világ: nemcsak Kassák szemléletétől, hanem Kassák szemléletének képzelt tárgyaitól is. Itt a szubjektiv idealizmus végső mozzanatával állunk szemben, azzal, amit a filozófia története solipsismusnak nevez. Nincs más a világban, csak solus ipse, csak ő maga, csak Kassák Lajos, a számozott versek szerzője, ifjúmunkások szolipszista nevelője. A szolipszismusról azt mondja Lenin, hogy világnézet világ nélkül, Schopenhauer szerint pedig következetes szolipszisták csak a bolondok házában találhatók. Nos, Kassák nemcsak a munkásmozgalomban való részvételével tiltakozik eme következetesség vádja ellen, hanem e közlemények egyes soraival is. Mert akadnak e tárgyi számozott dolgokban értelmes sorok is, ezek azonban Kassákra magára vonatkoznak, ami más oldalról megint csak szubjektivizmusáról tesz tanuságot: „ha észreveszem, hogy papirból van a talaj, mibe gyökereimet eresztettem, elfog a szédület”; (érzem, ahogy a szelek átemelnek a sötétség torlaszain) ó testvéreim kiket talán megütöttem mocskos kezeimmel s hiuságomban elárultalak benneteket, bocsássatok meg ezen az órán”; „lásd együgyű ember vagyok, akit elvaditottak a rossz esztendők és bizonytalanná tettek a csalódások”; „hangosan kérdezem mikor léptem balra ha jobbra kellett volna lépnem, vagy fordítva, hogy most itt állok a küszöbön tájékozatlanul melyik az az út, amelyre lépnem kellene s melyik az a kapu, mely mögött a felszabadított munka épülete áll”; „árva gyermek vagyok én, akit egy szál ingecskében itt felejtettek a város közepén”; s még néhány. Bevallom, megható volna ez a kispolgári szomorúság, ha értelme volna. Mert ezek a sorok, amelyek itt összetartozóaknak látszanak, nem tartoznak össze, semmiképpen – az egyik abból a közleményből való, a másik amabból, de mindenesetre olyan társak között forog ez is, az is, hogy élete egyiknek sincsen. Úgy gondolom őszinték ezek a sorok, valóban megjelölik azt az embert, aki mögöttük áll. De mi közünk volna hozzá, ha társadalmi szerepet nem követelne magának? Mi bajunk volna szomorú, letört egyéniségével, ha nem állítaná, hogy egyénisége szocialista? Búja, bánata, annyira saját esendő személyéhez kötött, hogy csak egyetlen sóhajtásnyi szocialista önkritika is meggátolná közzétételét. Hát még annak a kürtölését, hogy ez az ideológiai szocializmus, hogy ez a magatartás szocialista és hogy a munkásifjúságot ebben az ideológiában kell oktatni. De van itt még valami ami figyelemre méltó, mert láncokon kivüli veszteségre vonatkozik. A könyv címe: 35 vers. 66–100-ig, mind számozva. Azonban kerülközik egy 36-ik közlemény is, az egyetlen, amelynek címe is van, az egyetlen, amelynek törés nélküli összefüggő értelme is van és amelyet talán ép emiatt nem tekint Kassák versnek. Hanem valami fontosabb közleménynek, hiszen, mondom, ebben értelmesen beszél, sőt könyve végére teszi, kihangzásul, befejezésül. Címe: „Emlékezzetek rá”. De kire? Ime: „Az ember jön és az ember elmegy s én most ilyen emberről beszélek a barátról, aki 53 esztendővel ezelőtt elindult felénk 53 évvel ezelőtt, mikor mi még nem is éltünk elindult, hogy találkozzon velünk s most szörnyű bánatokkal meg egy darabka ólommal szívében örökre eltávozott tőlünk”; „ha költő vagy szólj most mondom magamnak s gyámoltalanul csak emlékezni tudok – a neve: OSVÁT ERNŐ” – „milyen jóságosan kemény ember volt ő s mi most itt állunk valamennyien árván a szomorúság fekete kendőjében nincs lámpánk, amit meggyújthatnánk az ő dicséretére nincs ládánk, amibe összegyüjthetnők az ő ajándékait”. Tehát OSVÁT ERNŐRE emlékezzünk! Emlékezünk. A polgári gondolatot e „jóságosan kemény ember” kiméletlenül képviselte balfelé. Felénk indult-e 53 esztendővel ezelőtt, amikor mi még nem is éltünk (mi nem éltünk? vagy kik nem éltek? a negyvenévesek nem éltek, vagy a szocialisták nem éltek?) – felénk indult-e el, vagy kik felé? Ime Osvát Ernő, valami, ami veszteni valója volt Kassáknak a láncain kívül. És a mai, a változott ellenforradalommal változott Osvát Ernők, akik veszteni valói Kassáknak, láncain kivül. Emlékezünk. De Kassák is emlékezik. Stromfeld Aurélra emlékezik még, közhelyekkel és bizonytalanul. Kevésbé jól, mint Osvátjára. És az ő nevét már nem írja, mint Amazét, csupa nagybetűvel.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Korunk, VI (1931), 9. (szeptember), sz., 668–671.

Kiadva: JAÖM, III, # 24.

Aláírás: József Attila.

[Nihilizmus...]

Nihilizmus:

„Fel! Fel! a tudomány és esztétika veszett eunuchjai ellen.” (27)

Szemlélődés:

„De mi csak ülünk.” (Anyaság 26)

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/14.

Aláíratlan.

[„A magyar proletárirodalom plattformtervezete”]

[„A magyar proletárirodalom plattformtervezete.”]

deologia, tehát a burzsoázia számára, csak éppen nem veszik észre a burzsoák, mert „betegesen irtóznak”. Tehát mintha nem volna érvényes a történelmi materializmus, mert csak a burzsoáziának beteges irtózásán mulik, hogy nem veszi észre „a kivezető utat”. Vagy: a burzsoázia nem veszi észre, illetve betegesen irtózik észre venni a proletáriátus kivezető utját? Hát a fasizmus? Az nem valaminek az észrevétele? A „reakciós áramlatokról” való beszéd is csak kispolgárok nyelvén van forgalomban (munkástól nem is hallottam soha!) – hiszen csak kispolgár gondolhatja, hogy eddig „a haladás” szelleme uralkodott a polgárságban és ma is minden rendes, reakciómentes volna, csak az a fránya fasizmus ne volna! Szász Zoltán meg a többi liberális-demokrata elvü „bátor polgár” szól manapság „reakciós áramlatok uralomra jutásáról”, bár a reakciós áramlat is elsősorban kispolgári. Reakciós „áramlatok” nem is juthatnak „uralomra”, hiszen csak gazdasági változások visszatükröződései. A valóság az, hogy a kispolgárság rohamosan proletárosodik, hogy világméretekben kiélesedett az osztályharc, amelyben már ideologiailag kisebb, fegyverforgatásban azonban annál nagyobb szerep jut a kispolgárságnak. Továbbá: milyen „szociális” áramlatok „uralkodtak” azelőtt a „polgári” irodalomban? Jó volna megemliteni, hogy tudjuk. És mit jelent „a régi eredmények mechanikus utánkérődzése”? Az izmusok a belső fekély külső kifakadásai voltak, talán azokkal „kérődzött régi eredményeket mechanikusan után”? Mechanikus utánkérődzés pedig éppen formailag nem lehetséges, mert a művészi forma lelki tevékenység, márpedig a lélek mozgása nem mechanikus, ha minden mozgás dialektikus. A tartalom persze lehet „mechanikus” és metafizikai, hiszen a tartalom nem valóság, hanem elvontság, a kulturforma azonban lelki valóság, tehát csakis dialektikus lehet.

4. A plattformtervezet a válság sajátos magyarországi tüneteiről kiván szólni és amit mond, az egyáltalában nem a magyarországi, hanem a világválságra jellemző, bár még ugy is kiegészitésekre szorul[1103] megállapitása. Külön hiba, hogy vonatkozik az évekkel ezelőtti helyzetre is: olyan üres vaktöltés tehát, amely sem térben sem időben nem talál. Honnan szedik a tervezet szerkesztői az ilyenfajta „marxizmust”? Előbb utána kellett volna nézni a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődéséről szóló törvénynek, amit az imperializmus korszaka külön nyomatékkal lát el, ahogy az a brosúrákban is olvasható. Másrészt a dialektikus materializmusról szóló legkönnyebb és legnépszerübb füzetben is megtalálható az az általános elv, hogy konkrét tényeket és helyzeteket konkréten kell megvizsgálnia annak, aki marxista módon beszélni akar róla. És mi az, hogy „a tömegek fogyasztóképességének a megdöbbentő csökkenése”? – A tervezet április 8-án szólal már a fasiszta diktatura válságának a megindulásáról! Tudvalevő, hogy ezután majdnem félévvel hirdették ki a statáriumot, sőt nagy a valószinüsége annak, hogy a fasiszta diktatura előttünk áll.

5. A tervezet – egyéb nyomaték hijján – csak ugy ismételgeti, hogy az irodalmi emigráció „nem vesztette el soha az élő kapcsolatot a magyarországi osztályharccal”. Beismerni nagy szégyen volna, és, hogy önkritikával észrevehessék, ahhoz jobban kellene a marxizmust ismerniök. Tanuként különben Hidas Antalt idézik, tehát olyas valakit, aki köztük van, sőt aki a tervezet egyik fogalmazója. A tervezet közvetlen tanusága szerint azonban állitásuknak az ellenkezője az eleven valóság.

6. Ez a tétel, hogy t.i. „a proletáriátus csak a hatalom átvétele és a szocializmus felépitése után tudja megteremteni kulturáját”, valóban nem mondható marxistának. Ám ilyen tétel ellen nem kell hadakozni, mert nincsen. Vita legföljebb arról volt, hogy a proletáriátus csak a hatalom átvétele után teremtheti-e meg kulturáját, vagy már előbb is. „A szocializmus felépitése után” – erről senki nem beszélt, hiszen akkor már nem is lesznek osztályok. Hogy mi célja van a tervezetnek egy nemlétező tétel elleni harcával, nem tudom. De ha „a szocializmus felépitése után” kifejezést töröljük, nem érthető, mint különben sem, hogy miért volna e tétel „kapitulációs”? Akik mondták, inkább serkentőnek szánták! És sok igazság van benne, tehát nem mondható „marxizmus-ellenesnek”. De[1118] minthogy nem teljes igazság, nem állitható az sem, hogy marxista volna.[1119] Általában meg kell állapitanunk, hogy nem lehet ennyire általában beszélni. Nem szabad szem elől vesztenünk, ahogy azt a tervezet teszi, hogy a proletárkultura kérdése nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés! Hiszen a proletáriátus osztályharc közben szerzi kulturáját! Nem különben a szocializmus felépitésének közepette. A baj e tételnél is az, hogy elméletileg kiván gyakorlati kérdést megoldani és hogy nem a kapitalizmus különböző fejlődéséről szóló törvény értelmében országonként vizsgálja a dolgot. Nekünk, magyarországi proletároknak, például nincsenek nyomdáink, nincsen papirunk irodalomhoz, nincsenek épületeink, helyiségeink szinházhoz, mozihoz, egyébről nem is szólva. A proletárkultura kialakulásának a kérdése tehát nem olyan egyszerü, megállapitani röviden csak annyit lehet, hogy egybeesik az osztályharccal. Megemlitem itt, hogy a tervezet „a munkásosztálynak dobott kulturmorzsákról” tesz emlitést. E kifejezéssel mintha egész karajt követelne a proletárok számára a polgári kultura sütetéből. Másfelől pedig a tőkésség csak addig tanittat, ameddig tanult munkásokra van szüksége, vagyis nem alamizsnáskodik érzelgősen és nem „dob” kulturmorzsákat.

7. Marx arratanitott, hogy csak történelmileg megoldható feladatokat tüzhetünk magunk elé társadalmilag, a tervezet szerint azonban „a proletárirodalomnak a valóság teljes bonyolultságát kell feltárnia”. E „teljes bonyolultságra” kár volna szót vesztegetni, ha nem jelentene teljes zürzavart a proletárirodalom körül. Sietek hát leszögezni, hogy a proletárirodalom és müvészet nem lehet más, mint a történelmi betöltése annak, ami meghatározza és a történelmi megfelelője annak, ami a föltétele. Meghatározza tárgya és eszköze. Tárgya az adott kapitalizmus adott osztályharci valósága, eszköze pedig – mint általában minden korok müvészi eszköze – a tudattevékenység ritmusossága.[ ] A kapitalizmus valósága az iró fejében a marxizmus ideologiája, amely alapjában véve fogalmi, mig a ritmusos tudattevékenység szemléleti. A marxizmus dialektikus, mert a valóságos történésnek meg a valóságos történést előidéző ellentéteknek a fölismerése. Mármost éppen a marxizmusnak, a dialektikus materializmusnak az értelmében nem választható el egymástól a fogalmiság meg a ritmusos szemléletiség, mert az a valóság, ami fogalmilag ellentét, az szemléletileg ritmus. Apály-dagály ellentétek, ellentétük az önmagában is ellentétes dagály-apály: ha ilyen sort folytatólagosan veszünk, akkor a szemlélet számára ritmust kapunk. Állapitsuk[1133] meg: ha a társadalmi ellentétek ilyen sorát a proletáriró és müvész szemléletileg összefogja, akkor lelki (pszichikai, pszichologiai) ténnyé változtatta át azt, ami azelőtt csak ideologiai tény volt. Olyan föladat ez, hogy betöltésével a proletáriró és müvész teljesiti a hivatását, bár nem „tárja elénk a valóság teljes bonyolultságát”.

8. A tervezet szerint „természetes, hogy a valóság fölismerését az iró világszemlélete határozza meg.” Ez annyira nem természetes, hogy legföljebb ha a legszélsőségesebben szubjektivista-relativista-idealisták állitanak ehhez hasonlót. A marxizmus azonban nem szubjektivista, hanem objektivista, nem relativista, hanem dialektikus, nem idealista, hanem materialista. E tétel különben ugy koronázza meg a plattformtervezet marxizmusát, mint a proletáriátus uralma az osztályharcot. Aki ilyet mond, az nemcsak nem proletáriró, hanem ha valóban proletár és jóhiszemüen mondja, akkor sürgősen be kell iratni valamilyen marxista óvódába. De hogy én ne csak a levegőbe beszéljek, megállapitom: a valóság fölismerését maga a valóság, szabatosan kifejtve: a történelmi előfeltétel és a történelmi kényszer határozza meg. Igy a kapitalizmusban megvan a történelmi előfeltétel, a proletáriátusban pedig a történelmi kényszer, hogy a valóságot fölismerje és ahhoz képest cselekedjék. Maga a világszemlélet csak a valóság fölismeréséhez való vonatkozásában jön számba, mert adott valóság fölismerése csak egyféle lehet, mig világszemlélet sok van. Herczeg Ferenc iró és van világszemlélete. A plattformtervezet szerint tehát Herczeg Ferenc ideologiája, világszemlélete határozza meg a valóság felismerését, vagy – tetszés szerint – Mécs Lászlóé, Babitsé stb.

9.[ ] [új sorban:] 9. Ezt a pontot különösen kiemeli, aláhuzással, a plattformtervezet. Holott semmi értelme sincsen, mert hiszen csakis az a proletáriró, csakis az csinálhat proletárirodalmat, aki a dialektikus materialista módszert már elsajátitotta. Különben lehet proletár, vagy lehet iró, de nem lehet proletáriró. A proletáriróság első, elemi föltétele, hogy az iró marxista legyen. Marxista az, aki egyénileg azt gondolja el, azt irja tudatosan, – a formától most eltekintve – aminek a megtételére a történelem a proletáriátus egészét – egyes tagjaira való tekintet nélkül – rávezeti és rákényszeriti. A marxista nem más, végső fokon, mint a proletáriátus egésze kicsiben. Az egész vég szövetből egy ujjnyi minta, amelyből ruhát csinálni nem lehet, de amely magán viseli mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel az egész vég rendelkezik. A nem marxista, a nem osztálytudatos proletáregyén pedig csak egyike ama szálaknak, amelyekből a szövet egészét a történelem szövőgépe szőtte és szövi. Mint egyes szál, ő is hozzájárul az egész minőségéhez, de másként: más a fonál és más a szövet. A minta azonban – minőségét nézve – csak méretekben különbözik a végtől. – A plattformtervezet különben azt mondja a dialektikus materializmusról, hogy „az a módszer, amely a valóságot a legkövetkezetesebben és a leghatározottabban tárja föl.” Honnan tudják ezt, ha még csak most tüzik ki az „elsajátitásáért való harcot”? Arra is ki kellene térnem, de nincs helyem, hogy módszer nem tárja föl a valóságot, amelyet módszerrel lehet föltárni. Ez legalább is idealizmusra valló botlás. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy az idézett tétel magába foglal egy olyan állitást, amely szerint volna még más módszer is, amellyel a valóság következetesen és határozottan föltárható. Hogy van sok jó módszer, van tökéletesen, tökéletesebben és legtökéletesebben föltáró módszer, de a jók közt a legjobb a marxista.

10. A tervezet az előbb a „teljes bonyolultságot” tette a proletárirók feladatává, most siet kiegésziteni azzal, hogy mi nem tartozik a teljes bonyolultságba, hogy mi nem a föladatunk. Persze nem kimeritő, amit mond, de nem is lehet kimeritő, mert hiszen elsorolhatatlan mindaz, ami nem föladata a proletárirónak. Pl. nem föladata a féllábon való álldogálás, a Himalája megmászása, a tengerfenék kőzeteinek évtizedeken át való vizsgálata stb. Nem tudni, honnan e tagadás, kivel vitatkozik a tervezet, – ki állitotta, hogy „egyes, elszigetelt jelenségek bemutatása” volna a proletárirók feladata? Ez még bonyolultabb föladat volna, mint a tengerfenék kőzeteinek féllábon való vizsgálata, mert ilyesmi nincs, „bemutatni” tehát lehetetlen. E fogalmi zürzavart még jobban összekavarja a „csak” szócska, lehetőséget adván annak a gondolatnak, hogy a proletáriró elé mégiscsak odamered e lehetetlen föladat, hogy „egyes, elszigetelt jelenségeket” „mutasson be”, csak éppen más feladata is van. Persze nem merül ki ebben a feladat meghatározása, siet is konkrétabbá tenni követelését a tervezet azzal, hogy lelkére köti a proletárirónak, „hogy az egyes jelenségeken keresztül rámutasson az általánosra és az általánosságban megtalálja az egyént.” Igy mondja, miután előzőleg idézi a munkásosztály egyik nagy tanitójának a szavait, amelyek azonban bölcseleti téren, tehát megfelelő általánosságban hangzottak el és nem egy konkrét dolognak, a proletárirodalomnak a konkrét föladataival kapcsolatban. Fönnforog az az eset, hogy idézetüket nem értették meg a tervezet szerkesztői, különben konkrét tárggyal kapcsolatban konkrét tartalommal tudnák ellátni. Nos, a proletárirodalom föladata az egyéneken keresztül rámutatni az osztályokra és az osztályokban megtalálni az egyéneket; az osztályokon keresztül pedig rámutatni a társadalomra és a társadalomban megtalálni az osztályokat, amelyek a társadalmat történelemmé mozgatják. Megjegyzem, lehet, hogy ilyesmit jelent az is, amit a tervezet mond, de – sajnos –, nem bizonyos.

11. Ennek semmi értelme, puszta szólam. Kérdem a) hol az a materialista müvészeti fölfogás? b) miért müvészeti fölfogás ismerte el „az emberek tudatától független materiális valóság reális létezését”? c) mit jelent ez: „a materialista valóság reális létezése”? d) mi van a dialektikával? e) miért elismerte és miért nem fel? A tervezet szerkesztői állandóan elismerésről szólnak.

12. A plattformtervezet marxistái, im, idelyukadnak ki: „a dialektikus materialista módszer kidolgozása és alkalmazása az irók és teoretikusok legfontosabb feladata”. Egyszóval a dialektikus materialista módszer még nincsen kidolgozva! De hiszen az előbb szintén a legfontosabb föladat volt az e módszer elsajátitásáért való harc! Hát hogy akarnak olyan módszert elsajátitani, amely még nincsen? A tervezet tételei szerint a »dialektikus materializmus az a nem létező módszer, amelyet ki kell dolgozniuk azoknak a proletáriróknak, akiknek a legfontosabb föladatuk, hogy előbb elsajátitsák és akik azért proletárirók, mert a dialektikus materialista módszernek a birtokában vannak és ezért a dialektikus materialista módszer a legkövetkezetesebb és leghatározottabb egyrészt, másrészt az egyedüli, amely teljesen föltárja a teljes valóságot és marxistává teszi a plattformtervezet elkövetőit«!

Eddig a plattformtervezet „marxista” és valóban „kidolgozatlan” elméleti alapvetése. Elméleti fejtegetéseit a megfelelő gyakorlati észrevételek kisérik. Külön kárhoztatja a háboru előtti szociáldemokrácia irodalompolitikáját, miközben elfelejti megemliteni azt a gazdasági és osztályalapot, amelyen a szociáldemokrácia állt. Leszögezni véli, hogy voltak, akik „széles” tömegekhez szóltak, mint a tervezet szerint Madarász. Fölsorol „proletárirókat”, akiknek müvei a tervezet nézetei szerint sem marxisták, de hogy akkor ő maguk miért „proletárirók”, annak a magyarázatával adós marad. Megállapitja szerkesztőinek egyikéről, hogy „politikai szükségszerüség ... diktálta ... hogy verseit megirja”. Nem azt diktálta tehát, hogy bizonyos verseket irjon, hanem hogy azokat a bizonyos verseket megirja. Mintha azok történelmi remekmüvek volnának, amelyeknek külön érdekességük, hogy igy jöttek létre! Fő a marxista önkritika. Szól a tervezet szövetségükről, amely véglegesen lefektette a szervezeti alapokat. Véglegesen! Ez is „marxizmusra” vall. E szövetség – szerinte – vezette, 1926-tól az irodalmi erőket! Hogyan festenek azok az irodalmi erők, amelyeket egy olyan szervezet vezetett, amely öt évnyi tisztulás (!) után jutott el a plattformtervezet „marxizmusához”, amely abban áll, hogy elhatározzák, hogy harcot fognak folytatni a marxizmus módszerének az elsajátitásáért, és hogy legfontosabb kötelességükké teszik e módszer kidolgozását! Emlit a tervezet olyan embereket, akik együtt a „proletárirodalom egyik legerősebb, ideologiailag tiszta, müvészileg fejlett csoportját” teszik. Kik e csoport tagjai? Azok, akik a tervezetet készitették. Fő a marxista önkritika. Hát. Általában mindazok kiválót alkottak, akik e plattformtervezet „marxizmusát” „kidolgozták”, „mindannyian élő bizonyságai a fejlettségnek” és „ideologiailag tiszták”.

Külön fejezet szól Magyarországról, ami némi ellentétben van azzal, hogy egy másik, négy nyelven megjelenő lapban, amelynek főszerkesztő helyettese a tervezet egyik alkotója, odabiggyesztik a nevük után, hogy „Magyarország”, noha azzal semmi kapcsolatuk nincsen. Ez éppen a Magyarországról szóló fejezet tájékozatlanságából tünik ki. Nagy Lajost meg sem emlitik, egy csomó hazai, erdélyi és felvidéki emberről, akit én innen figyelemmel tudok kisérni, nem vesznek tudomást, engem megtesznek fasisztának, Gergely „a legfejlettebb” s „ugy az élő ember megrajzolásával, mint realisztikus stilusával a magyar proletárirodalom vezető irásai között foglal helyet.” Szilágyi Andrással kapcsolatban „formaforradalmi maradványokról” olvasok. Miféle marxizmus formaforradalomról beszélni? Aztán, – Rodionov Csokoládéja miért „ideologiailag gyenge és a forradalom-kezdeti szinvonalon álló regény”, ha ideologiailag oly tiszták és pompás marxisták a tervezet véghezvivői? Ha oly tiszták ők, igen ők, akik a proletárdiktatura tizennegyedik esztendejében, Moszkvában, a SZOVJETUNIÓBAN, ahol minden marxista proletár rohamcsapatban dolgozik a bányákban, a gyárakban, a hutákban, az erőmüvekben, a földeken, a vizeken, a levegőben, az irodákban, az őserdőkben, a labóratóriumokban, a konyhákon, az épületeken, a malmokban, a klubbokban, a kulturán, az iparositáson, ahol halászok, vadászok, parasztok, szövők, szabók, pékek, lakatosok, esztergályosok, vasasok, fások, ácsok, kőmivesek, kőfaragók, bőrösök, vasutasok, kövezők, vájárok, üvegesek, könyvelők, tanitók, tanulók, katonák, szerelők, nyomdászok, mérnökök, napszámosok, igazgatók, nők, férfiak, felnőttek, ifjak, oroszok, ukránok, mongolok, örmények, üzbégek, vogulok, osztjákok, gruzok, csuvasok, zürjének, votjákok, georgiaiak, tatárok, tunguzok, kinaiak, lappok, európaiak, ázsiaiak, amerikaiak, – mind, mind a szocializmus épitésén versengenek, – – ők, akik azon a cimen, hogy „magyarországiak”, hogy „marxisták”, hogy „proletárok”, hogy „irók” ilyen plattformtervezettel lépnek a proletáriátus elé, bizonyára Marx müveinek szorgalmas tanulmányozása és a munkásfőiskolák buzgó látogatása után.

De „a magyarnyelvü proletárirodalom minden akadály ellenére feltartóztathatatlanul halad történelmi szerepének megvalósitása felé” – mondják, a tervezet szerint önmagukat véve tekintetbe, a plattformtervezet öntudatosai. Még itt is idealizmusba botlik a nyelvük! Irodalom nem haladhat „történelmi szerepének” a „megvalósitása” felé! Történelmi szerepe

A közlés alapja:

Gépirat, 6 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/8.

1. réteg: írógép; 2. réteg: grafit ceruza; 3. réteg: piros ceruza, toll. A piros ceruzával írt szövegrészek és a tollal írtak között a sorrend nem állapítható meg. Nincs ugyanis nyoma sem annak, hogy a költő piros ceruzával írt szöveget tollal módosított volna, sem az ellenkezőjének.

„A magyar proletárirodalom plattformtervezete.”

„Benyujtotta a Moszkvai Proletárirók Szövetsége (MAPP) Magyar csoportjának megbizásából Barta Sándor, Hidas Antal, Illés Béla, Madarász Emil, Matheika János és Zalka Máté.”

„Alapjában jóváhagyta a Moszkvai Proletárirók Magyar csoportjának 1931. ápr. 8-án megtartott taggyülése.”

Im, e tanulmány fekszik előttem. A proletárság irodalmának és iróinak történelmi helyzetét, szerepét és föladatát kivánja elméletileg megalapozni. Fölszólit minden proletárirót, hogy adja elő e tervezettel kapcsolatos véleményét. Kiállok hát, hiszen joggal állithatom hogy proletáriró vagyok, noha e plattformtervezet röviden fasisztának nevez.

Az illendőség megkivánná, hogy hozzászólásom előtt ismertessem e plattformtervezet tartalmát, ezt azonban önnönmagával való feleselése, a marxista tételeknek fölöttébb egyéni értelmezése lehetetlenné teszi. Nincs tartalma, mint egésznek, nem adhatom az egésznek kivonatos tartalmát. Részletekre esik szét, a részletekkel kell foglalkoznom. Mégis, hogy olvasóm képet kapjon e plattformtervezet eszmevilágáról és menetéről, pontokba foglalom leglényegesebb elvi állitásait és követeléseit, mégpedig a tervezet sorrendjében, szószerinti idézetek alapján. A pontokba való foglalás hozzászólásom könnyebbségéül szolgál.

1. „A háboru utáni kapitalizmus „harmadik periódusának” egyik legjellemzőbb vonása ... a kapitalizmus általános válságába átcsapó világválság.” 2. „A kapitalizmus bomlási szakaszának egyik igen jelentős velejárója és fokmérője a polgári kulturának méreteiben és kihatásában eddig példátlan általános válsága.” „A kulturválság legkirivóbb és legdöntőbb (!) megnyilvánulása az ideologiai felülépitmény és igy a polgári irodalom és müvészetek sivárés müvésze tek sivár és kilátástalan elkorcsosodása.” 3. „A jelen történelmi szakasz polgári irodalmának legáltalánosabb jellemzői: eszmei üressége, a mai idők szociális problémáinak feszegetésétől való beteges irtózása, a kivezető utak pesszimizmust szülő meg nem látása, erótikába, multba, vagy romantikus elképzelésekbe menekülő valóságfélelme, ideologiájában a különböző metafizikus, misztikus, antiszociális és reakciós áramlatok uralomra jutása, formailag pedig a régi eredmények mechanikus utánkérődzése.” 4. „A magyar kapitalizmus kiszélesedett és kiéleződött válságának legfőbb mutatói a hitelválság, a munkanélküliség ugrásszerü emelkedése, az általános mezőgazdasági válság, a tömegek fogyasztóképességének megdöbbentő csökkenése és ezzel kapcsolatban a termelés fokozatos leromlása, a kulturszükségletek kielégitésének minimálisra szoritása.” 5. Az irodalmi emigráció „nem vesztette el soha élő kapcsolatát a magyarországi osztályharccal”. 6. „Antimarxista ... kapitulációs elmélet, hogy a proletáriátus csak a hatalom átvétele és a szocializmus felépitése után tudja megteremteni saját kulturáját.” 7. „A proletárirodalom müvészi eszközökkel feltárja és kifejezi a valóságot, annak teljes bonyolultságát.” 8. „Természetes, hogy a valóság felismerését az iró világszemlélete határozza meg.” 9. „A proletárirodalom legfontosabb feladata a dialektikus materialista módszer elsajátitásáért való harc. Ez az a módszer, amely a valóságot a legkövetkezetesebben és leghatározottabban tárja fel.” 10. „A proletárirónak nem az a föladata, hogy csak egyes, elszigetelt jelenségeket mutasson be, hanem az, hogy az egyes jelenségeken keresztül rámutasson az általánosra és az általánosban megtalálja az egyént.” 11. „A materialista müvészeti fölfogás elismerte az emberek tudatától független materiális valóság reális létezését.” 12. „A dialektikus materialista módszer kidolgozása és alkalmazása az irók és teoretikusok legfontosabb feladata.”

1. Különös marxizmusnak tartom, hogy valami önmagába csapjon át. Vagy más a kapitalizmus és más a mai gazdasági világ? A kapitalizmus válsága olyan mértékben általános, amily mértékig gazdaságilag általános, és belőle egészen másba „csap át”. A tervezet a válság tüneteiként megemliti, „az egyes imperialista hatalmak és csoportosulások közötti ellentétek kiéleződését” egyfelől és másfelől „a Szovjetunió elleni intervenciós háboru előkészitését.” Ez igy üres szólam. Ki kellene mutatni, hogy miképpen függ össze ez a kettő. A Szovjetunió ellen intervenciós háborúba történelmi kényszer – nem közvetlen profitéhség, hanem létérdek, a profit megszünése, vagyis a profit-létfeltétel közvetve – hajszolja a kapitalizmust. Ez a történelmi kényszer többek közt abban is megnyilvánul, hogy az imperialista hatalmak egymás közötti ellentéteinek élességét tompitja. Az imperializmus belső ellentéteinek növekvése föltétlen (abszolut), ugyanakkor azonban élességét viszonylagosan tompitja a még inkább növekvő kényszer, amely a kapitalista-imperialista hatalmakat közös fellépésre sürgeti a Szovjetunió ellen. A tervezet szerint jellemzője e válságnak „a politikaiba átcsapó gazdasági harcok számának és jelentőségének a megnövekedése”. Nos, eltekintve attól, hogy a gazdasági harc éppen akkor tesz szert jelentőségre, ha politikaiba csap át, – idejemult ez a régebben helytálló megállapitás. A multban a politikaiba átcsapó gazdasági harcok száma világméretekben nagyobb volt és az egyes sztrájkok is kiterjedtebbek voltak. Ez magától értetődik, hiszen az általános válságot nem egyes üzemek, vagy iparágak munkássága érzi, hanem közvetlenül a proletáriátus a maga egészében. Ennek megfelelően a gazdasági harcok jelentősége is szükült, számuk csökkent, mig a politikai harc jelentősége egyre nagyobbra nőtt, a benne közvetlenül részvevő tömegek pedig számszerint gyarapodtak.

2. A tervezet azonositja az ideológiai felépitményt a polgári ideológiával, holott az egymásnak ellenmondó osztályideológiák együtt alkotják a felépitményt, aminthogy az egymással ellentétben álló osztályok együtt alkotják a társadalmat. Másrészt az egész tétel olyan közhely, amelyet bajos volna tartalommal teliteni. Mindenekelőtt a tervezet kifelejti a polgári és az általános felépitményből a politikát, a közoktatást, a tudományt, a vallást, a filozófiát. Polgári „kulturáról”, irodalomról, müvészetről szól és ugy látom, burzsoát kell értenünk a polgári jelzőn, mert másutt külön emlittetik a kispolgári. Burzsoá irodalom és müvészet azonban a válságtól függetlenül sem igen van, a válság előtt sem igen volt. A burzsoázia attól kezdve, hogy hatalmát és létformáját a burzsoázia, oly mértékben hessegette el magától a müvészeteknek még a gondolatát is.[1226] Emmiatt az uralkodó müvészet ma nem is az uralkodó osztály lelkének, hanem a zsebének a megnyilvánulása, ami azt is jelenti, hogy más osztályok lelkét zsebre rakta. Ha összevetjük a feudalizmus épitőművészetét a kapitalizmus épitő „művészetével”[1229] és aztán ezt az uj szocialista épitőművészettel, látjuk, hogy a burzsoázia[1230] az épitészetét is ugy szedte össze, ahogy a tőkéjét összeharácsolta a feudalizmusban, kereskedő és uzsorás módján, hogy majdan modern burzsoázia legyen belőle. A burzsoázia, mikor megvivta a maga forradalmát, rákényszerült a kispolgárság, a parasztság, meg a proletáriátus szövetségére, tehát csakis olyan kultura megszületésénél bábáskodhatott, amely ezeknek az ő uralma alatt tovább is fönnmaradó osztályoknak az egységes ideologiájává lehetett. Fából kellett vaskarikát kovácsolnia. Az igy létrejött felemás ideologiának a képviselője történelmileg ő nem is maradhatott, (gondoljunk csak az árufétisizmusra, a munkaerő kizsákmányolására) azzá csak a magántulajdonhoz ragaszkodó, de a kapitalizmus mozgalmasságát visszautasitó, tehát felemás történelmi helyzetü kispolgárság válhatott. Ekként ahogy proletárosodik a kispolgárság, ugy szükül a „polgári” kultura fogyasztó piaca, ugy hanyatlik el a „polgári” kultura. Viszont az igazi polgári kultura, a vásárolt munkaerő felhasználásának kulturája, a burzsoázia asszonyainak szépség- és testápoló kulturája, ékszer-, öltözék- stb „kulturája” annál inkább kifejlődött. De különben a kulturtermékek áruk, tömegek számára készülnek, és hát hol vannak a burzsoá tömegek? A burzsoá nem megy moziba, hanem filmet gyártat! Persze a gazdasági világválság kiterjeszti és sietteti a kispolgárság elproletárosodását és igy csökkenti a „polgári” kultura piacát. Ennél azonban figyelemre méltóbb, hogy a proletárosodó kispolgárság ideologiailag is radikalizálódik és nemcsak kulturára való pénze fogy, hanem a kedve is, hogy vásároljon abból a kulturából, amely már nem az ő megváltozott ideologiájának a megnyilatkozása. Ezért nemcsak anyagilag kockázatos a „polgári” kultura termelőit továbbra is eltartania a burzsoáziának, hanem egyre szükségtelenebb és fölöslegesebb. Igaz, a magánkulturvállalatok valóban veszteségeik, illetve a haszon elmaradása miatt mondanak föl alkalmazottaiknak. Ezzel szemben a polgári állam nem riadt vissza attól, hogy óriási összegeket rá ne fizessen kulturájának a terjesztésére (templomépitkezések, egyetemek stb). Hogy most mégis leépit, annak az is az oka, hogy a kultura már nem fog, tehát fegyvert kell fognia. Egyre nagyobb a szükség rendőrre, mint egyetemi tudományra.

Azt mondja a tervezet: „a jelen történelmi szakasz polgári irodalmának legáltalánosabb jellemzői: eszmei üressége, a mai idők égető szociális problémáinak feszegetésétől való beteges irtózása, a kivezető utak pesszimizmust szülő meg nem látása, erótikába, multba, vagy romantikus elképzelésekbe menekülő valóságfélelme, ideologiájában a különböző metafizikus, misztikus, antiszociális és reakciós áramlatok uralomra jutása, formailag pedig a régi eredmények mechanikus utánkérődzése”. – Mindez szépen hangzik, kár, hogy veleje nincsen. Mindezek egyáltalában nem a jelen szakasz jellemzői. Mindez jellemvonása a kispolgárságnak a burzsoázia hatalomra jutása óta. Másrészt a kispolgári irodalom, ma is, éppugy mint a multban, igenis „feszegeti az égető szociális problémákat”, csakhogy azok az ő osztályának „égető szociális problémái” ma is, éppugy mint a multban. A plattformtervezetnek ez a kifejezése különben éppen az ő szájukból való. S hogy nem látják meg a „kivezető utat”? A tervezetnek ez az állitása azt a balsejtelmet kelti, hogy „vannak kivezető utak” a polgári irodalom, a polgári ideologia, tehát a burzsoázia számára, csak éppen nem veszik észre a polgárok, mert ”betegesen irtóznak”. A „reakciós áramlatokról” való beszéd is csak kispolgárok nyelvén van forgalomban, hiszen csak kispolgár gondolhatja, hogy eddig „a haladás” szelleme uralkodott a polgárságban és ma is minden rendes, reakciómentes volna, csak az a fránya fasizmus ne volna! Szász Zoltán és a többi liberális-demokrata elvü „bátor polgár” szól manapság „reakciós áramlatok uralomra jutásáról”, bár a reakciós áramlat is elsősorban kispolgári. A valóság mindezzel szemben az, hogy világméretekben kiélesedett az osztályharc, amelyben ideologiailag kisebb, fegyverforgatásban azonban annál nagyobb szerep jut a kispolgárságnak. És mit jelent „a régi eredmények mechanikus utánkérődzése”? Az izmusok a belső fekély külső kifakadásai voltak, talán azokkal „kérődzött régi eredményeket mechanikusan után”? Mechanikus utánkérődzés formailag nem is lehetséges, mert a forma lelki tevékenység, márpedig a lélek mozgása nem mechanikus, ha minden mozgás dialektikus. Tartalmában persze lehet mechanikus és metafizikai, hiszen a tartalom nem valóság, hanem elvontság, mig a kulturforma lelki valóság, tehát csakis dialektikus lehet.

A plattformtervezet a válság sajátos magyarországi tüneteiről is meg akar szólalni. „A magyar kapitalizmus kiszélesedett és kiéleződött válságának legfőbb mutatói a hitelválság, a munkanélküliség ugrásszerü emelkedése, az általános mezőgazdasági válság, a tömegek fogyasztóképességének megdöbbentő (!) csökkenése és ezzel kapcsolatban a termelés fokozatos leromlása, a kulturszükségletek kielégitésének minimálisra szoritása” – irják a plattformtervezet elkövetői. Mindez nem a magyarországi, hanem a világválságra jellemző. Nem jellemző egyik kapitalista országra sem, hanem a kapitalista világra, bár igy is még kiegészitésekre szorulna e megállapitás, amelynek még külön hibája, hogy évekkel ezelőtti helyzetre is vonatkozik. Honnan szedik a plattformtervezet szerkesztői az ilyenfajta marxizmust? E „marxisták” közül senki sem hallott volna a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének a törvényéről, amit az imperializmus korszaka csak még jobban élire állit? De ha erről nem is hallottak, valamelyiküknek ismernie kellene legalább azt az általános elvet, hogy konkrét tényeket és konkrét helyzeteket konkréten kell megvizsgálnia annak, aki beszélni akar róla.

A tervezet – hangsulyozom, hogy ez év április 8-án fogadta el a Moszkvai Proletárirók Magyar csoportja – fasiszta diktaturáról, sőt annak a válságáról beszél. Más oldalán azonban a lap szociálfasizmust emlit. Politikai tájékozatlanságra vall ez az ellenmondás, hiszen a szociálfasizmus szavaiban szocialista, tetteiben fasiszta, látszatra pedig demokratikus, tehát leplező, mig a fasiszta diktatura ugy szavaiban, mint tetteiben fasiszta és látszatra is diktatórikus, tehát önmagát leleplező. Ez a kettő egy történelmi helyzetben elméletileg sem fér meg. Hogyan higyjen a szociálfasizmusról való szóban az, aki előtt ilyen ragyogóan tisztázzák e fogalmat „proletárirók”? Aki marxista, az bizony arra gondol, hogy valószinüleg tavaszra, vagy még a télen – a németországi eseményekhez képest – szemtől szembe találhatjuk magunkat a szóbanforgó diktaturával, mint a kapitalizmus válságának utolsó tünetével. Hát milyen alapon kiáltják e „marxisták” április 8-án, hogy „már megkezdődött a fasiszta diktatura általános válsága”, amikor a fasiszta diktatura előttünk áll, amikor állitásuk után majdnem félévvel hirdettek statáriumot.

A tervezet – egyéb nyomaték hijján – ismételgeti, hogy az irodalmi emigráció „nem vesztette el soha az élő kapcsolatot a magyarországi osztályharccal”. Tanuként Hidast idézik, ám a tervezet közvetlen tanusága szerint ennek az ellenkezője az eleven valóság.

Antimarxistának mondja a tervezet, hogy „a proletáriátus csak a hatalom átvétele és a szocializmus felépitése után tudja megteremteni kulturáját”. Ez igy valóban antimarxista, mert hiszen a proletáriátus az osztályharc közben szerzi kulturáját, nem különben éppen a szocializmus felépitése közepett. Azonkivül pedig a fölépitett szocializmusban, sőt a hatalom átvétele után sem proletár többé a munkás, hiszen a proletár „csak addig él, amig munkához jut és munkához csak addig jut, ameddig munkája szaporitja a tőkét”. Azonban itt is az a baj, hogy általánosságban és nem a kapitalizmus különböző fejlődése értelmében országonként tárgyalja a tervezet saját itéletét. Nekünk magyarországi proletároknak például nincsenek nyomdáink, nincsen papirunk irodalomhoz, nincsen helyiségünk szinházhoz, mozihoz stb. A proletárkultura kialakulásának a kérdése tehát nem olyan egyszerü, megállapitani röviden csak annyit lehet, hogy egybeesik az osztályharccal.

A tervezet „a munkásosztálynak dobott kulturmorzsákról” tesz emlitést. Ezzel a kifejezéssel mintha egész karajt követelne a proletárok számára a polgári kultura sütetéből, holott amire a szám- és betüvetésen kivül tanitják a proletárt a kapitalizmusban, az éppen az az ideológia, amely ellen a proletárirónak harcolnia föladata. Másfelől a tőkésség csak addig tanittat, ameddig tanult munkásokra van szüksége, vagyis nem adakozik érzelgősen és nem „dob” kulturmorzsákat.

Marx arra tanitott, hogy csak történelmileg megoldható feladatokat tüzhetünk magunk elé, a tervezet szerint azonban „a proletárirodalomnak a valóság teljes bonyolultságát kell feltárnia”. E „teljes bonyolultságra” kár volna szót vesztegetni, ha nem jelentené a proletárirodalom elméletének a teljes zavarát. Sietek hát leszögezni, hogy a proletárirodalom és művészet nem lehet más, mint a történelmi betöltése annak, ami meghatározza és ami a föltétele. Meghatározza tárgya és eszköze. Tárgya az adott kapitalizmus adott osztályharci valósága, eszköze pedig – mint általában minden korok müvészi eszköze – a tudattevékenység ritmusossága. A kapitalizmus valósága az iró fejében a marxizmus ideológiája, amely alapjában véve fogalmi, mig a ritmusos tudattevékenység szemléleti. A marxizmus dialektikus, mert a valóságos történésnek meg a valóságos történést előhivó ellentéteknek a fölismerése. Mármost állapitsuk meg, hogy az a valóság, ami fogalmilag ellentét, az szemléletileg ritmus. Apály-dagály ellentétek, ennek ellentéte az önmagában szintén ellentétes dagály-apály és igy tovább, – az ilyen sor szemléletileg ritmus. Ha a társadalmi ellentétek ilyen sorát a proletáriró szemléletileg össze fogja, akkor lelki (pszichikai, pszichologiai) ténnyé változtatta át azt, ami azelőtt csak ideologiai tény volt. Olyan föladat ez, hogy betöltésével a proletáriró és müvész, teljesiti a hivatását, bár nem „tárja elénk a valóság teljes bonyolultságát”.

A tervezet szerkesztői, miután a „teljes bonyolultságot” tették a proletárirók föladatává, kissé később arra térnek, hogy mi nem föladata a proletárirónak. „A proletárirónak nem az a föladata – ugymond – hogy csak egyes, elszigetelt jelenségeket mutasson be”. Igy persze nem kimeritő a meghatározás, de nem is lehet kimeritő, hiszen elsorolhatatlan mindaz, ami nem föladata a proletárirónak. Pl. nem föladata a féllábon való álldogálás, a Himalája megmászása, a tengerfenék kőzeteinek a vizsgálata stb. Nem tudni, honnan e tagadás, kivel vitatkozik a tervezet (önmagával?), – ki állitotta, hogy ilyesmi volna a föladat? S hozzá még azt sejteti ez a követelés, hogy a dialektikus materializmus nem érvényes, mert hiszen a dialektikus materializmus szerint „egyes, elszigetelt jelenség” nincsen, ilyet „bemutatni” lehetetlen. E fogalmi zürzavart, mint a fakanál a kását, mégjobban összekavarja a „csak” szócska, lehetőséget adván annak a gondolatnak, hogy a proletáriró elé mégiscsak odamered az a lehetetlen föladat, hogy „egyes, elszigetelt jelenségeket” „mutasson be”, csak még egyéb föladata is van.

A plattformtervezet mind e „marxizmusát” ugy koronázza meg a következő tétel, mint a proletáriátus uralma az osztályharcot: „Természetes – ugymond – hogy a valóság fölismerését az iró világszemlélete határozza meg”. (Aláhuzva a tervezetben.) Azokat, akik jóhiszemüen ilyesmit tételeznek, azonnal be kell iratni valamilyen marxista óvódába. Szégyellem, hogy e saját maguk szerint kitünő kartársaimat oktatnom kell arra vonatkozólag, hogy a valóság fölismerését maga a valóság, a történelmi előfeltétel és a történelmi kényszer határozza meg. Igy a kapitalizmusban megvan a történelmi előfeltétel, a proletáriátusban pedig a történelmi kényszer, hogy a valóságot fölismerje és ahhoz képest cselekedjék. A világszemlélet csak a valóság felismeréséhez való vonatkozásban jön számba, mert adott valóság fölismerése csak egyféle lehet, mig világszemlélet sokféle van. Herczeg Ferenc iró és van világszemlélete. A plattformtervezet szerint tehát Herczeg Ferenc ideológiája határozza meg a valóság fölismerését, vagy – tetszés szerint – Mécs Lászlóé, Babitsé, stb.

„A proletárirodalom legfontosabb feladata a dialektikus materialista módszer elsajátitásáért való harc” – mondja tovább a tervezet. Ezzel szembe kell szegeznem, hogy csakis az proletáriró, csakis az csinálhat proletárirodalmat, aki a dialektikus materialista módszert már elsajátitotta. Különben lehet proletár, vagy lehet iró, de nem lehet proletáriró, mert a proletáriró ott kezdődik, ahol a marxista. Marxista az, aki egyénileg azt gondolja el és irja tudatosan, aminek a megtételére a történelem a proletáriátus egészét – egyes tagjaira való tekintet nélkül – rávezeti és rákényszeriti. A marxista nem más, végső fokon, mint a történelmi proletáriátus egésze kicsiben. Az egész vég szövetből egy ujjnyi minta, amelyből ruhát csinálni nem lehet, de amely magán viseli mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel az egész vég rendelkezik. A nem marxista, a nem osztálytudatos proletár egyén pedig csak egyike ama szálaknak, amelyekből a szövet egészét a történelem szövőgépe szőtte és szövi. Mint egyes szál, ő is hozzájárul az egész minőségéhez, de másképpen: más a fonál és más a szövet. A minta azonban minőségét nézve csak méretekben különbözik a végtől.

A plattformtervezet szerkesztői szerint a dialektikus materializmus „az a módszer, amely a valóságot a legtökéletesebben és leghatározottabban tárja föl”. Honnan tudják ezt, ha még nem sajátitották el? Arra is ki kellene térnem, de nincs helyem, hogy módszer nem tárja föl a valóságot, amelyet módszerrel lehet föltárni. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy az idézett tétel magába foglal egy olyan állitást, amely szerint volna még más módszer is, amellyel a valóság következetesen és határozottan föltárható. Hogy van sok jó módszer, de a jók közt a legjobb a marxizmus. Hogy van tökéletesen, tökéletesebben és legtökéletesebben föltáró módszer.

A proletáriró feladata volna továbbá a tervezet szerint, „hogy az egyes jelenségeken keresztül rámutasson az általánosra és az általánosságban megtalálja az egyént”. (Aláhuzva a tervezetben.) Jóval konkrétebb kifejezést szeretnék ehelyütt, mert igy általánosságban nem találom meg a gondolkodó egyéni főt, amely ezt követeli. Lehet, hogy mindez azt akarja jelenteni, hogy a proletárirodalom feladata az egyéneken keresztül rámutatni az osztályokra és az osztályokban megtalálni az egyéneket; az osztályokon keresztül pedig rámutatni a társadalomra és a társadalomban megtalálni az osztályokat, amelyek a társadalmat történelemmé mozgatják. Lehet, hogy ezt jelenti az idézet, de nem bizonyos. Sok ellenkező tartalom hámozható ki belőle.

„A materialista müvészeti fölfogás elismerte az emberek tudatától független materiális valóság reális létezését” – folytatja tovább az előbbiek léreeresztése és tartalmatlan változatai után a tervezet. Ennek semmi értelme, puszta szólam: 1. hol az a materialista müvészeti fölfogás; 2. miért müvészeti fölfogás ismerte el; 3. mi a materiális valóság reális létezése; 4. mi van a dialektikával; 5. miért elismerte és miért nem fel? A tervezet szerkesztői állandóan elismerésről szólanak.

A plattformtervezet „marxistái” végül odalyukadnak ki, hogy „a dialektikus materialista módszer kidolgozása és alkalmazása az irók és teoretikusok legfontosabb feladata”. Egyszóval a dialektikus materializmus módszere még nincsen kidolgozva! De hiszen az előbb még a legfontosabb föladat e módszer elsajátitásáért való harc volt, most aztán a legfontosabb a kidolgozása? Hát hogy’ akarnak valamit elsajátitani, ami nincs még meg? A dialektikus materializmus eszerint az a nemlétező módszer, amelyet ki kell dolgozniok azoknak a proletáriróknak, akik előbb még el fogják sajátitani és akik azért proletárirók, mert a dialektikus materializmus a szemlélődő módszerük, és ezért a dialektikus materializmus módszere a „legkövetkezetesebb és leghatározottabb” egyrészt, másrészt az egyedüli, amely teljesen föltárja a teljes valóságot és marxistákká teszi a plattformtervezet alkotóit. A komolyság kedvéért fölteszem a kérdést, hogy hogyan lehet hivatkozgatni – mint ők teszik – olyan módszerre, amely szerintük nincsen kidolgozva? Ugy gondolják talán, hogy ha kidolgozatlan módszerről beszélni nem is, de ömlengeni lehet és azért ömlengenek értetlenül? Mert ők e „kidolgozatlan módszert” kidolgozatlanul is minden kérdés föltételévé teszik.

Eme „marxista” és valóban „kidolgozatlan” elméleti alapvetés után kifejti megfelelő gyakorlati észrevételeit a tervezet. Külön kárhoztatja a háboru előtti szociáldemokrácia irodalompolitikáját és leszögezni véli, hogy voltak, akik „széles” tömegekhez szóltak, mint szerintük Madarász. Fölsorol „proletárirókat”, akiknek müvei a tervezet nézete szerint sem marxisták, de hogy akkor ők maguk miért „proletárirók”, annak indokolásával adós marad. Megállapitja egyikükről, hogy „politikai szükségszerüség ... diktálta ... hogy verseit megirja”. Nem azt diktálta tehát a politikai szükségszerüség, hogy bizonyos verseket irjon, hanem hogy azokat a bizonyos verseket megirja. Mintha azok történelmi remekmüvek volnának, amelyeknek külön érdekességük, hogy igy jöttek létre! Beszél a tervezet szövetségükről, amely véglegesen lefektette a szervezeti alapokat. Véglegesen! Ez is „marxizmusra” vall. E szövetség – szerintük – vezette az irodalmi erőket, 1926-tól! – Hogy festenek azok az irodalmi erők, amelyeket egy olyan szervezet vezetett, amely öt évnyi tisztulásöt évnyi tisztulás után jutott el a plattformtervezet marxizmusához? „A proletárirodalom egyik legerősebb, ideologiailag tiszta, müvészileg fejlett csoportjáról” tesz emlitést a tervezet. Kik e csoport tagjai? Azok, akik a tervezetet készitették. Hát. Általában mindazok kiválót alkottak, akik e plattformtervezet marxizmusát kitalálták, „mindannyian élő bizonyságai a fejlettségnek” és – „ideologiailag tiszták”.

Külön fejezet szól Magyarországról, ami némileg ellentétben van azzal, hogy egy másik, négy nyelven megjelenő lapban, amelynek főszerkesztő-helyettese a tervezet egyik tervezője, odabiggyesztik a nevük után, hogy „Magyarország”, noha Magyarországgal semmi kapcsolatuk nincsen. Ez éppen a Magyarországról szóló fejezet tájékozatlanságából tünik ki. Nagy Lajost meg sem emlitik, egy csomó erdélyiről és felvidékiről egyáltalában nem vesznek tudomást, engem megtesznek fasisztának, Gergelyről azt állitják, „a legfejlettebb” s hogy „ugy az élő ember, mint a tömegek megrajzolásával, valamint realisztikus stilusával a magyar proletárirodalom vezető irásai között foglal helyet. Hibái: nem látja eléggé a párt és a proletáriátus döntő rétegének a szerepét”. (Kiemelések az eredetiben.) Gergely, regényeit tekintve, egyáltalában nem látja a párt és a proletáriátus döntő rétegének a szerepét. Hogy stilusa realisztikus volna, azt minden sora megcáfolja. Több valóságtalan romanticizmust, mint Gergely, csak Sue hordott össze regénnyé. Vágykiélés, amit ir, tehát nem dialektikus materialista proletárszemlélet. Szilágyi Andrással kapcsolatban „formaforradalmi maradványokról” szól a tervezet. Miféle marxizmus „formaforradalomról” beszélni? Aztán, – Rodionov Csokoládéja miért „ideologiailag gyenge és a forradalom-kezdeti szinvonalon álló regény”, ha ideologiailag oly tiszták és pompás marxisták e plattformtervezet véghezvivői? Azért, mert ezt a regényt egy másik frakció adta ki? Hát ők, – ők, akik a proletárdiktatura tizennegyedik esztendejében, Moszkvában, a SZOVJETUNIÓBAN, ahol minden marxista proletár rohamcsapatban dolgozik a bányákban, a gyárakban, a hutákban, az erőmüvekben, a földeken, a vizeken, a levegőben, az irodákban, az őserdőkben, a labóratóriumokban, a konyhákon, az épületeken, a malmokban, a klubbokban, a kulturán, ahol halászok, vadászok, parasztok, szövők, szabók, cipészek, pékek, lakatosok, esztergályosok, vasasok, fások, kőmivesek, kőfaragók, bőrösök, vasutasok, kövezők, vájárok, katonák, szerelők, nyomdászok, mérnökök, napszámosok, igazgatók; nők, férfiak; felnőttek, ifjak; oroszok, mongolok, ukránok, örmények, üzbégek, vogulok, osztjákok, gruzok, csuvasok, zürjének, votjákok, georgiaiak, tatárok, tunguzok, kinaiak, lappok; európaiak, ázsiaiak, amerikaiak, – mind-mind a szocializmus épitésén versengenek, – – ők, azon a cimen, hogy „magyarországiak”, hogy „marxisták”, hogy „proletárok”, hogy „irók” ilyen plattformtervezettel lépnek a proletáriátus elé, bizonyára Marx müveinek szorgalmas tanulmányozása és a munkásfőiskolák buzgó látogatása után.

De „a magyarnyelvü proletárirodalom minden akadály ellenére feltartóztathatatlanul halad történelmi szerepének megvalósitása felé” – mondják, saját magukat véve tekintetbe, a tervezet öntudatosai. Még itt is idealizmusba botlik a nyelvük, hiszen irodalom nem haladhat „történelmi szerepének” „megvalósitása” felé! Történelmi szerepe nem az irodalomnak, hanem a proletáriátusnak van és a benneélő proletáriróknak. Az irodalom csak visszatükröződés, az osztályharc gyüjtő visszatükröződése, amely visszahat, de csak ugy, ahogy a kirakat tükörfalai visszaverik a középpontban égő lámpa fényét, közben összegyüjtvén a fény szétszóródó erősségét, fölfokozván a ragyogást és megvilágitván a tárgyakat ott is, ahol a visszavert sugár nélkül a lámpa fénye mellett is árnyékban maradtak volna.

Végül még azt, hogy a tervezetben sok az idegen szó, amelyeknek a helyesirása sem követke

A közlés alapja:

Gépirat, 9 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/9, idegen kéz tételszámozásában: 29.

1. réteg: írógép; 2. réteg: piros ceruza; 3. réteg: grafit ceruza, toll. A grafit ceruzával írt szövegrészek és a tollal írtak nem alkotnak ismétlés nélküli sort. Míg ugyanis a 3. lapon a költő ceruzával tett zárójelbe egy tollal írt megjegyzést, addig az 5. lapon a költő tollal tett olvashatóbbá egy ceruzával írt szót.

[Hegel...]

Hegel: „A[1371] szép nem az elvont meg nem valósult, megnyilatkozás előtti eszme, hanem a konkrét vagy megvalósult, formájától elválaszthatatlan eszme, amint a forma azé a principiumé, amely benne megjelenik... Az eszme, ez az alapja, a lényege maga minden létnek, a típusnak, a valóságos és eleven egységnek, amelynek csak külső megvalósulásai a látható tárgyak.” 36–37. Esth. 1875. Paris.

A szép ugy határozódik meg tehát, mint az eszme érzéki megnyilatkozása (das sinnliche Scheinen der Idee)”.

Schopenhauer: „A muzsika teljesen független a jelenségek világától, amelyet föltétlenül megtagad, és a muzsika valamilyen módon tovább létezhetne akkor is, ha világegyetem egyáltalában nem létezne.”

Wilde kijelenti hogy nem a művészet másolja az életet, hanem az élet a müvészetet. Ily módon Balzac hozta létre a Comédie Humainenel a XIX. századot.

Du Bos a légkör stb

Taine Hogy egy művészi munkát, művészt, művészek csoportját megértsük, szabatosan magunk elé kell állitanunk ama időbeli erkölcsöknek és szellemnek általános állapotát, amelyhez hozzátartoznak. ... A góthikus épitőművészet a feudális uralom kimondott berendezkedésével fejlődik ki, a XI. századi fél-renaissanceban, amikor a normannoktól és a kf. bandáktól megszabadult társadalom kezd elülni; és abban a pillanatban látjuk eltünni, amikor a független kis bárók katonai uralma, az erkölcseivel együtt föloszlásnak indul, a XV. század vége felé, a modern monarchiák föltünésével. Hasonlóképpen, akkor tünik föl, amikor a szabályos, nemesi monarchia berendezkedik, XIV. Lajos alatt, az udvari élet, a szép reprezentálás, az elegáns, arisztokrata vendéglátások idejében, és eltünik abban a pillanatban, amikor a nemesi társadalmat és az előszoba erkölcsöket lerombolja a forradalom.

Milieu social.

Ahogy van egy fizikai légkör, amely különféle változásaival meghatározójává az ilyen és az olyan növényfajoknak, éppugy van morális (erkölcsi) légkör is, amely meghatározza az ilyen és az olyan müvészi fajták megjelenését is. Az emberi szellem termékei, éppugy mint az eleven természetéi, csak környezetükben lelik magyarázatukat.

A zseniről: „A művészek nem elszigetelt (izolált) emberek. Igaz, hogy csak az ő hangjukat halljuk ma, a századok távolságán keresztül; de eme uralkodó reszegve hozzánk érkező hang alatt mormolást, és mintegy hatalmas, süket morgást hallunk, a végtelen és sokszoros hangját a népnek egy hangot énekel körülöttük. A művészek eme harmónia által nagyok.”

Igy ér el T. a művészi munkatermék szociologiai törvényéhez. „A művészi munkát a környező erkölcsök és szellem általános állapota határozza meg.”

Az uralkodó személyiség fogalma embermodel: a görögöknél a szép, meztelen fiatal férfi. Faust és Werther.

1. tényező a faj, 2. a milieu, vagyis a politikai viszonyok, társadalmi feltételek és végül az égöv, a klíma. A ballada s a románc különbsége azt hiszem Beöthy.

A szerzett sebesség is hat e tényezőkön kívül a további fejlődésre.

Reclus Elisée: A faj nem ok, hanem eredmény, a Föld leánya. A környezet csinálja, átalakitja és szüntelenül módositja.

A környezet: ugyanaz a természet másként hat más társadalmi rendre (Plekhanov, Bukharin)

Uralkodó személyiség: osztálytagozodásokon bukik meg.

Freudi fölfogás

A környezet hatása, igen, de hogyan jön létre a környezet?

Nietzsche: a műalkotás a lélek részegsége szükséges.

Stekel: A neurotikus és a költő közt lényeges különbség van, t.i. nem minden neurotikus költő, de minden költő neurótikus.

Freudisták szerint a zseninek megvan a hatalma, hogy önnön tudatalattijukba beleássanak s hogy így tudattalanjuk lelki látomásait kifejezzék.

Freud: a tudattalan kifejezési módjaiban mint pl. az álomban is, az ellentétek leggyakrabban egy és ugyanazon elem által fejeződnek ki.

A IX. szimphonia nem születhetett meg australiai hordában s Balzac munkái szükségszerüen föltételezik a XIX. század első felének francia társadalmát.

–

Marx Bev. Kritik der polit. Ökon. Létük társadalmi termelésében az emberek akaratuktól független, szükségszerü, meghatározott viszonyokba lépnek; e termelési viszonyok megfelelnek az anyagi termelőerők egy adott fejlettségi fokának. E termelési vonatkozások összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, a valóságos alapot, amelyen a jogi és politikai fölépitmény emelkedik és amelynek megfelelnek a meghatározott társadalmi tudatok formái. Általában az intellektuális politikai és társadalmi életfejlődés föltétele az anyagi élet termelőmódja.”

Engels Az anyagi élet termelése és ujratermelése végső[1410] fokon meghatározó mozzanata a történelemnek. Amikor eme állitásunkat így adják vissza: a gazdasági mozzanat az egyedüli meghatározó, akkor állitásunkat értelmetlen, elvont, és lehetetlen mondattá változtatják.

Labriola 1. fok: politika, jog és csak 2. fok a képzelet.

1.) termelő erők állapota

2.) termelőviszonyok

3.) Társadalmi polit. hatalom,

4.) Pszihologia mely függ az alaptól

5.) Ideologia

Plekhanov 77. oldal

Sinclair: Minden művészet propaganda.

Voyages par terre et par mer de John Albert de Mandelslo (1662) L'Histoire des Flibustiers d'Amérique

Voyage dans les mers (100 oldal)

A közlés alapja:

Kézirat, 4 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/19.

Nem különítettünk el több réteget. A piros ceruza kizárólag a kiemelést szolgálja a tollal írt szövegben. A grafittal írt szöveg pedig csupán folytatása a tollal írt szövegnek.

Aláíratlan.

Fiatalságunk és a népművészet.

A háború utáni fiatal magyar értelmiség hamarosan felocsudott az ellenforradalmi jelszavak kábulatából, a történelmi, politikai események a keresztény kurzusból alaposan kiábránditották. Stabilizálta a reakciót, de tagjainak az élete továbbra is ingatag maradt. Ez a fiatal értelmiség, amely nemrégen még az ellenforradalom élcsapatának számitott, az ellenforradalom osztozkodásakor üres kézzel magára maradt. A magára hagyott prétóriánus csapat megtalálta magára hagyott vezérét is, Szabó Dezsőt, aki szintén nem lelte honját e hazában és saját ellenforradalmát az ellenforradalomban. Nem lelvén talajt a jelenben, arra kényszerültek, hogy „a jövő magvetői” legyenek és igy már erkölcsi jogcimük is került, hogy az ellenforradalom learatói, a „svábok” és a „zsidók” ellen forduljanak ifjui lángolással. Így tette azt a Vezér Szabó Dezső is, aki foglalkozására nézve „a magyar faj történelmi öntudata”. Ez a foglalkozás bizony nem jelent zárt osztályhelyzetet a termelésben és ennek megfelelően osztályöntudat helyett eszmeileg utópisztikus, gyakorlatilag reakciós ideológiával teltek meg a fiatal fejek. Osztályoktól elszakítottan akarták magukat megváltani, ki kellett tehát találniok egy olyan vezérlő eszmét, amely nem osztályeszme, tehát csak az ő „osztályuk” eszméje lehet. „Szintézist”, amely mindent magába foglal, tehát csakis őket foglalja magába. Ez nem lehetett a régi nacionálizmus, mert hiszen éppen annak számára kaparták ki sajgó ujjal a gesztenyét, a neonacionalizmus meg éppen gyűlöletes volt számukra, mert a kivülrekedésük megszilárdulását jelentette. Itt volt ellenben a faj áldott fogalma, a fajé, amely oly üres volt, hogy senkinek sem kellett. Lényegében pedig a faj fogalmával értelmi foglalkozások monopoliumára való törekvésüket fedezték. Így a „faj” eszme a monopolkapitalizmus ideológiai felépítményének egyik jellemző jelensége lett.

Monopolium megszerzéséhez azonban hatalomra van szükség s ezért ennek a különböző társaságokba tömörült fiatalságnak reális erejű szövetséges után kellett néznie. Osztályra kellett találnia, amelynek ismét élcsapata lehessenek. A burzsoáziát már kiszolgálták, ingyen; a proletársághoz pedig, amelynek leverését nap mint nap ünnepelték, már csak azért sem csatlakozhattak, mert ott vezető szerephez nem juthattak volna. Maradt a „parasztság”, vagyis a falusi burzsoázia és a mezőgazdasági proletárság „szintézise”. A „parasztság” azonban belső osztályellentéteinél fogva szervezhetetlen, másrészt a zsíros parasztság már meglelte a maga osztályszervezeteit, míg a mezőgazdasági proletáriátust megszervezni már csak politikai okokból sem lehetett, de nem is volt szándékukban. Így ezek az ifjusági egyesületek (pl. a Bartha Miklós Társaság, a Wesselényi Reform Club stb) rövid hangoskodás után letüntek. Figyelemreméltó, hogy a felvidéki, Sarló néven ismeretes ifjusági mozgalom, amely megtalálta útját a proletáriátushoz és a földmíves szegénységhez, egyre szélesebb tömegalapon képes végezni nevelő és kulturmunkáját.

E mozgolódásnak természetszerűleg kulturális jelszavuk hangoztatásában kellett kimerülniök. A „parasztság” képzelt ideológusai az „ősi faji kultura”, röviden a népművészet mellett törtek lándzsát, – ezzel akarták a halódó polgári művészetet fölfrissíteni. Így került szembe egymással faji és kozmopolita művészet, mert ideologusaik nem vették tudomásul, hogy a népművészet éppannyira internacionális, mint amennyire történelmi termék. Sőt voltak, akik célul tűzték ki „az igazi népi művészeti produktumok megbecsülésével és vásárlásával, valamint megfelelő piac biztosításával a magyar paraszt előtt újra becsessé és egyúttal jövedelmezővé tenni az ezzel való foglalkozást s így fajiságának tiszta megőrzését.” Egy ilyen mondatban bennefoglaltatik az ifjusági kulturmozgolódások minden rövidlátása és reakciós mivolta. A „fajiság tiszta megőrzését” attól várták, hogy kapitalizálják a népművészetet, amelyet éppen a kapitálizmus tett tönkre. Kisüzemi árútermelést akartak csinálni a népművészetből, hogy visszakapja régi művészi becsét a paraszt előtt. A „parasztságért” hirdették a népművészetet, amely már nem kell a parasztoknak. Párhuzamos ez a szándék a kispolgári ideológusoknak ama törekvésével, hogy a kapitalizmus romlását és rombolását a halálra ítélt kisüzemi gazdálkodás állami segélyezésével mentsék meg, jóllehet az állam – a nagyüzem kapitalizmusának állama.

A jövő kulturáját az az osztály fogja megalkotni, amely a jövőt megteremti. Ez az osztály a proletáriátus. A népművészet a multé, a polgári művészet a jelené és a proletárművészeté a jövő. A proletárművészet ősét a népművészetben látja, hiszen a népművészet hagyományosan kollektiv. A népművészet a felgyülemlett, jelenlévő mult, hatékony emlék, amely irányítja a jövőt. De azét, akinek van jövője. A sarlósok is a népművészetből indultak ki, eljutottak a néphez, a dolgozó néphez, – nem muzeumok számára szedték össze eleven anyagukat. Belátták, hogy a dolgozó szegénység kulturális felszabadításának útja elválaszthatatlan a gazdasági felszabadulásért folyó küzdelemtől, a szocializmustól. Ez az út nyitva áll a magyarországi értelmiségi ifjuság előtt is.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Szabadon, II (1932) 1. (január), sz., 3–5.

Kiadva: JAÖM, III, # 25.

Aláírás: József Attila.

Zsolt Béla: „Bellegarde”.

A Bellegarde egy budapesti fiatalember regénye, egy magyarországi ifju burzsoá találkozása Európával, az örökkévalónak érzett békés, üzletes polgáriasság találkozása a világtörténelmi nyugtalanság megsejtésével. A gumiszakma ifju kapitalistájának önkénytelen randevuja a hat litván ellenforradalmár tiszttől meggyalázott szüzzel, aki prostitucióval keresi forradalmi bosszuállás reményében fogyasztott izetlen kenyerét.

A magyar gumiszakmában legtekintélyesebb Wahl cég a fiát, Leót, aki presztizsből havi háromszáz pengőért egy kissé molett középkoru özvegyet bérel, utnak inditja gumiszaktudásának elmélyitése végett Párizs felé. Wahl Leóban, a szolid cég szolid fiában, a polgári élet lázát sem szerelem, sem gründolás, sem egyéb kevéssé reális tevékenység nem emeli a 37 fok C piros vonaláig, számára romantikusak s igy nevetségesek azok az apró kényelmetlenségek is, amelyek a szakma kitanulásával járnak. Ő kereskedő, aki nem szivesen babrál az áruval, üzletember, aki ha tehetné, elválasztaná az üzletet a bolttól, a kereskedelmet a kereskedéstől, a Nagykorona uccát, ahol üzletük van, a nagykereskedéstől, amelynek révén a Nagykorona uccában lehet üzletük. Egyszóval modern burzsoá, ki bár felületesen, de világméretekben gondolkodik, a nagykereskedést azonban kicsinyben üzi. Mindez persze csak sejthető Wahl Leóból, hiszen összevéve huszonöt éves és ha társaságbeli cinizmusával tul is van immár az életen, „szenvedélyileg” jóval innen mutatkozik. A papa, a cég, Párizsba küldi, hogy szakemberré váljon és ő Párizsba megy, hogy mesélhessen a fiuknak, akik ugy hasonlitanak hozzá, mint egyik gumikabát a másikhoz: társadalmilag egyformán vannak impregnálva. Ezek a „fiuk” külön is emliteni való lapjait teszik ennek a regénynek, – pénzük adta hatalommal elkövetett kegyetlen stiklik hősei ők, szakasztott olyanok, amilyennek agitátorok nyomán ifju proletárok a lelketlen burzsoát elképzelik. De csupán társaságban, csapatban, bandában, vagy ha ugy tetszik: osztályban ilyenek, – külön-külön egyénileg gyávák, szolidak, érzelgősek és bandaéletük csömörétől émelyedők. A történelmileg kegyetlen burzsoáziát látjuk itt kicsinyben és észrevesszük azt a különbséget, amely a végeredményben szentimentális és „emberi”, önnön meghatódása elől menekülő egyes burzsoát osztályától paradox módon elválasztja és paradox kollektivizmusával arra kényszeriti, hogy mégis, egyénisége elfojtása árán is, stikliben, ügyletben egyaránt, kérlelhetetlen osztályának legyen a képviselője. Leó nem is meri elmondani majd nekik rendkivüli kalandját, mert ez a társaság semmiféle szokatlan történetet nem enged magának bemesélni, aminthogy a burzsoázia sem képes elképzelni és elhinni, hogy a történelemben valami számára szokatlan bekövetkezhessék. Ebből a társaságból kerül ki Wahl Leó egy zürichi garni szobájába, napjaink világtörténelmébe, egy prostituált családi ágyába, egy litván terrorista nőnek a legkevésbé sem prostituált és családiasnak alig tekinthető terveibe.

A regény ugy kezdődik, hogy Wahl Leó nagykereskedő ott áll a zürichi pályaudvaron, egyedül, magára hagyottan, hiszen megérkeztekor „még csak egy vasuti tisztviselő sem szalutált”. Ott áll a polgár mindennapi életének hatalmi apparátusa nélkül, tehát ügyefogyottan – és éppen a hatalmi apparátusnak ez a pillanatnyi hiánya teszi, hogy belesodródik kalandjába. Sem hordár, sem másféle közszolga, – hogyne fogadná hát örömmel a társadalom alját, Bohanovszky urat, az ukrajnai emigránst, aki előbb a bolsevisták elől szökött meg, majd az ellenforradalommal vesztére visszatérvén falujába, a lengyel pogrom elől kellett elbujdosnia, aki tőzsdézett, volt idegenvezető, filmstatiszta, mozgó reklámtábla, kokaincsempész, sőt nő is, csak éppen tisztességes foglalkozást nem üzött, igy hát végül a puritánul polgári Svájcba került, mint politikai menekült, mert „itt az embert békében hagyják, ha nem bolsevista, nem antifasiszta és ha nem sérti meg a törvényt”. Bohanovszky, a bolsevistáknak ez a politikai üldözöttje, a polgári élelmességnek ez a gyürött angyala, beteszi Wahl Leó budapesti burzsoát a másodrendü szálloda egyik szobájába, amely igen rendes, tiszta, féregmentes, csak éppen egy nő fekszik benne, de az sem csip, nem harap, sőt igen kellemes hálótárs volna, ha őt nem csipte és harapta volna akarata ellenére hat snájdig litván katonatiszt. A nő mellett ott nyivákol, fuldoklik bünben, t. i. az ellenforradalmi tisztikar bünében fogant gyermeke, akinek a nagyapját felkötötték, mert „sokat járatta a száját” és akinek anyja hat hónapig hevert a kovnói kazamatákban, ahol is őt magát nemzette a bolseviki rémuralom alól felszabaduló litván nemzet. A nőt, Kolarow Gertrudot, természetesen nem érdekli a melléje fektetett férfi, aminthogy előtte más férfiak sem mozditották meg szenvtelen nyugalmában, inkább azzal van elfoglalva, hogy beteg gyermeke elől elháritsa mindama akadályokat, amelyek a másvilágra vezető utjába tornyosulnak. Wahl Leó kultur európéer azon veszi észre magát, hogy hihetetlen mesélni valóra tett szert a „fiuk” számára. Bár kellemetlen, hogy Svájc gondos polgári törvénykönyve értelmében háromnapos vesztegzár alá vetik a járványkórház megfigyelőjében, nehogy elterjessze a haldokló gyermeken észlelt epidémiát.

Ime, Wahl Leó, budapesti nagykereskedő, egy meglehetősen kusza kaland kellős közepében, ahogy a véletlen beletaszitotta, a véletlen, amely azonban elválaszthatatlan burzsoá sterilitásától. Ám a pénz nem hagy ki tartósan, az apai tőke ismét átveszi funkcióját és Wahl Leó a kellemetlenül érdekes zürichi incidens után Genfben nyugodtan válogathat hotelekben, nőkben, ismét rendelkezik a polgár fölényes szabadságával, már megint azt tesz, amit akar, a világ kikészitve vár reá és az öregtől táviratilag kért svájci frankjaira. Semmi külső kényszer, legfeljebb célszerü korlát, – a polgár nyugodtan lehet ember a polgári keretek között; ember, sőt férfi, akit nem hordárok és átutazó szobák hiánya hoz tehetetlen zavarba, hanem egy mellette feküdt nő emléke izgat, egy nőé, aki mindenkié volt az ukrajnai emigráns révén, csak az övé nem, pedig, ha akarta volna... Nos, Wahl Leó budapesti polgár és özvegybérlő férfi mind gyakrabban képzeli magát a hat nemzeti fölbuzdulástól hevülő litván katonatiszt helyébe. Kalandja masszájából most domborodik ki, ami lelki. Most már – bár ismét a véletlen hozza szeme elé Kolarow Gertrudot – egyedül rajta, vagyis a saját lelki motorizmusán mulik, tovább megy-e azonnal Párizsba, hogy megszerezze „mindazt, a primitiv dolgot, amit szakmabeli tudásnak neveznek”, vagy a Népszövetség női alkalmazottaival sző-e viszonyt, avagy a Kolarow lányt ostromolja-é a tisztek után polgári módra. Wahl a három változat közül a hármat választja, egy helyben rostokol és alkalmat ád Zsolt Bélának, a kispolgárok Mefisztófeleszének arra a leleplezésre, hogy a polgár – bár érdekelve van benne – éppannyira világcsalásnak látja a Népszövetséget, mint a proletár. Végre is Kolarow Gertrud kell Wahl Leónak, Gertrud, a nő. Azonban ha polgári formák között nő lehetett Bohanovszkyból és férfi Wahl Leóból, ugyanazok a polgári körülmények, bár anyává tették, nem engedték, hogy nő lehessen a Kolarow leány. Zürich nem esik messze Genftől, a puritán garni a luxusos népszövetségi palotától, szintazonképp a prostituált sem a forradalmártól: a Kolarow leány Zürichben prostituált volt, hogy forradalmár lehessen Genfben. A változás nagy. A burzsoá megkaphatja a prostituáltat, de nem a forradalmárt. Wahl pedig meg akarja kapni Kolarowot. Tehát prostituálnia kell. És ha a Kolarow leány azért lett mindenki prostituáltja Zürichben, hogy majdan forradalmi céljának eleget tehessen, – miért ne prostituálná magát ugyanezért Wahlnak Genfben? Ennek megvan a maga módja, a kényszer – minden prostitució kényszer – és ha annak idején a harc emberei fizikumukkal kényszeritették Kolarowot, – a béke, a kereskedelem embere intellektusával kényszeriti. Azok raboltak, ő zsarol. Zsarol a puszta jelenlétével, azzal, hogy nem megy a pokolba, a Belloc és Cohen céghez Párizsba, ahová a papa küldte, az öt világrész garnijába, Párizsba, ahová igyekezett. Mit tehet Kolarow? hiszen retteg, hogy Wahl leleplezi. Jó, egy éjszakára az övé lesz, csak aztán pusztuljon innen. A burzsoá és a forradalmár zsarolt nászát azonban megakadályozza M. Hirschler öreg hotelzenész, Kolarow emigráns honfitársa. (A regényből nem tünik ki, hogy a véletlen, vagy Kolarow rendezte-e ugy, hogy Hirschler jelen legyen a találkán. Ezt nem is tudhatja meg az olvasó: a regényt Wahl Leó első személyben meséli el.)

Wahl a nő utáni nagy csetlésben-botlásban beleszeret Kolarowba. Nem nagyon, de romantikusan és szentimentálisan. „Arra is vágyódom – mondja – hogy megpróbáljak kicsikarni belőle valami emberi megbecsülést is, valami érzelmi jeladást”. Maga sincs tisztában érzelmeivel, töpreng: „Éreztem Kolarow Gertruddal kapcsolatban a szellemi inferioritásomat, ami gyakran forrása lehet a szerelemnek.” Vall és Kolarow megenyhül. De a távolság áthidalhatatlan. A burzsoá, már már szinte „általános emberivé” válik, a terrorista azonban megmarad öntudatos forradalmárnak. S mint illik, a körülötte lebzselő és hozzá reménytelenül tapaszkodó fiatalembert fel akarja használni (és ezzel talán be akarja kapcsolni életébe). Bellegardeba akarja kisértetni magát, hogy a fiatalember „ártatlan traveller külsejével” elterelje magáról a gyanut; Bellegardeba, ahol Voldemarasnak, a litván diktátornak megáll a vonata, mielőtt a Népszövetség városába szállitaná gyülölt utasát. Bellegardeba, ahol merényletet fog elkövetni Voldemaras ellen. És Wahl Bellegardeba akarja kisérni Kolarowot, hogy megakadályozza őrült tervének kivitelében. Csak éppen...

Már fölszálltak a bellegardei vonatra, már közeleg az indulás pillanata, amikor Wahl Leóban győz a polgár az „általános emberi” fölött. Szorongás fogja el, leszáll, hogy lapokat vegyen, aztán válogat a képesrevük között, már szól a csengő, már kiáltják az indulást, amikor észreveszi, hogy cigarettát is kéne vennie, aztán gyufát, de milyet is? skatulyásat, vagy laposat? Már rohan vissza a csarnokba, de elfelejti (elfelejteni annyi, mint tudni nem-akarni), hogy a sok közt melyik is az ő vonatjuk. „Megkérdeztem egy vasutastól, aki riadtan rám kiáltott, hogy rohanjak, mert ebben a másodpercben indul – szól a regény. – Vágtatni kezdtem, de mire a bellegardei perronhoz értem, a vonat éppen megmozdult. Valóságos sprintet vágtam ki, mint aki önmaga előtt is igazolni akarja magát – de már nem lehetett elérni az utolsó kocsit. Megálltam és kétségbeesetten széttártam a karomat. Lekéstem! Mit csináljak, ha egyszer lekéstem? A fényképezőgépem, a termosz, a pizsamám és a toalettszereim a nécessaire-ben – oda vannak!... Egy vasuti tiszt állt a perron szélén. Odaléptem hozzá. – Mikor indul a legközelebbi vonat? – Bellegarde felé? – kérdezte. – Nem – feleltem és éreztem, hogy az arcomat elönti a pirosság. – Lausanne felé.”

Hic Rhodus, hic salta! Wahl Leónak a nő eszébe sem jut, de tudat alatt a Kolarow dolgozik.

Igen, mit csináljon Wahl, a burzsoá, ha egyszer lekésett Kolarowról, a forradalmárról? Elutazik a Belloc és Cohen céghez Párizsba, ahol rövid uton viszonyt sző Kardos Jucival, aki ugyanaz, ami ő, hozzátartozik, mint a gumiköpenyhez a kigombolható bélés. De Wahl Leó nemcsak burzsoá, hanem huszonöt éves fiatalember is, – hát könnyes a szeme.

Ez az, ami igy e regényből elmondható. Amit még el lehetne mondani, az maga a regény. Zsolt erős, gazdag, röviden összefogott megfigyeléseit detektivtörténetek izgalmasságával szövi mesévé. A mese megérte, hogy regény legyen belőle, senki nem mondhatja, hogy nem érdekes. De talán még érdekesebb a részletek tekintete, a mondatok világpolitikai és társadalmi pillantásai, Zsolt ideges és fáradhatatlanul leleményes mozdulatai, amelyekkel egyszerre vetkőzteti kivül a polgári társadalmat és belül a polgári lelket. Egy kapkodó gondolkodó hámozza a polgári hagymát és belül nem talál semmi értékeset, ami a polgárság tulajdona volna.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A Toll, 1932. március 20. IV. évf. 2. (59.) szám, 80-83.

Aláírás: József Attila.

Természettudomány és marxizmus

Totis Béla a „természettudomány és a marxizmus” viszonyáról ír a Korunk ezévi márciusi számában. A cím után azt várná az ember, hogy írója a természettudományok történeti fejlődésén, valamint jelenkori érvényes tételein a marxi módszer helyességét fogja igazolni. Totis Béla azonban nem a marxizmus igazát próbálja kimutatni a természettudományokon, hanem azt fejtegeti, hogy a természettudományokból s a természettudományos világnézetből hiányzik az érzelmi, az etikus elem és ezért ellentétben állanak a marxizmussal. Cikkéből az idealizmus védelmét olvasom ki.

Mindenek előtt szögezzük le, hogy semmiféle emberi tevékenységből nem hiányzik az érzelmi elem, mert hiszen éppen az érzelmi elem a tevékenység motórikus ereje. Az érzelem lehet tudatos, lehet tudattalan, de csak mint hajtóerő működik és semmi köze sincs a világfölfogás helyességéhez vagy helytelenségéhez. Az érzelem cselekvésre sarkal és egyben annak a kérdésnek a föltevésére késztet, hogy a cselekvés miként célirányos. Az érzelem tehát nem tesz föl kérdést, csupán késztet rá – és még kevésbé ád feleletet a kérdésre. Igy – a helyesség kérdésétől eltekintvén – számtalan felelet lehetséges és egy cselekvés etikai megitélése is számtalan, bár mindegyik etikai. A marxista azonban tudományosan, a proletárság felszabadításának tárgyi tudománya, a marxizmus szempontjából osztályoz, tehát megitélésének etikai formája és tartalma elvész. Eszerint az egyik cselekedet marxista, mert aktuálitása a tudományos szocializmus történelmi vonatkozásának a hordozója; a másik nem marxista. Ki nem velünk, az ellenünk. Marxista igazán nem veheti szivére, hogy a szervezet-robbantó anarchista milyen önfeláldozással küzd téves, de következetes módon a proletárság felszabadításáért! Hiszen a marxizmusra nem az jellemző, hogy kollektiv, hanem hogy kollektivista és nem is etikai, hanem tudományos és csak annyiban etikai, amennyiben a tudományosság az. Nem nevetséges-e elgondolni, hogy olyképpen itéljük meg a kapitalisták cselekedeteit, hogy azok akár a forradalmi, akár az ellenforradalmi mozgalom, akár valamely általánosság szempontjából erkölcsösek-e, vagy sem? Nem, a marxista nem itéli meg semmiféle etika szempontjából a kapitalisták cselekedeteit, hanem tudomásul veszi őket, mint tényeket, mert a tényeknek, a valóságnak a figyelembe vétele a tudományosság első föltétele.

Totis azt írja: „Nem a természettudományos világnézet, hanem a marxi az, amelyik valóban etikai. Az etikai világnézet a világot az etika szempontjából nézi.” Nos, a marxizmus a világot nem az etika szempontjából nézi, hanem éppen megfordítva, az erkölcsöknek, az erkölcsiség ethosz-ideáljának változásait a termelés anyagi világának, sőt a technikának a változásaitól teszi függővé. Totis azzal véli tételét igazolni, hogy „Az etikai világnézet a világot... nemcsak megmagyarázza, hanem a tanácstalan embernek egyszersmind az utat és a célt is megmutatja, amelyen a megismerés után haladni kell.” Ezzel szemben az áll, hogy az etikai világnézet valóban utat és módot mutat, a világot azonban nem magyarázza meg, míg a marxizmus éppen a „világot” magyarázza meg, amiből aztán a proletárság cselekvésének utja és módja determináltan adódik. De van itt egy másik hiba is, mégpedig a marxizmusnak a természettudományokkal való szembeállitása. A tudományos szocializmus természettudomány, hiszen a társadalom természet és nem elvont idea. Idézem Marx szavait: „Voltaképpen nem azoknak a társadalmi ellentéteknek magasabb vagy alacsonyabb fejlődési fokáról van szó, amelyek a tőkés termelés természeti törvényeiből fakadnak. Magukról e törvényekről van szó.” (A Tőke, Előszó az első német kiadáshoz.) Természeti törvényekkel természettudomány foglalkozik. (Nota bene, rengeteg marxista irat szól a dialektikus materializmusról, a történelmi materializmusról, a marxi gazdaságtanról, de a tudományos szocializmus alig kap helyet az irodalomban.)

Igy állván a kérdéssel szemben, kitünik, hogy Totis a természettudományokat azonositja a természettudományos világnézettel, holott logikailag semmi közük sincs egymáshoz. A természettudományok a dialektikus materializmus öntudatlan igazolásai, azaz logikai sorrend szerint a természettudományok a materialista dialektika érvényességén alapszanak, jóllehet a természet tudományos kutatása történetileg szükségszerűen megelőzte a materialista dialektikának, mint elvnek a tételekbe való foglalását. Ezzel szemben a természettudományos világnézet logikai alapjának tekinti a természettudományokat és azzal a hibával van megterhelve, hogy vallója tudományt tekint elv alapjául, pedig éppen elv a tudomány alapja. Elve így spekulativ, holott a helyes elv gyakorlati, hiszen nem egyéb, mint ráeszmélés arra a gyakorlatra, amelynek eredményeként létrejön a tudomány. Igy van az, hogy a tudományos szocializmus természettudomány, de a dialektikus materializmus kizárja a természettudományos világnézet helyességét, jóllehet az is materialista, amit Totis úgy mond, hogy nem etikai. Materializmus, de nem dialektikus, – spekuláció és nem a gyakorlatra való ráeszmélés.

A dialektikus materializmusnak megvan a maga ismeretkritikája és az nem vág össze a Totis által kifejtett fölfogással. Totis Nietzsche szavát idézi, amely szerint az új világnézet „hű maradt a földhöz” és hozzáfűzi, hogy: „Ebben a világképben a tapasztalás volt hivatva mindannak a megmagyarázására, amiknek megértéséhez előzőleg az emberi léleknek elképzelésekre és illuziókra volt szüksége.” Ez tévedés. A szóbanforgó világképben, sőt ennek is csak egyik fajtájában, amely jellegére nézve a természettudományok általános elmélete, az a követelés foglaltatik, hogy tudományos kutatás tárgya csak tapasztalati jelenség lehet. De a tapasztalás nem volt és nem lesz hivatva a dolgok megmagyarázására, hiszen a tapasztalás nem egyéb, mint érzéki tárgyaknak észrevevés alapján való megismerése, amelynek eredménye mindössze a tárgy jelenlétéről szóló tudat, vagyis az észrevevési képzet. A tapasztalati tudományokat sem azért hivják így, mintha tapasztalással magyaráznák tárgyukat, hanem azért, mert tárgyuk jelenléte tapasztalati, tapasztalható. A fizika tapasztalati tudomány és azt tanítja, hogy a föld forog a nap körül, jóllehet az ember, a fizikust is beleértve, azt tapasztalja, hogy a nap fölkel és lenyugszik. Totis más fogalmat alkotott magának a tapasztalásról, amit az is mutat, hogy nemcsak a tartalmát változtatja meg, hanem a terjedelmét is és szociális tapasztalásról beszél. Totisnak mielőtt operál vele, ezt a fogalmát alappal kellene ellátnia és publikálnia kellene, hogy tudjuk, mit értsünk rajta. Különösen, ha azt állitja, hogy Marx vezette be ezt az új, a szociális tapasztalást. Mert, hogy példát mondjak, kétségtelenül szociális uton (sajtó, stb.) veszek tudomást pl. arról, hogy az angol királynak szakálla van, ezt azonban én egyáltalában nem tapasztaltam és akik látták, azok is mind egyénileg tapasztalták. Ezek az egyének aztán úgy közlik velem a tapasztalásuk eredményét, hogy társadalmi technikai uton érzéki fizikai tárgyakat alkotnak (hang, nyomtatott papiros, stb.) és én ez érzéki fizikai tárgyak jelenlétét tapasztalom. Ebből láthatjuk, hogy szociális tapasztalás nincs, azonban az egyéni tapasztalás eredményének, azaz valamely érzéki (belső tapasztalás esetében pszichikai) tárgy jelenlétének tudata nem tételezi föl a tárgy tapasztalását mindazoknál, akik tudnak a létéről. Ily módon – az egyéni tapasztalást leszámitva – a termelési mód előfeltételének, a technikának a révén az egyének tudása társadalmi eredetű, azaz szociális – és ezért beszélünk egyáltalában ideológiáról. Persze a társadalmi termelés állandóan újabb és újabb érzéki tárgyakat állit elő, (mint pl. a hirt közlő nyomtatott papirost,) amelyeket aztán egyénileg tapasztalunk, de amelyeket az egyén sem tapasztalhatna, ha a társadalmi termelés elő nem állitaná, mert hiszen akkor nem létezne maga a tapasztalati tárgy. Ezek után furcsán hangzik Totis tétele, amely szerint „Marx rendszerében a tapasztalás módszer, amellyel új világrend alapjait veti meg.” A tapasztalás észrevevési aktus, nem módszer, aminthogy módszerrel sem lehet „új világrend alapjait megvetni”, – a módszer csak a módot mutatja, a hogyan és nem a mivel az új szocialista társadalmi rend fölépíthető. Az új „világrend” alapja is anyagi termelés, ez viszont nem módszer, bár módszeres.

„A világfölfogás a világegyetemről alkotott elképzelésünk, ahogyan a világegyetemet lelkünkben látni kivánjuk” – írja Totis. Ime Totis pszichológizmusa olyan formában, hogy alaptalansága nyilvánvaló. Eszerint minden világfölfogás keresztül-kasul szubjektiv és nélkülözi a tárgyi észrevételt. A marxi világfölfogás tételei tehát nem tárgyi igazságok, hanem szubjektiv, jámbor óhajok volnának. Természetes, hogy ezután Totis a következőképpen véli jellemezni a kollektivizmust: „Az általános emberi szolidaritás az érzelmi magja ennek az új világfelfogásnak, amelyben az összes emberekkel való közös sors adja meg a válaszokat az érzelem által felvetett kérdésekre”! Nem tudni, hogy melyik utópista kollektivizmusát azonosítja itt Totis a kollektivizmussal, hiszen a marxi fölfogás nem ösmer „általános emberi szolidaritást”, főkategóriája ezzel szemben éppen az osztályharcé, az osztályérzésé és osztályöntudaté.

Ismétlem, Totis egy nagyon nehezen áttekinthető etikai világszemlélet hive, amelyet ő maga marxizmusnak nevez, de amely mitől sem áll távolabb, mint a marxizmustól. Szükséges volt, hogy legalább ennyire hozzászóljak cikkéhez, nehogy a Korunk olvasói azt hihessék, hogy a magyarnyelvű marxisták vita nélkül elfogadták Totis dr. tételét, amely szerint a marxi világnézet az, amely „valóban” (V. ö. Der wahre Sozialismus) etikai, még pedig azért, mert „az etikai világnézet a világot az etika szempontjából nézi.”

(Budapest)

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Korunk, VII (1932), 5. (május) sz., 405–408.

Kiadva: JAÖM, III, # 26.

Aláírás: József Attila.

Az ifjúság nemi problémái

Dr. Totis Béla könyve a címlapján látható prostituált és hölgytornász képe után ítélve úgy kelendőségére, mint tartalmára nézve népszerű kíván lenni. A népszerűsítés első föltétele, hogy legyen az írónak népszerűsíteni valója. Második föltétel, hogy témájával csak addig a mértékig foglalkozzék, ameddig a tudományos közvéleménytől el nem tér. Ahogy a munkásmozgalomban üldözendő zavarokat okoznak a világmozgalom sűrített tapasztalataival, tudományos elméleteivel szembeszegülő, vagy tőle eltérő egyéni ötletecskék, ugyanúgy zavarokat kelt az emberek fejében a népszerűsítő irat, ha egyéni álláspontot akar érvényre juttatni minden tudományos felfogással szemben.

Dr. Totis marxistának és freudistának (pszichoanalitikusnak) vallja magát. Azonban könyve tanúsága szerint sem a marxizmust, sem a freudizmust nem ismeri. Fogalmai dadognak, üres állításokat oldalakon át erőszakol. A marxizmus az elnyomott proletáriátus fölszabadításának, a pszichoanalizis az elfojtásokkal teli lélek gyógyításának a tudománya. Totis irata azonban mindenre inkább alkalmas, mint társadalmi vagy lelki fölszabadításra. Állandóan felelősségről, erkölcsről, lelkiismeretről, a lélek szigorú bírájáról beszél, holott minden parapatiás, neurotikus, ideges ember a felelősségnek, az erkölcsnek, a lelkiismeretnek, a lélek szigorú bírájának a betege ma. Ez természetes is, hiszen a társadalmi lét határozza meg a tudatot, márpedig tőkés, azaz megoldhatatlan ellenmondásokkal teljes társadalomban élünk, tehát megoldhatatlan ellenmondásokkal, konfliktusokkal teljes az egyén erkölcse, lelkiismerete is. A felelősségérzés megoszlik a polgári társadalom által meghatározott ellenmondásos tudat s a hazug tartalmú tudatból kialakuló tudattalan meg a helyesen fölismert osztályérdek között: ellenmondó dolgok miatt érzi magát felelősnek az egyén s ha az ellenmondás oly erős, hogy megoldani nem tudja, megbetegszik parapatiában, „idegességben”. Forradalmárt nem is köt a polgári társadalom erkölcse, felelősségérzete, a nagyobbrészt amugyis polgári osztályérdeket szolgáló humanizmus. Ha megvan benne mégis, (hiszen a forradalmár is ebben a társadalomban nyerte létét és tudatát), akkor állandóan küzd maga ellen is, (ami parapatiás tünet is lehet.)

Totis abba a hitbe próbálja ringatni olvasóját, hogy a tőkés társadalomban az egyén legalább lelkileg mindentől föloldott, hogy a nemi élet kérdéseire egészséges választ csak maga az egyén adhat és hogy az egyén képes önmagát fölszabadítani saját magának gátlásai alól. Pedig marxizmus és pszichoanalízis egyként azon az állásponton van, hogy megoldás csak társadalmilag lehetséges, – pszichoanalitikai kezelést sem folytathat az egyén önmagán, az is csak társasan, társadalmilag, orvos segítségével lehetséges. E véleményt még fokozza Totis azzal a kongregációs ajánlatával, hogy az ifjúság „önfegyelmezéssel” tegye magát túl a nemi élet szakadékain. Azt kívánja, hogy „szülőknek és iskolának nyíltan és folytonosan hangoztatni kell a serdülők előtt, hogy a testi érettség még nem jelent teljes nemi érettséget”. Nem veszi észre, hogy éppen ezt a papos burzsoá gondolatot hangoztatja folyton kispolgári szülő és iskola, inkább ismételgeti fejezeteken keresztül azzal az idegességbe hajszoló alaptalan megfélemlítéssel, hogy a lelki nemi érettség csak jóval a testi érettség után jelentkezik. Mégpedig akkor, ha „a fiatalember a külvilágban már megtalálta azt, akit testi érettsége óta keresett”. Dehát kit keresett? A fiú lányt, a lány pedig fiút! Ha meghatározott személyről van szó, akkor még értelmetlenebb a lelki nemi érettség fogalma, hiszen az első ilyen keresett tárgy, személy az édes anya. Totis szerint a valóság szegényebb, a képzeletvilág gazdagabb, amiben nyilván minden parapatiás egyetért, hiszen parapatia tünete, ha a valóság elől az egyén a képzelete világába menekül. Viszont hogy miképpen találja meg a serdülő azt az egyedüli szerelmi tárgyat, amelyet keres, amelyet csakis fantáziája nyomán kereshet, a jóval szegényebb valóságban, tehát mikor válik nemileg lélekben is éretté, arra válasz nem adható. Azaz hogy a válasz minden esetben parapatia. Ezt persze Totis nem mondja, hanem én említem, nehogy Totis könyve még jobban parapatiához segítse az amúgy is meghajszolt, megfélemlített proletár ifjakat. Azt is ideírom, hogy egészséges embernél a képzelet a valóságos életet szolgálja, tehát nem a képzelet gazdagabb és nem a valóság szegényebb. De Totis nem is állíthat egyebet, mert az a véleménye, hogy a nemi ösztön durva. „Ha ma az élet egyenesen a nemi vágynak tisztán testi megnyilatkozásaira nevel, akkor a fiatalság kötelessége, hogy saját egyéni kultúrájával a testi vágy fölé azt az épületet emelje, ami a durva nemi ösztönt emberivé és személyessé alakítja” – írja. Minden szava hamis. A mai „élet” a nemi vágy testi megnyilatkozásainak az elfojtására nevel. És gondolattalan kispolgári beállítás, hogy az ifjúság saját egyéni kultúrájával fölszabadulásra tehet szert. Az ifjúi és egyéni kultúra az általános kulturális fölépítmény része, amelyet megváltoztatni csak a gazdasági alap megsemmisítésével és új gazdasági alap teremtésével lehet. Totisnak nincs olyan szava, amely a marxizmussal és a pszichoanalízissel ne ellenkeznék. Szerinte „a lelki érettség bíráját a legkevésbbé a mai társadalom erkölcsében keresheted, de sehol másutt sem keresheted, csak saját magadban”. Ezzel szemben úgy a tudományos szocializmus, mint a pszichoanalízis azt tanítja, hogy az egyén számára az erkölcsök a társadalommal együtt adottak, az egyén ezeket az erkölcsöket még gyermekkorában, amikor tudatával feldolgozni még nem tudja, a magáévá teszi. Innen az, hogy az egyén „idegessé” válik, saját magával meghasonlik, mert ami ellen társadalmi méretekben küzd, az megvan benne is, annak ő is részét alkotja. Az életösztön a társadalomban születő egyén számára nem lehet más, mint a társadalmi élet ösztöne, minthogy pedig a tőkés társadalom elháríthatatlan akadályokat emel az életösztöne kiélése elé, az egyén már a gyermekkorban olyan konfliktusba kerül saját magával, amely egyénileg megoldhatatlan. A társadalmi élet ösztöne kizáró ellentétévé válik a kapitalizmusban az életösztönnek, tehát – kizáró ellentétről van szó – nem alkothatnak egységet. Az ilyen alapon létrejött lelki konfliktus hasonlít a kapitalizmus lényegéből folyó gazdasági válsághoz. Az életösztön úgy kerül szembe a társadalmi élet ösztönével, ahogy a szükségletek kielégítésére szolgáló hasznos cikkek termelése ellenmondásba jut az értéktárgyak termelésével. A parapatia, az idegesség bacillusa az áru és a magántulajdon.

Elképesztő, hogy miket össze nem beszél Totis a prostitúcióról. Ebben a tekintetben a kispolgári felfogást még reakciósabbá teszi. Azt mondja, hogy „a prostitúciónak sikerült a testet és a lelket megmérgeznie”. A mai társadalomban jóval kisebb mértékben terjeszt a nyilvános prostitúció nemi betegségeket, mint a prostitúción kívüli nyomorúságos nemi élet. És nem a prostitúció mérgezi meg a lelket, hanem a magántulajdonnal megmérgezett lélek hozta létre egyáltalában a prostitúciót. Az a körülmény, hogy a férfiak nagy tömege külön él szerelmi életet lelkileg és testileg, az nem eredménye a prostitúciónak, hanem az oka. A férfit nemi vágyának kettéhasadására nem a prostitúció tanítja meg, hanem a magántulajdonon alapuló társadalom kényszeríti. A prostitúció csak külső tünet, keret, amely szükségszerűen adódott, hogy ellenmondásos társadalmak meghasonlott fiai is szert tehessenek némi gyér örömre. Miért járnak családapák is prostituáltakhoz? Mert a mai életellenes társadalomban kialakult lélekkel kérni sem merik a feleségüket olyasmire, amit a prostituálttól megkövetelhetnek. Totis azt írja, hogy a férfi, aki prostituálttal érintkezett, frigiddé teszi a feleségét, önmaga pedig részben vagy egészben nemileg tehetetlenné válhat. Ezzel szemben: előfordul – igen sűrűn – hogy a férjnek nemi zavarai vannak és emiatt a feleség nem jut el az orgazmushoz (nemi örömhöz). Ettől azonban frigiddé nem válik, ha egyéb ok miatt nem vált azzá, – más, nemileg egészséges férfinál mindjárt rálel az orgazmusra. A férfit sem teszi tehetetlenné a prostituálttal való koitusz, hiszen akkor minden férfi impotens volna, sőt – ha a múltat is figyelembe vesszük – kihalt volna az emberiség. Egészen más lapra tartozik az az eset, amikor a férfi prostituáltnál férfi marad, míg ú. n. tisztességes nőnél csődöt mond. Itt a férfi már eleve lelkibeteg és éppen azért menekül a prostituálthoz, mert számára az az egyetlen örömforrás.

„A mai ember kiszakadt az emberi közösségből” – jelenti ki Totis nem tudni milyen parlagi szocializmus alapján, megcsúfolva azt a tanítást, hogy a társadalom története osztályharcok története, hogy emberi közösségről beszélni addig, amíg osztályok vannak, a valóság elferdítése. Felszólítja a fiúkat-lányokat „a nagy próbatételre, hogy együttes munkára, együttes életre mennyire alkalmasak.” Mintha nem kapitalista társadalomban élnénk, mintha az együttes munka lelkileg is együttes lehetne, mintha közös érdek szülné az együttes munkát és nem a közös munkássors hozná létre az együttes érdeket, mintha nem a tőke tenné együttessé a tőkés üzemben és nem a tőke szüntetné meg az együttességet ugyanakkor a bérkülönbséggel, – mintha az együttes munka ma nemcsak negatíve volna lehetséges, tehát úgy, hogy férfi és női munkaerőt együttesen, egyként kizsákmányol a tőke! Persze az a proletárokra vonatkozik, a proletár ifjúságról azonban egy szava sincsen Totisnak.

Totis oda lyukad ki, hogy „csak akarni kell és a serdülő ifjú újra föl tudja építeni a test és lélek kívánságainak azt a boldog együttességét, amit szerelemnek nevezünk”. Csak akarni kell! Hát az miféle tudományosság? És mire magyarázzuk azt a kívánságot, hogy „a férfi jusson el a női lélek egységéig”. Mit jelentsen az, „az igazi erkölcs a lelkiismeretben van”? Hová tegyük, hogy a „lelki érettségért folyó nagy csatát az egyénnek önmagával kell megvívnia”? Éppen az a lelkibeteg, aki nem valóságos ellenféllel, hanem önmagával vív! Mi az, hogy „az ember egyéni felelőssége fogja kialakítani a társadalmi felelősséget, ahol nem kívülről kényszerítik rá a lelkiismeretét az emberekre, hanem az emberek lelkiismerete kényszerül rá a társadalomra”? Mi az, hogy „a nő szerelmi életében olyan maradt, mint a milyen a legrégibb időkben volt, egyszerűbb, eredetibb, természetesebb” – talán azért, mert a nőt testileg és lelkileg és nemileg jobban zsákmányolták ki, jobban nyomták el, – mígnem végül szinte árucikk lett belőle? Ez ugyan nem áll így az uralkodó osztály nőire, de vajon ők nemileg olyan természetesek és egyszerűek? Mi az, hogy „a testi vágy még egyedül uralkodó, de az emberi szellem már megteszi az első lépéseket, hogy az élet anyagiasságát és durvaságát a szellem felsőbbségével költse át”? Aki ilyet ír, az mért nem megy el gnosztikus apostolnak és mért adja ki magát szocialista orvosnak? Mi az, hogy „a renaissancetól napjainkig a test és lélek vágyainak összeépítése uralkodott”, noha „kétszáz éve ketté hasadt ez az egység”? Mi az, hogy – szemben a férfivel, „a nő sohasem tudta a férfit csak eszköznek tekinteni”? Hiszen éppen a nő kényszerült arra, hogy eszköznek tekintse a férfit, mert csak a férfi közvetítésével érhetett el valamit társadalmilag! Vagy nemiség és társadalmiság a nemi életben elválasztható? Totis maga beszél szellemi együttesről! És mi az, hogy „a női nem ideálja”? Mi az, hogy „a férfi a nőhöz fölemelkedjék”? Igyekezzék gazdagon férjhez menni? Mi az, hogy egy szocialista és pszichoanalitikus orvos húszéves fiára Schopenhauer tesz mély hatást? Totis idejében talán, de ma? Miféle probléma az, hogy lesz-e szerelem a jövőben vagy sem? Mi az, hogy „az ember fölszabadulásáért folyó nagy harcban túlságosan fölszabadította magát”? A proletáriátus tömegei vagy a parapatiások hadai szabadították föl magukat túlságosan? Hol az a szocialista és hol az a pszichoanalitikus, aki ilyet állít? Mi az, hogy „a vágy száműzése betegségbe kergeti az embert” a könyv egyik oldala szerint, más oldala szerint azonban a húszéves fiatalember legyen önmegtartóztató, hagyjon föl az onániával, kerülje a prostitúciót, tartózkodjék a nemi érintkezéstől mindaddig, mígnem egyszer majd „lelkileg is megérik”? Mi az, hogy „régebbi időkben sokkal többen vállalták a közösséget, a kor szellemét, mint ma”? Szóval az ember kénye-kedvétől függ, hogy vállalja-e a kor szellemét, vagy sem! De ha nem vállalják, akkor hol van a kor szelleme: a spiritiszták szeánszain? más, külön a szellemek részére alkalmas csillagzaton? Hiszen éppen azért „ideges” az emberek többsége, mert a kor szelleme az emberek fejében van! Az ellenmondásos kor ellenmondásos szelleme! Éppen a tőkés társadalom kiegyenlíthetetlen ellenmondásai szerepelnek végső fokon az egyének lelkében mint tudattalanba fojtott és egyénileg megoldhatatlan konfliktusok! Mi az, hogy „a szerelmi partnerek idegességében kell keresnünk az egyéniségekre szétbomlott és együttélésre alkalmatlan társadalom nyavalyáinak csíráját is”? Hát a társadalom nyavalyáinak csírája nem a magántulajdon és nem az áru, hanem a szerelmi partnerek idegessége? Mi az, hogy „a nemi vágy nem lesz olyan fontos”? Mi az, hogy „az ifjúság hol 'marxisztikusan', hol 'freudisztikusan' akar szeretni – csak éppen a maga módján nem próbálja meg”? A proletárifjúság marxisztikusan azt az új társadalmi rendet akarja megteremteni, ahol a maga módján szerethet, mert hiszen ma éppen a maga módján nem szerethet! Mi az, hogy „a szerelem szabadsága azonban nem jelent szabad szeretkezést”? Hát mit jelent, szabad csevegést? Mi az, hogy „a mai házasság közügy, a szabad szerelem magánügy”? Burzsoá fölfogás! Proletárok szabad szerelmét a mai köz üldözi, tehát közügy. És mi az, hogy az ember monogám és honnan a monogámia tisztára polgári problémája? Vannak és voltak poligám társadalmi rendszerek, – hiszen a gazdasági alappal megváltozik a fölépítmény! Mi az, hogy „a hivatalos házasságot védi, sőt szentté avatta az egész társadalmi berendezkedés, a szerelem szabadságát pedig üldözi, megveti és lenézi”? Ez nem így van! Tőkés társadalomban élünk: a társadalmi berendezkedés lehetetlenné teszi szegények között a hivatalos házasságot, tehát üldözi és a társadalom maga lenézi, megveti, butának tartja azt a csinos proletár lányt, aki proletárhoz megy feleségül, míg fölmagasztalja, ha gazdag szeretője van! Tisztviselőknek, tisztviselőnőknek fölmondanak a bankok, ha megházasodnak, – ez nem üldözése a hivatalos házasságnak? Az igazság az, hogy a tőke nem tesz különbséget, hanem egyként üldözi a házasságot és a szerelmi viszonyt, ha érdekeit sérti. Sőt, egy burzsoá sem veszi rossznéven, ha fia vagy férfi hozzátartozója a dolgozók osztályából csinos szeretőt szerez magának, de felhördül, ha hivatalos házasságra akar vele lépni. Még a „művésznőt” sem nemi vágya miatt, hanem érdekből tartja ki bankárja, mert a sokat költő művésznő – reprezentál! Mi az, hogy „a fiatalság joga a nevelés”? noha „nevelés másképpen, mint példaadással, el sem képzelhető”? Mi az, hogy „ha a társadalom nem tudja a fiatalságot nemi életében a maga képére alakítani, úgy ennek oka a társadalom rossz példaadásában rejlik”? Éppen onnan erednek a nemi s a lelki élet összes zavarai, hogy az ellenmondásos társadalom az ifjúságot a maga ellenmondásos képére alakítja! Mi az, hogy „az igazi szerelem mindent megért és megbocsát”? Mi az, hogy „a nő örömre született és ha a ma nemi elnyomása hideggé tette...”? A 109. oldalig szüntelenül azt olvastuk, szenvedtük, hogy a nő természetes, egészséges, eredeti, ideális, egységes lelkű, hogy a férfinek el kell jutnia a női lélek egységéig! Mi az, hogy „a nők álszemérme”? Nem álszemérem az, hanem komoly lelki baj! Mi az, hogy koitusz kondommátusz esetében a nő nem jut orgazmushoz? Ha nem jut hozzá, annak oka nem az óvszer, hanem lappangó szorongás. Persze helyesebb, ha a nő él óvszerrel és nem a férfi. Mi az, hogy „a nő érzéketlenségének okát nemcsak a hibás nemi érintkezésben kell keresni”? Ott nem is kereshető. Érzéketlenség és orgazmus elmaradása két különböző dolog. Érzéketlen nő egyáltalában nem juthat orgazmushoz rendes koitusz esetében sem, míg ha hibás érintkezés miatt elmarad az orgazmusa, akkor nem válik érzéketlenné, hiszen rendes koitusznál orgazmussal dicsekedhetik. Mi az, hogy a férfi legyen testi szerelmében is önzetlen? Az, amit itt Totis kívánni vél, lényegében hozzátartozik az egészséges férfi önzéséhez, t. i. az, hogy ne csak ő, hanem partnere is eljusson az orgazmushoz, ha nem így volna, nem becsülné le a frigid nőt. Mi az, hogy a homoszexualizmus nem betegség? Hát mi? És miféle érv az, hogy ha a homoszexualizmus olyan borzasztó betegség, akkor nem viselne háborút a kapitalizmus? A tömegmészárlás igazán „olyan borzasztó” és mégsem tartja vissza a háborútól a kapitalizmust, amely éppen Totis szeme előtt fegyverkezik a Szovjetunió ellen. Az sem érv, hogy azért nem betegség a homoszexualizmus, „mert a társadalomnak bizonyos berendezkedései azok, amelyek embereket homoszexuálisokká tesznek.” Ilyen alapon alig van, sőt nincs is emberi betegség, mert túlnyomó részben a társadalom berendezkedései azok, amelyek a legtöbb betegségbe döntik vagy a betegség számára fogékonnyá teszik a dolgozókat.

Máris túlsokat beszéltem Totis dr. könyvéről, dehát nem a Szent Imre Egyesület, hanem a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Orvostagjainak a Szervezete adta ki. Röviden azt írhattam volna, hogy lélektani gólyamese, kongregációs ifjak olvasmánya, e műalkotás minden sora fölött a burzsoázia rontása lebeg.

A közlés alapja:

Lappangó kézirat. Agárdi Ferenc tulajdonában volt. Katalógus, 1143.

Kiadva: JAÖM, III, # 28. Kiadásunk alapszövege.

Egyéniség és valóság

1. A társadalom

A termelési eszköz végső fokon nem más, mint a társadalom természeti léte s a természeti anyag között fennálló viszony anyagi objektivációja. A természeti anyag persze annyiban esik számításba, amennyiben az emberre hatást kiváltva hat, tehát amennyiben emberi alakitásnak tárgya s így emberi tárgy. Ezért, mondhatjuk, a termelési eszköz anyagi objektivációja annak a viszonynak, amely a társadalom mint természeti anyag s a társadalom mint a természeti anyag alakítója között fennáll. A társadalom, amikor alakitja, társadalmosítja a természeti anyagot, tehát a társadalom a termelési eszköz révén alanya a természeti anyag társadalmositásának s minthogy maga is természeti anyag, egyben tárgya is. A társadalom tehát a természeti anyag társadalmositása és társadalmosodása, vagyis ha társadalmat mondunk, a természeti anyag társadalmosítására, illetve társadalmosodására kell gondolnunk.

Mármost, ha a társadalom a termelési eszköz révén alanya és tárgya a természeti anyag társadalmositásának, akkor a társadalomnak mint társadalmositási illetve társadalmosodási folyamatnak a képletét a következőkben állithatjuk:

társadalom–termelési eszköz–társadalom

termelési eszköz–társadalom–termelési eszköz.

Vagy, – tekintve, hogy a társadalom alakitja a természeti anyagot termelési eszközzé, azaz a társadalom termeli a termelési eszközt s igy a társadalom az alany, a termelési eszköz a tárgy –

alany–tárgy–alany

tárgy–alany–tárgy.

Másfelől azonban nem feledhetjük el, hogy amennyiben a társadalom természeti anyag, amelyet a termelési eszköz tesz társadalommá, annyiban a termelési eszköz az alany és a társadalom a tárgy. Ennek megfelelően az alany-tárgy viszony igy változik:

tárgy–alany–tárgy

alany–tárgy–alany.

E három képletpár összevetéséből kitünik az anyagi társadalomnak, amely a természeti anyag társadalmositása és társadalmosodása, a termelési eszközzel való azonossága. Ez az azonosság természetes, hiszen az emberi test éppugy materiálisan létezik és éppugy termelési eszköz, mint a föld, a viz, a hal vagy a rotációspapir s éppugy a társadalom teszi minden vonatkozásában termelési eszközzé, mint a többi természeti anyagot. A háló mint termelési eszköz termelési eszközzé teszi a halat, vagyis mint természeti anyagot társadalmositja, de az embert is ujabb vonatkozásban társadalmositja mint természeti anyagot, mert termelési eszközzé teszi ujabb vonatkozásban. Termelési eszköz és társadalmositott természeti anyag egyet jelent és hát a társadalom mi volna egyéb, mint társadalmositott természeti anyag? Ebben az általánosban a különös, vagyis a termelési eszköz mint természeti anyag s a termelési eszköz mint emberi (szintén természeti) anyag között a különbség, az, hogy emez azt, amaz ezt társadalmositja, teszi termelési eszközzé. Igy van, hogy az emberek nem puszta abstrakciók, amelyek nem állanak viszonyban egymással, hanem valóságos emberek, akik a társadalmositott természeti anyag, vagyis termelési eszköz révén vannak egymással valóságos társadalmi vonatkozásban, szintén mint társadalmositott természeti anyagok, azaz termelési eszközök. Az anyagi létű emberek között a viszony is csak anyagi létű lehet s ez a viszony maga az anyagi létű termelési eszköz. S ha ezt a viszonyt, amely az anyagi létű társadalomnak önmagához való anyagi viszonya, tehát végül is anyagi létnek önmagával való nem ideális, hanem anyagi azonossága, nem tagadjuk meg azáltal, hogy csak olyan „fennállónak” tekintjük, amelynek nincs meg az anyagi léte, amivel különben az objektiv idealizmus hibájába esnénk, akkor e kifejezésnek, hogy a termelési eszköz ama viszony anyagi objektivációja, amely a társadalom mint természeti anyag s a társadalom mint a természeti anyag alakitója illetve társadalmositója között fennáll, a tartalmi dialektikájára is ügyelnünk kell, mert a termelési eszköz nem objektivációja e viszonynak, hanem maga a viszony az anyagi valóságában. Ezzel szemben a viszony fogalma az emberi szubjektum objektivációja s ilyeténképpen csak dialektikus gondolkodásunk technikai mozzanata, amennyiben gondolkodásunk abstrakciók vonatkozásaival fejezi ki a konkrét megismerését. Erről az oldalról megint azt látjuk, hogy anyagi létű társadalom és termelési eszköz azonosak, mert az anyagi társadalomnak önmagához való viszonya egyfelől a termelési eszköz, másfelől pedig maga az anyagi társadalom. Ténylegesen a társadalom nem csupán anyagi viszonyban álló emberek mozgó összessége, hanem egyben emberi viszonyok mozgó anyaga is.

2. Az egyén

A társadalom éppugy nem dividuum, mint az egyén, mégis nagy közkedveltségnek örvend az a felfogás, amely alapja az individualizmusnak s amely szerint az egyén a társadalommal szemben valami fix alany. Némely marxisták azt vetik ellene, hogy ez csak „látszat”, mert az egyének társadalmilag vannak föltételezve. Ez az ellenvetés azonban nem zárja ki azt, hogy az egyének társadalmilag föltételezett fix alanyok ne legyenek. Vannak, akik odáig mennek, hogy az egyéneket, illetve egyéniségeket egyszerüen társadalmi termékeknek fogják föl, amivel meg abba a hibába esnek, hogy befejezett társadalmi ténynek látnak olyan társadalmi folyamatot, amelynek csupán a végbemenetelével szólhatnánk befejezett tényről, vagyis akkor, amikor az egyén már meghalt, illetve megsemmisült; ám akkor is csak módjával. Az egyén, illetve egyéniség a valóságnak megfelelően csakis ugy szemlélhető, mint társadalmi folyamat. Nemcsak termék, hanem termelés is, illetve minden mozzanata olyan termék, amelynek az a rendeltetése, hogy a termelésnek tárgya és alanya legyen s ezuton más termékké váltan legyen a termelésnek tárgya és alanya. Egyszóval olyan termék, amelynek termék mivolta éppen a termék mivolt elvesztésében valósul meg azáltal, hogy a termelésnek alanyává és tárgyává válik, aminthogy a használati érték az elhasználásban valósul meg, a csereérték pedig a cserében. Az egyén, illetve egyéniség tehát semmi módon nem fix vagy önálló alany, hanem társadalmi folyamat, a termelésnek tárgya és alanya, társadalmi alany és társadalmi tárgy. Ennek megfelelően az egyénről, illetve egyéniségről kettős képletet kapunk. Az egyiket ugy, hogy figyelembe vesszük, hogy az egyén, illetve egyéniség már keletkezésében tárgya más emberek tevékenységének, akik e vonatkozásban mint társadalmi alanyok, illetve társadalmi alany szerepelnek s akiknek hatásától társadalmositottan válik a társadalmi alanyok, illetve alany további tárgyává. Eszerint az egyén, illetve egyéniség mint társadalmi folyamat képlete:

társadalmi tárgy–társadalmi alany–társadalmi tárgy.

E folyamat természetesen nem mehet végbe az ellenkezője nélkül, anélkül, hogy az egyén, illetve egyéniség már keletkezésében ne hasson mint alany a többi emberekre, akik ezuttal mint társadalmi tárgyak, illetve tárgy szerepelnek. Igy saját magának a társadalmi tárgyakra tett hatásával társadalmosodottan válik alanyává további társadalmi hatásának. Erről az oldalról nézve az egyénnek, illetve egyéniségnek mint társadalmi folyamatnak a képlete:

társadalmi alany–társadalmi tárgy–társadalmi alany.

Ha e két képletet, amely egyazon folyamatnak két oldalról való külön-külön megközelitése, összevetjük, azaz a konkrét valóságnak megfelelően egynek vesszük, látjuk, hogy az egyén, illetve egyéniség oly társadalmi folyamat, amelynek minden mozzanata társadalmi alany és társadalmi tárgy s hogy a mozzanat alanyi mivoltja is tárgyi és tárgyi mivoltja is alanyi. Azaz, amint a társadalom természeti anyagi alany és természeti anyagi tárgy és folyamat, ugy az egyének, illetve egyéniségek nem „egyéni”, hanem társadalmi folyamatok, nem „egyéni”, hanem társadalmi alanyok és nem „egyéni”, hanem társadalmi tárgyak. Igy az egyének, illetve egyéniségek közvetlenül csak a társadalommal érintkeznek, közvetlen érintkezésben sem egymással, sem a természeti anyaggal, a természettel nem állanak, hacsak nem valamilyen fejetetején álló abstrakt elgondolás számára. Mert hogyan érintkezhetnének az egyének, illetve egyéniségek egymással közvetlenül? Hiszen a társadalom és termelési eszköz azonosságát tekintve az egyéniségeknek mint társadalmi tárgyakkal azonos társadalmi alanyoknak az érintkezése pusztán technikai, azaz társadalmi. Valóban az egyik ember a másikkal csupán anyagi társadalmi technika, illetve anyagi technikai társadalom utján érintkezhetik. Igy teszem a beszéd, amely fizikai zörejek társadalmi rendszere, éppugy anyagi technika és nem jobban emberi, illetve társadalmi technika, mint a vasut vagy a buzatermelés. Illusztrációként tételezhetjük, hogy amiként állatfajták egyedei a materialista módon még nem eléggé megmagyarázott faj által kifejtett ösztönös alakulással létezhetnek és csak igy – fajilag – állhatják meg helyüket a létért való küzdelemben, ugy az emberi egyének, illetve egyéniségek csakis a társadalmi technikától, illetve technikai társadalomtól alakitottan létezhetnek és csak igy – társadalmilag-technikailag – állhatják meg helyüket a létért való küzdelemben. Az állati egyedek továbbplántálója az állati anyagnak a természeti anyagra és igy önmagára való reakciója mint ösztönös faj, illetve faji ösztön; az emberi egyének, illetve egyéniségek ujratermelője pedig az emberi anyagnak a természeti anyagra s igy önmagára való reakciója mint technikai társadalom, illetve társadalmi technika.

3. A társadalmi forradalom

Amint az egyént, illetve egyéniséget fix alanynak, ugy a tőkét a termelési eszközzel azonositva fix tárgynak szokás kapitalista oldalról beállitani. A marxisták azonban tudják, hogy magában sem a gép, sem a föld, sem a pénz nem tőke, mert a tőke társadalmi, osztályviszonyokon alapuló és osztályviszonyokat alkotó folyamat, amelynek föltétele a bérmunka, a munkaerő-áru s amelynek képlete:

pénz–áru–pénz.

A tőke e dologi képletével, amely személyi képlet is, összevetve a társadalomnak a termelési eszközzel való azonosságáról szóló tételünket, a tőke dologi képletét kifejezhetjük a tőkés termelés e személyi képletével, amely dologi képlet is:

tőkés–bérmunkás–tőkés.

Vagyis a tőkés a bérmunkás révén tőkés. A bérmunkás termel, ő az alany, ő termeli a bérmunkást is, a tőkést is. Eszerint a bérmunkás termelési alany és termelési tárgy, mig a tőkés termelési tárgy. Másrészt azonban a tőkésé a termelési tárgy, hiszen éppen ezért tőkés. Igy a tőkés a termelési tárgyak társadalmi alanya s a bérmunkás mint termelési alany társadalmi tárgy. A bérmunkás nem azonos a tőkéssel, tehát a társadalmi alany s a társadalmi tárgy mint ellentétek nem azonosak, bár folyamati egységet alkotnak. Az azonosságnak ez a megszűnése – minthogy puszta társadalmi alany, illetve puszta társadalmi tárgy nem lehetséges – együtt jár a társadalmi alanynak uj társadalmi viszonyban való tárgyiasodásával s a társadalmi tárgynak uj viszonyban való alannyá válásával. Igy a tőkések mint egyedüli társadalmi alanyok egymás számára válnak társadalmi tárgyakká s igy valójában külön társadalmat alkotnának, ha nem éppen a valóságos társadalom egyedüli alanyaivá válván állana elő az a folyamat, hogy az egész társadalommal szemben való alanyi mivoltukat megőrizve váljanak egymás számára társadalmi tárgyakká. Ezért nem társadalmat, hanem társadalmon belüli társadalmi osztályt alkotnak. A tőkés tehát társadalmi alany és osztálytárgy. Igy alkotnak osztályt a dolgozók is, azzal a különbséggel, hogy ők az egész társadalomhoz való tárgyi mivoltukat megtartva válnak osztályalanyokká. Ebből a szempontból a tőkések mint társadalmi alanyok fejtik ki a társadalom társadalmositó tevékenységét a bérmunkásokon, mint visszaható társadalmi tárgyakon. Vagyis elmondhatjuk, hogy a kapitalizmus a nem kapitalisták szocializálása a kapitalisták által, ami kikerülhetetlenné teszi a kapitalistáknak a szocializált nem kapitalisták által való szocializálását.[1446] Más szóval – a társadalmi alanyoktól társadalmositott tárgyak számára társadalmositandó tárgyakká válnak a társadalmi alanyok. És az a mozzanat, hogy a tőkések mint társadalmi alanyok fejtik ki a társadalom társadalmositó tevékenységét a bérmunkásokon, mint visszaható társadalmi tárgyakon, egyben kifejezése annak a közvetlenül politikaian fogalmazott felismerésnek, hogy az osztályharcot az uralkodó tőkésosztály vezeti s a társadalmositásnak alávetett dolgozók társadalmositó osztályharca eredetileg védekező visszahatás. Ha pedig tekintetbe vesszük, hogy a tőkés mint társadalmi alany és termelési tárgy révén társadalmi tárgy a bérmunkás, nyilvánvalóvá válik, hogy a tőkések termelés formájában viszik társadalmositó osztályharcukat; mig, tekintve hogy a bérmunkás mint termelési alany és társadalmi tárgy révén társadalmi alany a tőkés, a bérmunkások társadalmositó osztályharca egy a termelés megszüntetésével, hiszen társadalmi alannyá csak ugy válhatnak, ha kivonják magukat a tőkések mint társadalmi alanyok számára való társadalmi tárgyi mivoltukból. A termelés megszüntetése a sztrájk, a polgárháboru s minthogy konkrét termelésről van szó, a termelés megszüntetése egy másik konkrét (t. i. szocialista) termelésnek az alapvetése is. A társadalmi forradalomnak dologi kifejezésével, amely szerint a társadalmi forradalom azzal áll be, hogy a termelő erők szembekerülnek a termelési viszonyokkal, azonos tartalmu a társadalmi forradalom személyi kifejezése, amely szerint a társadalmi forradalom akkor áll be, amikor a társadalmi alanyok szembekerülnek a társadalmi tárgyakkal. Minthogy pedig a társadalom társadalmositás, illetve társadalmosodás, e folyamat szükségszerü formája, hogy a társadalmi tárgyak mint társadalmositott alanyok számára társadalmositandó tárgyak a társadalmi alanyok. És a társadalmi forradalom ott tör ki leghamarább, ahol a tőkés társadalmositási folyamatban leginkább megbomlott a társadalmi tárgy és társadalmi alany azonossága, ahol tehát a társadalmi tárgyak a leginkább társadalmositott alanyok, akiknek számára a társadalmi alanyok a leginkább társadalmositandó tárgyak, mint a gyarmati és félgyarmati országokban.

4. A neurózis

Mondottuk, hogy az egyén, illetve egyéniség társadalmi folyamat, mint a társadalmi alanynak és tárgynak az azonossága. Ha ez igy van, akkor a társadalmi alanynak a társadalmi tárggyal való szembekerülése szükségszerüen megnyilvánul az egyénben, illetve egyéniségben is. És valóban, a kor, amelyben a társadalmi alany a társadalmi tárggyal egyre élesebben szembekerül, (mig végül a kapitalista társadalmositás szocialista társadalmositásba csap át,) egyéni, illetve, egyéniségi viszonylatban a neurózisok kora. A neurózis megnyilvánulása zavar a koituszban, a koitusz pedig, amint a pszichoanalizis igen helyesen tételezi, szociális aktus, társadalmi tevékenység. A neurótikus egyén vagy orgazmus nélkül koitál s igy e társadalmi folyamatban pusztán a társadalmi tárgy technikai szerepét tölti be, vagy csupán libidója van, anélkül hogy a koituszban technikailag a társadalmi tárgy szerepét játszhatná s igy puszta társadalmi alany. És éppen mint puszta társadalmi alany válik az orvosi kezelés társadalmositandó tárgyává.

A neurótikus magatartása igazolja gondolatmenetünket. A neurótikust társadalmositása tette neurótikussá, vagyis egyfelől puszta társadalmi tárggyá, másfelől puszta társadalmi alannyá. Igy számára mint társadalmi alany számára társadalmositandó tárggyá válik az egész társadalom. A neurótikus minden törekvése erre irányul: egyénileg társadalmositani az egyénitett társadalmi tárgyat. Persze ez nem sikerülhet a valóságban, hiszen az egyén maga is társadalmi folyamat.

A társadalmi forradalom korszakában a puszta társadalmi tárgyak, illetve alanyok vagy forradalmárok, vagy neurótikusok. Neurózis és forradalmárság igen sürűn össze is szövődik. A különbség mégis az, hogy a forradalmár tevékenysége tudatos, az ő társadalmositandó tárgyai technikai anyagi valóság, erkölcsi vonatkozás nélkül; a neurótikus tevékenysége pedig tudattalan és tárgya nem az anyagi valóság, hanem az anyagi valóságtól megfosztott, bár tőle produkált erkölcsi vonatkozás. A neurótikus gyógyitása éppen nem egyéb, mint társadalmi alanyi és tárgyi azonosságát megbontó élettörténetének mint társadalmi valóságnak a tudatbahozatala. A neurózis és forradalmárság összefonódásait tekintve figyelemre méltó körülmény, hogy a forradalmi harcot aktivan vívó tömeg egyéneiben a harc gyakorlati-technikai kivitele megsemmisiti egyszerre egy társadalmi lelkivilág erkölcsi vonatkozásait is, ha a harc győzelemmel végződik. De azt sem szabad számonkivül hagyni, hogy a valóságos forradalmár meg a neurótikus között lényegében annál nagyobb a konkrét különbség, mennél több az általános megegyező vonás. Illusztrálja ezt Freud Totem és tabu c. tanulmánya, amely alcime szerint „a vadnépek és a neurótikusok lelki életének némely megegyezéséről” szól, hiszen e megegyezések kimutatásának csak ugy van értelme, ha a vadnépek nem neurótikusok, aminthogy nem is azok, mert zavartalanul koitálnak. És azért nem neurótikusok, mert lelki életük társadalmi-történelmi intézményüknek megfelelő ismereteik tudatával folyik, aminthogy forradalmisága miatt nem neurótikus a forradalmár sem, hiszen a társadalmi forradalom történelmi intézménye a természeti anyag társadalmositásának.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Valóság, I (1932), 1. (június) sz., 1–6.

Kiadva: JAÖM, III, # 27.

Aláírás: József Attila.

[A müvészet kérdése és a proletárság...]

A müvészet kérdése és a proletárság.

A hanyatló kapitalizmus polgársága minden erejét osztályuralma biztositására kénytelen forditani. Igy adódik az a helyzet, hogy a proletárság, amelynek akarva-akaratlan vállalnia kell az általános emberi fölszabaditás történelmi föladatát és kegyetlen dicsőségét, maga előtt találja mindazokat az általános emberinek nevezett problémákat, amelyek látszólag nem is kapcsolódnak közvetlenül a munkásosztály mindennapi harcaiba. Látszólag, mondom, mert a munkásmozgalomnak és az ellenforradalmi mozgalmaknak a gyakorlata azt mutatja, hogy az emberi együttélésből származó szellemi formák megértő vizsgálatára a polgárságnak sem ideje, sem módja nincsen már. A munkásság azonban maga is szivesen foglalkozik e szellemi formák kérdéseivel. Ilyen probléma a müvészeté, a szépirodalomé is. Szellemi formák általában csakis problémák által lehetségesek. A müvészet, az irodalom azé az osztályé, amely vállalja a müvészet, az irodalom problémáját. Nincs olyan ellenforradalom, amely a müvészet kérdéséhez ne hatalmi eszközökkel közeledne, amely emberi problémát látna benne, amely elfogadná a müvészetet. Ez természetes. Minden ellenforradalom elvi célja, amely gyakorlati céljával egybeesik, a politikai és társadalmi hatalom. Azonban a forradalmak elvi célja mindig az emberi fölszabadulás és ennek az elvi célnak csupán gyakorlati föltétele a hatalom megszerzése és a megszerzett hatalom latbavetése az elvi, illetve történelmi cél elérésére. A következőkben megkisérlem, hogy szocialistához illően állást foglaljak általában a müvészet, különösen pedig az irodalom kérdésében mind az emberi fölszabadulás, mind a munkásosztály mindennapi érdeke szempontjából.

Politika és müvészet.

Az utóbbi idők vitáiban különös hangsullyal jelentkezett az a kérdés, hogy milyen viszonyban állnak egymással politika és müvészet. A kérdést általánosságban próbálták megoldani, mégpedig elsősorban a politika és müvészet fogalmának a tisztázásával. Megnyugtató megoldást nem kaptunk. Magát a kérdést sem kaptuk a maga tisztaságában. Nyilvánvaló, hogy a politika befolyásolja a müvészetet. Ez nem kérdéses. Kérdéses az, hogy magának a müvészetnek, a szépirodalomnak van-e politikai hatása. A problémával foglalkozó szocialista gondolkodók azonban ezt sem tekintették kérdésesnek. Mi marad hát a problémából, ha sem az egyik, sem a másik oldala nem problematikus? Az a látszatprobléma, hogy a szocialisták követeljenek-e szocialista propagandát a költőktől költői müveikben. Ez a látszólagos probléma önmagától elesik, ha feleletet adunk arra a mellőzött tulajdonképpeni kérdésre, hogy müalkotásnak lehet-e politikai hatása. Előbb azonban magával a müvészi tevékenységgel kell foglalkoznunk.

A müvészet is termelés.

A müvészi termék éppugy áru, mint az ipari, vagy a mezőgazdasági termékek. Mint termék, társadalmi szükséglet kielégitésére szolgál. A müvész önállóan termel. Igy régebben közelállott az önálló kézmüves, a mesterember tipusához. A középkor müvészei tartották is a szellemi rokonságot a mesteremberekkel. A kapitalizmusban, ahogy a tömeggyártás egyre fejlettebben elégitette és váltotta ki a szükségleteket, a kézmüvesség hanyatlásnak indult, a müvészet azonban – többé-kevésbé változott formában – megtartotta továbbra is társadalmi jelentőségét. A mesteremberekben megvannak az individualizmus csirái, a mesterember mégis látható közösséghez tartozónak érzi magát. A mesteremberekkel rokonságot tartó müvészek individualizmusa is nagyon mérsékelt még. Ars longa, vita brevis – hosszu a müvészet, rövid az élet. Ez a mondás a mesterségre, az alkotásra helyez sulyt, kifejezetten az egyéniséggel szemben. A müvek „egyéni” jellege nem is alkotóik individualizmusából, hanem szubjektivizmusából fakadt. Az individualizmus és a szubjektivizmus fogalmát saját előnyükre mindig összecserélik az individualisták. Az individualizmus ideális célnak látja azt, ami a szubjektivizmus szerint reális ok gyanánt müködik bennünk. A kapitalizmusban egy uj embertipussal tart rokonságot a müvész, a hivatásos feltalálók tipusával. A Szent Eulália nevü hashajtó összetétele szerint hat egyes emberekre, – ugyanigy a mü. A Szent Eulália hashajtónak csak egyes adagjait fogyasztják el az egyes emberek, magát a találmányt azonban a közösség használja el, mignem uj összetételü, jobban ható hashajtóval lép fel egy uj feltaláló. A müvet is a közösség használja el, nem az egyes emberek. A müalkotás tehát társadalmi termelő tevékenység, szabályozója a társadalmi szükséglet.

Miért van müvészet?

A következőkben erre a kérdésre fogunk felelni. A müvészetnek célja nincsen. A müvészet nem alany, hanem állitmány, nem tudatos lény, hanem tudatos lények tevékenysége. A müvészkedő tudatos lények sem tudnak felelni arra a kérdésre, hogy mi céljuk van azzal, hogy verseket irnak, képeket festenek. Többnyire belső kényszerre hivatkoznak az őszintébbek. Sokan azt felelik, az a céljuk, hogy kifejezzék magukat. Ezzel azonban nem lettünk okosabbak, mert tovább is fennáll a kérdés abban a módosult formájában, hogy mi céljuk van azzal, hogy kifejezik – ilyen különös formában – magukat. Megint visszajutottunk a belső kényszerhez. Valami ösztökéli a müvészeket, hogy kifejezzék magukat, mégpedig éppen ugy, amilyen az érzékelhető kifejezés. Eljutottunk tehát a kényszer módjára ható ösztönhöz. Van-e hát müvészi ösztön? Kell-e, hogy legyen? Nem szükséges. Már azzal, hogy elválasztottuk a kifejeződésre irányuló kényszert a kifejezés különös, vagyis müvészi formájától, kétségbe vontuk egy müvészi ösztön létét. Az ösztön a testet sarkallja tevékenységre, igy a célja is testi. Minden müalkotásban van is valami testi, valami érzéki. De bár a müalkotás tárgya nem választható el az érzékiségtől, a müvész célja mégsem valami érzéki, mégis valami szellemi. A müvészi tevékenység alapja tehát nagy általánosságban a következő: adva van egy érzéki tevékenységre késztető erő, az ösztön és adva van egy másik erő, amely ha már érzéki tárgyától nem tudja, legalább érzéki céljától szakitja el az ösztönt és szellemi célok felé tereli. Most az a kérdés, honnan ez a másik erő és honnan a szellemi cél.

Történelem és dialektika.

Az ösztönök dialektikájáról fogok szólni, de nem gondolok a tézis-antitézis-szintézis eléggé tartalmatlanná vált alakzataira. Ezt a formulát sokan már ugy használják, mint a nyárspolgár a házipapucsát. A dialektika a tézis-antitézis-szintézis formula szerint a világfolyamat benső kényszer-elve. Én a világfolyamatban ilyen elvi kényszert nem látok, de nem is láthatok, ha nem akarom a világfolyamatot benső lélekkel fölruházni. Azonkivül semmi biztositékot nem látok arranézve, hogy a világ törvényei holnap is ugy müködnek-e, ahogy eddig, vagy hogy egyáltalában müködni fognak-e. Nem is tudom szükségszerüeknek fölfogni a „természeti törvényeket”. Boutroux-val együtt én sem találok semmi szükségszerüséget abban, hogy pl. a tömegvonzás hatása a távolság négyzetével forditott arányban áll. Miért szükségszerü az, hogy a távolságnak a négyzetével áll forditott arányban és nem pl. a köbével? A tömegvonzás hatása a távolság négyzetével csökken, ez igy van. Miért tegyem, miért tenném hozzá azt a metafizikai hitet, hogy szükségszerüen van igy? Igy van és kész. Dialektikán tehát nem a világfolyamat benső elvi kényszerét értem, hanem ellenkezőleg, a gondolkodásnak azt az elvét, amely a valóság megismerését a valóság folyamatos, történeti leolvasásából származtatja. Ezért helyesebbnek is tartom a proletárság bölcseletét nem dialektikus, hanem történelmi materializmusnak neveznünk. Hegel, aki szellemi folyamatnak látta a világot, természetesen a dialektikát állitotta előtérbe, mert hiszen az emberi szellem, a logika, dialektikus természetü. Mi azonban, akik a gondolkodást is természeti folyamatnak látjuk, a világot nem mondhatjuk dialektikusnak, hanem történetinek kell mondanunk. A logika dialektikus, a valóság történeti. Mint valóságos lény, nem dialektikus, hanem történeti vagyok és csak mint elvont, logikai lény vagyok dialektikus. Történetet csinálok, dialektikát megértek. Hegel kész értelmet látott a világban, ezért metafizikát csinált és azt elnevezte logikának. Én történelmet látok a világban és meg akarom mégis érteni, hogy tudatosan formálhassam. Ezt a megértő müködést nevezem dialektikának.

Az ösztönök dialektikája.

Ma az ösztönöknek két csoportját különböztetjük meg, az én-ösztönökét és a nemi ösztönökét. Ha ezt a két ösztöncsoportot kivetitjük a történelembe, egynek foghatjuk föl, mint ahogy a geometrikusok szerint a párhuzamos egyenesek a végtelenben metszik egymást. A mai felnőtt emberek életében azonban ez a két ösztöncsoport mind tárgyai, mind céljai tekintetében elválik egymástól. Éhség és szerelem két különböző lelki hatalom az emberben. Nemi társat rendszerint a másik nemből, munkatársat inkább saját nemünkből választunk magunknak. Ha munkatársunk a másik nemből való, erős a hajlamunk, hogy munkatársunkat nemi társunkká tegyük. Viszont ha munkatársunk saját nemünkből való, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy vetélytársunknak tekintsük. Vagyis bármennyire különvált ez a két ösztöncsoport a tárgyak és a célok tekintetében, arra sarkallnak bennünket, hogy egyszerre mindkét irányban elégitsük ki magunkat. A munkatárs csak ugy lehet vetélytárs, ha – tudatosan vagy tudattalanul – nemi vetélytársat látunk benne. Ez a két ösztöncsoport tehát nem külön müködik bennünk, tárgyaik különültek el egymástól. A költők sokat beszéltek a régi aranykorról, mithoszok szólnak arról, hogy valamikor paradicsomban élt az emberiség és a legtöbb ember őszinte meggyőződéssel emlegeti, hogy régen jobb világ volt. Ez igy is van. Ez az igazság azonban nem a tárgyi világnak, hanem az érzéseknek az igazsága. Valamikor minden ember élt abban a paradicsomban, abban a régi jó világban, amelyben az én-ösztönök és a nemi ösztönök tárgyai még nem váltak el egymástól, még nem kellett az ösztöneink egyik csoportját visszatartanunk, hogy a másik érvényesülhessen. Valamikor mindenki csecsemőValamikor mindeki csecsemő volt. A csecsemőről kimutatta a pszichoanalizis, hogy éppugy rendelkezik nemi ösztönökkel, mint a felnőttek, hogy nemi ösztöneivel születik az ember és nem később buvik belé a nemiség ördöge. A szopós csecsemőnek én-ösztönei és nemi ösztönei egyszerre, ugyanegy tárgyon nyernek kielégülést, a szoptató anya testén. A gyerek aztán fogakat kap és ezzel én-ösztöne támadó fegyvereket lel és lelkében föléled a támadás kedve. Ekkor azonban elválasztják az emlőtől, vagyis én-ösztöneinek és nemi ösztöneinek a tárgya különválik. Mindkét ösztöncsoport továbbra is egyszerre fejti ki tevékenységét, de más-más tárgyak és célok irányában. Igy kerül önmagával összeütközésbe az emberi lény: hogy egyik ösztöncsoportja meglelje tárgyát és azon elérje célját, az embernek vissza kell tartania másik ösztöncsoportját az érvényesüléstől, vagy legalább is el kell választania eredeti céljától. Ennek a benső összeütközésnek csupán a sulyosságát mutatja az a körülmény, hogy a nemi ösztönök a testi odaadásra irányulnak, az én-ösztönök pedig támadó jellegüek. (Freud maga a nemi ösztönöket életösztönöknek és az én-ösztönöket halálösztönöknek is nevezi. A benső összeütközést pedig ezeknek eredeti összeférhetetlenségében látja. Ám igy nem érthető, hogy miért olyan erős minden embernek a kötöttsége az anyához. A benső összeütközés nem származhat másból,

A közlés alapja:

Gépirat, 4 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/42, idegen kéz tételszámozásában: 10.

1. réteg: írógép; 2. réteg: kézírás.

Aláíratlan.

Kina.[1470]

A kinai események, noha a világtörténelem a Csendes óceán sárga partjain szüli az elkövetkezendő emberiséget, a magyar közönséget tájékozatlanul érték. A fejleményekkel lépést tartó marxista publikációk mellett szükség volna egy összefoglaló, áttekintést nyujtó tanulmányra, amilyen pl. a Wittfogelé,[1471] de a polgári kiadó választása természetesen Russell könyvére esett. Russell, az idealista-humanista gondolkodó szemmellátható rokonszenvvel tárgyalja a kinai kérdést, kárhoztatja a kapitalista imperializmust, lándzsát tör a szocializmus mellett, észreveszi, hogy a haladó Kina egyedül a Szovjetunióra tekinthet őszinte barátsággal, mert minden egyéb külföldi támogatás gyarmatositó és kizsákmányoló beavatkozás, vagy ennek előkészitése, – mégis ugy látja, hogy a kapitalizmus nem természeti törvényszerűséggel mozgó gazdaságával fejti ki imperializmusát, hanem a kulturájával. Szembeállitja Kina kulturáját, „amelyet ha a világ elfogadna (!) boldog lehetne” az „európai kulturával”, majd az amerikaival és felépitmények, tükörképek összeütközését látja ott, ahol valóságos materiális érdekek vezetik hadaikat egymás ellen. „Ha a japániak más jelleműek volnának, akkor nem igy állna a dolog” Kinában, irja és nem jut eszébe tünődni azon, vajjon miért voltak más jelleműek a japániak Japán kapitalizálása előtt. Nyakig esik a pszichológizmusba, – az imperializmust, az indusztrializmust oly „alapelvekből” származtatja, „melyeket a pszihológus a fölösleges energia értékesitésének tekint”! A kinai kultura eredetére nézve pedig kinai bölcselőket nevez meg gazdag forrásai alapján és ezzel jóval többet foglalkozik, semmint ennek alapjával, az ázsiai vagy orientális termelési móddal.

„A vizszabályozás a kormányzat legfontosabb tevékenységeinek egyike. A kinaiak fizikai életét a földmivelés, különösen pedig a rizstermelés határozza meg; ezért a gátak fentartása a legfontosabb ügy.” E szavakat nem Marx, nem is Engels, hanem Hegel, a nagy idealista gondolkodó irta Kináról.[1472] Látnivaló, hogy amikor az idealista rajtafelejti tekintetét az anyagi valóság folyamán, materializmusba csap át és ellenmondásba kerül saját rendszerével. Igy kerül ellenmondásba Russell is magával. Miután kiöntötte szive keserűségét a kinaiak, japánok, európaiak és amerikaiak jellemének különbözősége fölött, észreveszi Kina nyersanyagtelepeit, amelyek megszerzése Japánnak (helyesen: a japán kapitalizmusnak) a létfeltétele. De ily módon Japán „jellemét”, imperializmusát kapitalizmusa hozza magával. Russell itt saját elméleti alapjának a cáfolatát nyujtja. E botlást igyekszik kijavitani, mondván, hogy „az összeütközés Japán és Amerika között felületesen tekintve, gazdasági természetű, de mint ez gyakorta megesik, a gazdasági versengés a valóságban mélyebb szenvedélyeket takar.” Mi nem akarjuk kétségbe vonni e szenvedélyek és kulturák, sőt jellemek hatóerejét, de nem feledkezünk meg arról, hogy e jellemek, kulturák, szenvedélyek különbözősége a különböző gazdasági fejlődésen alapszik, hogy tehát maguk is gazdasági eredetűek. Igy Kinában az ősök tisztelete, a család mindenek fölé való helyezése (ezzel magyarázza Russell a kinai hivatalnokok korrupcióra hajlamos voltát) elválaszthatatlan a kinai termeléstől, az öntözőmüvekkel átszőtt földparcellák mivelésétől. A kertgazdálkodás rengeteg tapasztalatot igényel, a legtöbb tapasztalattal pedig éppen a legöregebb, az apa rendelkezik. Ime az ősök tiszteletének alapja. Az apa azonban egyedül nem végezheti el a föld mivelését, az egész család munkáját bele kell vonnia. Ime a családot mindenek elé helyező kinai ideológia alapja. A „nyugati” kulturákban is a mezőgazdaság elterjedésével lépnek előtérbe az atya mellett a fiúistenek, akik most már szent családot alkotnak és a családon belül a fiúk rendeltetése az atya szolgálata.[1473]

A mandarinizmus keletkezését pedig a föld parcellákra való tagolódását megelőző földközösségi termelésben kell keresnünk. A csatornarendszerrel ellátott közös földbirtokon lehet és szükséges hivatalnokokat alkalmazni, kik felügyelnek az öntözőmüvekre és értenek az időjáráshoz. Erre a termelésre mutat a birodalom „mennyei” elnevezése is, (a császár az ég fia), aminthogy a jezsuitáknak is azért volt kiváltságos helyzetük a kinai udvarnál, mert tudtak a csillagászathoz és jó matematikusok voltak.

Russell szeme elfogulatlanul néz, kár, hogy fölteszi rá az idealizmus pápaszemét. Becsületes szive őszintén elszomorodik, amikor megállapitja, hogy a kapitalista imperializmus romboló rendszerének Kinába való „bevezetését a Nyugat néhány szocialistája is nagy örömmel fogja üdvözölni, mint a béke és szabadság győzelmét.” Tudja, hogy „a kinaiak tartósan ki nem kerülhetik az idegen hatalmak gazdasági uralmát, ha csak nem válnak katonai hatalommá, vagy pedig a külföldi hatalmak szocialistákká.” Persze pápaszeme miatt nem veheti szemügyre, hogy a kapitalizmus és a szocializmus nagy csatájának egyik hadszintere éppen a Távolkelet. Persze ez az ütközet is az európai proletárság aktiv részvételével folyik.

Marxista haszonnal forgathatja minden tévedése dacára Russell könyvét. Kétségtelen értékeit előszóval és utószóval igyekszik a könyv magyarnyelvü tolmácsolója ellensulyozni és magát a szöveget is több helyütt sikerül néki leleményes magyaros fordulatokkal nehezen érthetővé torzitani.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Korunk, VII (1932), 7–8. (június–augusztus) sz., 600–601.

Kiadva: JAÖM, III, # 29.

Aláírás: József Attila.

Kapitalista tervgazdaság vagy marxista elmélet?

1. Jeszenszky Erik a KORUNK-ban közzétett különböző cikkeiben kifejteni véli, hogy „a tőkés világkartell, a tőkés tervgazdaság elméletileg, fogalmilag, logikailag lehetséges”, bár ez „egyáltalában nem tartalmaz megállapitást arra nézve, hogy a tőkés világkartell létrejöttének mekkora a valószínüsége”. (KORUNK 1932. 490/1 old.) Ez az állitás és J. E. hozzátartozó gondolatmenete, véleményem szerint, téves.

2. J. E. szerint „a tőkés világkartellt lehet elméletileg lehetségesnek tartani és ugyanakkor tényleges megvalósulását ma elméletileg lehetetlennek és a jövőben is annyira valószínütlennek tekinteni, hogy a valószinütlenségnek ez a foka majdnem egyértelmű gyakorlati lehetetlenségével”. Ez nem helyes s a marxi gondolkozásban éppen nem lel helyet. A marxizmus történelmi elmélet, azaz Marx tanitásainak középpontjában az a gondolat áll, hogy ami történelmileg (más szóval: gyakorlatilag) nem lehetséges, az elméletileg sem az. Az elmélkedők (teoretikusok) feladata éppen abban áll, hogy fogalmát adják azoknak az okoknak, amelyek a valóságos folyamatot létrehozzák, vagyis az elmélkedőknek azt kell kimutatniok, hogy miért történik igy és nem másképp. Ebben bennefoglaltatik, hogy ami történetileg-gyakorlatilag nem mehet végbe, az „elméletileg, fogalmilag és logikailag” lehetetlen. (Ha a valóságos történés és az elméleti elgondolás nem vág össze, akkor hibás az elmélet. Nyilván Linné elgondolása a hibás, ha nem illik a szerves világra és nem a szerves világ, amely nem alkalmazkodik Linné „elméletileg, fogalmilag és logikailag” „lehetséges” rendszeréhez.)

3. J. E. amikor arról szól, hogy a tőkés világkartell megvalósulását elméletileg valószinütlennek lehet tekinteni, ellenmondásba kerül saját magával, mert ez a kijelentése is elméleti. Eszerint elméletileg lehetséges, holott elméletileg lehetetlen.

4. A logika az a tudomány, amely a puszta gondolattartalmak alaki viszonyával foglalkozik, a gondolatot elvonatkoztatván az ismeret alanyától és tárgyától, vagyis a valóságától. Annak az állitásnak tehát, hogy a „tőkés világkartell logikailag lehetséges”, semmi tudományos értelme nincsen, mert ez annyit jelent, hogy a tőkés világkartell úgy a mai, mint a jövőbeli valóságtól eltekintve lehetséges!

5. J. E. észrevehető rejtekajtót hágy a maga számára gondolatai labirintusában. Azt mondja: elméletileg lehetséges, de történelmileg „majdnem” (!) lehetetlen. Minthogy az elmélet gyakorlati (történelmi) elmélet, ez annyit tesz, hogy tőkés tervtermelés gyakorlatilag (történetileg) lehetséges, bár elméletileg majdnem lehetetlen; és viszont. Ugy mond ellent önmagának, ahogy vesszük.

6. J. E. álláspontjával ellentétben a tőkés tervgazdaság „elméletileg, fogalmilag és logikailag” lehetetlen. Mert

a) E tervgazdaság a tőkés termelési módon alapulna. A tőkés termelési mód előföltétele a szabad bérmunkás, aki saját magának, illetve munkaerejének közvetlen tulajdonosa és úgy él meg, úgy termeli magát ujjá, hogy ezt az áruját esetről esetre eladja.

b) A tervgazdaságnak, illetve a „világkartellnak” az a legáltalánosabb előföltétele, hogy a tervgazdaságnak tulajdonában legyenek a termelési eszközök, amelyeket a tervgazdaság sem el nem ad, sem nem vásárol, illetve nem piacon, hanem saját magától vásárolja és saját magának adja el a termelési eszközöket, ami azonban már nem árú adása-vétele, hanem az elosztásnak egy átmeneti módja. A tervgazdaság és az árútermelés fogalmilag különböző.

c) Tekintve, hogy a munkás termelési eszköz, a tőkés tervgazdaság a) pontban jelzett előföltétele „elméletileg, fogalmilag és logikailag” kizárja a b) pontban emlitett előföltételt. Szóval tőkés tervgazdaság elméletileg, fogalmilag és logikailag olyan együttes előföltételek mellett lehetséges, amelyek elméletileg, fogalmilag és logikailag kizárják egymást.

Első megjegyzés. A Szovjetunió tervgazdasága nem tiszta tervgazdaság, amig külföldi piacon kénytelen adni-venni. A nyersanyagárak esése bizony befolyásolta az Ötéves terv menetét. Ennyit b) pontunk igazolásához.

Második megjegyzés. A VALÓSÁG c. szerkesztésemben megjelent budapesti lap 1. számában Egyéniség és valóság cimen cikket irtam. Ez irásomat a magyarországi marxisták majdnem kivétel nélkül támadták, különösen azt a passzusát minősitették antimarxista bolondgombának, amely szerint az emberi test, illetve a munkás termelési eszköz. Itt nincs helye erről vitáznom, de megemlitem, mert itt is ezzel a tétellel indokolok. E tétel annyira természetes, hogy Marx nem is tartotta szükségesnek, hogy tételszerüen kifejtse. De él vele. A Kapital Einfache Reproduktion c. fejezetében irja: „Sie (die individuelle Konsumtion des Arbeiters.) (J. A.) ist Produktion und Reproduktion seines (a tőkére vonatkozik) notwendigsten Produktionsmittels, des Arbeiters selbst.” (Kiepenheuer Ausgabe. S. 527.) Magyarul: A munkás egyéni fogyasztása a tőke számára legszükségesebb termelési eszköznek, magának a munkásnak a termelése és újratermelése. Az 529. oldalon „tote” és „selbstbewusste Produktionsinstrumente” kifejezéseket olvas Marx Kapitaljának tanulmányozója, ami magyarul annyit tesz, hogy „holt” és „öntudatos termelési eszközök”. Állitásom tehát éppen nem „antimarxista”. S hogy nem is bolondgomba, az kiderül abból a fontosságból, amely, mint a politikai gazdaságtanhoz illik, gazdasági és politikai téren egyaránt megilleti. Pusztán ebből a tételből következik, hogy a tervgazdaság bevezetéséhez nemcsak azért szükséges ellentmondást és ellenállást nem türő központositott politikai hatalom, mert másként nem fojtható el az újra és újra fellángoló ellenforradalom, hanem azért is szükséges, mert a dolgozni tudó egyéneket mint termelési eszközöket szintén köztulajdonba kell venni, különben tervgazdaság nem lehetséges. Ez egyben kritikája a szindikalizmusnak. Mindez a munkás felszabadulását jelenti, mert amikor mint termelési eszköz a munkásosztály tulajdona, ugyanakkor mint politikai lény – osztályán át – a termelési eszköznek a tulajdonosa. Az, hogy a munkás a kapitalizmusban önmagának tulajdonosa, csak látszat, mert jóllehet Péter munkás nem tulajdona Pál tőkésnek, (ekkor rabszolga volna és nem bérmunkás), mégis a munkásosztály amelybe beletartozik Péter, tulajdona a tőkésosztálynak, amelybe beletartozik Pál. „In der Tat gehört der Arbeiter dem Kapital, bevor er sich dem Kapitalisten verkauft.” (S. 533.) A munkásosztály egészével a tőkésállam rendelkezik.

Harmadik megjegyzés. Az a megállapitás, hogy a munkásosztály mint termelési eszköz a tőkésosztály tulajdona, még mielőtt a munkás magát a tőkésnek eladná, nem áll ellenmondásban a 6. pontunkban foglaltakkal, azaz nem nyujt alapot a tőkés tervgazdaság gondolata számára. A kapitalizmusra ugyanis nem az jellemző, hogy az egyik osztály mint termelési eszköz a másik osztálynak a tulajdona, – hanem jellemző a mód, ahogyan végbe megy a termelés. E termelési módban a munkástól is függ, hogy melyik tőkés termelési eszköze legyen. Ha tehát a munkás nem választhat a tőkések között, ha csak egyetlen „tőkés” van, (t. i. a „világkartell” illetve tervgazdaság), akkor a termelési mód többé nem tőkés termelési mód, a rajta alapuló társadalmi rend többé nem polgári társadalmi rend, sőt a termelés sem árútermelés, amely pedig föltétele a kapitalizmusnak. A tőkés fogalmához ugyanis hozzátartozik, hogy több önálló tőkés legyen, más szóval a kapitalizmus gazdasági individualizmus, azaz tervgazdaságot kizáró termelés, ami a monopólkapitalizmus, vagyis imperializmus korában különösen éles verseny formájában jut kifejezésre.

7. A tervgazdaságtól elméletileg, fogalmilag és logikailag elválaszthatatlan a munkaerő tervszerü termelése és tervszerü társadalmi elhasználása. Ezt tekintve, mily groteszk képet tár elénk a tőkés tervtermelés állitása! A kapitalizmusban társadalmi szükséglet a gazdag ember, a nem dolgozó léhütő, a szelvénynyiró, a prostituált stb. Képzeljük el, hogy a Központi Tőkés Tervgazdasági Hivatal kontrollszámokat ad ki arranézve, hogy az év folyamán, hány gyermeklányt kell tervszerüen prostituálni, hány yachttulajdonost kell yachttal együtt termelni „öt év helyett négy év alatt”! Ez a groteszk kép mutatja, hogy a kapitalizmusban kizárt dolog a holt s az eleven termelési eszközöknek tervszerü társadalmi elhasználása és termelése, egyszóval a tervgazdaság.

8. „A kapitalizmus fogalmának alapvető elemei a társadalmi termelés és magánelsajátitás együttes fennforgása” – irja J. E. Ez tévedés. Ez minden osztálytársadalomra nézve áll, hiszen ahol munkamegosztás van, ott a termelés társadalmi. Az osztálytársadalmakat a társadalmi termelésnek és a magánelsajátitásnak a módja különbözteti meg egymástól. J. E. elméletileg, fogalmilag és logikailag úgy határozza meg a tőkés termelési módot, a kapitalizmust, hogy meghatározása elméletileg, fogalmilag és logikailag nem a tőkés termelési módot jelenti és ilyen alapon elméletileg stb. lehetségesnek mondja a tőkés tervtermelést!

9. „Az az állitás, hogy a termelési anarchia fogalmilag elválaszthatatlan a kapitalizmustól, hogy a kapitalista tervgazdaság fogalmilag lehetetlen, oly „baloldali frázis”, amely ma passzivitásra indit, a passzivitást igazolja és ezáltal a ma aktuális küzdelmet gyengiti” – kiált föl J. E. Én nem tudom, hogy J. E.-nek ez a kijelentése jobb- vagy baloldali frázis-e, de hogy az igazsághoz nincs köze, az az eddigiekből is kitetszik. Mert vajjon nem az a hiu ábránd inditja-e inkább passzivitásra a nyomorgó tömegeket, hogy a kapitalizmus tervszerüen fogja foglalkoztatni és ellátni őket, mert ez lényegében (elméletileg stb.) lehetséges, vagy az a fölismerés tartja-e őket passzivitásban, hogy a kapitalizmusban bizony elméletileg, fogalmilag és logikailag egyaránt tervszerütlenül el kell pusztulniok? Hiszen mint termelési eszközök ők is éppugy tervszerűtlenül túltermelt, eladhatatlan, megsemmisülésre váró árúk, mint a búza, amelyet elégetnek, a kávé, amelyet tengerbe vetnek, a gyapotcserje, amelyet kiirtanak?

10. J. E. szerint a kapitalizmus, ahelyett, hogy fogalmilag kizárná egy tőkés világkartell létezését, fogalmilag egyenesen posztulálja annak lehetőségét. Nos, a kapitalizmus fogalmilag egyenesen önmaga összeomlását, a társadalmi forradalmat és a szocialista tervgazdálkodást posztulálja.

11. J. E. felfogásából kitetszik, hogy szerinte a kapitalizmus nem „omlik össze magától”, azt meg kell dönteni. Itt is téved, t.i. a munkásság nem a kapitalizmust dönti meg, hanem a burzsoá osztályuralmat. Ezáltal megszünik a munkásságnak és a tőkésségnek az a viszonya, amely éppen a kapitalizmust teszi s így a kapitalizmus belső ellentétei miatt magától omlik össze.

(Budapest)

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Korunk, VII (1932), 9. (szeptember) sz., 687–690.

Kiadva: JAÖM, III, # 30.

Aláírás: József Attila.

Emberi eszmélet és társadalmi haladás.

A szocialista gondolkodás fölfedte, hogy a társadalom történelmi változásaira a termelésben találunk értelmes magyarázatot. Ezek a változások azért szükségesek, mert megkivánja őket a termelésben tárgyiasult emberi logika. De nemcsak a történelmi változások szükségét hozza létre a termelés. Jelentkezési formájában minden emberi szükséglet a termelés szülötte. A gyomor kivánsága éppugy, mint a lélek óhaja. Vannak népek, melyek főtáplálékát zsiros kukacok teszik. A szigorúan kémiai-fizikai értelemben vett emberi szervezetnek nem is málnaszörpre, vagy bécsiszeletre van szüksége, hogy megujuljon, hanem kémiai képletben kifejezett anyagok fizikailag meghatározott mennyiségére. Mégis azt látjuk, hogy a mi társadalmunkban inkább föllázadnak a társadalmi rend ellen, vagy öngyilkossá lesznek emberek, semhogy bogarakkal táplálkozzanak. Ugyanígy vagyunk ruházkodásunkkal, lakásunkkal és általában életünk minden látható megnyilatkozásával. Mert a mi szükségleteink amegnyilatkozásával. Mert a mi szükségleteink a mieink, nem pedig az elvont, kedélytelen emberi test, „emberi szervezet” szükségletei és éppen azon a határon túl emberiek, ahol már nem nyerhetnek pusztán fizikai-kémiai képletekben kifejezést. Való, hogy testi gépezetünk csakis kémiai-fizikai anyagokat igényel, de az is való, hogy ezeket az anyagokat csakis olyan formában vehetjük magunkhoz, amilyen formában tudatunk megkivánja, amilyen kivánság formájában ez a tisztára fizikai-kémiai szükséglet tudomásunkra jut. Libamáj és giliszta között nem a gyomorsav, hanem társadalmi létünktől alakított tudatunk dönt.

Marx, az árútestről szólván, azt irja, nem lényeges, hogy vajjon valóságos, vagy képzelt szükségletet elégít-e ki a termék, az a fő, hogy szükséglet kielégitésére szolgál – használati értékkel rendelkezik. „Valóságos”[1498] és „képzelt” szükségletek között nem is igen tudunk különbséget tenni. Milyen szükséglet pl. a tiszta gallér meg a nyakkendő? Nyáron a cipő? Elgondolható-e, hogy nagy melegben egy szál ingben járjon hivatalába a kettős könyvelő? Tehát nem valóságos-e a társadalmi formák szerint való öltözködésnek testi szempontból indokolatlan, azaz „képzelt” szükséglete? És nem képzelt szükséglet-e az igazgyöngy viselése? Nem kell-e mégis valóságosnak elfogadnunk legalább is egy bizonyos társadalmi körre nézve, ha a nők nemi versengésére gondolunk? Nem képzelt szükséglet-e a százmilliós vagyonok gyarapitása ujabb milliókkal és nem valóságos-e ez a szükséglet, ha a tőkés verseny tőkehalmozási törvényét tartjuk szem előtt? Hiszen a tőkés, ha nem halmoz, tönkremegy és végül a proletárok sorába kerülhet. Márpedig ugyanoly emberi okok miatt nem akar a tőkés proletár lenni, amily emberi okok miatt a proletárok a tőkés társadalmi rendet átalakítani akarják. „Képzelt” és „valóságos” szükségletek tehát nem választhatóak el egymástól, ha csak el nem vonatkoztatunk az emberi élet lényegétől, a társadalmi léttől, a tudattól. Nem szabad persze megfeledkeznünk arról, hogytudattól. Nem szabad persze megfeledkeznünk arról, hogy ezeket a szükségleteket, akár „valóságosak”, akár „képzeltek”, csakis az anyagi termelés tárgyaival elégítheti ki az ember. Az igazgyöngy termelése[1510] anyagi munkát kiván. S mi több, ha kevés munkába kerülne termelése, nem is elégitené ki azt a pusztán társadalmi eredetü „képzelt” szükségletet, amelynek megszüntetéseül és fölkeltéseül ma szolgál. Ha csereértéke annyira csökkenne, hogy végül egybeesne mondjuk a hamis gyöngyök csereértékével, akkor mai használati értéke is elveszne. Mert használati értékét nem annyira az adja, hogy csillog, mint inkább az, hogy rengeteg pénzbe kerül. Igy amint az előbb azt láttuk, hogy a társadalmi eredetü tudat dönti el a kémiai követelményen belül, hogy az ember kukaccal vagy mivel csilapitja gyomorsavtól támasztott éhségét, úgy a tisztára társadalmi eredetü csereérték határozza meg az áru használati értékét az árutest tulajdonságain belül. Ha olcsóbbá válik a búza, mint a fa, fűtenek vele. Felsőbb köreink, ha vendéget látnak, csupa olyan étellel szolgálnak, ami jó és drága – was gut und teuer – mondja a német, vagyis ez ételeknek használati értéke egyaránt fakad árukból és érzéki tulajdonságaikból. Van is egy áru, amelynek használati értékét éppen a csereértéke határozza meg – ez a forgalomban lévő pénz. „Képzelt”[1520] szükségletek kielégitésére szolgáló termelési ágak a művészet, az irodalom, a vallások stb. Mindez azt jelenti, hogy minden kémiai és fizikai szervi müködésünk lebonyolitásához bizonyos meghatározott képzetekre, gondolatokra van szükségünk. E képzetekről pedig, ha összevetjük őket a gondolkodó alany érzéki létével, az derül ki, hogy értelmessé csak az a társadalmi rendi termelés teszi őket, amely a gondolkodó alany emberi létének alapjául szolgál, s hogy az őket gondoló ember puszta érzéki létének szempontjából egyenesen értelmetlennek tünnek föl. Mert – ismétlem – az érzéki[1528] lét szempontjából semmi értelme annak, hogy valaki, aki éhezik, elepedjék egy darab avas szalonna utáni vágyakozásban, ahelyett, hogy bogarakat enne. A körülzárt Párizsban annakidején patkányokat ettek az emberek. Ma az éhezők nem igen fanyalodnak patkányhúsra. A különbség pedig nyilván nem a gyomrokban van, hanem abban, hogy a „patkányhús-evés” képzetét akkor elfogadta Párizs társadalma, míg ma a mi társadalmunk visszautasitja ezt a gondolatot.

Marx azt irja, hogy az emberek életük termelésében akaratuktól nem függő viszonyokba, az u. n. termelési viszonyokba lépnek. A mi szempontunkból azt jelenti ez, hogy a világra születő gyermek olyan emberek közé születik, akik az ő akaratától függetlenül meghatározott tudatuak és ezért az együttéléshez szükséges tudatát neki ezekből a tudatokból kell meritenie, ugyhogy éppen ezeknek a tudatoknak együttes hatása válik akarati megnyilatkozásainak meghatározójává. Ezért az egyes ember tudatának változása és fejlődése lényegében az egész emberi társadalomnak az egyes emberben való fejlődésével azonos. Akinek a tudata „egyénileg” megváltozott, az „társadalmilag” is e változott tudatához képest cselekszik.

A közlés alapja:

Kézirat, 4 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/11, idegen kéz tételszámozásában: 33.

Aláíratlan.

[Pauler Ákos...]

Pauler Ákos irt egy könyvecskét Aristotelésről. Ebben a nagy görög bölcselkedő rendszerező gondolatának a „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét tartja. Arra tanít ez az elv, hogy az előfeltételek, okok, eszmények, kategóriák kutatása, a következtetések során el kell jutnunk egy végső előfeltételhez, végső okhoz, végső eszményhez és kategóriához.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/57, idegen kéz tételszámozásában: 6.

Aláíratlan.

A nemzeti szocializmus

lobogója alá sorakozó német dolgozók történelmi harca uj irányt szab minden ország munkásmozgalmának. A nemzetközi szociáldemokrácia, amely éppen csak nemzetköziségével nem volt képes a munkájukból élő modern tömegek érdekeinek védelmére, történelmi hivatását a dolgozók szakmai szervezkedésének meginditásával befejezte. A nemzetköziség eszméje, amely a kapitalizmus aranykorában, a nemzetközi méretü szabadverseny idején, sokak szemében alkalmasnak mutatkozott az ipari bérmunkások csatasorba állitására, megbukott a valóságos élet mindennapi gyakorlatában. Megbuktatta a nemzeti érdek, amely éppen a dolgozó tömegek érvényesülésében találta meg legbuzgóbb erőforrásait. Megbuktatta a névlegesen nemzetközi munkásság valóságosan nemzetközi versenye. Ebben a nemzetközi versenyben előbb-utóbb minden ország munkásai rákényszerülnek, hogy egységes nemzeti szervezetekben keressék érdekeik védelmét, jóllehet a multból átcsent törékeny eszmék babona-hite ideig-óráig még ellenáll a valóságos életből meritett nemzeti öntudat kialakulásának. A haladásnak, a boldogabb jövő felé tartó emberiségnek kikerülhetetlen állomása ez. Miben jelölhető meg az emberiség haladása? Az ember eszközökkel termelő lény, életét munkával ujitja meg; munkája örökös küzdelem a létére törő ellenséges természet ellen. E harcban az emberi faj egyre nagyobb megszervezett egységekbe tömörül. A fokról fokra nagyobb szervezett egységek alkotásában rejlik az emberiség haladása. A mi életünkben soron a valóságos nemzeti egységek kialakulása következik, a népek érdekeinek összeforrása elhatárolt nemzeti létük öntudatával. Az egész emberi faj megszervezése, amelyről a nemzetközi szocialisták álmodoznak, nem képzelhető el anélkül, hogy előzőleg a nemzetekre tagolt emberi faj meg ne alkossa a maga benső nemzeti egységeit, amelyek az eddig látszólag nemzeti, de valójában kapitalista állami szervezeteket, e puszta jogi kereteket, ellátják a nemzeti egységre ébredő dolgozó népek korszerü tartalmával. A magyar munkásosztály, ha érdekeinek védelmében erre a történelem-adta utra lép, a kizsákmányolás ellen irányuló küzdelmeiben bizvást számithat a dolgozó magyar értelmiség legjobbjainak bensőséges fegyverbarátságára.

A közlés alapja:

Kézirat, 2 (3) f.

Kiss Ferenc tulajdonában, 2. ideiglenes jelzettel.

Aláíratlan.

[A történelmi materialista felfogásnak...]

A történelmi materialista felfogásnak igen furcsa két változatát figyelhettük meg. A németországi szociáldemokraták vérbefojtották a Spartacus fölkelést és utólag azzal érveltek, hogy a termelő erők még nem voltak elég fejlettek a szocializmusra – ime a fetisizmus, amely a dolgozóktól független, rajtuk kivül álló „termelőerők” kényszerképzetétől terhes. A másik furcsa változat meg éppen Staliné, aki e kérdés kapcsán gúnyolódik a németországi szociáldemokratákon, mondván: „Persze, bűnösek a termelőerők”. Csodálatos, hogy valaki, aki történelmi materialistának nevezi magát, egyáltalában bűnöst keres! Hiszen ekkor a történelmi bűnösök azok az emberek, akiknek révén a történelem fejlődése éppen materiális és nem ideális! S ha vannak bűnösök, (azok, akik az áhitott (=ideális) történelmi menetnek gáncsot vetnek,) akkor Stalin gunyolódásában éppen az az igaz, amit ő mint nevetséget tálal elénk. T. i. akkor valóban a termelőerők a bűnösek, nevezetesen a legfőbb termelőerő, a proletárság, amely mint osztály megakadályozta a proletárdiktaturának egy csoport, (a Spartacus szövetség) által való megvalósitását, vagy legalább is nem támogatta, ugyhogy egy másik (szociáldemokrata) érdekcsoport csapásai alatt el kellett véreznie. Érthető volna, ha egy kommunista átkozná ezért a proletárságot, valamint Ady a fajtáját, amelyből kinőtt, ebből azonban nem igen kerekedne tudományos szocializmus, legföljebb lirai költemény, amelyet azonban a hivatalos és nem hivatalos proletárság még nagyobb fölháborodással lökne vissza, mint a hivatalos Magyarország Ady rigmusait. E gyermekes történelmi materializmusnak megfelelően igen gyermekesen viselkednek a munkásmozgalom jelenkori vezetői. Egymást szidják. A szocdemek azt vetik a bolsevisták szemére, hogy miattuk nem tudják békés uton megvalósitani a szocializmust, a bolsevisták viszont azzal vádolják a szocdemeket, hogy miattuk nem képesek az országok egész sorozatában megvalósitani a proletárdiktaturát. És igaza is van kölcsönösen mindakét félnek. De vajjon mért nem vonja le mindkét fél ennek a belátásnak a következményét? Ugy látszik, pusztán azért, mert a gyakorlatban egyelőre, legalább is eddig, nem vonható le, mert a kétféle eszmekör kialakulásában olyan imponderábiliák is közremüködtek, amelyek fölmért észokokkal le nem vonhatóak.

Sohasem volt könnyebben belátható, mint ma, a történelmi materializmus egyik – bizonyos marxista köröktől mellőzött – igazsága, hogy az emberek maguk csinálják történelmüket. A jobboldali szocializmus mondhatni csak azért szervezi meg seregeit, nehogy saját korlátolt fejük szerint járjanak el, nehogy[1569] vad-sztrájkokat, vad-mozgalmat, röviden „vad-történelmet” csináljanak a helyzetük javitását immár nem igen halogatható tömegek. E jobboldali szocializmus, helyesebben szociáldemokratizmus, a tömegek cselekvési ösztönét a társadalmi demokrácia által elérendő békés átalakulás fantáziájával „reagáltatja le” – hogy e szóval is utaljunk e tüneménynek a ne

A közlés alapja:

Lappangó kézirat, 1 (2) f.

Makainé József Etelka tulajdonában volt. Katalógus, 1141.

Kiadva: Medvetánc, 1986/4 – 1987/1, 152–154. (Közli: Miklós Tamás.) Kiadásunk alapszövege.

Aláíratlan.

Az egységfront körül[1571]

Érzelmeinek ha útat enged az ember, megrendűl ama forró vágy láttán, amely az öntudatos munkásokban kél az egységfront után. Az „egységfront” elképzelése azonban igen határozatlan –, mégsem kétséges, hogy tartalma szerint a munkásság egységének „helyreállításáról” van szó. A lényeg ez, jóllehet gyakorlatilag csak a különböző ideológiájú munkásszervezetek esetről-esetre történő együttműködését állítja elénk határozott követelés. Jó lesz leszögezni, hogy az a követelés nem elméleti. Gyakorlati harcokból fakad s inkább azt mondhatnánk, hogy éppen az elmélet – illetve a munkásokra valóban ható elméletek különbözősége, egyszóval a munkásosztály egységének ideológiai kúszasága – akadályozza meg az egységfront létrejövetelét. Ebből a megállapításból két fontos tanulságot szürhetünk le. Az egyik az, hogy a valóságos egység – ha egyelőre részlegesen is – útban van, hiszen követelménye a gyakorlati harcokból adódik s éppen a munkásokat tölti el, nem pedig az önnön marxizmusukba beleveszett hivatásos forradalmárokat s nem kevésbé hivatásos „reálpolitikusokat”. Ők az egységfrontot saját pártjuk és frakciójuk különleges előnyeinek szempontjából mérlegelik, természetesen „az egész proletárság érdekeit tartva szem előtt”. Errevall macskaóvatosságú taktikázásuk –, mintha számukra az egységfront (a mai körülmények között) túlforró kása lenne. A másik tanulság pedig az, hogy a mai, a munkásmozgalomban ténylegesen érvényesülő elméletek egyike sem, tehát a tudományos szocializmusnak sem a jobboldali, sem a baloldali pártszerü és pártos értelmezése nem alkalmas az osztályharcos munkásság egyesítésére.

„Az osztályharcos munkásmozgalomnak a szoc. dem. vezérek áruló politikája által széttört egységet helyre kell állítania” (Egységfront-füzetek 1. kiemelés az eredetiben) – halljuk egyfelől, másfelől pedig erőnek erejével arról akarnak fölvilágosítani bennünket, hogy „Moszkva bolsevista bérencei” törték meg a munkásság egységét s azt kell helyreállítani; mégpedig a demagógia kizárásával –, mondja a demagógia. Sietek tehát megjegyezni, hogy a kifejezés maga is megtévesztő. A munkásság egységét „helyreállítani” nem lehet, hiszen a munkásság egységes nem volt soha. Ne essünk áldozatul annak a balhiedelemnek, amely szerint a III. Internacionálé megszületése előtt a munkásság egységes volt. Ha így lett volna, a III. Internacionálé nem jött volna létre. Ehhez vegyük hozzá, hogy a II. Internacionálé akkor is legföljebb csak névlegesen képviselhette az egész munkásosztály érdekeit, ha belső ellentéteitől eltekintünk, hiszen a valóságban csak maga a munkásosztály állhat helyt a munkásosztály érdekeiért. (Meg kellett volna már tanulnunk, hogy a munkásosztályt csak maguk a munkások szabadíthatják fel, tehát nem a revizionista politikusok és nem a hivatásos forradalmárok.) A munkásság egészére kiterjedő egységet nem ismer ezideig a munkásmozgalom története s mi több, ilyen egység létre sem jöhet a végső küzdelem döntő pillanatáig. Pillanaton olyan helyzet értendő, amely az összes társadalmi erőkből ered, amelyben tehát tevékeny részt vesznek mind a proletár, mind a nem proletár (kispolgári, burzsoá, ellenforradalmár stb.) erők. A munkásság egysége így nem a munkáspártokon és frakciókon múlik –, a jobb és baloldal egymást vádolva csak arról tesz tanuságot, hogy nem értette meg, vagy nem alkalmazza a tudományos szocializmust, vagyis még mindig nem valósult meg a tudományos szocializmus elméletének és a munkásmozgalom gyakorlatának egysége. A marxizmus előtti szocialista és kommunista elméletek éppen azért voltak utópisták, mert nem tartalmazták a szocializmus és a munkásmozgalom közös sorsának, azaz végső fokon összeforrásuk történeti szükségességének fölismerését. Ezt a fölismerést, amely a szocializmust tudományossá teszi, Marxnak és Engelsnek köszönhetjük, másszóval az ő tanításuk elmélete egyfelől a szocializmusnak, másfelől a munkásmozgalomnak. Erről fontos megemlékeznünk, mert így elénk tárul, hogy szocializmus és munkásmozgalom nem azonosak, hanem u. n. dialektikus egységet alkotnak a történelemben. A kettő összetévesztése zavartkeltő, hiszen proletárság és burzsoázia is egységet alkotnak (a kapitalizmust), de nem azonosak. (A polgári jogi ideológia azonosnak veszi őket, amikor a törvény előtti egyenlőségről szólva nem vesz tudomást a valóságos különbségről.) Ebből adódik, hogy a szocialista bérmunkások rosszul teszik, valahányszor a végcél szempontjából mérlegelik teendőiket és határoznak el vagy utasítanak vissza konkrét harci akciókat. Ilyen esetek legföljebb tapasztalatokkal gazdagítják, de nem viszik egy lépéssel sem a „végcél”, a szocializmus megvalósítása s így a munkásosztály egysége felé őket. De megfordítva –, közvetlen harci akció az üzemekben, naponta közvetlenül adódó követelésekért, kikerülhetetlenül a szocialista végcélba torkollik. Úgy gondolom, hogy a munkások föllépése egy üzemben tiszta mosdóért és törülközőért a munkások tudatától – vagy mint mondani szokták: ideologiai zavarosságától, illetve „álmarxizmusától” stb. – függetlenül út az egység és a szocializmus felé; míg „egységfrontért”, vagy más eszményi, ideális célért való harc sem az eszmény megközelítésére, sem gyakorlati, tehát valóságos előny kivívására nem alkalmas. Az egész osztály egysége úgy valósul meg, ha nem érte küzdenek, hanem olyan célokért, amelyekre nézve már konkrét egység található a munkások között. A dolog dialektikája egyszerű: ha egységfrontért küzdenek munkások, akkor egyéb ellenfél hijján, egymás ellen harcolnak s így még a munkahelyeken adódó, tehát meglevő részleges egységet is megszüntetik, míg ha „törülközőért és mosdóért” harcolnak, a harcot a tőkések ellen viszik, tehát szükségszerüen egységet hoznak létre maguk között. Az osztály egysége eszmény, ideál –, a tudományos szocialistáknak rendelkezniök kellene azzal az ismerettel, hogy a munkásmozgalom nem tüzheti ki célul ideálok megvalósítását. De – a szocializmus és a munkásmozgalom viszonyát tekintve – ennél is tovább kell mennünk. A munkásmozgalomnak nem lehet eleve kitüzött célja a szocializmus megvalósítása –, a szocializmus megvalósítása a gyakorlati feladatokat betöltő munkásmozgalomnak az eredménye lesz. A szocializmusról mint a munkásmozgalomban lényege szerint bennerejlő célról sem beszélhetünk anélkül, hogy a történelmi materializmust föl ne adnók az immanens finalizmus elmélete javára. Ez nem azt teszi, hogy „a mozgalom minden, a végcél semmi” –, de legalább érthetővé válik belőle, hogy ennek a híres bernsteini tételnek miért volt oly nagy sikere a tömegekben, amilyenekkel a baloldaliak tételei nem dicsekedhetnek és miért töltött be oly fontos történeti szerepet a munkásság megszervezése körül. Itt látszólag ellenem szól az a marxi tétel, hogy „az elmélet maga is történelmi erővé válik, ha eltölti a tömegeket” –, valójában azonban ez a tétel csak megerősíti a mondottakat. Mert egy pillantás a munkásmozgalomra és látjuk, hogy különböző elméletek töltik el a tömeget s válnak ilyetén módon különböző sőt ellenséges, vagy legalább is egymást gátló történelmi erőkké. Mindez nem válik a munkásmozgalom javára, de a munkásmozgalmat alapjául tételező szocializmus ügyét sem szolgálja. S miben térnek el egymástól uralkodó elméletek? Eszményeik, ideáljaik tekintetében. A szocializmusba való békés belenövés szociáldemokrata eszménye kétségtelenül minden tudományos alapot nélkülöző, de nem kevésbé eszmény, ideál a forradalmi átalakulás hangoztatása úgy, ahogy a baloldal teszi. (Eszményi voltára mutat a németországi helyzet alakulása.) Az „ugrásnak” megvan a tudományos alapja, az nem vonható kétségbe, de amig az ugrást maga a történelem (amelynek objektív tényezői a nem baloldali erők is) nem tüzi napirendre, addig az ugrás ideál marad, propagandája pedig idealizmus. Mert idealizmus azt kívánni a munkásoktól, a tömegektől, hogy váljanak a szocializmus tudósaivá –, tömegméretben legföljebb öntudatosságról és tudatosságról beszélhetünk. Tömegméretben azonban csak az a történelmi folyamat tudatosítható, amely éppen végbemegy, de az már kevésbé, amely csak végbe fog menni. Egy ilyen, jövőben beálló folyamat tudatát akár vallják, akár tagadják, lényegében eszménynek, ideálnak veszik a tudományosan nem képzett munkások és éppen ezért térnek el tőle, hol jobbra, hol balra, ezért tapasztalnak önmagukon is annyi be nem vallott ingadozást komoly, harcos munkások is. A marxizmus olyan nehéz tudomány és filozófia (pl. Lenin szerint még A Tőkét is csak az értheti meg egészen, aki áttanulmányozta Hegel Logikáját, pedig az aztán kemény dió) hogy a munkások csak annyit tudnak valóban (és nem névlegesen) fölfogni belőle, amennyire a mindennapi gyakorlat alkalmassá teszi s mi több kényszeríti őket. „Az eszményi tényezőt, hogy hatni tudjon a társadalom fejlődésére, előbb magának a fejlődésnek kell megteremtenie”. (Plechanov, A marxizmus tudományos alapproblémái. Európa könyvtár 50. o. és Munka és Tudás 49. o.) (Aláhuzás az eredetiben) Az ugrás szükségességének tudatára, úgylátszik, a gyakorlat még nem kényszeríti rá a munkásosztályt, amiből arra következtethetünk, hogy az ugrás még mindig nem vált gyakorlati kérdéssé, vagyis túlzás azt állítani hogy „a tőkés uralom végének történelmi pillanata elérkezett” (Egységfront füzetek 1. kiemelés eredetiben). Ez vágy és hangoztatása idealizmus. Szembetűnő, hogy mind a jobboldal (békés belenövés a szocializmusba) mind a baloldal (itt az ugrás pillanata – ugorjunk stb.) materialista kifejezéssel idealista tartalmat prédikál s aztán az eredménytelenségen csodálkozik és egymást marja.

Hogy a tudományos szocializmustól való baloldali eltérésben mennyire érvényesül az idealizmus, mutatja, hogy a munkásosztályra szakadt szenvedésekért a leghatározottabb formában a szoc. dem. vezetőket okolják. („A német fasizmus soha nem jutott volna uralomra ha a szociáldemokrata pártvezetők vissza nem tartották volna a német szociáldemokrata munkásokat a harctól” – fasisztaellenes munkások röpirata. – „Szükségszerü volt ez a fejlődés Németországban? Szükségszerü a polgári demokrácia megszünése, de nem szükségszerü (*J.A.)[1587] a fasiszta diktatura felállítása... Hogy az mégis bekövetkezett, mindennek a német szociáldemokrácia, a II. Internacionálé díszpártja az oka”. Egységfront füzetek 1. 3. o. – „Lehet-e ezek után még kétség aziránt... – hogy a német szociáldemokrata párt és a szakszervezeti vezérek az osztályharcos mozgalom igazi szakítói?” (u. o. 7. o.) Ezt a vádat inkább megérteném, ha a szoc. dem. tömegekre hárítaná a felelősséget, bár az politikának olyan jámborság volna, mintha nemzeti szocialista bandák vérengzéseiért a vérengzőket papiron akarnók felelősségre vonni. Mintha bizony a tömegek elfogadnák a szoc. dem. vezetők elméleteit, ha azok – legalább abban az időpontban, amikor hallják – nem volnának számukra megfelelők! A szoc. dem. vezérek tömegek nélkül politikai szempontból éppoly egyszerü magánemberek, mint a legtöbb járókelő s ha irányíthatják a politikát, azt csak a tömegek jóvoltából tehetik. Könnyü Katót táncba vinni –, tartja a közmondás, s – az emberek maguk csinálják történelmüket –, tételezi a tudományos szocializmus. Hogy állunk hát Kautskyval, Eberttel, Braunnal, vagy bármelyik társukkal? „Küszöböljük ki ezt az embert és azonnal kereslet támad helyettesére és a helyettes megjelenik tant bien que mal (akár jobb, akár rosszabb), de végül mégis megjelenik”. (Engels; idézi Plechanov I. m. Európa ktár 61. o. és Munka és tudás ktár 62. o.) Idealizmus azt hinni, hogy ezeknek vagy más egyes embereknek és csoportoknak a nyakába varrható az egész emberiség történelmi mozzanatáért a felelősség. Sőt, ha rajtuk múlna a történelem, már régen „belenőttünk volna békésen a szocializmusba” –, pedig az ugye lehetetlen. Proletárok sokasága adott az ő elméleteiknek gyakorlati erőt s minthogy elméleteik az idealizmus változatai, hajótörést kellett szenvedniök. A békés átalakulás idealizmusára pedig (v. ö. Spartacus-fölkelés) az teszi hajlamossá a proletárok nagy tömegeit, mert a proletároknak csak rendkivüli történelmi körülmények között nincs láncaikon kívül veszíteni valójuk –, általában azonban van veszíteni valójuk: az életük. Amíg a proletárok, akik elvégre emberek, életét tőlük idegen erők (pl. háború) nem vetik kockára, addig ők maguk eszmények kedvéért nem igen kockáztatják, márpedig a szocialista társadalom alig lehet számukra, a zöm számára, több az ideálnál. Nem elég azt mondani, hogy a szoc. dem. vezetőség és a pártfegyelem akadályozta meg az általános sztrájkot és nyilt ellenállást a hitleri beköszöntő ellen, hozzá kell tenni, hogy a pártfegyelem nyilván kibúvó volt 7 millió szoc. dem. számára, hogy ne kelljen se hősi, se csúfos harcba bocsátkozniok a – túlerő ellen. A szociáldemokrácia tehát részben kibúvó –, de vegyétek el ezt a kibúvót és „azonnal kereslet támad helyettesére és a helyettes megjelenik”. Bizonyára eljön majd az idő, amikor a nyilt harc elől nem lehet kitérni, de akkor már nem is lesz szükség a kibúvó elméletek oly változatos cáfolataira, mert a gyakorlat cáfolja meg őket, aminthogy a helyes elméletet is csak a gyakorlat igazolja. Egy meghatározott időben az emberiség csak olyan feladatot tüz maga elé, amelyet abban a meghatározott időben végrehajthat –, miért tűznek ki maguk elé a baloldaliak olyan föladatot, amelyet ugyanakkor nem hajthatnak végre? A gyakorlat, ahogy rácáfolt a jobboldaliak elméletének egészére, éppugy rácáfolt a baloldaliak taktikájára, vagyis az elmélet eddigi alkalmazására. Itt nem használ a jobboldaliak vezetőségének szidalmazása: maga a történelem beszélt.

Tudjuk, hogy a demokrácia diktatúra az osztályellenséggel szemben s a diktatúra demokrácia az uralkodóosztály számára. Mégis a diktatúra és demokrácia kérdésében különül el egymástól a legélesebben jobb és baloldal. A kölcsönös ellenségeskedés pedig olyan eredményt szül, amelyet egyik fél sem akar. A jobboldalt belekényszeríti egy kispolgári demokratizmusba, a baloldalt pedig forradalmi szektárizmusba. A jobboldalnak „békés szocialista átalakulásról” szóló, vagyis demokratikus utópiáját már említettem, helyénvaló tehát ha a diktatúra-utópiával sem teszünk kivételt. A „szociálfasizmus” jelszava nyilván azt célozta, hogy munkásokat hódítson el a baloldal zászlaja alá s a baloldal a munkásosztály többségével rendelkezzék – s akkor itt az ugrás pillanata, a proletárdiktatúra. Azonban utópia azt hinni, hogy a politikailag tevékeny munkások többségének diktatúrájával a szocializmus fölépíthető. Ilyen diktatúra lényegében csak ideig-óráig tarthatja magát. Oroszországban a kisebbségben lévő kulákság ma is nagy bajokat okoz –, mihez foghat hát egy olyan diktatúra, amely a politikailag tevékeny összlakósság ellenforradalmi többségével számol s csak a munkásosztály többségét tudja maga mellett? Diktatúra valójában csak a politikailag aktiv lakósság többségén alapulhat, a baloldali diktatúra-utópia pedig csak a munkásság többségére akar támaszkodni. Ismételten hallatszik az a fölfogás, hogy „a munkásságnak és a falusi szegénységnek egy agrárországban könnyebb meghódítania a hatalmat (ha az már nem tartható J.A.), de nehezebb építenie a szocializmust, míg egy túlnyomóan ipari országban – a burzsoázia nagyobb szervezettsége folytán – nehezebb a hatalmat meghódítania, de – a fejlettebb termelési apparátus folytán – könnyebb a szocializmust építenie”. (Egységfrontfüzetek 1.). De ebből a fölfogásból hiányzik az utalás arra, hogy a fejlettebb termelési apparátushoz hozzátartoznak a mérnökök, a specialisták s a többnyire haragosan emlegetett munkásarisztokrácia is. Nélkülük a fejlett termelési apparátus annyira fejletlen, hogy nem is hozható mozgásba. Oroszországi perekből látják, hogy néhány mérnök – annyi év után! – nagy zavarokat okozhat –, kétségtelen, hogy az ilyen veszély a termelési apparátus fejlettségével együtt növekszik. Specialisták odaadása nélkül tehát nem valósítható meg a szocializmus, márpedig a specialisták nagyobbára polgári eredetűek. A polgári származás benső kapcsolatot jelent a polgársággal –, tehát ha a specialisták odaadó részvételétől is függ a szocialista fölépítés sikere, az azt jelenti, hogy egy szocialista diktatúrának a politikailag tevékeny lakósság többségére kell alapozódnia, mert egy csupán a munkásság többségére való támaszkodás a diktatúra kisérletének véres összeomlását jelenti. Oroszországban a lakósság többsége állt a diktatúra mellé s az így szervezhette magát állandó hatalommá. A politikailag tevékeny (aktiv) lakósság többségét a proletárok azonban csakis úgy hódíthatják a maguk oldalára, ha valóban, ha személy szerint küzdenek önnön osztályérdekeikért, mert a kispolgári ideológiájú tömegek szemében csakis a munkásság fáradhatatlan küzdelme igazolhatja szemléletesen és kézzelfoghatóan a kapitalizmus kilátástalanságát.

Összegezve a mondottakat: 1. Nem lehet maradandóan akadálya a munkásság gyakorlati összefogásának a jobb és baloldal ama kölcsönös vádja, hogy a másik fél tette tönkre az egységet –, mert egység a munkásmozgalomban ezideig nem volt és nem lehetett. 2. Egységet alkotni lehetetlen olyan célok és feladatok jegyében, amelyeknek megvalósítását és betöltését nem az adott időpont tüzi napirendre, iktatja a munkásmozgalom történelmi gyakorlatába. 3. Csak olyan konkrét akciók eredményezhetnek fokról-fokra nagyobb (és nem egy csapásra teljes) egységet, amelyekre nézve már – ha nem is tudatosan – egység található a munkások között. 4. Mindvégig a munkásságnak, a munkásoknak az akcióiról van szó, tehát olyan akciókról, amelyeket maguk a munkások hajtanak végre, nem pedig olyan megbizottaik, akiket az érdekelt munkások nem vonhatnak közvetlenül felelősségre. 5. A munkások gyakorlati materializmusán kell alapulnia a szocialista propaganda dialektikájának. A legfőbb egység: a tudományos szocializmus elméletének és a munkásmozgalom gyakorlatának egysége így fog megvalósulni.

S egy jámbor óhajtás: – Jó volna, ha a munkások belátnák, még mielőtt fasiszta terroristák vernék bikacsökkel a fejükbe, hogy egymás harci akcióinak a támogatása minden eszményi pártfegyelemnél előbbrevaló.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Uj Harcos, I (1933), 3. (május) sz., 38–44.

Kiadva: JAÖM, III, # 31.

Aláírás: József Attila.

[Miért nem én?]

A nyáron tartott moszkvai írói összejövetelen megjelentek a nagy kapitalista kiadói üzemek nemzetközi hírnévnek örvendő márkái, elhelyezkedtek hadállásaikban a kipróbált és elhasznált bolsevisták s a propaganda kürtösei is elfujták mondókáikat. Miben állanak a szocialista irodalom föladatai.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/10.

Aláíratlan.

[E sorok írója költő...]

E sorok írója költő. Ismeri a tudós szociológusok, közgazdák, politikusok elméleteit. Érteni véli a bolsevistákat, akik azt a hősi lendületet kívánják a munkásoktól, melyben a mindennapi élettől szült apró vágyaikat kellene megtagadniok – persze csak átmenetileg, mindössze harminc-negyven évig – az osztály magasztos gondolatáért. Érteni véli a szociáldemokratákat, akik – éppen megforditva, mint a bolsevizmus hivei – a megszervezett osztály anyagi, azaz gazdasági és politikai erejével akarják az egyes munkás, az összes egyes utját egyengetni a mindennapi élet apró, de elengedhetetlen örömei felé. Amazokban egy[1608] idejét mult hősiességnek aktualizált agressziv gyönyöre tartja a lelket, olthatatlan szomjuk illuzióért sóvárog sör helyett, emezekben a szürke végzet komor, de már-már meghitt gondolata emeli fel figyelmeztető ujját, hogy azért a kevés anyagi jószágért, amely egy munkásember ösztönös jóérzésének alapja lehet, az egész, szigoru törvények szerint működő világot át kell alakitani. A költő legalább igy látja. És amikor döntenie kell a két tábor között, nem azért fordít hátat a bolsevistáknak, mert nem hajlandó önként vállalni és kiutalni olyan szörnyü szenvedéseket, amilyeneket tizenhét esztendeje napról napra szült a szovjetorosz tetterő a mai, eléggé örömtelen szovjetorosz életért, (egy hasonló arányu kapitalista iparositás sem halmozta volna föl a borzalmaknak azt a tömegét, amely a kommunizmusnak csak a „hősi” korszakát jellemzi), mondom, nem azért vallja magát szociáldemokratának a költő, ha már választania kell, mert visszariad a harctól, ámbár Arkhilokhos nem szégyellte eldalolni, hogy pajzsát, dárdáját elhajigálva menekült a csatából, amit különben Horatius is énekbe foglalt, hanem azért, mert a szociáldemokratáknak nincsenek a munkásosztály hősiességébe vetett illuzióik. Tudják, hogy a munkások húst, kávét, sört akarnak, motorbiciklit és központi fűtéses lakást szeretnének s akik szocialisták, azért azok, mert látják, hogy a kapitalizmus gazdasági törvényeinek fonalára akasztott husvéti sonka az ő fejük fölött elérhetetlen magasságokban függ.

A[1626] költő általában azért szocialista, mert belátja azt, amit belátnak azok a munkások, akik éppugy szeretik és óhajtják az élet apró örömeit, harc árán, ha kell, mint a költő. Ezért amikor a szocialista mozgalom vereségeinek megítéléséről van szó, mindama okokon kivül, amelyeket a politikusok elmondanak, kifejtenek és rendszereznek is, egy olyan eddig meg nem fogalmazott és csakis költők által kimondható okra gondol, olyan okra, amelynek hatékonyan működő lététamelynek hatékonyan működő létét az a negativ jel mutatja, hogy a munkásosztálynak, amely pártokkal, szakszervezetekkel, szövetkezetekkel, sakkkörökkel és dalárdákkal rendelkezik nincs költészete, nincs szépirodalma. Nincsen szocialista szépirodalom, ami nem jelent kevesebbet, minthogy a mun-

A közlés alapja:

Kézirat, 2 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/44, idegen kéz tételszámozásában: 32.

Aláíratlan.

[1. Bevezetés, mely borsot tör...]

„Nem elegendő, hogy a gondolat megvalósulásra törjön, a valóságnak magának kell gondolatra törnie.” Marx (Zur Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie, Einleitung.)

1. Bevezetés, mely borsot tör sokak orra alá.

„Politizáljon-e” az irodalom? Igy hangzik a kérdés, amelyet ujra és ujra mellünknek, írók mellének szögeznek. Mielőtt feleletetujra mellünknek, írók mellének szögeznek. Mielőtt feleletet adna az ember, kiderül, hogy a kérdés puszta formaság, mert tartalmára nézve türelmetlen követelődzés. Politizáljon-e az irodalom? Igenis, politizáljon! – válaszol Ignotus, – szálljon síkra a demokrácia értékeinek, az örök emberi értékeknek a védelmében. Politizáljon!, – mondja Gömbös, a nemzeti egység pártjának vezére, – itassa át a nemzeti egység eszméjével a lelkeket. Politizáljon! – kiáltják fennen a forradalmi szocialisták, – az irodalom az osztályharc egyik fegyvere. A politikusok közt tehát igen nagy az egyetértés. Egyik sem utasitja vissza, sőt a legkülönbözőbb erkölcsi eszmék jegyében az irodalom kötelességévé teszi a politikát, – az ő politikáját. Az irodalomról, az írásművészetről pedig szó sem esik, az irónak arról kell döntenie hogy milyen szekeret toljon.

Egy ilyen állapot nem sok örömmel kecsegteti azokat az írókat, akik a politikain kivül művészeti öntudattal is rendelkeznek. Céhbeliek fájdalommal látják az irodalomnak, mint a társadalmi haladás egyik jelentékeny formájának a kisemmizését. Avagy dadogjanak-e a gyönyörüségtől, amikor már nem tagadhatják tovább, hogy – a reakcióról nem beszélvén – a munkásmozgalomban is szellemellenes áramlatok kerülnek fölül? Ez nem vád, hanem – sajnos – a szubjektív föltételek hiányának egyik adaléka. Ha egy osztály – a bérmunkásokról van szó – a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen föl a történelem dobogójára.

Márpedig – Marx irja a hegeli jogbölcseletről szóló kritikájának bevezetésében – „a polgári társadalomnak egy osztálya sem játszhatja ezt a szerepet, anélkül hogy magában és a tömegben az enthusiasmus egy mozzanatát ki ne váltaná, egy mozzanatot, amelyben a társadalommal

A művészkedés az a tevékenység, amellyel az ember közösségellenes ösztöneit közösség-alkotó szellemiséggé formálja.

–

Viszont, a művészetnek, hogy ezt a szerepet betöltse akadályokat kell legyőznie. Ezek az akadályok a már meglévő társadalmi tudat, ennek a köntösében kell az ihletnek jelentkeznie, hogy bebocsáttassék. A művész tehát nem társadalmi tudat kialakításán dolgozik, törekvése az, hogy érzelmeket a társadalmi tudatba emeljen, – ez viszont egy konkrét társadalmi tudat létét föltételezi.

Alap és felépítmény

Felépitmények autonómiája

–

Ideologiai szükségleteiket az emberek általában nem műalkotásokból szokták beszerezni

A közlés alapja:

Kézirat, 2 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/43, idegen kéz tételszámozásában: 4.

Aláíratlan.

A szocializmus bölcselete

Az egész művelt világ a forradalmak és az ellenforradalmak jegyében kering. A demokratikus országokban a szabadságvalló munkáspártok, úgylátszik, ugyan előretörnek, az országok más sorában azonban a bolsevizmustól eliszonyodó tömegekre támaszkodó fasizmusok diadalmaskodnak. Könnyen lábrakap az a hit, hogy a szocialista elmélkedő hiú játékot folytat gondolataival, mert a fegyverek döntenek. Különben is régi szólás, hogy elhallgatnak a múzsák, ha a puskák megszólalnak. Sűrűn idézgetik Marx Károly szavait is: „A kritika fegyvere semmiesetre sem pótolhatja a fegyverek kritikáját, az anyagi erőt anyagi erővel kell megdönteni...” Egyszóval, mintha a bolsevizmusban volna az igazság. Ha pedig így állunk, akkor fölkészülhetünk a fasizmus hosszú korszakára, hiszen a bolsevisták szerint nincsen más választás, mint fasizmus, vagy bolsevizmus. És a tények azt mutatják, hogy a bolsevizmus azokban az országokban is, ahol szabadon nyilatkozhatik meg, törpe kisebbségben marad a szélső jobboldallal szemben.

A dolog azonban nem egészen így áll. Azt mondhatni, hogy mind ennek az ellenkezője igaz. Jóllehet, sok csapás zúdul a szocializmus pártjaira, maga a szocialista fölismerés mindinkább terjed. Van ország, amelynek majdnem mindegyik pártja fölveszi a szocialista elnevezést és kevés az olyan ország, ahol a legkülönbözőbb pártok ne ígérgetnék a szocializmus eszményei egyik-másik csoportjának a megvalósítását. A fasizmusok meg éppenséggel a szocializmus központi lényegét sajátítják ki és torzítják el. Bizonyára rákényszerülnek erre. A közösségi elvet állítják előtérbe, csak éppen nem a társadalmi eredetű emberiség közösségi elvét, hanem az elvont, korlátokat szabó, korlátolt „nemzeti”, „faji”, „állami” stb. közösség elvét. Tehát a közösség elve, ha torz formában is, de kísért már azoknak a rétegeknek az öntudatában, amelyeket eddig – látszólag – az egyéniség elve vezérelt. Ez a közösségre törő öntudat tagadhatatlanul zavaros. De a világ nemcsak a közösségre vágyik. Egyben, sebeit mutogatva, kiált a vajúdó öntudat után.

A bolsevizmus maga is a kialakulni akaró öntudat megzavarodásának egyik tüneménye. És tovább terjeszti a zavart elméleti téren, ahogy politikai tevékenységével is az ellenkezőjét éri el annak, amit akart, tudniillik a fasiszta szervezkedéseket indítja útnak. Marxra hivatkoznak a bolsevisták, de Marx gondolatait – bizonyára nem szántszándékkal – eredetiségükből kiforgatják. A föntebb idézett marxi tétel szószerint így hangzik: „A kritika fegyvere semmi esetre sem pótolhatja a fegyverek kritikáját, az anyagi erőt anyagi erővel kell megdönteni, azonban az elmélet maga is anyagi erővé lesz, amint a tömegeket megragadja.” A mondat másik fele tehát nem annyira a fegyverek birtokára utal, mint inkább arra az elméleti zűrzavarra, amely a tömegek emberi öntudatának megvilágosodását még meggátolja. Már ebből is látszik, hogy a történelem alakulásának kérdése elválaszthatatlan az emberi tudat alakulásának a kérdésétől.

Marx ugyanabban a tanulmányában (Zur Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie) alább a következőket mondja: „Az elmélet egy népben mindig csak annyira valósul meg, amennyire az szükségleteinek megvalósulása.” És lejebb: „Nem elegendő, hogy megvalósulásra törjön a gondolat, magának a valóságnak is gondolatra kell törnie” – másszóval: nem elegendő, hogy át akarják alakítani az emberek a világot, a világot ehhez meg is kell érteniök. És ahhoz – mondja tovább Marx –, hogy egy osztály, amely a világot át akarja alakítani és meg is érti, ezt a szerepet játszhassa, az egész társadalmat magával kell ragadnia. Vagyis szükséges, hogy a társadalom tömegeinek tudatában megvilágosodjék, hogy a társadalmat átalakítani akaró osztály eszményeit kell követniök.

Amint látjuk, megint csak az emberi tudat kérdéséről van szó, olyan elméleti munkáról – a puskaropogás közepette! –, amelyet a barrikádok lánglelkű hívei lefitymálnak, amelyet azonban nem lehet kikerülnünk. Én – erről akarok szólni – azon a nézeten vagyok, hogy az egész marxi bölcselet kérdésköre azonegy az emberi tudat történelmi alakulásának kérdéskörével.

A marxi filozófiát a következők jellemzik:

Az óhajtott és kikerülhetetlen, mert végül is tudatos követelménnyé váló, szocialista társadalmi forradalomnak az emberek közt és az embereken belül egymástól elválaszthatatlanul egyszerre kell lejátszódnia, másszóval, a társadalmat nem alakíthatja más, mint maga a társadalom. Az emberi társadalom alakulása nem is függ mástól, mint magától a társadalomtól és a természettől, amelynek része. Ám ahogy az ember része a természetnek, úgy a környező természet is társadalmivá lett; szocializálta az ember, a szociális lény. Nincs is más hiba, mint hogy az emberiség még nem ébredt, mert nem ébredhetett öntudatra, vagyis annak tudatára, hogy lényegét éppen társadalmi mivolta teszi, hogy vágyai, céljai, törekvései és általában cselekedetei társadalmi létéből fakadnak. Másszóval még nem lépett a gazdasági kategóriák szerint megoszló, de egyaránt társadalmi eredetű tudatok helyébe magának a társadalmi eredetnek a tudata, amely végül is az emberi közösség tudatához, azaz öntudatos emberiséghez vezérelne. A munkásosztály szerepe ebben a történelmi öntudatosodási folyamatban éppen az, hogy magasra tartja és el nem ejtheti azt a zászlót, amelyre minden emberi ténynek társadalmi eredete van írva. Így tehát éppen azok a munkásemberek öntudatosak, akiknek „osztályöntudata” az emberiség társadalmi lényegének tudatából táplálkozik, vagyis magából az emberi öntudatból, ahelyett hogy az „osztályöntudat” a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki. Ez a felfogás – természeténél fogva – nem veti meg a harcot, de elveti a parancsuralmat, mert hiszen fegyverrel senkit nem lehet emberi öntudatra kényszeríteni. Olyan eljárás volna ez, mintha a kényszerképzetes betegeket állandó ütlegelésekkel akarnók meggyógyítani.

A bolsevista elmélet mindezzel szemben állást foglal és idealistának bélyegzi ezt a fölfogást. Szintén Marxra hivatkozik és azt állítja, hogy a fegyverek és a gépi eszközök birtokában fölépítheti egy párt a munkásosztály többségére támaszkodva a szocialista társadalmat. És fölvesz – legalább egy vagy két emberöltőre szóló – átmeneti időszakot, amikor egyetlen párt kezében egyesíti a polgári diktatúrák politikai hatalmát a polgári tőkések gazdasági parancsuralmával. És ettől elvárja egy olyan emberi öntudat kialakulását, amely nélkül szocialista, kommunista társadalmi rend nem lehetséges. Parancsszóval kényszeríti az embereket arra, hogy önként vállalják lényegüket, azt, hogy társadalmi lények. Itt az az ellenmondás tűnik ki láthatóan, amelyet a bolsevista elmélet a termelési eszközökhöz fűzött hiú reményeivel rejt el. Éppen ezt kell most kifejtenünk.

A bolsevizmus állami elvvé teszi azt a közgazdaságtani fölfogást és életszemléletet, amely a kapitalizmusban társadalmi úton, persze az állam biztosító készülékével fölszerelve, érvényesül s ami harcba viszi a kizsákmányolt tömegeket a polgári rendszer ellen. Ebben a rendszerben ők csak munkaerők és fogyasztók, de nem emberek. Az általános fölfogás ma már nem engedi meg, hogy ember embert zsákmányoljon ki, – a közgazdaságtani életszemlélet arra jó, hogy ha nem lehetséges az ember kizsákmányolása, lehetővé legyen a munkaerőé. Marx ezt a közgazdaságtani szemléletet bírálta: a tömegek vágyainak ezzel adott hangot. Főműve – a „Tőke” – nem is közgazdaságtan, mint sokan hiszik, és nem a közgazdaságtan kritikája, hanem magának a polgári gazdaságnak a társadalmi öntudatra ébredt ember szempontjából írt bírálata.

De Marx gondolatvilágában a termelési eszközök fogalma sem közgazdaságtani szempontból játszik szerepet. Lássuk csak, hogy állunk ezzel?

Marx Hegeltől és Feuerbachtól tanult. Azaz elgondolta előbb Hegel bölcseletét, majd Feuerbachét és végül azt, amelyet történelmi materializmus néven ismerünk. Hogyan kapcsolódik tehát ez a gondolatsor, amelyet hármuk neve jelez?

Hegel szerint a világfolyamat a szellemnek, a világszellemnek önkifejtése. Ez a világszellem a tiszta logika dialektikus útján működik.

Feuerbach szerint szó sincsen világszellemről, sőt a mi világunk is csak emberi világ. Az ember maga az, aki működik a történelemben. Mindennek az ember a mértéke.

Itt kapcsolódik a gondolatsorba Marx a maga eredetiségével. – Helyes – mondja Feuerbachnak. – De mi az ember lényege? – kérdi és válaszol: A társadalmi viszonyok összessége.

Amikor azt mondja Marx, hogy fejéről a talpára állította Hegel filozófiáját, arra gondol, hogy a hegeli világszellem helyébe a valóságos emberi szellemet tette. De hát miben nyilatkozik meg az emberek valóságos szelleme? Elsősorban műveikben, cselekedeteikben, – és nem a világról való tünődéseikben. Márpedig az emberek mindenekelőtt mindennapi életüket termelik, tehát szellemüket visszatükröző műveik sorában első helyen a termelési eszközök állanak. A marxi filozófia szerint tehát azért oly fontos a történelemben a termelési eszközök szerepe, mert azok testesítik meg láthatóan, félre nem érthetően és határozottan az embereknek, a történelem alanyainak valóságos szellemét, reális, tárgyi logikáját. Egy történelmi korszak tudatát éppen azért kell művei, vagyis a termelési eszközök alapján megítélni, mert a termelési eszközök az objektív emberi szellem lecsapódásai. Hiszen ha nem az volna a szellemük, amit ezek az eszközök megtestesítenek, akkor az a szellem nem olyan eszközöket hozott volna létre.

De ha meggondoljuk, hogy a halászatnál maga a hal is termelési eszköz,[1650] akkor látjuk, hogy voltaképpen az emberi tárgyi tudat fejlődéséről van szó a marxi filozófiában, mert hiszen a Dunában úszkáló halat csak az a tudat teszi termelési eszközzé, hogy az a hal fogható és fölhasználható. Különben maga Marx hozza föl a „Tőke” című művének a Munkafolyamatról szóló fejezetében, hogy a takács szövőmunkája lényegében ott különbözik a pók tevékenységétől, hogy a takács elméjében, tehát eszmeileg, képzeletben, azaz ideálisan a termék már megvan és ott lebeg a munkás szeme előtt. Marx szerint az emberek érzéki léten alapuló objektív logikája testesedik meg a termelési eszközökben és azért függ a gazdasági alaptól a kulturális és politikai felépítmény, mert az emberek tárgyi logikájától elválaszthatatlanul függ szubjektív, vagyis alanyi logikájuk. Az emberek objektív logikájának anyagi tárgyakban megtestesült jelei a termelési eszközök és ez az objektív logika nyilatkozik meg a társadalmi munkamegosztásban is. De éppen a társadalmi munkamegosztás miatt különböző társadalmilag az emberek szubjektív logikája – így jönnek létre a szubjektív osztálytudatok. Végül is a proletárságot kényszeríti rá helyzete, hogy saját szubjektív osztálytudatát annyira kifejlessze, hogy magába foglalja azt az objektív emberi logikát, amelyet az emberiség eddig is érvényesített, de csak társadalmi működésében, a termelési eszközökben, a munkamegosztásban, tehát nem öntudatosan, hanem kerülő úton, mint ahogy Marx mondja, „önmagát elidegenítve”. Ez az az öntudatosodási folyamat, amelyet semmiféle forradalmi terrorral átugorni nem lehet, aminthogy egy ember sem gondolhat végig egy dialektikus gondolatsort úgy, hogy a gondolatsorból kihagyjon valamit. Aki 1–10-ig akar számolni, az önmagát csalja meg, ha a közbülső számokat kihagyja. Az egész marxi filozófia az emberi tudat fejlődéséről szól és éppen az a lényege, hogy a tudat kialakulásának mindig adott történelmi föltételei vannak. Az emberiség úgy fejlődik, hogy megváltoztatja környezetét és a megváltoztatott környezet megváltoztatja őt. De az emberiség csak adott tudata szerint változtathatja meg környezetét s akkor is csak objektív logikája szerint. „Ugrás” nem lehetséges, mert a nevelők sem nevelhetnek másként, mint amilyennek ők nevelődtek. Vagy – ami ugyanez – csakis „ugrás” lehetséges, akkor azonban minden mozzanata az életnek „ugrás”, az is „ugrás”, ha megvakarom az orromot. Marx éppen azért alakíthat ki determinista, tudományos történelemszemléletet, mert a történelmi élet középpontjába a valóságos, érzéki léten alapuló tárgyi, emberi logikát teszi, – hiszen a tárgyi logika törvényei világosak egyedül.

Érzéki léten alapuló tárgyi, emberi logikát mondok, mert a Marx-tól támadott idealista filozófiák éppen az érzéki emberi léttől vonatkoztattak el. De hogy végig az emberi tudatról, amely az emberi cselekedetek formai forrása, van szó, azt mutatja a metafizikai materializmusokkal való szembefordulása. Azzal rója meg őket, hogy az ember cselekvő oldalának kifejtését átengedték az idealistáknak. Holott, jóllehet a körülményekhez képest, az emberek maguk csinálják történelmüket. Márpedig ki-ki csak tudata szerint cselekedhet. S ha meggondoljuk, hogy minden emberi cselekvés forrása az emberi tudat, akkor azt látjuk, hogy a marxi filozófia voltaképpen arra a kérdésre válaszol, hogy honnan származik az emberek ilyen vagy olyan történelmi tudata és mik e tudat kialakulásának föltételei és hová fog ez a tudat fejlődni. Csak éppen nem szubjektív elmélkedéseikből kell megítélni az emberek tudatát, hanem objektív alkotásaikból, vagyis elsősorban a termelési eszközökből.

Már olvastunk híradásokat arról, hogy fínom amerikai traktorok milyen hamar mentek tönkre a szovjethasználatban. Lenin azt mondta: „Szovjethatalom plusz villamosítás, – ez a szocializmus!” Ha ilyen egyszerű volna a dolog! A bolsevikiek elfeledték, hogy az importált gépi eszközökkel együtt nem importálhatják annak a társadalmi közösségnek a szellemét, objektív tudatát, amely azokat létrehozta! Elfeledték, hogy nem a modern gépek hozzák létre a szocializmust, hanem az az emberekben rejlő eleven szellem, amely e gépeket megalkotta s amelynek ezek a gépek csak külső kifejezései. Elfeledték, hogy Marx a termelési eszközökről a filozófus értelmével szól, nem pedig a közgazdász eszével.

A munkások osztályharcának szerepe a szocializmus bölcseletének értelmében tehát nem abban áll, hogy fegyverrel erőszakolják szubjektív akaratukat az egész emberiségre, hanem abban, hogy a dolgozók osztályharcukkal, melyre akaratlanul is rákényszerülnek, napirenden tartják mindazokat a problémákat, amelyek az egész társadalomra vonatkoznak és így a szubjektív osztálytudatú embereket arra kényszerítik, hogy elméjüket megnyissák amaz objektív tudat számára, amely a termelésben érvényesül. Végül is így áll elő az a helyzet, amelyben mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy társadalmi lények vagyunk és csak úgy jutunk a szabadság országába, ha öntudatosan vállaljuk társadalmat alkotó lényegünket.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Szocializmus, XXIV (1934), 8. (november) sz., 348–351.

Kiadva: JAÖM, III, # 32.

Aláírás: József Attila.

Munkanélküli írók táppénze

Ankétot tartottak az írók nyomoráról. Hogy lehetne segíteni? Szó volt könyveknek, idegen írók műveinek megadóztatásáról, péter-fillérekről, melyeket a kiadók dobnának be, jó képet vágva a rossz ügyhöz, az irodalom bádogperselyébe. Nem javasolták, hogy rántott levesért munkatáborokba soroznak bennünket.

Úgy szemre, léleküdítő ez a mozgalom. Elvégre az írók művelik az ország művelt lakosságát, elsősorban ők azok, akik a tudat világosságába emelik a kényszerként ható érzelmeket, ők formálják a lelket szellemmé. Tehát szép dolog, irodalmi pávafarm létesítése kecsegteti a költők szívét. Csak az a hiba, hogy a nyomorgó írókon nem segíthetni intézményesen.

Elmondták már előttem, hogy szellemi szabadság nélkül az irodalom sem borulhat virágzásba. Valószínű, hogy közönségünk azért is találja gazdagabbnak, megfogóbbnak a külföldiek műveit, mert azok írói nagyobb biztonsággal vesznek lélegzetet. Megírták előttem, hogy az általános elszegényedés fekete sugara verődik vissza fiatal íróink meggyötört arcáról. Kifejtették, hogy kis nemzet vagyunk, hogy népünk nagy tömegei máig sem léptek a polgári művelődés útjára, amelyről árnyas ösvények vezetnek Árkádiába. Leszögezték, hogy mulasztást követ el az állam, vétkes a közönség, a kiadók csak hasznukat nézik, hogy hibát hibára halmoz az élet. És ez mind igaz. Tessék hát változtatásokat eszközölni.

Tessék kivívni a nagyobb szabadságot, tessék megszüntetni a gazdasági válságot, tessék szaporítani a nemzetet, tessék művelni a népet, s a kiadók számára tessék olyan helyzetet biztosítani, melyben nem érvényesülnek a kapitalizmus törvényei.

A kiadók, amíg kapitalista üzemet vezetnek, teljes joggal vetik a megadóztatás terve ellen, hogyha jó szakmunkások nem kapnak munkanélküli segélyt, miért viseljék ők a rossz írók eltartásának terhét? A kiadók pénzsóvár üzletemberek és kapva kapnak minden művön, amely hasznothajtónak, jónak, szépnek, tehát olyannak igérkezik, ami a fogyasztók szükségleteinek megfelel. Lámpással keresik azokat a remekműveket, amelyek állítólag olyan kötegben dagadoznak az íróasztalokban, hogy ki sem lehet nyitni már a fiókot. A pályázatok nagyobbára eredménytelenek maradnak, s mi több, a pályázaton kívüli próbálkozások is, hogy anyaghoz jusson a kiadó. A kiadók nem abból élnek, hogy jó műveket visszautasítanak, hanem abból, hogy kiadnak. A szerkesztők a jó anyag hiánya miatt panaszkodnak, de a lapok előfizetői is és mindazok, akik könyvszámlára magyar könyveket is szeretnek vásárolni.

Az írók, a tehetségesek, egy kicsit önmagukat is megvizsgálhatnák, hogy miért nem kapós az árujuk. Az irodalom is termelés, társadalmi szükséglet kielégítésére szolgál s az ma már nem elegendő, hogy egyesek tetszését megnyeri a munka.

A szóban forgó írók kivonták magukat az életből. Valóban nyomorognak és mégis álnyomorban élnek. Kávéházban feketéznek, ahelyett, hogy kifőzésben ebédelnének. Nem vesznek tudomást arról, hogy a közönség szegénysége nem ilyen cifra nyomorúság. A közönség levest és főzeléket ebédel feketekávé helyett és körülményeinek formanyelvén ugyanolyan érzelmi, lelki problémákat ad föl magának, mint Shakespeare királyai, vagy Hamsun és Reymont parasztjai, csavargói. Ez a közönség keresi – mint mindenki – a művészi feleletet érzelmi problémáira és hálásan fogadja akkor is, ha tudja, hogy ez a (művészi) felelet illúzió s csak pillanatnyilag élhet vele. Íróink többsége azonban nem képes válaszolni, elszakadt az élettől, nincsenek a közönséggel közös élményei, melyeket megformálhatna. Saját, analóg érzelmei, problémái elvont kérdésekké válnak. Nem termelhetnek a valóságos szükségletnek megfelelően, mert nem ismerik a valóságos szükségleteket.

Lehet-e rajtuk segíteni? Nem hiszem. Az egyetlen mentség az volna, ha valahogyan visszavetődnének az életbe, a munkanélküli írókból munkanélküli kettőskönyvelők, szegecselők, vagy oroszlánszelídítők lennének. Egy munkanélküli oroszlánszelídítő, vagy női szabász, bizonyára elég szépen megélne élményeinek művészi feldolgozásából. Talán a művészet az az egyetlen terep, amelyen az emberi ösztönök a kultúra és a civilizáció sérelme nélkül is érvényesülhetnek, – a közönség elvárja ezt a fölszabadító munkát az írótól. Az ösztön a főzeléket választaná a feketekávé helyett s az éhgyomorra feketéző írók, akik paranoid nárcizmusokban elfojtják ösztöneiket, hoppon maradnak. Kivonják magukat az életből s az élet kivonja őket magából. Minden intézményes segítség, mely nem műveket jutalmaz, amely az írót, pusztán azért, mert író, átsegíti az élet nyomorán, meghosszabbítja az írói áléletet, mégjobban kitépi a valóság formáló kezéből ezeket a tehetséges, megnyilatkozásra képes lelkeket.

A közlés alapja:

Lappangó kézirat, 4 f. Cserépfalvi Imre tulajdonában volt. Katalógus, 1173.

Kiadva: JAÖM, III, # 33. Kiadásunk alapszövege.

[Németh László]

[Ő feleségének...]

Ő feleségének nemesebb része (7)

Nem arról van szó, amire emlékezik, hanem emlékezéseinek férfiatlan[1652] hangjáról, a kisérő taglejtésekről, melyekkel nem engedi, hogy multja valóban mult legyen, melyet a férfi öntudata ugy tartana össze, mint önmagában jelentéktelen diszkövet a nemes foglalat.

„Én ép elég álnokul bujtogattam őt” – N. L. nem érzi, hogy ez az „álnokul” szó, amely férfias önitélet akar lenni, nem több gyermekes mentegetődzésnél. Élete eseményeit nem hagyja ténnyé ülepedni. Mennyivel többet mond ez: „Én bujtogattam őt.”

Hogy higyjük el neki, hogy tudja, mit csinál, amikor annak idején sem tudta, hogy mit tesz. Igy beszél magáról: „Valószinü, hogy ezt és ezt akartam.”

Egy nemzedék szellemi vezére, aki az olvasótól kérdi, hogy vele, az íróval mi történik.

Egy törzsétől elválasztott fej kiáltozik itt: Én ezt tettem, én azt tettem. Az ember fölfigyelve e kellemetlen hangra észreveszi, hogy sulya nincs, mert sehol a test, amely a nehézkes, de bizonyos világi valóság sulyával látná el ezt az „ént”. Kifeszitett hegedühúr ezKifeszitett hegeduhúr ez az ember a hegedü visszhangzó teste, dereka, hangládája nélkül

Nincs külvilága. Még a feleségéről is ugy beszél, mintha valami hallucináció volna, vagy olyan idegen személy, akit csak hallomásból ismer, mint a welszi herceget s aki időnként különösebb ok nélkül, dea ex machina buj irodalommal gyötrődő képzeletébe. De inverz gondolatszövése még önmagát is kivülről, szerep közben, mint hallucinált szinészt láttatja önmagával.

Exhibicionista

Horváthné meghal

Freudnak vanmeghal [új sorban:] Freudna van egy értekezése, a cime „Ein Kind wird geschlagen” – egy gyermeket vernek. E tanulmány szerint vannak oly különös idegbetegek, akiknek képzeletét az értekezés cimébe foglalt fantázia foglalkoztatja: felnőtt ütlegel egy gyermeket. Ezeknél az idegbetegeknél az a különös, hogy rendszerint testi fenyitéket nem alkalmaztak velük szemben gyerekkorukban. N. L. hasonlóképpen vereségekről beszél – pedig őt valójában nem érték vereségek irodalmi életében (igaz, nem is győzött, mert valójában nem is harcolt) – elméje nem rendelkezik olyan élmény-ismerettel, amely figyelmeztetné a tárgyi külvilágra.

Inverzio: Nézhetek, tapinthatok, szaglászhatok. Ezt nevezi Németh szellemi formának? Bárki mondhatja, hogy N. „Nézhet, tapinthat, szaglászhat”, csak éppen ő nem. Amit mond az ember, az már a szellem birodalmába tartozik. De bizonyára kívül marad a Múzsák küszöbén az, aki önnön szervi müködéseit egyszerüen néven nevezve véli lelkét szellemmé, érzését tudattá formálni. Igy infantilis felnőttek fogalmaznak, gyermekek soha. Ha a gyermek ugy véli, hogy nem szabad tapintania, akkor megkérdi: tapinthatok? De ezt az ítéletet, hogy „tapinthatok”, létével képviseli és nem szavakat kivánó szellemével. N. L. hasonlít arra az elbeszélőre, aki bosszantó esetét előadva megjegyzi: Képes vagyok ilyenkor ölni. Persze nem képes.

–

„A tábláit forgató kalauz irigyen nézett bennünket a kocsi másik sarkából.” N. L. szines akar lenni. Csakakar lenni. Csak arra törekedhet valaki, amit még nem ért el, s ami voltakép nem ő, nem alanyi, hanem tárgyi. A kalauz bizonyára akkor nézte őket irigyen, amikor semmi dolga nem volt, mint éppen az irigykedés. Vagy ez a „tábláit forgató” kitétel epitheton ornans? A megelevenités sikerült – szines, de nem értelmes. N. L. hasonlatai is ugy illeszkednek össze azzal, amire fényt akarnak vetni, ahogy a kalauz jelzőbe foglalt tevékenysége társul az állitmányba és határozójába foglalt tevékenységgel. – (26)

„Tudta, hogy szégyenem alatt ott sistereg a dac”, (26) kár, hogy a regénybe nem sokat lehetett belecsempészni az idillből, amelyben keletkezett. (27)

(27) Regénye. „a vidék forradalmának tudtommal egyetlen használható epikai képe.” Mit tartanak Önök arról a festőről, aki igy érvel műve mellett: „Ez X urnőnek tudtommal egyetlen használható akvarell képe”?

„Ép ezekben a modorváltozatokban tapintottam ki természetes elbeszélő hangom.”

Erosz fantáziájához: „Ez olyan lett volna, mint egy gróf után cipészlegényekkel szeretkezni.”

–

Érdeme marad, hogy megteremtette az essay-ponyvát.

–

Nincs sulya annak, amit mond, – mint amikor a szivaros kijelenti a kávéházban: Hja, nem igen lehet megismerni a dolgokat ugy, ahogy vannak”. Kant is ezt mondja és általában a filozófusok – de azért gondoljuk meg, hogy a filozófusok nemcsak azért azok, mert gondolkodnak, időnként mindenki megteszi ezt, hanem azért, mert a gondolatot sulyával együtt emelik föl.

–

N. L. irja, hogy Zsinka Ferenc, a Prot. Szemle szerkesztője e szavakkal adta vissza egy tanulmányát: „A nehezén túlvan, elolvasta a könyveket, megalkotta a véleményét, most már csak tessék megirni.” „Én ebből azt értettem”, teszi hozzá Németh L., „hogy a tanulmányom nem kell.” N. rosszul értette – Zsinka jellemzése a legtalálóbb N. Lászlóra. Ez áll N. L. egész irodalmi, szellemi lényére is. Most már csak tessék megalkotnia magát.

A közlés alapja:

Kézirat, 3 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/12a.

Aláíratlan.

[...utolsó sorban...]

utolsó sorban a megvetettet, akit mindenütt csak az ura kedvéért türtek meg, akinek társasági ambiciói ellen vendégeink állandóan tiltakoztak.” Mit mondhatok erről? Ez valóban a szellemi különitményes hangja és izlése. Németh Lászlóé, a Vezéré.

Németh László Szabó Dezső és Tormay Cecil tevékeny egyesüléséből született, ezt könnyen belátja az ember, csak az kétséges előttem, hogy melyik volt az apja és melyik az anyja. Mert Tormay Cecil stilusa több férfiasságot árul el, mint Szabó Dezsőé, az előbbi sokszor finom és a finomságban mindig van erő és az utóbbi pedig a megejtett természet önkivületében tetszeleg.utóbbi pedig a megejtett természet önkivületében tetszeleg. Németh László azonban a finomságot összetéveszti a fejhanggal, a meglévő formát elroncsoló természetet pedig alaktalan törekvésekkel pótolja. Szellemi köztudatunkban a felszinre dobott irodalmi anyag mértéktelenségével jelentkezett, akkordban áradt, mint célszerü romantikus és önzetlen irodalompolitikus létére napszámban telepitette fiatal irodalmunkat. Kiosztotta a parcellákat és a szerepeket. Önmagának csak a kiosztó szerepét tartotta fenn. „Én, mint kritikus – irja – a napfényre akartam ráncigálni valamit, ami nem volt meg, de ami hiányzott s ép ezért ugy hittem, valahol meg kell lennie.” Ez sikerült is. Fiatal irótársai, akik már Németh föllépte előtt nevet szereztek maguknak, elhitték neki, hogy nincsenek és letelepültek parcelláikon. Szinte látom, amint Németh László duzzogva visszavonul és erre Buday György, Illyés Gyula, Kodolányi János, Cs. Szabó László, Szabó Lőrinc, Szerb Antal, Tamási Áron mint senkik, semmik egyszerre eltünnek önnön hiányuk sülyesztőin.

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/12b.

Aláíratlan.

Reform-toborzó

Zilahy Lajos, miután technokráciája elkallódott és kitünő terve, az ezermester-egyetem (melyet kimondottan a magyar «faj» számára, de titokban az e betük kedvéért talált ki), feledésbe merült, «uj szellemi frontot» hirdet s fiatal irókból máris rohamosztagot alakitott. Elolvasván Zilahyék cikkeit, oly tanácstalanul állok, mint a városlakó idegen, kit a Hortobágyra vittek, hogy délibábot lásson, s ott vigasztalan őszi esőben meresztgeti a szemét hiába. Megtudtam Zilahytól, hogy «létraerdő van az országban», és mert ez az erdő «fojtogató, üres, levegőtlen tér», – «uj szellemi frontra van szükség». E front «megszületésének első és legfontosabb alapfeltétele: az egységes világszemlélet.» A világszemlélet ez: «Az országépités csak a népi erők rétegein kezdődhet meg.» S azért van éppen most szükség ez uj szellemi (!) frontra, mert «a magyar politika is elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol az orvosi vagy mérnöki foglalkozás jelentősége elsöpri maga elől a szónokokat és üres fecsegőket.» Igy Zilahy. Mert ma «itt ugyan hiába fujná meg Gömbös a trombitát egy szellemi sorakozóra.» És mivel «a külföldi reformmozgalmak, akár a fasizmust, akár a hitlerizmust nézzük, siettek megszerezni a maguk szolgálatára a nemzet életének szinvonalban is magas rétegét.» Siettek! – ismétlem én pesties fordulattal a népies Zilahy állitását.

Ez a „világszemlélet” igen sovány feltét a föltálalt, rengeteg zsirtalan, sótalan reformkására. Nem is szolgál másra, minthogy Zilahy könnyen hajló, „világszemléletben” csintalan és politikában odaadó, fiatal muzsákat keritsen vele a kivénhedt nyiltszavazásos rendszernek. A „látható kormánynak”, mely lihegve birokra kelt a „láthatatlan kormánnyal”, „a papi birtok, a nagytőke és a világi nagybirtok hármasszövetségével” – amint Zilahy irja és aminek az ellenkezőjéről mindenki alaposan meggyőződhet, mindenki, aki a kormány intézkedéseit és meg nem tett intézkedéseit fölméri. «Az alkotó, épitő és gyógyitó emberek seregét hiába keresnénk az uj nemzetgyülésben» – ezzel érvel Zilahy amellett, hogy szálljunk mi, irók a reformkorszak táborába. A kormányzat azonban önnön pártjának igen jól felfogott érdekében kente ugy föl az országgyülés ábrájára harsány szineit, hogy az Zilahy szerint „aggodalomra adhat okot”. Mi is aggódunk, – de akkor miért csatlakozzunk tehát?

Zilahy – tudva vagy tudatlanul, nem találom ki, melyik kellemesebb számára – ugy tünteti föl a politikai tányérváltást, hogy a kormánypárt soraiból hiányzik ugyan a szellemiség képviselete, de a nép minden furulyájával, szájharmonikájával és dudájával odaadóan kiséri kormányék politikai énekszavát; mintha irók nem akadnának az uj országgyülésben, de a kubikusok, mezei napszámosok, uradalmi cselédek, bányamunkások, törpebirtokosok, kőmüvesek, dolgos és munkanélküli szakmunkások, boltosok, iparosok – ki győzné a mindennapi életet alkotó nép összes rétegeit fölsorolni? – csak ugy nyüzsögnének a reformkorszak egységes pártjában és majdnem egységes parlamentjében. Mert „az országépités csak a régi erők rétegein kezdődhet meg”. De miért hozzánk, irókhoz, költőkhöz intézi a szavait Zilahy, miért nem a reformkormány felé? Igy az a látszat, mintha a nép csak leltári tárgy volna, mintha gondjaival guzsbakötött és népies „világszemléletü” politikával is megcsomózott élete csak arra szolgálna, hogy ezermesteri szellemek időnként papiron meg-megmentsék és a népmentés szólamainak árnyékát boritván megigézett közönségük pisla szemére, a hatalom verőfényes balatoni partján sütkérezzenek, szivükben az elhivatott ősi faj korszerü szeretetével.

Mert Zilahyék nem demokratikusak, hanem népiesek. És erre a népiességre az jellemző, hogy az egyik alvezér nemrégiben törvényhozási uton akarta rákényszeriteni a parasztokat, hogy családonként legalább négy kis parasztot hozzanak világra, különben az állam kobozza el földecskéjük egy-, két- vagy háromnegyedét. Egy ilyen törvény természetesen nem vonatkozna az uj szellemi front lelkes tagjaira, akik nem nép, hanem csak népiesek. Hogy az ország hatalmas arányu gyermekhalandóságát szociálpolitikával csökkenteni lehetne s igy megtartani a születésekben igenis mutatkozó népszaporulatot, az eszükbe sem jut a népieseknek.

Ignotus Pál az Esti Kurirban erélyesen visszautasitotta Zilahyék szelleminek mondott, misztikus, kultikus próbálkozását. De hozzátette, hogy Zilahyék hite is, mint minden hit, tiszteletet érdemel. Hát szó sincs arról, hogy minden hit tiszteletet érdemelne! Minket, kik az emberi szellemet nem az állati vérsejtek górcsövi képleteiben, hanem a társadalmi és állami élet alkotásaiban keressük, minket, kik a civilizált lélek lakását a tiszta fogalmak világos épitményében találjuk meg és nem pártvezéreknek futólag elejtett, semmitmondó, de éppen ezért fürge tollnokoktól hamarjában filozófiákká rajongott megjegyzéseiben – nagyon tisztelnek odaát, csak éppen megtürni nem hajlandóak. Mi azonban elveink értelmében – megtürjük őket, de tiszteletükre képtelenek vagyunk.

Talán kár értük, talán nem. Az igazi szellemi arcvonal a régi, az örök, továbbra is a világos szellemü humanizmusért folytatja harcát, a nép polgárosodásáért, a nemzet csinosodásáért, a társadalom elszegényedése ellen és azért a reformkorszakért, melyben a dolgozó emberek szabadon nyilvánithatják akaratukat és szabadon dönthetnek sorsuk fölött.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Esti Kurir, 1935. május 5., 5.

Kiadva: JAÖM, III, # 34.

Aláírás: József Attila.

[Új szellemi front]

„Uj szellemi front”

Zilahy Lajos „uj szellemi frontot” hirdetett a reformkorszak védelmére és utólagos szellemi megalapozására az egyik reggeli lapban, a délutániban pedig meg is szervezte ifju szellemeinek arcvonalát. Toborzójára táborába siettek sorrendben Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Sárközi György, Tamási Áron, Nagy Lajos, Féja Géza, Pap Károly, Németh László.[1695]

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/16.

Aláírás: József Attila.

»Új szellemi front«

Zilahy Lajos „új szellemi frontot” hirdetett a reformkorszak védelmére, s utólagos szellemi megalapozására az egyik reggeli lapban, a délutániban pedig meg is szervezte fiataljainak arcvonalát. Toborzójára táborába siettek sorrendben Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Sárközi György, Tamási Áron, Nagy Lajos, Féja Géza, Pap Károly, Németh László. Én is udvarolok a gráciáknak s nékem is van néhány szavam.

I.

Zilahy érvelése cikkeiben annyira érzelmi, logikája oly kúsza, tartalma annyira homályba burkolt, hogy nehéz róla számot adnom. Álljanak itt ez idézetek, melyeket hozzászólásom könnyebbsége kedvéért pontokba sorozok:

1. „Túljutottunk valamin, amiről ma még korai volna határozott képet alkotni és pontos magyarázatot adni.” 2. „Az új parlament és a római kettővel jelzendő Gömbös-kormány nem túlságosan dicsekedhetik azzal, hogy a magyar szellemi élet értékeit is magához vonta.” 3. „Ebben a megállapításban semmiféle rejtett panasz nem húzódik meg, mert a mai kormányzat és a mai magyar irodalom között ma már mélyebb és magasabbrendű kapcsok képződése van folyamatban, ma már nem lehet beszélni egy olyan világszemléleti szakadékról, amely a közelmultban a magyar élet két kimagasló, tragikus értékét: Tisza István-t és Ady Endré-t vadul szembeállította egymással. Ma már nem történhetik meg, hogy a magyar irodalom legjobbjait politikai gondolkodásuk bátorsága miatt bizonyos oldalról, mint veszélyes elemeket nyomják el.” 4. „Az új nemzetgyűlés gondosan és szinte benzinnel van megtisztítva az irodalom szellemétől... Ugyanilyen megállapítást végezhetnének az új parlamentekkel (?) szemben a magyar tudósok, a magyar mérnökök, tanárok, orvosok, egyszóval a nemzet életének színvonalban is az a magas rétege, amelyet a külföldi reformmozgalmak, akár a fasizmust, akár a hitlerizmust nézzük, siettek megszerezni a maguk szolgálatára.” „Az alkotó, építő és gyógyító emberek seregét hiába keresnénk az új nemzetgyűlésben.” S ez „aggodalomra adhat okot”. „Az ember mindenütt azt érzi, itt ugyan hiába fujná meg Gömbös a trombitát egy szellemi sorakozóra.” 5. „Új szellemi frontra van szükség, amely felfrissülve az idők szelében és felfegyverkezve a reformpolitika gondolataival, keresztül tudja törni magát a létraerdőn.” „Az új szellemi front megszületésének első és legfontosabb alapfeltétele: az egységes világszemlélet. És ezen belül a törhetetlenül összeforrott magyar szemlélet.” (Pesti Napló, 1935 április 14.)

Eddig Zilahy. Hogy miben áll az „új, magyar világszemlélet”, azt oly magától értetődőnek veszi, hogy szót nem veszteget rá. Talán az „öncélú magyar államiság” gondolata volna? „Nyilt kártyákkal” (P. N. április 25) című második cikkében, melyben támadásokra felel, közelebbi meghatározással is szolgál: „Meg kell egyezni például (!) abban, hogy az országépítés munkája csak a népi erők rétegein kezdődhetik meg.”

Azt hiszem, ezek az idézetek híven foglalják össze Zilahy gondolatmenetét. Megjegyzéseim itt következnek:

Ad 1. Min jutottunk túl? Az egységes párton és kormányzatán. Elérkezni pedig a Nemzeti Egység Pártjához és kormányzatához érkeztünk el – Zilahyék szemével nézve a dolgot. Mert az igazi változás az, hogy agrárországból agráripari országgá serdültünk.

Ad 2. Zilahy az írókat a reformkorszak szellemi támogatására hívja s ezt a magatartását azzal indokolja, hogy a magyar szellemi élet értékeit nem vonta magához az új parlament. Mindenki tudja, Zilahy kivételével, hogy a kormány saját jól megfontolt céljai és felfogása szerint válogatta meg nyilt szavazással országgyűlésbe hívott embereit. Ez a tény és Zilahynak a parlamentről adott kritikája okot és érvet éppen arra szolgáltat, hogy az írók s a „szellemi élet értékei” távol tartózkodjanak a reformkorszak gyülekező helyeitől. Aggodalomra okot mi nem a „szellemi élet értékeinek” parlamenti hiányában látunk, hanem magában a több-kevesebb tehetséggel, de mindenesetre nagy hatalmi erővel rendelkező, uralkodó politikai irányzatban. Másrészt a „szellemi élet értékeinek” nem is az a feladatuk, hogy a parlamentben politizáljanak, hanem hogy a szellemi termelést a kor szükségletei szerint teljesítsék. Például hogy tisztázzák a fogalmakat és ne zilálják össze, mint Zilahyék.

Ad 3. Hol és mint volna folyamatban „ma már mélyebb és magasabbrendű kapcsok képződése a mai kormányzat és a mai magyar irodalom között”? Hogy köztük nem volna „ma már” „világnézeti szakadék”? Számomra nagyon zavaros az ilyen gondolkodás. Az irodalom époly sokszínű, mint maga a társadalom. Ezért az irodalmat sem világnézeti híd nem kapcsolhatja a kormányzathoz, sem világnézeti szakadék nem választhatja el tőle. A kormányzat politikai pártokkal áll kapcsolatban, a pártok választóikkal, a választók pedig – ez a polgári társadalom kettőssége – saját társadalmi helyzetükben kifejezésre jutó emberi mivoltukkal és erre eszmélkedve, mint olvasók tartanak kapcsolatot az irodalommal. Az összefüggés oly távoli és közvetett, hogy az író lehet más társadalmi osztály alkotóművésze és más társadalmi osztály elveinek politikai híve. (Például Balzac.)

Ami Tiszát és Adyt illeti, – a konkrét állításban sincsen sikere Zilahynak. Tisza is, Ady is ugyanannak a „világnézetnek” voltak hívei; ellentétük politikai természetű volt.

Amit ezután mond Zilahy, azzal bizonyára sokakat bosszúságra ingerel. Ismétlem állítását: „Ma már nem történhetik meg, hogy a magyar irodalom legjobbjait politikai gondolkodásuk bátorsága miatt bizonyos oldalról mint veszélyes elemeket nyomják el.” A „ma már” célzás Ady és Tisza esetére. Zilahy nem akarja tudni, hogy Ady szabadon írhatta meg és adhatta ki azokat a verseit is, amelyek Tiszát személyében sértették (vad, geszti bolond, úrnak, magyarnak egyként rongy stb.), ma azonban – jóllehet a kormányzat pártjai is magukénak vallják Adyt, Tiszáról nem szólva – előadók műsoráról számtalan esetben törlik rendőri cenzurával Ady, Petőfi verseit, sőt volt eset, hogy Szép Ernőét is visszavetették.

Ad 4. Visszatér Zilahy kedvenc érve a reformkorszak mellett, hogy tudniillik a reformkorszak nemzetgyűlése „szinte benzinnel van megtisztítva” „a nemzet életének színvonalban is magas rétegei szellemétől”. Ha a reformkorszak emberei szó nélkül lenyelik Zilahynak ezeket a megállapításait pusztán azért, mert ezzel remél Zilahy eredményesen toborozni híveket az írók között a reformkorszak új szellemi frontjába, én – az ellentáborban – szintén hallgatok. De azt már nem hagyhatom szó nélkül, hogy a „külföldi reformmozgalmak, akár a fasizmust, akár a hitlerizmust nézzük”, siettek volna megszerezni a magas színvonalú rétegek helyeslését. Az olaszok csak hagyján, okkal-móddal Croce még kinyithatja a száját, – a német emigráció irodalmi és szellemi alakjait s magának Hitlernek a „hiperintelligencia” ellen intézett kifakadásait számbavéve azonban, azt hiszi a naív ember, hogy Zilahy valamilyen hipnotikus erejű megtévesztés áldozata.

Ad 5. Az új szellemi frontra azért van szükség, mert „a gyógyító és alkotó emberek serege” nincsen az országgyűlésben, s ma „Gömbös hiába fujná meg a trombitát egy szellemi sorakozóra”. Tehát azért sorakozzunk, mert Gömbös hátha megfújja a trombitát. Vajjon miért nem fújta meg eddig? Volt alkalma hozzá – a mikrofón előtt is.

Zilahy mozgalmát érték támadások a napisajtó részéről. S ő megérezve, hogy okfejtésével fogalmi ingoványon jár, védekezésül kitalálta, hogy azért kötelessége a „látható kormány” segítségére sietni, mert az éppen most vív a „láthatatlan kormánnyal”, nevezetesen „a papi birtok, a nagytőke és a világi nagybirtok hármasszövetségével”. Zilahynak, mielőtt ily kijelentéssel lepné meg olvasóit, illett volna tünődnie a következőkön:

A nagytőke elleni küzdelemben a kormányzat természetes szövetségese volna a munkásság. Vajjon miért a munkásság szervezeteinek jósolt vészt és pusztulást a „látható kormány” elnöke? Vajjon miért nyernek a nagytőke képviselői az új stílusban is régi stílusú „méltóságos” és „kegyelmes” címmel járó kinevezéseket? Vajjon miért nem lépteti életbe a kormány a munkaidőt szabályozó nemzetközi egyezményt? Vajjon miért nincs munkanélkülisegély, amikor volt boléta? Vajjon miért rontják a béreket az ínségmunka béreivel?

A papi és világi nagybirtok elleni harcban a kormány természetes szövetségese a mezőgazdasági munkásság és a kisparasztság volna. Vajjon miért szavaztatta őket nyiltan a kormány? Vajjon miért nem kapott nagyrészük még így sem választójogot? A hárommillió mezitlábas közül miért nincs egy is az országgyűlésben? Miért nem engedik szervezkedni a föld proletárjait és kispolgárait? Vajjon várható-e komoly, mélyreható földreform attól a kormánytól, amely ahelyett, hogy progresszív adót vetne ki a nagybirtokra, oly antiszociális adók, mint a fogyasztási, forgalmi stb. bevételéből egyenesen támogatására siet ádáz „ellenfelének”?

Általában, ha nem csupán a reform szóval jelzett fogalmát akarja megreformálni a kormány, hanem valóban az a törekvése, hogy oly formát alkosson a törvényhozás útján, amelyben a dolgozó nép – a magyar nép! – életakarata jut kifejezésre, miért nem alapozza hatalmát demokratikus fordulattal a munkásnép tömegeire? Hogy én is lelkes híve lehessek a kormánynak, Gömbösnek, lelkesebb, mint ma Zilahyék!

II.

A világszemlélet, mely Zilahy cikkei után ítélve még nem öltött fogalmi formát, hanem megmaradt az érzelmes sejtelem állapotában, elég „egységes”, amint az arcvonalba szegődő harcosok fejtegetéseiben jelentkezik. Nézzük sorjában őket.

Illyés Gyula „Reform és irodalom” című cikkében (Magyarország, 1935 április 24) elénk tárja azt a megvizsgálatlan közhelyet, hogy irodalmunk nagyjai nemzeti jövőnkről szorongásig fokozódó aggodalommal énekelnek. Ebből aztán érvet és ihletet merít kiállásához a Zilahy-front színeiben. „Jelszavaink jórészét a kormány hivatalos programjában láttuk viszont” – írja és így fogalmazza meg a célkitűzéseket: „Tárjuk fel a nép sebeit és erejét, hozzuk napvilágra az értékeket, de a bajok gyökereit is.” „Erre az egyetlen reformra van szükségünk, a szabadságra, hogy őszintén szemükbe mondhassuk a bajokat azoknak, akik azokon segíteni akarnak.”

Ez szép dolog. Csak az furcsa, hogy Illyés az egykéről írván – hálás témája ez a reakciónak – azt javasolta, alkossanak örökösödési törvényt, mely a paraszt családokat legalább négy utód szülésére és nevelésére fogja. Illyés természetesen fajtája jövőjéért aggódik. De miért így? Miért nem a hallatlan arányú csecsemő- és gyermekhalandóság miatt? Miért nem az életkort csökkentő s így a népesedés számvonalát megrontó munkanélküliség miatt? Miért nem a munkamódszerek, a munkaidő s a munkanélkülisegély megtagadása miatt? Miért nem a társadalombiztosítás rendszerének kiépítését követeli? Miért nem a falvak városiasítását kívánja? Vagy oly naiv, hogy nem látja át, mi lenne az örökösödési törvénnyel világra erőszakolt, botcsinálta gyermekekkel, amikor a kapitalizmus a meglévő munkaerőt is pusztulásra kárhoztatja? Népmentő naivitásra jellemző Illyésnek a Népszava ezévi május 1-i számában tett nyilatkozata. Ott ezt mondja: „A legtöbb állam, igaz, a munkaidő csökkentésével igyekszik a munkanélküliségen segíteni. Magyarországon azonban a telepítés, az ígért új gazdaságok berendezése annyi dolgot adhatna az ipari munkásságnak is, hogy a munkaidő csökkentése azt jelentené, hogy az építés nem a kellő iramban folyik.” Vagy ez már okosan irányított naivitás?

Kodolányi János („Holt lelkek”, Magyarország, 1935 április 25) fejtegetéseiből: „Azok az írók, akik több mint egy évtizeden át a nemzet életerőit felszabadító újításokat követelték, s vállalták érte a megértetlenség, a lenézés és fitymálás osztályrészét” – igenis, odaállhatnak „a kormány segítségére eszméik megvalósítása érdekében”. Kodolányi oly benyomásokat szerzett az Ormánságban, látván az egyke pusztításait, hogy most, mint írja: „a parancs fülében suttog: szövetkezz, ha veszendő magyarságunk érdeke úgy kívánja”. „Ha ez az irányzat, ez a hatalom itt van – mondja diplomatikusan –: jöjjön s járjuk a holt lelkek országát együtt, hogy feltámasszuk az életet.” „Aki a csodákat csak gúnyolni tudja s ijedt okoskodással fitymálkozik a mi elszántságunkon: annak végre el kell válnia tőlünk is.” Kodolányi oly elszánt, oly bátor, hogy akkor is a hatalom mellé áll, ha agyoncsapják!

Szabó Lőrinc („Jobb” és „bal” és a „reformok”. Magyarország, 1935 április 26) úgy gondolja, hogy a társadalom jobb- és baloldali régi tagozódása megszűnt. Azt állítja, hogy a Zilahy cikkei körül támadt vitában a „jobboldal” hozzászólásában több volt a jóhiszeműség. Mert a „baloldal – úgymond Szabó – nem akarja engedélyezni, hogy továbbra is helyeselni, illetve követelni lehessen egyetemes magyar gondolatok megvalósítását, amikor azok – bár egyelőre csak felismerésben és potenciálisan – kormányképesekké és realizálhatókká váltak”. Szabó azért vesz részt az új szellemi frontban, mert szerinte „az új magyar értelmiség idegenkedve néz a régi jobb- és baloldal felé és úgy érzi, hogy világnézete – a szociális és magyar népi világnézet (?) – és egész politikai érzésvilága a régieknél szebb, igazabb és összefoglalóbb kerete lehet annak, amit a reformok reálpolitikája ígér”. Arról Szabó nem ad számot, hogy a baloldal hol és mint tiltotta volna, hogy „követelni lehessen egyetemes magyar gondolatok megvalósítását”. Elolvastam minden hozzászólást s tapasztalatom szerint a baloldal csupán konkrétumokat követelt az oly határozatlan szólamok helyett, amilyen az „egyetemes magyar gondolatok megvalósítása” is, a szólamok helyett, melyekkel Szabóéknak méltán a reformkorszak táborában a helyük.

Sárközi György szerint („Polgár és paraszt.” Magyarország, 1935 április 27) az „új szellemi front” arra jó, hogy közelebb hozza egymáshoz a városi polgárt meg a falusi parasztot. Az ipari munkások fölött észrevétlenül elsiklik tekintete. Az osztálykülönbségeket és ellentéteket szépen leegyszerűsíti városra és falura. Nem tudná, hogy a különböző és ellentétes érdekek a falu határain belül csakúgy működnek, mint a városban?

Tamási Áron követelése: „Népi szellemet a Dunamentén”. (Magyarország, 1935 április 28.) Tamási erdélyi író. A nehéz kisebbségi sors, egy fiatal kapitalista-nacionalista államban, éretté nevelte, gondolkodása az ellenforradalom sorvasztó szellemétől érintetlenül fejlődhetett. Az egész táborban az ő magatartása az igazán rokonszenves. Ő küzdeni kíván „a magyar népnek és minden népnek szociálisan és szellemileg jobb és emberibb életéért”. Tőle, a kisebbségi írótól hallhatjuk, hogy az író szabad megnyilatkozása tekintetében „a magyarországi szellemet mulasztások terhelik”.

Tamási azt gondolja, hogy „a Dunamedence jövendő történelmében vezető szerepet fogunk játszani”, vagyis – reménye szerint – mi fogunk elöljárni abban, hogy a dunamenti népek egymásra találjanak. „Erre a vezetőszerepre nemcsak az ország földrajzi fekvése jelöli ki a magyart, hanem az irodalmunk ereje és színvonala is.” A dunamenti népek egymástól való elzártságának és elzárkózásának okául azokat a politikai rendszereket teszi felelőssé, „amelyek nem a népi tömegek és a dolgozók érdekében alakultak ki, hanem a nagytőke, a kartell, a nagybirtok és általában a kiváltságok védelmére”. S mert nem lát „közeli és komoly lehetőséget arra, hogy a politika közelebb hozhatná ezeket a népeket egymáshoz”, azt a vállalkozást javasolja az íróknak, hogy „a politika és az uralkodó rétegek megkerülésével kizárólag a szellem eszközeivel és hódító erejével közeledjünk”. „Nem látom be – kiált föl –, hogy amíg a politika zajlik, azalatt miért ne találkozhatnék a nép a néppel!” Tamási igazi íróknak azokat tekinti, akik nemcsak írni tudnak, hanem „egy nép szellemében kiállva, természetes jogokért és megkésett igazságért küzdenek”. Azt hiszem, Tamásit csupán a „népiesség” megkésett igazsága tartja Zilahyék táborában, s a székely falu szeretete. Meg kellene gondolnia, hogy ha a Petőfi–Arany epigon-korszakban megállapodó úri társadalom csak a forradalomig élt is vissza a „népies” elnevezéssel, azért ma is visszaélhetnek vele, bár más – „völkisch” – értelemben. Azonkívül a „népies” kifejezés a „falusias” szó értelmével tart rokonságot, – de nem „nép”-e az ipari munkásság is? S az ipari munkások szelleme beleértetődik-e a „népies szellem” fogalmába? Tamási írásából úgy veszem ki, hogy a „népies szellem” politikai megfelelőjének a demokráciát tartja. Társai azonban „népiesek”, de inkább „völkischek”, mint demokratikusak. A reformkormányzat sem keresztelhető demokratikusnak. Miért „osztja” hát Tamási Zilahy véleményét? A „népies” szó használatáért?

Nagy Lajos az irodalom szabadságáért vél síkraszállani. (Magyarország, 1935 április 20.) Azt mondja: „Az irodalom szabadságát ernyedetlenül sanyargató erők hatékonysága alapján felállított sorrend nem a rendőrrel vagy az ügyésszel, hanem éppen megfordítva: a vásárlóképes közönség ízlésével kezdődik, a 'kereskedelmi szellem' szabad érvényesülésének lehetőségével folytatódik s legfeljebb ha az ügyészen és rendőrön végződik.” Vajjon akkor miért van tényleges sajtócenzúra? Miért nem lehet szabadon lapot kiadni, miért nem bízik a kormány a vásárlóképes közönség cenzúrájában? Meglepetéssel olvastam Nagy Lajosnak ezeket a kijelentéseit is: „Rosszabbra nem fordul a sors, az valószínű. Valószínű azért, mert minden megmozdulás, ami ma a magyar politikában észlelhető, kétségbevonhatatlan jóhiszeműséggel a magyar nép érdekében való, ennek az érdeknek korszerű, újult erejű felismerésében s szolgálatában leli tárgyi értelmét és személyi igazolhatóságát.” Ezért aztán – a reformkormány mellett vagy ellene – „könnyű a jelen pillanatban a választás”. „De többet mondok – írja Nagy – nincs is választás.” Hát bizony nincs, mert már volt. Nyilt választás volt.

Féja Géza („A magyar író feladatai.” Magyarország, 1935 május 1) azzal kezdi, hogy „multunk minden baja, bűne és megoldatlansága összetorlódott”, – s így folytatja: „A magyar kérdést az előttünk járók még távlatokban intézték el nagy sejtésekkel és ösztönös rátalálásokkal, számunkra azonban egészen közelivé és izgatóvá vált.” Féja figyelmét felhívom, ha másra nem, a „XX. Század” című folyóirat számos kötetére, melyben „nagy sejtéseken és ösztönös rátalálásokon” kívül egyebet is találhat.

Féjának tetszik a Szabó-féle gondolatmenet, az elszakadás „jobb”- és „baloldaltól”. A jobboldalról méltán írja, hogy „hamis, 'idillikus' népi világot teremtett, s a sorsdöntő években gyalázatos szembekötősdit rendezett”. A baloldalról azonban olyat állít, amit maga sem gondolt át: „A baloldal – úgymond – csupán szánalomraméltó, testileg-lelkileg eltorzult tömeget látott a népben, s azt vallotta és vallja, hogy alulról nem jöhet semmi.” Hát Féja nem tudná, hogy a baloldali pártok éppen hogy alulról várták azt, ami jöhet, hogy a bolsevisták kivételével baloldaliak követelték mindezideig – sajnos, sikertelenül – a demokráciát? Féja nem tud a szervezett munkásságról, arról, hogy ez a baloldal nemhogy „szánalomra méltó, testileg-lelkileg eltorzult tömeget” látna a népben, – hanem maga is nép, öntudatra ébredt nép abból a népből, amelyre oly erős fogadkozásokkal hivatkoznak!

Pap Károly a beolvadásról (Magyarország, 1935 május 2) ír. Szerinte „régtől fogva” a „törzsökös” s a „beolvadt” magyarság „szembenállásán múlik a nemzet sorsa”. „A törzsökös magyarság képviselőit a reformellenes oldalon látnánk, nemannyira tudatosan, mint inkább ösztönösen, ha a történetírás a beolvadások útját követné” – írja, miután cikkét István királlyal, a „törzsökös” reformátorral kezdte el. „Összhangot kell teremteni beolvadottak és törzsökösök között.” Ez a kívánsága. Beszél ugyan „eredeti lelki alkatról” is, – de hogy ez a fogalom nehezen fér meg az óhajtott összhanggal, az őt nem zavarja. A magyarság „eredeti lelki alkatának” egyik jegye – az önpusztítás.

Németh László („Író és hatalom.” Magyarország, 1935 május 4) röviden megmondja, miért lépett színre az „új szellemi front”. „Mi történt? – írja. – Néhány kormányember beszédbe ereszkedett néhány íróval. Az írók elmondták közös kívánságaikat a hatalomnak s elmondták ugyanazt a közönségnek is.” Védekezik az ellen a képzelt vád ellen, hogy „az új szellemi front” eladta magát. A vád azonban nem ez. A vád, amelyet sorai közt maga Németh vet társai szemére, az, hogy „az új szellemi front” odaadta helyeslését a kormánynak, anélkül, hogy megvárta volna, hogy „a kormánynak az új sajtótörvény nem lesz-e fontosabb, mint a népoktatás”. „A Rubicon: a földbirtokkérdés – így Németh. – Amíg itt a döntő szó el nem hangzott, minden előlegezett lelkesedés vagy gyanakvás fölösleges.” Úgy vélem, a hangsúly az „előlegezett lelkesedésen” van s a szavak írótársaihoz szólnak. Vád emelhető még Németh ellen is. Mit ért azon, hogy „a politikában a tömegek érdekeit lényegében nem képviselte semmiféle oldal sem?” A „lényegében” szó mögött meghúzódhat az az értelem is, hogy „elegendő valóságos erővel”, s az is, hogy a sűrű ellenforradalmi légkörben nehezen lélegző, de munkáját végző szocializmus nem a tömegek érdekeinek képviselete sem a parlamentben, sem az OTI-nál, sem az üzemekben. Miért állít olyat Németh, hogy a háború óta csak tíz-húsz ember beszélt „a magyarság pusztulásáról, telepítésről, a tőke megrendszabályozásáról, Kert-Magyarországról, közegészségügyről, okos kisebbségi politikáról”? Lehetséges, hogy csak tíz-húsz embert ért az utóbbi hónapokban nagy meglepetés, az a nagy meglepetés, hogy „kedvenc szavait... a hatalom egéről mint nyári záport kapta vissza”.

III.

Az avatatlanok nem kísérik figyelemmel irodalmi életünknek és irodalmunk hangjának a politikai hangvillával mindennap egyeztetett változásait. Őket meglephette az „új szellemi front” névsora. Hiszen ez elszánt harcosok adott alkalommal szívesen vették, ha az a hírük kelt, hogy szocialisták. De az irodalmi élet szocialista ismerője nem ezen tünődik.

Arról van szó, hogy ez az írói csoport és közönsége, mely bizonyára a háborúban és a forradalmakban még iskoláit járó fiatal értelmiségből kerül ki, semmit nem tanult az elődök életéből. A népet akarják – ellenünk – megmenteni és át akarják szervezni a társadalmat. „Világszemléletük” annyi, hogy van egy szegény magyar nép, melynek legnagyobb baja az egyke, és van egy derék magyar kormány, mely segít a nép baján, csak rajta segítsenek. A „reformkorszakban” bizakodnak, de nem tudják, miben álljanak a reformok, s főként arról nincs tudomásuk, hogy mik a reformok előfeltételei.

A nép majd újból ráeszmélhet a fasizmus és hitlerizmus tenger tanulságai után, a maga csalódottságán, becsapottságán arra, hogy minden erejével a demokráciáért, önön szabadságáért és érvényesüléséért kell küzdenie, mert a mai polgári értelmiség nem is ismeri, nem is érti a dolgozó népnek, a termelésnek, egyszóval annak a társadalomnak problémáit, amelyben él.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Szocializmus, XXV (1935), 5. (május) sz., 198–204.

Kiadva: JAÖM, III. 35.

Aláírás: József Attila.

[Kosztolányi Dezső]

Ének a semmiről

Ifjúságom elején a kezdődő szociális élet sértő korlátait feledtető kalandorregényeket olvastam el oly hamarjában, értelmetlennek látszó kötelességeimről elfelejtkezve, mint most Kosztolányi Dezső költeményeinek négyszázegynéhányoldalas gyüjteményét. A hatás, melyet ez egymásután olvasott költemények keltettek bennem, szintén a kalandorregények után fennmaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába már beilleszkedő állapotához. Mi váltotta ki ezt a hatást? A versek zeneisége, melynek ritmusára gazdag képek sokasága vonul el az olvasó előtt? Vagy éppen a Kosztolányi-képek álomszerűsége? Mert álomszerűek, jóllehet az érzéki valóságnak megfelelő képek és világosan, logikus szabatossággal formáltak – és nagyon távol állanak például a Vörösmarty-féle képalkotástól. Így ír („Asszonyarckép”):

Csodálatosan érett, mint a kajszin-

barack s mosolya úgy csurog le dúsan,

mint cukrozott gyümölcsre sűrű tejszín.

Vagy („Mézes kenyér”):

Külvárosi kapuban kisgyerek

száraz kenyeret majszol, ám – igézet –

az édes, ikrás napfény rápereg,

s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

És olvassák el ezt a kis verset is („Őszi reggeli”):

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik a kövér bogyóról

és elgurul, akár a briliáns.

A pompa az, részvéttelen, derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

„Nehéz sötét-smaragd szőlőről” olvasunk. Aki fölemelné e szőlőt, meggyőződnék róla, nem oly nehéz, hogy említeni érdemes volna. A gyermek nehéznek mondja azt a súlyt, melyet szeretne fölemelni, de nem bír. Szőlőről lévén szó – csak a kívánt, de elérhetetlennek látszó szőlő lehet ily nehéz: a vágy, mely nem teljesül. Itt az álomszerűség nyitja: az ötvenéves Kosztolányi, ha verset ír, oly sóvárogva nézi a számára már könnyen elérhető tárgyakat (és az egész világot), mint a gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a dolgoknak, melyeket ma már képzeletével önként tesz elérhetetlenné, képeit latin világosságú, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyira helyénvalónak tűnik föl minden olyan elem, melyet éber szemmel nézve legalább is különösnek és rendkívülinek látnánk.

Jobb volna élni, de... – ámde... – mondja Kosztolányi. Az ő világában (melyet különben ez is közel emel, vagy süllyeszt, az álom színvonalához) alig van cselekvés. Itt minden csak úgy történik. Kosztolányi homo aestheticusnak, vagyis az érzéki alapú szépségek emberének vallja magát és ezt a homo aestheticust szembeállítja a homo moralis-szal, vagyis a társadalmi jóra törő, cselekvő – és szembeállítja a homo oeconomicus-szal, tehát a gazdaságilag cselekvő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. A költő feladata az élet és halál kérdései fölött szemlélődni, írta egyszer – pedig hát a költő feladata a versírás is és ez a termelési szükséglet, melyet a maga módján, hallatlan biztonsággal teljesít Kosztolányi, egyszerre gazdasági és morális cselekvés is.

Kosztolányi ezzel az elméletével a saját külön álomvilágához való jogát védte, de az elmélet maga csak jobban érteti meg velünk költészetének álomszerűségét. Homo aestheticusnak csupán az olyan szemlélődő vallhatja magát, ki nem érzi át, hogy élete a társadalmi létbe ereszti gyökereit; ki nem tudja azonosítani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. A gyermek, ki ösztönös tekintetével az értelmetlenséget pillantja meg a felnőttek mai világában, ki felnövekedvén, beléhelyezkedik ugyan a kényszerűség hatására a világ előtalált rendjébe, de szíve mélyén megtagadja, adandó alkalommal pedig kibúvik lelkéből a nihilista. Kosztolányi 25 évvel ezelőtt írta meg, adta ki „A szegény kisgyermek panaszai”-t, de ma is pajtásához intézi ezeket a könyve-záró, szép sorokat:

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:

Mi volt a mi bajunk korábban,

hogy nem jártunk a föld porában?

Mi fájt szívednek és szívemnek

Caesar, Napoleon korában?

(Ének a semmiről.)

Azt hiszem, a Kosztolányi-versek álomszerűségét végső fokon az a szociális nihilizmus határozza meg, mely képalkotását is szabályozza. Könyve e nihilizmus fejlődésének filmje. Kezdetben még az impresszionizmus színes leplei fedik, a végén már egy öntudatos felfogás emelvényeként áll előttünk.

Kosztolányi költészetének vannak „szociális” elemei, ezek azonban szemmelláthatóan egy társadalmon kívüli, azazhogy a társadalmi törvényeken kívüli, ösztönös társiasságból fakadnak. Tud együtt érezni a szenvedőkkel, szenvedőn természeti és nem társadalmi szenvedőt értve, nem is embert, hanem csak emberi lényt, ki az operálókés alá fekszik. Így jut el ő, ki a Dayka-féle „homályos bánattal” kezdte („A szegény kisgyermek panaszai”-ban például nincs semmi megfogható, tárgyi sérelem) – így jut el, nihilizmusából ki nem lépve, a testi fájdalmak zengő énekéig.

Kosztolányi nihilizmusa azonban – szerencsére – nem hat odáig, hogy tollát elvesse a költő. Így gazdag művészete mégis csak társadalom-alkotó erővé válik. Mert ne higgyük, hogy olvasói is nihilisták lennének. E korban ugyan a szociális törekvések mellett benne lappang a társadalmi üresség érzése is és éppen ezt az érzést igyekeznek magukban sokan a fasizmussal, hitlerizmussal elfojtani. De azok, akik már bele mernek ebbe az ürességbe tekinteni, ha el is dobják „ezt a nagy világot, mint a dióhéjt”, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is. S mivel a nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható, talán magát Kosztolányit is elvezeti a latin világosságért lelkesülő értelme a társadalmi elvben felfogott igazságig, mely a gyermeklelkű költőt férfivá avatja napjainkban.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás, Népszava, 1942. szept. 13., 11–12.

Kiadva: JAÖM, III, # 36.

Aláírás: József Attila.

[Ifjuságom elején...]

Ifjuságom elején az élet bántó morális korlátait feledtető kalandorregényt olvastam végig oly hamarjában, értelmetlennek látszó apró kötelességemről elfeledkezve, mint most Kosztolányi összegyüjtött költeményeit. Hatása, mely itt rezeg bennem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdáselőtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához. Ki teszi ezt – Kosztolányi-e, a költő, vagy én az olvasó? A költeményt, a valóságosat, melyet a nyomtatott betüjel, a szavakká formált anyagi hangok zörejrendszere egyszerre idéz fel a szivben és az elmében, a tudatos és tudattalan eszméletünkben, költő és olvasó együtt alkotják. A költő irás közben olvasó is. A költemény tudatformáját, az izlést, az esztétikai szabályt, a költő az olvasóból vonja el. Ha a mü formájáról, magáról a müről szólunk nem is beszélünk másról, mint arról, hogy a költő, még mielött tollat vett volna a kezébe, milyennek fogta fel az olvasót. A költő igazi véleménye rólunk, olvasóról (s mint – embernek – a világról) nemcsak abban rejlik amit mond, hanem abban is, főleg abban ahogyan mondja. Mi a véleménye Kosztolányinak rólunk?

A Kosztolányi versekböl itélve, mi hallatlanul világosak, szabatosak és szigoruak vagyunk, talán azért, hogy valami titkot, valami édes érzékiséget rejtegessünk elötte, valamit amit a szegény kis gyermeknek nevén sem szabad neveznie. Megengedjük, hogy játsszék, de feltételként kikötünk egy közelebbröl meg nem határozható komoly borongást; csak akkor öleljük keblünkre a költőt, a gyermeket, ha panaszkodik. „A szegény kis gyermek panaszaiban” nincs semmi megfogható tárgyi sérelem. Olyan enyhe borzongás melege fülleszti át sorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll, érez a legkevésbé s amelyt mégis gyermekinek itél, költő is, olvasó is. Mi oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy puszta létünkkel elvárjuk tőle, –legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk, ezért – csodálatos módon – azt kivánjuk, hogy haljon meg ő is. Vagy legalább is tegyen ugy mintha a rejtélyes halál az ő számára természetes volna. De lehet, hogy a felnöttek titka nem a halál, hanem a szerelem. Akár hogy is áll a dolog, az embereknek, az olvasóknak, a felnötteknek a világa, az élet olyan világos és olyan rejtélyes mint az álom. Kosztolányi képei álomszerüek, jól lehet világosak és szabatossak és nagyon távol állanak pl. Vörösmarty képalkotásától. Igy ir

(Asszonyarckép):

Csodálatosan érett mint a kajszin-

barack s mosolya ugy csorog le dúsan,

mint cukrozott gyümölcsre sürü tejszin.

vagy (Mézeskenyér):

Külvárosi kapuban kis gyerek

száraz kenyeret majszol, ám – igézet –

az édes ikrás napfény rápereg

s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

És hallgassák meg ezt a kis remeket. (Őszi reggeli):[1709]

szavakat, amelyekkel közönségesen élünk. Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Igy hát a szöllő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányulna, megfogná és fölemelné, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, nincs akkora sulya, hogy érdemes volna megemliteni. Ez a valaki persze meg is enné a szöllőt, – meg is ehetné, nem ugy mint a szegény kis gyermek, aki még sóvárgását is kénytelen ékszerhasonlatokkal adni az olvasó, a felnőttek tudomására. Kosztolányi a versben nem is a szöllőnek, hanem önmagának a végzetét sejtteti. De nem is saját magát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szöllőt nehéznek. Jobb volna beléharapni, vagy az utolsó sor szerint – élni, de nem lehet. Nem a szöllő nehéz tehát, és nem a körte a hatalmas, hanem a vágy, a teljesitetlen kivánság. Ebben megint csak az a feltünő, hogy a teljesitetlen vágy tárgya nem az ékszer, hanem a gyümölcs; a teljesitetlen vágyat még nem szociálisnak látja a szegény kis gyermek, hanem animálisnak. Itt a Kosztolányi-versek álomszerüségének kulcsa: ha ir, ötven esztendős korában is oly sóvárogva nézi az immár elérhetővé vált tárgyakat verseiben, a világot, mint a gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a tárgyaknak, melyeket ma már önként, vagy ha ugy tetszik, belső kényszerből tesz a maga számára elérhetetlenné, a képeit latin világosságu, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyira helyén valónak látszik minden, éber szemmel nézve különös, rendkivüli elem.

„Jobb volna élni, ámde...” Kosztolányi világában, amelyet ez is közelit az álom szinvonalához, alig van cselekvés, minden csak történik. Ugy, mint a csodák. Kosztolányi homo esztetikusnak, vagyis az érzéki alapu szépségek emberének tartja magát és ezt a homo esztétikust szembe állitja a homo ökonomikussal, vagyis a gazdálkodó és a homo morálissal, tehát az erkölcsi, szociális jóra törő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. – A költő föladata szemlélődni az élet és a halál kérdésein – vallotta egyszer. Pedig hát a költő föladata, amit Kosztolányi oly hallatlan biztonsággal teljesit is a maga módján, – a versirás. Ez azonban mégiscsak cselekvés, még hozzá egyszerre erkölcsi és gazdasági tevékenység. Ezzel az elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte ma, a másfajta, szociális természetü álmodozások idejében. De ez az elmélet a Kosztolányi verseka Koszto lányi versek álomszerüségét is jobban megérteti velünk. Homo esztétikusnak csak az az ember vallhatja magát, megfeledkezve az esztétikai tárgy gazdasági és az esztétikai alkotás szociális jelentőségéről, aki nem érzi át, hogy léte a társadalmi életbe, a társadalmi élet be, atermelési viszonyokba ereszti gyökereit. Az, aki nem tudja magát azonositani a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. Végső soron az a gyermek, aki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát, aki felnövekedvén, beléhelyezkedik ugyan kénytelenségből a világ rendjébe, szive mélyén azonban megtagadja. Külsőleg, vagyis a vers külső formájában, messzire látszó rendet tart, de a vers belső formájában, a vers világában a reális világ rendjét elveti. Az ilyen

A közlés alapja:

Gépirat, 3 f.

PIM Kézirattár, JA 606, Katalógus, 1169.

A gépirat első lapja valószínűleg nem a költő kezétől származik. Erre egyrészt a durva helyesírási hibák (pl. „szabájt”, „játszék”), másrészt pedig a gépírásban való nyilvánvaló gyakorlatlanság (nagyszámú melléütések) utalnak. Ennek, az általunk nem-autográfnak tekintett gépelésnek a hibáit megjegyzés nélkül javítottuk. Mint az e kiadás utószavából is kiderül, autográf szövegek esetében igyekeztünk a szerzői módosításokat alternációnak és nem pedig hibajavításnak tekinteni. A nem autográf első lap szövegét illetően azonban úgy véltük, hogy az esetleges alternatív helyesírási változatok nem elsősorban a diktáló költőről, hanem az idegen kézről szolgáltatnak információt, ami pedig irreleváns e kiadás szempontjából. Ugyanezért nem foglalkoztunk azzal sem, hogy a géphibagyanús elütések lehetnek-e más irányú megfogalmazási próbálkozások nyomai. Ellenben feltüntettük azokat a korábbi, nem géphibagyanús és nem is helyesírási jellegű változatokat, amelyeket a költő végül módosított.

1. réteg: az idegen kéz és a költő gépírása; 2. réteg: a költő kézírása.

Kiadva: JAÖM, III, # 36, „B”.

Aláíratlan.

Kosztolányi Dezső

Ifjuságom elején az élet bántó, morális korlátait feledtető kalandorregényt olvastam végig oly hamarjában, értelmetlennek látszó, apró kötelességeimről elfelejtkezve, mint most Kosztolányi Dezső összegyüjtött költeményeit. Hatása, mely itt rezeg bennem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához. Ki teszi ezt – Kosztolányi-e, a költő, vagy én, az olvasó? A költeményt, a valóságosat, melyet a nyomtatott betüjel, a szavakká formált anyagi hangok zörejrendszere egyszerre idéz fel a szívben és az elmében, a tudattalanban meg a tudatban, költő és olvasó együtt alkotják. A költő irás közben olvasó is s a költemény tudatformáját, az izlést, az esztétikai szabályt a költő az olvasóból vonja el. Ha a mü formájáról, magáról a müről szólunk, nem is beszélünk egyébről, mint arról, hogy a költő, mielőtt tollat vett volna kezébe, milyennek fogta föl az olvasót. A költő igazi véleménye rólunk, olvasókról (s mint embernek – a világról) nem csak abban rejlik, amit mond, hanem abban is, főleg abban, ahogyan mondja. Mi a véleménye Kosztolányinak rólunk?

A Kosztolányi-versekből itélve mi hallatlanul világosak, szabatosak és szigoruak vagyunk. De valami titkot, valami édes érzékiséget rejtegetünk, valamit, amit a szegény kis gyermeknek nevén sem szabad neveznie. Megengedjük a játékot, de feltételként kikötünk valami komoly borongást; csak akkor öleljük keblünkre a költőt, a gyermeket, ha panaszkodik. „A szegény kis gyermek panaszai”-ban nincs semmi megfogható tárgyi sérelem – olyan enyhe borzongás melege fülleszti át sorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll, érez a legkevésbé s amelyet mégis gyermekinek itél költő is, olvasó is. Mi oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy puszta létünkkel elvárjuk, – legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk s ezért – csodálatos módon – megkivánjuk, hogy meghaljon ő is. Vagy nem a halál a mi rejtélyünk, hanem a szerelem? Vagy mind a két szó ugyanannak a titoknak tokja? Akárhogy is áll a dolog, az élet, az embereknek, az olvasóknak, a felnőtteknek világa, olyan – világos és olyan rejtélyes, mint az álom. Mert Kosztolányi képei álomszerüek, jóllehet világosak és szabatosak és nagyon távolállanak például Vörösmarty képalkotásától. Igy ir: (Asszonyarckép):

csodálatosan érett, mint a kajszin-

barack s mosolya ugy ragyog le dúsan,

mint cukrozott gyümölcsre sürü tejszin.

vagy (Mézes kenyér):

Külvárosi kapuban kisgyerek

száraz kenyeret majszol, ám – igézet –

az édes, ikrás napfény rápereg

s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

És olvassuk el ezt a kis remeket (Őszi reggeli):

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vizcsöpp iramlik a kövér bogyóról

és elgurul, akár a brilliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

A pompa ez, részvéttelen, derült – igen, de a Kosztolányi-vers az és nem az ősz gyümölcse. Mi tehát azt kivánjuk a költőtől, szerinte, hogy pompás, részvéttelen és derült legyen – mintha az ötven éves Kosztolányiban is a szegény kis gyermek panaszkodnék. Vagy nem jelenti ki részvéttelenségét, illetve erretörő akaratát azzal, hogy néki már a fák aranykezükkel, az elmulás pózában integetnek? És nem derült-e, mikor hatalmas, jáspisfényü körtéről, nehéz, sötét-smaragd szőlőről beszél? És nem mi kivánjuk-e tőle ezt a pompát, ezt a részvétlenséget és ezt a derüt, mi, akik csak ugy vagyunk képesek megérteni a gyümölcsök gazdagságát, ha fölidézi bennünk a jáspis, a brilliáns, az ékszerek képzetét? Pedig jobb volna a gyümölcs, a körte, a szőlő – jobb volna élni.

Hatalmas jáspisfényü körte! Nehéz, sötét-smaragd szőlő! Érzi-e olvasóm, hogy a szót, sötét-smaragd szőlő, nem oly könnyü kiejteni, mint azokat a szavakat, amelyekkel közönségesen élünk? Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Igy hát a szőlő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányulna, megfogná, fölemelné azt a szőlőt, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, hogy emlitésre érdemes volna. Ez a valaki persze meg is enné a szőlőt. Márpedig Kosztolányi nem a szőlőnek, a körtének, hanem önnön magának végzetét sejteti. De ő nem is saját magát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szőlőt nehéznek. Jobb volna élni – jobb volna enni a gyümölcsöt, de nem lehet. Nem a szőlő nehéz tehát és nem a körte hatalmas, hanem a vágy, a teljesítetlen vágy. Ebben csak az a feltünő, hogy nem az ékszer a teljesületlen vágy tárgya, hanem a gyümölcs; a teljesületlen vágy nem szociális, hanem animális, nem felnőtté, hanem gyermeké. Itt a Kosztolányi-versek álomszerüségének kulcsa: ha ir, ötven esztendős korában is oly sóvárogva nézi az immár elérhetővé vált tárgyakat és az egész világot, mint gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a tárgyaknak, melyeket ma már önként, vagy ha ugy tetszik: belső kényszerből tesz a maga számára elérhetetlenné, képeit latin világosságu, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyira helyén valónak látszik minden, éber szemmel nézve különös, rendkívüli elem.

„Jobb volna élni. Ámde...” Kosztolányi világában (melyet ez is közelit az álom szinvonalához) alig van cselekvés. Itt minden történik. Kosztolányi homo aestheticusnak, vagyis az érzéki alapu szépségek emberének tartja magát és ezt a homo aestheticust szembeállitja a homo oeconomicussal, vagyis a gazdálkodó és a homo moralissal, tehát az erkölcsi, szociális jóra törő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. A költő föladata szemlélődni az élet és a halál kérdésein, vallotta egyszer, – pedig hát a költő föladata, melyet Kosztolányi oly hallatlan biztonsággal teljesit is a maga módján, – a versirás. Ez azonban mégis csak cselekvés, – hozzá egyszerre erkölcsi és gazdasági cselekvés.

Ezzel az elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte ma, a másfajta, szociális természetü álmodozások idejében. De az elmélet éppen a Kosztolányi-versek álomszerüségét is jobban megérteti. Homo aestheticusnak csak az az ember vallhatja magát, megfeledkezve az estheticai tárgy gazdasági és erkölcsi jelentőségéről, ki nem érzi át, hogy léte a társadalmi életbe, viszonyokba, ereszti gyökereit; az, ki nem tudja azonositani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. Végső soron az a gyermek, ki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát; ki, felnövekedvén, kénytelenségből beléhelyezkedik ugyan a világ rendjébe, szive mélyén azonban megtagadja. Az ilyen emberből adandó alkalommal kibúvik a nihilista, az izlésnek az a megszállottja, ki az izlés nevében tagadja meg az izlés forrását, a homo socialist. Kosztolányi huszonhárom évvel ezelőtt irta meg „a szegény kis gyermek panaszait”, de ma is „pajtásához” (akkor ugy látszott, nincs, kit pajtásának nevezzen!) intézi ezeket a könyve-záró szép sorokat:

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:

Mi volt a mi bajunk korábban,

hogy nem jártunk a föld porában?

Mi fájt szivednek és szivemnek

Caesar, Napoleon korában?

(Ének a semmiről.)

Kosztolányi egész költészete egy kicsit ének a semmiről. Kissé e szociális nihilizmus fejlődésének filmje összegyüjtött költeményeinek vaskos kötete[1728] s azt hiszem, költeményeinek álomszerüségét végső fokon ez a szociális nihilizmus határozza meg, mely képalkotását is szabályozza. Kezdetben még az impresszionizmus virágzó fájaként tünik elénk, a végén már egy öntudatos felfogás emelvényeként áll előttünk.

Kosztolányi költészetének vannak „szociális” elemei, ezek azonban láthatóan egy társadalmon kivüli, azazhogy a társadalmi elvbe beléhelyezkedni nem tudó, ösztönös társiasságból fakadnak. Tud együtt érezni szenvedőkkel, szenvedőn természeti és nem társadalmi szenvedőt értve, nem is embert, hanem zoologiailag fölfogott emberi lényt, ki az operáló kés alá fekszik. (Pedig az operáló késben is benne van a gazdaság és az erkölcsiség, aminthogy a szegény kis gyermek panaszai sem animalisak, hanem szocialisak s ezért jelentkeztek annyira csak hangulatként.) Igy végül Kosztolányi, ki a Dayka-féle „homályos bánat” közvetitésével kezdte, eljut, nihilizmusából ki nem lépve, a testi fájdalmak zengő énekéig.

Kosztolányi gazdag müvészete azonban mégis társadalom-alkotó erővé válik. E korban, a szociális törekvések mögött meglapul a társadalmi üresség érzése is. Azok azonban, kik már bele mernek tekinteni ebbe az ürességbe, ha el is dobják „ezt a nagy világot, mint a dióhéjt”, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is, amelyhez – hiszen alkot – Kosztolányi is ragaszkodik. A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható. Talán Kosztolányit is elvezéreli latin világosságu értelme a társadalmi elvben fölfogott igazságig, mely a gyermeklelkü költőt férfivá avatja napjainkban.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. A Toll, VII (1935), 5 (júl. 15), sz., 150–152.

Kiadva: JAÖM, III, # 36.

Aláírás: József Attila.

[Babits Mihály: Az európai irodalom története]

[Babits...]

Babits „az egységes és egyetlen Irodalmat idézi, mint egy nagy, élő szellemet”. Elve – igazság, de nem felel meg a valóságnak. Lényegében a spiritualizmus álláspontjára helyezkedik, ám ugyanakkor az Ideát tekinti spiritusnak. Az „irodalom” – maga történet, az irodalom a történés, az emberek cselekvése, neki története nincsen

–

A történelmet egy okból nem szeretem. Mi történt? – kérdi a történetiró s ha alaposabb, megtoldja ezzel a kérdéssel: miért történt? Ám végül is történetként adja elő a történőt, a történet forrását is, alanyát állitmánnyá teszi s igy végül éppen azt nem tudhatom, hogy mi történt és miért. Általában azt értjük történeten, amit nem mi csináltunk. Cselekvésnek az igazságot tudjuk, történetnek a valóságot. De hát akkor hogy irhatnánk történetet? A történelem egyik végpontja adva van: a saját énünk. Ám történetté minden cselekvést azzal teszek, hogy saját magamtól, cselekvő énemtől elválasztom, – akkor viszont hogyan érthetném meg? Történelmet nem is lehetne másként irni, mint igy: Én ezt és ezt csináltam. De hiszen jó történetirónak azt tartják, ki „beleéli magát” a korba s a szereplőkbe, – tehát a szinészt.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 603, Katalógus, 1149.

Aláíratlan.

[Rendkivül érdekes regényt...]

Rendkivül érdekes regényt olvastam, Babits Mihálytól az „Európai Irodalom Történetét”. Sokat tanultam belőle.

A történelmet – emlékezésnek szokták mondani, legföljebb hozzáteszik, hogy a közösség emlékezete. Az emlékezés azonban egyéni, közösségek nem is emlékeznek, sőt a tartós közösség sem egyéb, mint egyének emlékeinek összefüzése. Objektiv emlékezetnek mondhatnók a történelmet, ha volna ilyen s ha a történelem objektiv, vagy egyáltalában emlékezet lenne. Mert nem emlékezet. A tudósok ugyanugy kiszámitják a multat, ahogy kiszámitással próbálnak határozott vonásokat – azaz már ismert vonásokat fölfedni a jövő arculatán, vagy ahogy a jelent sem közvetlenül, hanem „tárgyilagosan”, azaz számitással akarják megragadni. És mégis van történelem, de ez az egyén története... , Die Lust will Ewigkeit, will tiefe, tiefe Ewigkeit” – irja Nietzsche. A gyönyörüséghez ragaszkodó egyén emlékezik kínnal szerzett tapasztalataira, mert fél. Nem magát félti, hanem a gyönyört. A félelem pedig induktiv, egyetlen esetből is általánosit, attól tart, hogy ami egyszer már megesett, ujból megtörténik. A félelemnek minden oka megvan erre a következtetésre, mert elválhatatlan társa, a gyönyör, azt akarja, hogy amit egyszer már megragadott, azt ismét keze ügyébe kaparithassa. A gyönyörnek azonban, mely mélyen testi, nem elég az emlékezet, sem a félelemnek belefoglalt intő szava. Azt mondja: Nézd, nemcsak te félsz, az is fél! Adjátok össze félelmeteket, hátha legyőzi a közössé tett félelem a rettenthetetlent! És magában hozzáteszi: Majd én gondoskodom arról, hogy a közös félelem sikeres védekezése esetén egyénileg a tiéd legyek... Igy jön létre az egyéni emlékezésen tul a történelem.

Lirikus az, aki a közös félelem könnyebbsége kedvéért nem hajlandó – alattomban sem – lemondani az egyéni gyönyörről. A lirikus nem akar emlékezni, a lirában minden fájdalom az én legelső eszméleteként jelentkezik. Ezért mondják sokszor gyermeknek a költőt azok a felnőttek, akiknek eszménye – ugy látszik – a halál. Babitsot poeta doctusnak tartják és ugy gondolják sokan, hogy Ady liraibb költő, mint ő. De mi köze a szimbolizmusnak a lirához? A költő fogát csikorgatja és üvölt – lényével eszmél, nem próbálja eszméletét eszére korlátozni. „Bár munkában manapság nincs nemesség – ez csupa munka, csupa faragás” – sziszegi. Mi olvasók – mikor nem olvasunk – tudjuk, hogy ez a fájdalom s a vele szembeszegülő dac s a mindezt szóbafoglaló, vagyis társat kereső félelem együttesen az az emberi alak, mely szimbóluma a valóban első fájdalomra eszmélő embernek. De aki tudatosan szimbolista az bizony kevésbé lirai, az nem édes anyanyelvén beszél, hanem anyanyelvén elgondolt mondanivalóját előbb idegen nyelvre forditja le s ugy közli társaival, akik ezért alig többek szimbólikus társaknál. Melyik borbély a liraibb, az-e, aki cégérként kifüggeszti ajtaja elé a szimbólikus tányért, vagy az, aki odaáll küszöbére és igy kiáltozik: Emberek, gyertek nyiratkozni, én meg akarok élni.

Babits, a lirikus, mégis történelemmel, mégpedig irodalomtörténettel lép elénk. Mondom, sokat tanultam müvének gazdagságából, de nem azt, amit az emberek tanulni szoktak többé-kevésbé tudományos munkákból. Nem azt, hogy Keats mikor született, milyen eszméket vallottak, jobban mondva milyen eszméket vallatott az elfeledetten megbúvó félelem a Victorianus kor költőivel és irástudó olvasóival. Hiszen ezt is megtanulhattam volna Babitstól, de hát mit érnék ezzel? Az ilyen tanulság nagyon is hazug volna számomra, ki nem beszélek angolul. Ha pedig olvasnék angolul, akkor e tanulságra éppugy az eredeti müvek olvasásából tehetnék szert, mint Babits maga. Vajjon Karinthy, minden tehetségét fölhasználva bár, alkothatna-e magának pusztán az elképzelhetően legmélyebbre hatoló tanulmány alapján oly megismerést Tennysonról, amellyel paródiát, kritikai költeményt vessen papirra és fölébe irhassa: Igy ir Tennyson? Én nem hiszem. Még csak fogalmat is csupán a tanulmányról alkothatna és nem a költőről

A közlés alapja:

Kézirat, 3 (4) f.

PIM Kézirattár, JA 1087/15.

1. réteg: toll; 2. réteg: ceruza.

Aláíratlan.

[I. Mit értünk voltaképpen...] [1]

I. Mit értünk voltaképpen középosztályon? Azonos-e a középosztály a polgársággal? Azonos-e az értelmiséggel?

A „középosztály” elnevezést több értelemben használják. A szó, összetétele után itélve, a térbeli szemléletre támaszkodó gyakorlati ész szülötte. „A nap fölkel” – igy mondjuk, de tudjuk, hogy a föld forog a saját tengelye körül. „Középosztály” – mondjuk, de nem gondoljuk meg, hogy a társadalomnak, mely a gazdálkodó emberek viszonylatainak összessége, nincsen „közepe”.

Középosztályon sokan az embereknek egy olyan csoportját értik, melyet a jövedelem mennyisége határol el egyrészt a proletárságtól, másrészt a tőkések osztályától. Ezért meg szokták állapitani, hogy a középosztály „fogalma” a háboru után megváltozott. Az a meghatározás azonban, mely a jövedelem mennyiségét veszi alapul, teljesen önkényes és nem is változott más, mint az önkényesen alkotott fogalom. A proletárok jövedelme sem ugyanaz, ami a háboru előtt, mégsem változott meg a „proletár” fogalma. Természetes különben, hogy a „proletár” szóval jelzett fogalom sem egyezik azzal az értelemmel, melyet nem kevesen tulajdonitanak neki, t. i. a nyomorban, szegénysorsban élővel és hasonlókkal. Akadnak még ma is jólkereső proletárok. Másrészt nem egyszer hallunk „nyomorgó középosztályról”, ahogy hallottunk már „úri” és „polgári középosztályról” is.

Vannak akik a középosztályt azzal határozzák meg, hogy tagjainak kulturigényei az „átlagot” meghaladják, de megfelelő jövedelmi keretben mozognak. Ez a meghatározás is – mint mindegyik – rátapint egy lényeges elemre, mégis áldozatául esik a látszathoz igazodó gondolkodásnak. Ugy látjuk, hogy az égbolt csillagai vonulnak el nap-nap után példás rendben a fejünk fölött és ebből annyi igaz, hogy a mi nézőpontunk forog a földdel. A középosztálybeli embereket igényeseknek látjuk a kulturában és azt hisszük, hogy ez az igényesség teszi őket középosztállyá. Holott forditva áll a dolog: nem az igényesség teszi a „középosztályt”, hanem a „középosztályhoz” való tartozás teszi az igényeket. A „középosztály” kulturigényei nem szubjektiv igények, hanem objektiv, társadalmilag szükséges igények. E kulturigényeket nem önként fejlesztik ki magukban a középosztály tagjai, hanem a társadalom követelésére. Nem igényeikből adódik társadalmi szerepük, hanem társadalmi szerepükből folynak hivatásosnak mondható igényeik.

Mit értünk hát voltaképpen középosztályon? Talán csak azért homályos előttünk a fogalom, mert más osztályok tagjai is folytatnak – önként – olyan életmódot, (kulturigények stb), amely a középosztály termelésbeli szerepének társadalmi követelménye?

Ha elfogadjuk, hogy a társadalmi rend a termelési módon alapul, akkor nem a jövedelem mennyiségi megoszlása szerint alkotjuk[1768] az osztály fogalmát. De nem is a jövedelem forrása szerint, jóllehet a három főosztálynak megvan a maga jellegzetessége a jövedelem forrása tekintetében: a földtulajdonos a földjáradékból, a tőkés a tőkehaszonból, a bérmunkás a munkabérből nyeri jövedelmét. Azonban, ha a jövedelem vagy forrása szerint határoznók meg az osztályokat, nem mondhatnók tőkésnek a tőkést abban az esztendőben, amikor a tőkehaszon elmaradt. Igy az osztályok fogalmát csak a tulajdonviszonyok alapján kiosztott termelésbeli szerepre alapozhatjuk.

A termelési módból adódó szerep szerint a munkások az üzemben meghatározott szükséglet kielégitésére alkalmas, röviden hasznos, tárgyakat készitenek. A jó munkás figyelme munka közben nem is irányul másra, minthogy a termék megfeleljen a szükséglet követelményeinek. A munkás tehát használati értéket termel.

Azazhogy a munkás nem termel – hiszen árutermelés van – a munkás dolgozik. A munkás munkaerejét megvette a tőkés, elvitte az üzembe és ott elhasználja, azzal, hogy ott termel vele. A tőkés pedig nem hasznos, hanem értékes tárgyat termel, vagyis csereértéket. A jó tőkés csakis az értékesités, tehát a csereérték realizálása szempontjából tekint a termelt áru hasznos mivoltára.

A munkások tehát a használati értéket termelő osztályt, a tőkések a csereértéket termelő osztályt alkotják. A munkások szakismerete ezért a tárgyak hasznos oldalai közt fennálló viszonyok ismerete: ismeret a munkaeszköznek és a munkatárgynak arról a viszonyáról, melyet meg kell valósitani munka közben. A tőkések szakismerete annak az értékviszonynak az ismerete, melyet a csereértékek közt meg kell valósitani a piacon. Azt[1776] is mondhatjuk, hogy a munkások a használati értékek egymásközti viszonyát, a tőkések pedig a csereértékek egymásközti viszonyát termelik. Fenn marad azonban még a használati érték és a csereérték közti viszony termelése. Ugy gondolom, hogy a középosztályt azok az emberek alkotják, akiknek az önnönmagát napról napra ujjátermelő társadalomban az a szerep jutott, hogy a használati érték és a csereérték közötti viszonyból, ellentétből fakadó szükségletet, illetve ennek kielégitését termeljék.

Az orvos nem azért orvos, mert gyógyit – ettől még szent vagy kuruzsló is lehetne, – hanem azért gyógyit, mert orvos. Az ügyvéd nem azért ügyvéd, mert ért a joghoz és mert a felet a biróság előtt képviseli, hanem azért ért a joghoz és azért képviseli a felet a biróság előtt, mert ügyvéd. A biró nem azért bíró, mert itél, hanem azért itél, mert biró. Ezek a szerepek olyan társadalmi szükségletek, melyeket határozott formáikban a tőkés termelési módon alapuló polgári társadalom hozott létre s amelyek ezért végső fokon a használati érték és a csereérték viszonyának szükségletei. Pl. a csereérték kiküszöbölésével a „gyógyitó orvos” helyébe valószinüleg a „megelőző orvos” lépne stb.

A „középosztály” fogalma – azt hiszem – azért maradt homályos a köztudatban, mert gondoltak ugyan a termelésből fakadó szükségletekre, de nem gondoltak arra, hogy a termelési viszonyok maguk is szükségletek, amelyeket szintén termelni kell. E szükségleteknek termelése azé az osztályé, melyet középosztálynak nevezünk. A termelési viszonyoknak, mint szükségleteknek termelésére hivatott a katonatiszt és a Bedeaux-mérnök éppugy, mint a tanár vagy a kereskedő, a művész, vagy a közvádló.

Az igy felfogott középosztályba sorozhatók azok a rétegek is, amelyek egyszerre foglalnak helyet a tőkés és a munkásosztályban. Ilyen elemei a középosztálynak pl. az iparosok, kik szükség szerint tőkések, hiszen termelési eszközök tulajdonosai, egyben azonban munkások is. Természetes, hogy e helyzetüknél fogva ők maguk is hordozói a használati érték és a csereérték közti viszonynak, tehát éppoly joggal sorozhatók a középosztályba, mint egyidejüleg a tőkés és munkásosztályba is. Hiszen más az osztály és más az ember – az ember a termelés alanya, az osztály az alany funkciója. A fogalmi zavar abból származik, hogy a köztudat az osztályt azonositja az emberrel.

A középosztály nem azonos a polgársággal. A modern társadalomnak éppugy polgárai a munkások és a tőkések, mint a középosztálybeliek. De nem azonos a középosztály az értelmiséggel sem, – bár – ha értelmiségen csak bizonyos foglalkozásokat értünk – az értelmiség a középosztályhoz tartozik.

II. Milyen szerepet tölt be a középosztály a parlamentarizmusban és mit várhat az autoritativ kormányzástól? Van-e sajátosan középosztálybeli ideologia?

A középosztály szerepe a szükséges társadalmi viszonylatok termelése lévén, tagjainak érdekei éppoly ellentmondóak, amily ellenmondásosak a mai társadalmi viszonyok. (Minél észszerübb a termelési folyamat egy üzemben, annál észszerütlenebbnek látszik a tőkés termelés egésze.) Mégis a középosztály egységes érdekének tekinthető a békés haladás, mert hiszen a forradalom éppen a társadalom viszonylatait forgatja föl és szünteti meg azzal, hogy uj viszonylatok szükségét teremti meg, amelyeknek termelésére a mai középosztálybeli esetleg nem alkalmas. Másrészt azonban a középosztály egyes rétegeit az elnyomorodás alkalmassá teheti forradalmi eszmék befogadására. De az elnyomorodástól függetlenül is megalapozhatja egyesek forradalmi hajlamát maga a középosztálybeli szerep, hiszen a középosztálybeliek mindig társadalmi viszonylatokat látnak maguk előtt és igy erős „szociális érzék” alakulhat ki bennük. Ha ehhez a „szociális érzékhez” társul a saját elnyomorodás, akkor már forradalmi tényezővel számolhatunk. A békés társadalmi fejlődés határozott osztályérdekével tehát minduntalan összeütközésbe kerülhetnek oly egyéni sorsokból fakadó érdekek, melyek – mivel tömegesen jelentkeznek – nem elégithetőek ki egyénileg. Gondoljunk pl. az állástalan diplomás ifjuságra, melynek termelésbeli funkciója nyilván középosztályi volna. – A középosztály más rétegei viszont egyáltalában nem szükölködhetnek. A magántulajdon társadalmi rendjében nem szenvedhetnek anyagi szükséget pl. a birák és a katonatisztek.[1792]

Vannak a középosztálynak rétegei, melyek számára a parlamenti kormányzat előnyös, és vannak rétegei, melyek az autoritativ kormányzástól várják sorsuk jobbra fordulását, illetve biztonságosabb megalapozását. Itt fontos a középosztály tagjainak egymás közt folytatott versenye, melyet – termelésbeli szerepüket nézve – elsősorban politikai téren folytatnak egymás ellen. De a középosztály fogalmából következik, hogy önálló politikát nem folytathat. Politikája – akár jobbra, akár balra – csak a tőke és a munka harcának függvénye lehet. Mégis, vagy éppen ezért, sajátosan középosztályi ideologiának tekinthető ma a békés haladás gondolatköre. A középosztálybeliek ideologiai szempontból még a fasizmushoz is azért csatlakoznak, mert a fasizmus az osztályharc, sőt az osztályellentétek megszüntetését igéri és azt, hogy a forradalmi elemet haladással helyettesiti. Másokat ugyanez a szempont visz a szociáldemokrácia és a szocialliberalizmus táborába.

Meg kell jegyeznem, hogy a középosztálybeliek politikai szerepe egyre nagyobb jelentőségü. A középosztály funkciója nélkül nem gondolható el a kapitalizmus, de nem gondolható el egy szocialista átalakulás sem. Az a zátony, melyen a szocializmus hajója – azt hiszem, csak egyelőre – Középeuropában megfeneklett, a középosztály funkcióját föl nem ismerő szocialista politikai elméletben leli magyarázatát. (Marx a Kapital harmadik kötetének végén csak odáig jutott el, hogy éppen fölvetette a kérdést: mi alkot osztályt? Mire válaszolhatott volna, a toll kiesett kezéből.) A jobb és baloldali politikában ma egyaránt a középosztály tagjainak a megnyeréséért folyik a küzdelem.

III. Vajjon a középosztály tagjainak anyagi aspirációit a gazdasági liberalizmus, vagy tervgazdálkodás engedi-e inkább érvényesülni? Mik a középosztály érdekközösségei, illetve érdekellentétei a tőkés, illetve a nincstelen rétegekkel?

E kérdésekre az elsősorban érdekeltek is aligha tudnak világos és kielégitő feleletet adni. Annyi azonban bizonyos, hogy – a középosztály ideologiájának fogván föl a békés társadalmi haladás gondolatkörét – a középosztály anyagi aspirációi közé tartozik a biztonság is, amely egyéb anyagi aspirációit ellensulyozza. A biztonság utáni vágyat tekintve előtérbe lép a szocializmus és a fasizmus, mert mind a két irányzat nagyobb és több biztonság igéretével lép föl, mint a liberalizmus. De talán nem csalódom, ha azt gondolom, hogy a középosztály a legszivesebben egy liberális tervgazdálkodás eszméjét tenné magáévá. S ez a liberális tervgazdálkodás nem is olyan lehetetlen, ha megfontoljuk, hogy a gazdasági szervezkedés szüksége szinte általánossá vált. A liberális tervgazdaság természetesen csak demokráciában nőhetne föl s azt jelentené, hogy nem a piac szabályozza a termelést, hanem az önként szervezkedő gazdasági érdekek kölcsönös, (liberális), elismerése.

A középosztálynak annyiban van érdekközössége a tőkés osztállyal, amennyiben a tőkés osztály társadalmi bizalmiférfiai a középosztályból kerülnek ki. Ellentétes az érdeke annyiban, amennyiben a középosztály érdekei az egész termelés zavartalan menetét kivánják, míg a tőkések kivánsága elmarad a saját tőke funkcionálása mellett. A középosztály érdeke a biztonság, a tőkésé pedig minden változás, mely mindenre való tekintet nélkül profittal kecsegtet. A nincstelen rétegek érdekének ma, amikor állandósult, strukturális munkanélküliségről van szó, a gyors és radikális változtatás tekinthető. Ez nem egyezik a középosztály érdekével. Ezt az érdekellentétet azonban ellensulyozza a tőkésosztállyal szemben is fönnálló érdekellentét.

IV. A középosztálynak mily tömörülésre van szüksége?

A középosztály általános érdekeit, azt hiszem, elsősorban olyan tömörülések képviselhetik, amelyek az egységesen összefüggő társadalmi problémákat állandóan napirenden tartják, aminthogy a középosztály érdekében való a „Cobden” ankétja is. A középosztályt a termelés strukturája hozta létre, főproblémái a termelés strukturális válságából származnak. Azonkivül azonban, a részletproblémák fölvethetése és megoldhatása végett, szükségesnek, vagy legalább is kivánatosnak látszik a középosztály szakmai, kamarai tömörülése is.

Arról mindenesetre le kell mondania a középosztálynak, hogy rajta az állam segitsen anélkül, hogy a termelés szerkezetéhez nyulna. De ezt a beavatkozást sem kell visszautasitania elvileg, – minden attól függ, hogy milyen állam és hogyan teljesiti a termelésből ujonnan eredt egységesitő követelményeket. Minthogy pedig az állam nem önálló lény, hanem a politikai cselekvések összessége, a középosztályon nagyban múlik, hogy az állam olyan szabályozó elv legyen, mely a dolgozó összesség érdekeinek egyeteméhez simul, ahelyett hogy egyoldalu, rendszerint tőkés, osztályérdekek hatalmi szerveként nyomja el a szabad társadalmi kibontakozást.

Melléklet

Középosztálybeli szerepből sarjadzó szociális érzék társulva a saját elnyomorodással, forradalmi tényező. A békés társadalmi fejlődés határozott osztályérdekével tehát összeütközésbe kerülhetnek a mindennapi anyagi érdekek. Gondoljunk pl. az állástalan diplomás ifjuságra, melynek termelésbeli funkciója nyilván középosztályi volna. A középosztály más rétegei viszont – éppen társadalmi szerepüknél fogva – egyáltalában nem szükölködhetnek. A magántulajdon társadalmi rendjében nem szenvedhetnek anyagi szükséget pl. a bírák és a katonatisztek.

A közlés alapja:

Kézirat, 8 f.

Politikatörténeti Intézet, Archívum, 677. fond, 5. csop., 25. egység, Katalógus, 1134.

Aláírás: József Attila.

[I. Mit értünk voltaképpen...] [2]

I. Mit értünk voltaképpen középosztályon? Azonos-e a középosztály a polgársággal? Azonos-e az értelmiséggel?

A „középosztály” elnevezést több értelemben használják. A szó, összetétele után ítélve, a térbeli szemléletre támaszkodó gyakorlati ész szülötte. „A nap fölkel” – így mondjuk, de tudjuk, hogy a föld forog a saját tengelye körül. „Középosztály” – mondjuk, de nem gondoljuk meg, hogy a társadalomnak, mely a gazdálkodó emberek viszonylatainak összesége, nincsen „közepe”.

Középosztályon sokan az embereknek egy olyan csoportját értik, melyet a jövedelem mennyisége határol el egyrészt a proletárságtól, másrészt a tőkések osztályától. Ezért meg szokták állapítani, hogy a középosztály „fogalma” a háború után megváltozott. Az a meghatározás azonban, mely a jövedelem mennyiségét veszi alapul, teljesen önkényes és nem is változott más, mint az önkényesen alkotott fogalom. A proletárok jövedelme sem ugyanaz, ami a háború előtt, mégsem változott meg a „proletár” fogalma. Természetes különben, hogy a „proletár” szóval jelzett fogalom sem egyezik azzal az értelemmel, melyet nem kevesen tulajdonítanak neki, t. i. a nyomorban, szegénysorsban élővel és hasonlókkal. Akadnak még ma is jólkereső proletárok. Másrészt nem egyszer hallunk „nyomorgó középosztályról”, ahogy hallottunk már „úri” és „polgári középosztályról” is.

Vannak, akik a középosztályt azzal határozzák meg, hogy tagjainak kultúrigényei az „átlagot” meghaladják, de megfelelő jövedelmi keretben mozognak. Ez a meghatározás is – mint mindegyik – rátapint egy lényeges elemre, mégis áldozatul esik a látszathoz igazodó gondolkodásnak. Úgy látjuk, hogy az égbolt csillagai vonulnak el nap-nap után példás rendben a fejünk fölött és ebből annyi igaz, hogy a mi nézőpontunk forog a földdel. A középosztálybeli embereket igényeseknek látjuk a kultúrában és azt hisszük, hogy ez az igényesség teszi őket középosztállyá. Holott fordítva áll a dolog: nem az igényesség teszi a „középosztályt”, hanem a „középosztályhoz” való tartozás teszi az igényeket. A „középosztály” kultúrigényei nem szubjektiv igények, hanem objektiv, társadalmilag szükséges igények. E kultúrigényeket nem önként fejlesztik ki magukban a középosztály tagjai, hanem a társadalom követelésére. Nem igényeikből adódik társadalmi szerepük, hanem társadalmi szerepükből folynak hivatásosnak mondható igényeik.

Mit értünk hát voltaképpen középosztályon? Talán csak azért homályos előttünk a fogalom, mert más osztályok tagjai is folytatnak – önként – olyan életmódot, (kultúrigények stb.), amely a középosztály termelésbeli szerepének társadalmi követelménye?

Ha elfogadjuk, hogy a társadalmi rend a termelési módon alapul, akkor nem a jövedelem mennyiségi megoszlása szerint alkotjuk az osztály fogalmát. De nem is a jövedelem forrása szerint, jóllehet a három főosztálynak megvan a maga jellegzetessége a jövedelem forrása tekintetében: a földtulajdonos a földjáradékból, a tőkés a tőkehaszonból, a bérmunkás a munkabérből nyeri jövedelmét. Azonban, ha a jövedelem vagy forrása szerint határoznók meg az osztályokat, nem mondhatnók tőkésnek a tőkést abban az esztendőben, amikor a tőkehaszon elmaradt. Így az osztályok fogalmát csak a tulajdonviszonyok alapján kiosztott termelésbeli szerepre alapozhatjuk.

A termelési módból adódó szerep szerint a munkások az üzemben meghatározott szükséglet kielégítésére alkalmas, röviden hasznos tárgyakat készítenek. A jó munkás figyelme munka közben nem is irányul másra, minthogy a termék megfeleljen a szükséglet követelményeinek. A munkás tehát használati értéket termel.

Azazhogy a munkás nem termel – hiszen árutermelés van – a munkás dolgozik. A munkás munkaerejét megvette a tőkés, elvitte az üzembe és ott elhasználja, azzal, hogy ott termel vele. A tőkés pedig nem hasznos, hanem értékes tárgyakat termel, vagyis csereértéket. A jó tőkés csakis az értékesítés, tehát a csereérték realizálása szempontjából tekint a termelt áru hasznos mivoltára.

A munkások tehát a használati értéket termelő osztályt, a tőkések a csereértéket termelő osztályt alkotják. A munkások szakismerete ezért a tárgyak hasznos oldalai közt fennálló viszonyok ismerete: ismeret a munkaeszközöknek és a munkatárgyaknak arról a viszonyáról, melyet meg kell valósítani munka közben. A tőkések szakismerete annak az értékviszonynak az ismerete, melyet a csereértékek közt meg kell valósítani a piacon. Azt mondhatjuk, hogy a munkások a használati értékek egymásközti viszonyát, a tőkések pedig a csereértékek egymásközti viszonyát termelik. Fenn marad azonban még a használati érték és a csereérték közti viszony termelése. Úgy gondolom, hogy a középosztályt azok az emberek alkotják, akiknek az önmagát napról napra ujjátermelő társadalomban az a szerep jutott, hogy a használati érték és a csereérték közötti viszonyból, ellentétből fakadó szükségletet, illetve ennek kielégítését termeljék.

Az orvos nem azért orvos, mert gyógyít – ettől még szent vagy kuruzsló is lehetne, – hanem azért gyógyít, mert orvos. Az ügyvéd nem azért ügyvéd, mert ért a joghoz és mert a felet a bíróság előtt képviseli, hanem azért ért a joghoz és azért képviseli a felet a bíróság előtt, mert ügyvéd. A bíró nem azért bíró, mert ítél, hanem azért ítél, mert bíró. Ezek a szerepek olyan társadalmi szükségletek, melyeket határozott formáikban a tőkés termelési módon alapuló polgári társadalom hozott létre s amelyek ezért végső fokon a használati érték és a csereérték viszonyának szükségletei. Pl. a csereérték kiküszöbölésével a „gyógyító orvos” helyébe valószínűleg a „megelőző orvos” lépne stb.

A „középosztály” fogalma – azt hiszem – azért maradt homályos a köztudatban, mert gondoltak ugyan a termelésből fakadó szükségletekre, de nem gondoltak arra, hogy a termelési viszonyok maguk is szükségletek, amelyeket szintén termelni kell. E szükségleteknek termelése azé az osztályé, melyet középosztálynak nevezünk. A termelési viszonyoknak mint szükségleteknek termelésére hivatott a katonatiszt és a Bedeaux-mérnök éppúgy, mint a tanár vagy a kereskedő, a művész, vagy a közvádló.

Az így felfogott középosztályba sorozhatók azok a rétegek is, amelyek egyszerre foglalnak helyet a tőkés és a munkásosztályban. Ilyen elemei a középosztálynak pl. az iparosok, kik szükség szerint tőkések, hiszen termelési eszközök tulajdonosai, egyben azonban munkások is. Természetes, hogy e helyzetüknél fogva ők maguk is hordozói a használati érték és a csereérték közti viszonynak, tehát éppoly joggal sorozhatók a középosztályba, mint egyidejűleg a tőkés és munkásosztályba is. Hiszen más az osztály és más az ember – az ember a termelés alanya, az osztály az alany funkciója. A fogalmi zavar abból származik, hogy a köztudat az osztályt azonosítja az emberrel.

A középosztály nem azonos a polgársággal. A modern társadalomnak éppúgy polgárai a munkások és a tőkések, mint a középosztálybeliek. De nem azonos a középosztály az értelmiséggel sem, bár – ha az értelmiségen csak bizonyos foglalkozásokat értünk – az értelmiség a középosztályhoz tartozik.

II. Milyen szerepet tölt be a Középosztály a parlamentarizmusban és mit várhat az autoritativ kormányzástól? Van-e sajátosan középosztálybeli ideológia?

A középosztály szerepe a szükséges társadalmi viszonylatok termelése lévén, tagjainak érdekei éppoly ellentmondóak, amíly ellenmondásosak a mai társadalmi viszonyok. (Minél észszerűbb a termelési folyamat egy üzemben, annál észszerűtlenebbnek látszik a tőkés termelés egésze.) Mégis a középosztály egységes érdekének tekinthető a békés haladás, mert hiszen a forradalom éppen a társadalom viszonylatait forgatja föl és szünteti meg azzal, hogy új viszonylatok szükségét teremti meg, amelyeknek termelésére a mai középosztálybeli esetleg nem alkalmas. Másrészt azonban a középosztály egyes rétegeit az elnyomorodás alkalmassá teheti forradalmi eszmék befogadására. De az elnyomorodástól függetlenül is megalapozhatja egyesek forradalmi hajlamát maga a középosztálybeli szerep, hiszen a középosztálybeliek mindig társadalmi viszonylatokat látnak maguk előtt és így erős „szociális érzék” alakulhat ki bennük. Ha ehhez a „szociális érzékhez” társul a saját elnyomorodás, akkor már forradalmi tényezővel számolhatunk. A békés társadalmi fejlődés határozott osztályérdekével tehát minduntalan összeütközésbe kerülhetnek oly egyéni sorsokból fakadó érdekek, melyek – mivel tömegesen jelentkeznek – nem elégíthetők ki egyénileg. Gondoljunk pl. az állástalan diplomás ifjúságra, melynek termelésbeli funkciója nyilván középosztályi volna. – A középosztály más rétegei viszont egyáltalában nem szűkölködhetnek. A magántulajdon társadalmi rendjében nem szenvedhetnek anyagi szükséget pl. a bírák és a katonatisztek.

Vannak a középosztálynak rétegei, melyek számára a parlamenti kormányzat előnyös, és vannak rétegei, melyek az autoritativ kormányzástól várják sorsuk jobbra fordulását, illetve biztonságosabb megalapozását. Itt fontos a középosztály tagjainak egymás közt folytatott versenye, melyet – termelésbeli szerepüket nézve – elsősorban politikai téren folytatnak egymás ellen. De a középosztály fogalmából következik, hogy önálló politikát nem folytathat. Politikája – akár jobbra, akár balra – csak a tőke és a munka harcának függvénye lehet. Mégis, vagy éppen ezért, sajátosan középosztályi ideológiának tekinthető ma a békés haladás gondolatköre. A középosztálybeliek ideológiai szempontból még a fasizmushoz is azért csatlakoznak, mert a fasizmus az osztályharc, sőt az osztályellentétek megszüntetését ígéri és azt, hogy a forradalmi elemet haladással helyettesíti. Másokat ugyanez a szempont visz a szociáldemokrácia és a szociálliberalizmus táborába.

Meg kell jegyeznem, hogy a középosztálybeliek politikai szerepe egyre nagyobb jelentőségű. A középosztály funkciója nélkül nem gondolható el a kapitalizmus, de nem gondolható el egy szocialista átalakulás sem. Az a zátony, melyen a szocializmus hajója – azt hiszem, csak egyelőre – Középeurópában megfeneklett, a középosztály funkcióját föl nem ismerő szocialista politikai elméletben leli magyarázatát. (Marx a Kapital harmadik kötetének végén csak odáig jutott el, hogy éppen fölvetette a kérdést: mi alkot osztályt? Mire válaszolhatott volna, a toll kiesett kezéből.) A jobb és baloldali politikában ma egyaránt a középosztály tagjainak a megnyeréséért folyik a küzdelem.

III. Vajjon a középosztály tagjainak anyagi aspirációit a gazdasági liberalizmus, vagy tervgazdálkodás engedi-e inkább érvényesülni? Mik a középosztály érdekközösségei, illetve érdekellentétei a tőkés, illetve a nincstelen rétegekkel?

E kérdésekre az elsősorban érdekeltek is aligha tudnak világos és kielégítő feleletet adni. Annyi azonban bizonyos, hogy – a középosztály ideológiájának fogván föl a békés társadalmi haladás gondolatkörét – a középosztály anyagi aspirációi közé tartozik a biztonság is, amely egyéb anyagi aspirációit ellensúlyozza. A biztonság utáni vágyat tekintve, előtérbe lép a szocializmus és a fasizmus, mert mind a két irányzat nagyobb és több biztonság igéretével lép föl, mint a liberalizmus. De talán nem csalódom, ha azt gondolom, hogy a középosztály a legszívesebben egy liberális tervgazdálkodás eszméjét tenné magáévá. S ez a liberális tervgazdálkodás nem is olyan lehetetlen, ha megfontoljuk, hogy a gazdasági szervezkedés szüksége szinte általánossá vált. A liberális tervgazdaság természetesen csak demokráciában nőhetne föl s azt jelentené, hogy nem a piac szabályozza a termelést, hanem az önként szervezkedő gazdasági érdekek kölcsönös, (liberális) elismerése.

A középosztálynak annyiban van érdekközössége a tőkés osztállyal, amennyiben a tőkés osztály társadalmi bizalmiférfiai a középosztályból kerülnek ki. Ellentétes az érdeke annyiban, amennyiben a középosztály érdekei az egész termelés zavartalan menetét kívánják, míg a tőkések kívánsága elmarad a saját tőke funkcionálása mellett. A középosztály érdeke a biztonság, a tőkésé pedig minden változás, mely mindenre való tekintet nélkül profittal kecsegtet. A nincstelen rétegek érdekének ma, amikor állandósult, strukturális munkanélküliségről van szó, a gyors és radikális változtatás tekinthető. Ez nem egyezik a középosztály érdekével. Ezt az érdekellentétet azonban ellensúlyozza a tőkésosztállyal szemben is fönnálló érdekellentét.

IV. A középosztálynak mily tömörülésre van szüksége?

A középosztály általános érdekeit, azt hiszem, elsősorban olyan tömörülések képviselhetik, amelyek az egységesen összefüggő társadalmi problémákat állandóan napirenden tartják, aminthogy a középosztály érdekében való a „Cobden” ankétja is. A középosztályt a termelés strukturája hozta létre, főproblémái a termelés strukturális válságából származnak. Azonkívül azonban, a részletproblémák fölvethetése és megoldhatása végett szükségesnek, vagy legalább is kívánatosnak látszik a középosztály szakmai, kamarai tömörülése is.

Arról mindenesetre le kell mondani a középosztálynak, hogy rajta az állam segítsen anélkül, hogy a termelés szerkezetéhez nyulna. Ezt a beavatkozást sem kell visszautasítani elvileg, – minden attól függ, hogy milyen állam és hogyan teljesíti a termelésből ujonnan eredt egységesítő követelményeket. Minthogy pedig az állam nem önálló lény, hanem a politikai cselekvések összessége, a középosztályon nagyban múlik, hogy az állam olyan szabályozó elv legyen, mely a dolgozó összesség érdekeinek egyeteméhez símul, ahelyett hogy egyoldalú, rendszerint tőkés, osztályérdekek hatalmi szerveként nyomja el a szabad társadalmi kibontakozást.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Cobden, II (1935), 6–7. (június–július) sz., 280–282.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, # 37.

UJ SZOCIALIZMUST!

Hort Dezső könyve

Hort Dezső szociológiai tanulmánya, melyet Hendrik de Mannak, „az európai szocializmus harcosának” ajánl, „a marxi gondolatrendszer lényegéről és hiányosságairól” szól röviden, de megalapozott és világosan tagolt tudással. A tanulmány első fele Marx eszmekörének, a tudományos szocializmusnak ismertetése, szellemtörténeti távlatból, hiszen „a marxizmus lényege szerint históriai tárgyról szóló fejlődő és alakuló megismerés”. A marxi vizsgálódás tárgyának Hort a szellemi természetet, „a szellemi megismerésen épülő emberi együttélést és összeműködést” jelöli meg. (Marx az ipart „érzékien előttünk lévő emberi pszichológiának” nevezte „Közgazdaságtan és bölcselet” c. kevéssé ismert tanulmányában.) Hort Marx tanítását „a hegeli fejlődéselv, a feuerbachi materializmus, a saint-simoni technicizmus s az adam-smithi ökonomizmus szintétikus összefoglalásaként” szemléli. A „történelmi materializmus” elnevezést helyteleníti és helyette az „ökonomikus realizmust” ajánlja. Én ezt a névcserét nem tartom szerencsésnek. Kétségtelen, hogy Marx történelmi materiáliákról beszél, innen (s egyben Feuerbach szóhasználatából) az első pillanatban megtévesztő „materializmus” név, mely azt jelenti, hogy az emberek számára materiális körülményeikkel adva van az az ideális, amelynek megvalósításán, akár tudatosan, akár öntudatlanul, munkálkodnak. Marx felfogása tehát materiális léthez kapcsolt objektiv idealizmusnak tekinthető inkább, melyet az választ el a Hegelétől, hogy középpontja nem a kozmikus, hanem a szociális lét, vagyis az ember. Ezért, ha már szükségesnek látszik a változtatás, megfelelőbbnek tartanám az ökonomikus vagy szociális humanizmus kifejezést. A történeti társadalmat nem a res oeconomica, hanem a homo oeconomicus formálja. A homo oeconomicus alkotja a tudományokat, mint ismereteink leggazdaságosabb kifejezéseit s hasonlóképpen a művészeteket is. (Freud még neurózisokban is fölfedi az ökonómiai elvet.) Éppen Marx hangsúlyozza a Kapitalnak árufetisizmusról szóló fejezetében, hogy csupán látszat szerint lépnek termékeik útján (res oeconomica) egymással társadalmi viszonyba az emberek, valójában már termelés közben fennáll a társadalmi viszony, mely tehát nem dologi, hanem személyi. A termék árujellege teszi csupán, hogy az emberek közti viszonyok dologiaknak látszanak. A res oeconomica mélyén, mint bölcsőjében a gyermek, a homo oeconomicus szunnyad s nincs is másról szó, minthogy – felnövekedvén – lépjen elő. Másfelől Marx többízben humanizmusnak nevezi gondolatát, Feuerbach nyomán, ki szintén él a „materializmus” kifejezéssel, hogy a hegeli világkép spirituális vonásait tagadja. (Schopenhauer fakad ki egy helyütt amiatt, hogy a bölcselők nincsenek egészen tisztában azzal, hogy spiritualizmus és materializmus az ismeret alanyára, idealizmus és realizmus pedig az ismeret tárgyára vonatkozó nézetek elnevezései.) Hort a tudományos szocializmust tartja a társadalomtudomány alapvető fejezetének és megteszi annak a szociológiának alapjául, melyről A. Comte álmodott. A marxizmus sajátossága azonban nem „tudományos”, hanem filozófiai mivoltában áll s a szocialisták a pozitivista szociológiát, illetve a szociológiai pozitivizmust elsősorban – jóllehet inkább öntudatlanul, mint tudatosan – csak „öntudatosítás”, tehát a marxi filozófia terjesztő eszközéül használják föl. Hort egyébként – mindössze 60 oldalon – elismerésre méltó módon fejti ki Marx társadalmi elveit.

Könyvének másik fele a rendszer hiányosságairól szól: 1. Túlontúl gazdaságtan, alig szociológia. 2. Állam- és forradalom-elmélete annyira kétértelmű, hogy marxistának mondja magát mind a szociáldemokrácia, mind a bolsevizmus. 3. Túlegyszerűen láttatja a jelent: a tőkés társadalmi rend átalakulását, a szocialista „forradalmi korszakot”. E főhiányosságok kitöltésére Hort Hendrik de Man eszméihez folyamodik s közli ennek szocialista munkatervét. E terv főbb elvi pontjai: 1. Aktivitás, egyelőre nemzeti területen. 2. Nacionalizálás demokratikus állami ellenőrzéssel. A lényeg nem a tulajdon-, hanem a rendelkezési jog nacionalizálása. 3. A politikus állam helyettesítése ökonomikussal, egybekapcsolva a parlamentarizmus reformjával. 4. „A szocialista mozgalomnak el kell hagynia munkás előítéleteit.” „A közvetlen politikai cél egy ökonomikus többség létrehozása.” 5. „A harc eszköze a politikai demokrácia országaiban törvényes és alkotmányos: szellemi küzdelem.” Hort de Mannal úgy gondolja, hogy az e pontok alapján megujhodott szocializmus akkora erőre tesz szert, hogy elvégezheti a kapitalizmus fölszámolását. Hort kiemeli, hogy de Man szerint „az európai szocializmus lehetőleg meg fogja tartani, sőt ki fogja építeni a gazdálkodás szabad szektorát, még ott is, ahol tőkés a vállalkozás, de hiányzik a monopólium”.

Hort, és de Man is, a Marx-kritikák két pontját tartják állandóan szem előtt. Azt, hogy „egyrészt a jogpolitikai, vagy államhatalmi berendezkedésnek, másrészt a tiszta szellemi, vagy ideológiai életformáknak hatása nagyobb, jóval nagyobb annál, amit a marxi koncepció föltételez”. E gondolat de Man eszméinek félig-meddig irányító elve, de nem hatol mélyre, bárha Max Weber kutatásai igazolják. Kérdés marad ebben az esetben, hogy a homo moralis, vagy ideologicus miért fordul szembe a homo oeconomicusszal, másszóval hogyan lehetséges, hogy a gazdasági belátás nem hat közvetlenül? A Marx-kritikának itt kellene kezdődnie, nem volna szabad megállapodnia történeti tények fölvetésénél. Ha Marx alapján jobban megértjük, hogy pl. a vallásos érzés miért öltött abban a korban olyan, ebben pedig ilyen eszmei-szociális formát, még mindig kérdéses marad, hogy egyáltalában miért van a homo oeconomicusnak vallásos érzése, hogy a szubjektum lelki háztartásában miért mutatkozik gazdaságosabbnak a hit, mint az értelem? Azért fontos ez, mert a társadalmi összeütközések elsősorban az embereken belül folynak le s az emberek olyan eszmékkel jelennek meg társaik között, amelyek belső harcaik eredményei. A marxi elmélet filozófia, de pszichológia is. Humanizmus, de éppen a legemberibb jelenséget – az elmebetegséget és a neurózisokat nem lehet vele megérteni. Hol a határ a nagyzási mánia és a diktátorságra törő akarat között? Mennyivel észszerűbb egy ember számára vallásos kedélye, mint a társadalom szempontjából a vallási téboly? A „szellemi természetről” szóló marxi felfogás kritikáját itt kell kezdeni, a homo oeconomicusnál és nem a res oeconomicánál. A társadalmi fejlődés humanista elvét össze kellene vetni már az egyén szociális fejlődésének tanulmányozásával, a történelmi materializmust a pszichoanalizissel. Kezdeményezés még alig történt ebben az irányban, pedig amíg megfejtetlennek látszó érzelmi erők érdekeikkel ellentétes táborokba képesek sorozni az embereket, addig alig hihető, hogy ökonomikus belátással fogjanak hozzá az új világ fölépítéséhez.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Cobden, II (1935), 12. (december) sz., 534.

Kiadva: JAÖM, III, # 38.

Aláírás: József Attila.

[T. C.!...]

T. C.!

Tisztelettel közöljük, hogy ez év februárjától kezdődően évenként tizszer, irodalmi és kritikai szemlét adunk ki

Szép Szó

cimen,

Ignotus Pál és József Attila

szerkesztésében.

Programunk röviden

Szép szóval

napvilágra hozni azt az emberi öntudatot, melyet a világszerte fellépő erőszak a lelkek mélyére kényszerit.

Igazságokat, de nem szükségképpen uj igazságokat keresünk, inkább régi tévedésektől kivánunk óvakodni. Szerény forradalmi elhatározásunk: szabatos jelentésük értelmében használni a szavakat.

Társadalmunk alapja, melyet végső fokon a gazdaságban jelöltek meg elődeink, megingott. A munkásosztály nem váltotta meg az emberiséget, amit pedig történelmi föladatának tekintett, hanem maga is felbomlott s akármint állapitanók meg fogalmi keretét, e kereten belül az egész társadalom fejetlenségét tükrözi vissza. A társadalom elvesztette régi eszméletét, melyről sok mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy kirekesztő lett volna, hogy ne kivánt volna minden emberinek foglalatául szolgálni. Korunk emberisége a schisofrenia kórképét mutatja. „Nemzeti öntudat”, „osztály öntudat”, „faji öntudat” önállósitották magukat és szét akarják tépni az emberiséget, melyet saját alkotásai, a tudomány, az irodalom, a müvészet, az ipari és mezőgazdasági technika ma jobban egybekötnek mint valaha. E zürzavarban fellépésünkkel, irásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hivni; a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt. A modern zsarnokság, a modern elnyomatás ellen küzdünk a modern, maga-magát fegyelmező, rendbe foglaló szabadságért.

A mondva csinált ellentétekből ki akarjuk hámozni a valódi ellentéteket, hogy megoldásukhoz közelebb juthassunk. Ezért helyet adunk az érdekmentes, de az érdekkel biró kritikának is, mert nem hisszük, hogy csak érdek nélkül volna lehetséges eljutni igazságok megismeréséhez. Ismertetni fogjuk napjaink bölcseleti, tudományos, társadalmi, politikai, irodalmi, müvészeti irányzatait, mozgalmait.

A nyers erőszak mint a történelem folyamán annyiszor, ma ismét elpusztitással fenyegeti a kulturát. Divat „szép szónak” becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszités hozott napvilágra s amelyek müvelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi vállaljuk a becsmérlést. A Szép Szó nemcsak eszközünk, célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása érvényesül.

A közlés alapja:

Kézirat, 2 f.

PIM Kézirattár, JA 19, Katalógus, 1138.

[Ázsia lelke]

Ázsia lelke[1855] [1]

1.

Elolvastam ezt a tulontul gazdag, zsufolt, az ázsiai kultura szenvedélyes szeretetétől áthatott könyvet. Most ismét átlapozva szép képeit, azon veszem magam észre, hogy figyelmemet nem annyira a rendkivül érdekes, hazai irodalmunkban alig ismeretes anyag eleven feltárása kötötte le, mint inkább az iró liraisága, mely a ma egyedül lehetséges kulturtudományos módszereknek, a történelmi materializmusnak, a szellemtörténeti eljárásnak, a szellemi formák pszichoanalitikus vizsgálatának nyiltan fittyet hányva, de a sorok közt öntudatlanul mégis velük élve, tárgyi alakot keres magának Ázsia eszméleti emlékeiben. A könyv irója, Hatvany Bertalan, Ázsia Lelkéről kiván szólni, és sikerül önnön lelkét kibontania. Líraiságát bizonyáralelkét kibontania. Líraiságát bizonyára önmaga is érzi. „Ezt a könyvet laikus irta laikusoknak” – mondja. Kevés joggal, hiszen ha ő laikus, magyarul avatatlan, akkor a valóban avatatlan olvasónak szégyenkeznie kell e szakemberre valló jártasság láttán. De az anyag rengeteg terjedelme sem laikust sejtet, hanem a lírikust idézi, aki[1866] minden vágyát, sérelmét, és indulatát egyszerre akarja a tudat foglalatába illeszteni. És nem a laikusé az a szenvedélyes mozdulat sem, amellyel tárgyát megragadja – tudósokra és lírikusokra jellemző az.

2.

Könyve a kultura teremtésével kezdődik. Majd, hogy az egész Kelet különböző motivumainak rokonságáról táplált erős érzését könyvének irányitó elvévé tegye, a valóban rokon eredetről tanuskodó mithoszok, művészi ősemlékek, kultikus jelképek biztatására elfogadja Paul Hörbiger elméletét Atlantiszról, a föltételezett, elsüllyedt világrészről. Atlantiszra nézve a szigorúan vett tudományosság egyelőre sem állitóan, sem tagadóan nem nyilatkozik, én sem vethetem Hatvany szemére, hogy hiveül szegődik. Megjegyzem azonban, hogy az emberi őskultura egységes voltának magyarázatául talán még több joggal szolgálhat a spekulatiós eredetü fizikai Atlantisz fogalma helyett, a pszichoanalitikai gyakorlatban minduntalan tapasztalt lelki Atlantisznak, a freudi tudattalannak fogalma. Az elfojtásoktól terhes tudattalan révén minden motivum-vándorlás és kulturérintkezés nélkül létrejön teszem az egerektől, kigyóktól való iszonyodás, hogy aztán a tudattal (kultikus) alkuban kiegyezve, szellemi formában lépjen elő. Kár, hogy Hatvany, aki az Oedipusz komplexust maga is ősemberi örökségnek tartja és felfedezi a nyugatázsiai vallások mitoszaiban éppugy mint az egyiptomiaknál, nem a tudattalan rokonságában keresi inkább a szerte felötlő kulturmotivumok hasonlóságának eredetét. Azt is sajnálom, hogy a kulturfejlődés további folyamán megfeledkezik az ősi emberi örökségről, az Oedipusz-komplexusról. Hangsulyozza, hogy a történelemben kozmikus erők működnek, de ezek a közvetlen adottságu kozmikus erők nála örök erkölcsi elvekkel azonosak, ahelyett hogy a történetinek mutatkozó erkölcsi elveket vezetné vissza az elfojtott ösztönök tudattalan világára, ösztöneinkre, melyek valóban a kozmikus környezet bennünk megnyilvánuló erői. Pedig bizony a tudattalanná tett, elismeréstől megfosztott, letagadott és így az egész emberi társadalom szabad boldogulására tudatosan föl nem használható, kozmikus eredetű agressziv ösztönökkel inkább megmagyarázható mind a tőkés államok imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohammedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus harca, kulturák tüzes terjesztése és könnyes hanyatlása, semmint a bennük virágzó eszmékkel. Ezek az eszmék rendszerint a szeretet eszméi, az agresszió elfojtására szolgálnának, az agressziós ösztönök azonban működnek, éppenösztönök azonban működnek, éppen mert kozmikus eredetűek, és más, tudatos út nem lévén, az erkölcsi elvekben jelentkeznek. Hatvany azért fordul oly szenvedélyes érdeklődéssel Kelet felé, mert mélységes megvetéssel tölti el az a gazdasági materializmus, melynek eszméiben az európai ember rontó-bontó, támadó kedve a kultura szintjére lép. Nem gondolja meg, hogy ugyanennek a támadó kedvnek lepleülhogy ugyanennek a támadó kedvnek lepleül szolgál a tibeti lámaizmus és a hinduizmus is, mint a rituális királygyilkosság, hogy, [1897] a belső, motorikusan érvényesülő, tehát leküzdhetetlen ösztönerők közös emberi volta lényegesebb jegye a tetszésszerint vett kulturáju emberi csoportok szellemi magatartásának, mint az, hogy e[1899] belső tudattalan erőket, idegen hatalmakként kivetitve, mithizálják-e mint a gazdaságilag fejletlen népek vagy racionalizálják-e, mint a bonyolult gépi technikával rendelkező európaiak? Hatvany hisz az isteni gondviselésben, és kozmikus igazságok hive. Számára az ázsiai kulturformák az europainál magasabbrendü, egész szivével többre becsült s ugy látszik, inkább érzésként mint világos belátásként ható erkölcsi tartalmak tárai. Ám az erkölcsi tartalmak[1906]

A közlés alapja:

Kézirat, 3 f.

PIM Kézirattár, JA 153, Katalógus, 1147.

1. réteg: toll; 2. réteg: ceruza.

Sajátkezű szorzás a cím mellett ceruzával: a költő valószínűleg azt számolta, hogy a kézírásos cikk laponként hány betűt tartalmaz hozzávetőlegesen.

Kiadva: JAÖM, III, # 39. „A”.

Aláíratlan.

Ázsia lelke[1907] [2]

Megjegyzések Hatvany Bertalan könyvéhez. (Franklin.)

Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a tulontul gazdag, az ázsiai kultura szenvedélyes szeretetétől áthatott könyvet. Most ismét átlapozva szép képeit, azon veszem magam észre, hogy figyelmemet nem annyira a rendkivül érdekes, hazai irodalmunkban alig ismeretes anyag eleven feltárása kötötte le, mint inkább az író líraisága, mely a ma egyedül lehetséges kulturtudományos módszereknek, a történelmi materializmusnak, a szellemtörténeti eljárásnak, a szellemi formák pszichoanalitikus vizsgálatának nyiltan fittyet hányva, de a sorok közt öntudatlanul mégis velük élve, tárgyi alakot keres magának Ázsia eszméleti emlékeiben. A könyv irója, Hatvany Bertalan, Ázsia lelkéről kiván szólni és sikerül önnön lelkét kibontania. Liraiságát bizonyára önmaga is érzi. „Ezt a könyvet laikus irta laikusoknak” – mondja kevés joggal, hiszen ha ő laikus, akkor a valóban avatatlan olvasónak szégyenkeznie kell e szakemberre valló jártasság láttán. Az anyag terjedelme sem laikust sejtet, hanem a lirikust idézi, aki minden vágyát, sérelmét és indulatát egyszerre akarja a tudat foglalatába illeszteni. De nem laikusé az a szenvedélyes mozdulat sem, amellyel tárgyát megragadja – tudósokra és lírikusokra jellemző az.

Műve a kultura teremtésével kezdődik. Majd hogy az egész Kelet különböző motívumainak rokonságáról táplált erős érzését mondanivalójának irányitó elvévé tegye, a valóban rokon eredetről tanuskodó mithoszok, művészi ősemlékek és kultikus jelképek biztatására elfogadja Hanns Hörbiger elméletét Atlantiszról, a föltételezett elsüllyedt világrészről. Atlantiszra nézve a szigorúan vett tudományosság egyelőre sem állitóan, sem tagadóan nem nyilatkozik; én sem vethetem Hatvany szemére, hogy hivéül szegődik. Megjegyzem azonban, hogy az emberi őskultura egységes voltának magyarázatául talán még több joggal szolgálhat a föltevéses[1913] fizikai, földrajzi Atlantisz fogalma helyett a pszichoanalitikai gyakorlatban állandóan tapasztalt lelki Atlantisznak, a freudi tudattalannak fogalma. Az ember ösztönös énje és az elfojtásoktól terhes tudattalan révén minden motivum-vándorlás és kulturérintkezés nélkül létrejön például az egerektől, kígyóktól való iszonyodás, hogy aztán a tudattal (kultikus) alkuban kiegyezve szellemi formaként lépjen elő. Kár, hogy Hatvany, aki az Oedipusz-komplekszumot maga is ősemberi örökségnek tartja és fölfedezi a nyugatázsiai vallások mitoszaiban éppugy, mint az egyiptomiaknál, nem a tudattalan rokonságában keresi inkább a szerte felötlő kulturmotivumok hasonlóságának eredetét. Azt is sajnálom, hogy a kulturfejlődés további folyamán megfeledkezik ez ősi emberi örökségről. Hangsulyozza, hogy a történelemben kozmikus erők működnek, de ezek a közvetlen adottságu kozmikus erők nála örök erkölcsi elvekkel azonosak, ahelyett hogy a történetinek mutatkozó erkölcsi elveket vezetné vissza az élet anyagi feltételeire és az ösztönökre, melyek valóban a kozmikus környezet bennünk megnyilvánuló erői.

Hatvany, azért fordul oly szenvedélyes érdeklődéssel Kelet felé, mert mélységes megvetéssel tölti el az a gazdasági materializmus, melynek eszméiben az europai ember rontó-bontó, de egyben szerkesztő kedve jelentkezik. Nem gondolja meg, hogy ugyanennek a támadó kedvnek lepleül szolgál a tibeti lámaizmus, vagy a hinduizmus is, mint a rituális királygyilkosság, hogy ezért hivatalos filozofiája Kinának az állami erő számára oly megfelelő konfuciusi tanitás, egyszóval hogy a belső, motorikusan érvényesülő, tehát leküzdhetetlen ösztönerők közös emberi volta lényegesebb jegye a tetszés szerinti kulturáju emberi csoportok szellemi magatartásának, mint az, hogy a belső, tudattalanná tett erőket, idegen hatalmakként kivetitve, mithizálják-e, mint a gazdaságilag fejletlen népek, vagy racionalizálják-e, mint a bonyolult gépi technikával rendelkező európaiak.

Hatvany, hisz az isteni gondviselésben és kozmikus igazságok vallója. Számára az ázsiai kulturformák az európainál magasabbrendü, egész szivével többre becsült s ugy látszik inkább érzésként mint világos belátás gyanánt ható erkölcsi tartalmak tárai. Ám az erkölcsi tartalmak kutatásában nem kellene Ázsiába bujdosnia, hiszen nem a tartalmak, hanem az alakzatok térnek el. S ha ezeket az eleven tartalmakat egymással megegyezőeknek találjuk, akkor nem velük kell mérnünk az alaki különbözéseket sem és különösképpen nem dönthetünk értékitélettel valamelyik történeti kulturforma mellett és ellen. Mindenkiben az örömkeresési és kinkerülési elv müködik és müködött mindenkor. A kutató feladata annak feltárása, hogy milyen sajátos történeti körülmények következtében öltött ez az elv ilyen vagy olyan tudatformát magára., A tudattalan freudi fogalmára támaszkodva azután teljes sikerrel csak a történelmi materialista módszert értékesithetné, mert a termelési eszközökkel alkotott és közvetitett mindennapi élet, a természet és természetismeret, tehát a társadalomba illeszkedő tudat kizárja a tudattalan bizonyos megnyilvánulási módjait, tudattalan törekvéseinknek a külvilágba kivetitett kulturalakzatait. „Mivé lesz Vulcanus Roberts és Tsa (vagy pedig Krupp) mellett, Juppiter a villámháritó, vagy Hermes a hitelintézetek mellett?” „Létezhetik-e Achilles puskaporral és golyóval? Vagy akár az Ilias nyomda és szedőgéppel?” – kérdi Marx a közgazdaságtan kritikájához irt, töredékben maradt bevezetésében. Ez a kérdés, ha a lelki kulturák alakzatainak jegecedését és szétporlását akarjuk megérteni. A japániak ma is virágzó Shintō vallása ugyan látszólag ellentmond ennek, de nem sokáig. A japáni nép széles tömegeinek még nem volt idejük fölfogni a munkamódok váratlan, nem is sejtett technikai átváltozásaival nyert uj „kozmikus környezetet”, vagyis az ember és a természeti anyag-erők közt valamint ember és ember közt ujonnan keletkezett viszonyokat. A japániak Shintō vallásukat és ennek keretébe illeszkedő lelki kulturájukat megfelelő reális körülmények közt sok évszázados kontemplációval alakították ki és e vallás azért áll fenn ma is eleven tagadásaként az uj technikai környezetnek, mert a rohamszerüen térfoglaló s már kezdetben egész bonyolultságával lábra álló imperialista-kapitalista élet sebes üteme lehetetlenné tette a dolgozó néptömegek elmélyült szemlélődését. (A japáni munkások pl. nem ritkán munkahelyükön hálnak.) Ha az a szemlélet, mely egykor a Shintō-t megalkotta, ismét müködni kezd, elveti majd régi játékszerét és a technikai haladásnak jobban megfelelő, mondhatnók európaibb képzetekkel helyettesiti a régi isteneket. Japánban „aki hübérurának halálakor ki akarja mutatni ragaszkodását – irja Hatvany –: az mind, mind ahhoz az ősi szertartáshoz fordul, amelyet hibás olvasással harakirinek nevez Európa, de amelynek helyesen olvasott neve: seppuku.” Hát annyi bizonyos, hogy a japáni bérmunkások nem metszik föl hasukat, sőt eszükbe sem jut, hogy föl kéne metszeniök, amikor hirt vesznek munkaadó vállalatuk főrészvényesének elmulásáról.

Rám, aki a könyv sok részletében zavartalanul gyönyörködtem, nem kellemesen hat a keleti kulturák oly alapos ismerőjének, mint Hatvany Bertalan, heves kirohanása a történelmi materializmus ellen. E támadást bizonyára nem menti az, hogy a megbántott módszert – fejét véve – minduntalan felhasználja ott, ahol nem is sejti, mert ez gyarapitja elvégzett munkájának értékét, de nem dicséri a szerző tudományos öntudatának világosságát. Nem gondolom, hogy jóhiszemüségéhez kétség férne s így mentségére a szocializmus súlyos, de szintén érthető elméleti mulasztásai szolgálnak. Egész nemzetközi irodalmunkban sehol egy olyan mű, amely kifejtené a szocializmus filozofiáját, nem állapodva meg az ideologikus változások gazdasági és osztályharci magyarázatánál, hanem fölvetve az ideologikus beállitódások belső szükségességének kérdését általában is. Minden uj ideologia csak a már meglévőnek valamilyen megértéséből keletkezik – a szocialista ideologia eddig csak ugy jelentkezett, mint a kapitalista ideologia megértése. Természetesen meg kellene értenünk és értetnünk az összes adott ideologiákat, a keletieket beleszámitva, hogy szellemiségünk ne korlátozódjék Európára, hanem egész emberi világunk megértéseként lépjen föl és válhassék általános kulturává. Erre a szerepre azonban csak akkor vállalkozhatik a szocialista szellemiség, ha elfogadja a Marx óta keletkezett uj tudományt, a pszichoanalizist. Lévén az ideológiák lehetségének és alakulásának kérdése azonegy a lelki és elmebetegségek keletkezésének kérdésével. A feuerbachi tétel alapján állva, hogy t. i. a lét határozza meg a tudatot, nem értjük ma már mindennapi lelki tapasztalatainkat sem maradék nélkül, nemhogy kulturákat értelmezhetnénk vele. A feuerbachi tétel összeütközésbe jut azzal az uj, természettudományosnak tekinthető belátással, mely azt tanitja, hogy tudatos gondolkodásunkat egy tudattalan gondolkodás kiséri, mely amazt messze meghaladja jelentőségben, mert közelebb áll valódi cselekvéseink forrásaihoz, ösztöneinkhez. Mai állapotunk mellett félig-meddig természetes, hogy az olyan szenvedélyes és lelki kulturák megértésére szomjas író, mint Hatvany Bertalan, visszautasitja a történelmi materializmust, mely csak ugy lebeg előtte, mint a gyűlölt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Tanulság ez a mi számunkra. Nem elegendő már a szocializmusnak rámutatnia arra, hogy a szükséges tőkeakkumuláció egyben szükségessé teszi az ellentmondást föloldó szocializmus érvényesülését. Számolnunk kell azzal, hogy az emberek lelki életének nagyobb fele a tudattalanban játszódik le, hogy tetteik nagyobbára gátlásosan determinált cselekedetek, hogy történeti magatartásuk nagyobbára eszesen formált észszerütlenség, ami különösen napvilágra tört az ésszel hivalkodó polgári Európában.

Melléklet

Pedig bizony a tudattalanná tett, elismeréstől megfosztott, letagadott és így az emberi társadalom szabad boldogulására tudatosan föl nem használható, természetes céljaiktól elszakitott ösztönökkel, melyek társadalmi különbséget nem ismernek s ezért eleven forrásai minden olyan törekvésnek, mely ember és ember közé emelt válaszfalak (pl. osztályok) megszüntetésére irányul, inkább[1957] megmagyarázható mind a tőkés államok gazdasági imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohammedánokés szunniták, mohammedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus harca, kulturák terjesztése és hanyatlása, semmint a bennük virágzó eszmékkel. Aki verekedni akar, könnyen talál botra és vérontásra érdemes különbségre a homousion és homoiusion között. Az eszmék ugyan a szeretet eszméi, a támadó kedv megsemmisitésére szolgálnának. Az agressziós ösztönök azonban működnek és szivesen közlekednek éppen az erkölcsi eszmékkel kikövezett utakon – különösen hogy más tudatos utjuk nem kerül.

A közlés alapja:

Kézirat, 6 f.

PIM Kézirattár, JA 137/2, Katalógus, 1148.

Nem tudtunk rétegeket felállítani. A 3. lapon a költő tollal írt szövegrészbe javított ceruzával, majd tollal érvénytelenítette az egész szövegrészt. Az íróeszközök ismétlés nélküli sora tehát nem állítható fel.

A 3. lapon idegen kéz írásával: Parker

Kiadva: JAÖM, III, # 39. „B”, de a kiadásunkban közölt szöveg teljesebb.

Aláíratlan.

[Ő lelki kulturákra...]

Ő lelki kulturákra szomjazik szenvedélyesen s ez a sóvárgása, mely elragadja képzeletét Európától, vetteti véle vissza a történelmi materializmust is. E módszer és elv csak ugy lebeg előtte, mint a hitetlen, tehát megvetendőnek itélt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Nem gondol arra, hogy a történelmi materializmuson alapuló tudományos szocializmus olyan szabadabb világot igér, melyben hinni érdemes. Nem gondol arra, hogy a kapitalizmus hajszája tette a lelkeket sivárrá, hogy a tőkés gazdálkodás ellenmondásait feloldó értelem, a szocializmus, helyet ád a lélekben mindama szépségeknek, jóságoknak, kedvességeknek, melyeket a tőkehalmozás nyers törvénye onnan közvetve és közvetlenül kiszoritott.,

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 153, Katalógus, 1147.

1. réteg: toll; 2. réteg: ceruza.

Kiadva: JAÖM, III, # 39. „C”.

Aláíratlan.

[Az ösztönökkel...]

Az ösztönökkel, melyek nem ismernek, tehát el sem ismerhetnek társadalmi különbségeket s ezért állandó forrásai minden olyan törekvésnek, mely ember és ember közé emelt válaszfalak, pl. az osztályok megszüntetésére irányul; az ösztönökkel, melyeket a történeti korok embereinek gyermekkorukban, gyámoltalanságuk folytán el kellett fojtaniok; az ösztönökkel és gyermekkori elfojtásukkal, melyet az emberek felnőtt korában is fenn akarnak tartani a történeti társadalmak uralkodó és haszonélvező, az egész emberi termelés javát kisajátitó hatalmasságai; az elfojtásból kiszabadulni iparkodó ösztönöknek, az elnyomatásuk ellen küzdő, szabad emberi lét után sóvárgó tömegeknek és az infantilis elfojtások megrögzitésében érdekelt osztályuralmaknak örökös birkózásával inkább megmagyarázható mind a tőkés államok belső és külső gazdasági imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohammedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus összecsapása, kulturák terjesztése és hanyatlása, – semmint a bennük virágzó eszmékkel. Az eszmék csak azt a társadalmi formát teszik, amelyben az emberek ráeszmélnek erre a valóságra. Hatvany szenvedélyes érdeklődéssel fordul Kelet felé, lelki kulturákra szomjazik s ez a sóvárgása, mely elragadja Európától, vetteti véle vissza a történelmi materializmust is. E módszer és elv csak ugy lebeg előtte, mint a hitetlen, tehát megvetendőnek ítélt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Nem gondol arra, hogy a történelmi materializmuson alapuló tudományos szocializmus oly szabadabb világot igér, melyben hinni érdemes. Nem gondol arra, hogy a kapitalizmus hajszája tette a lelkeket sivárrá, hogy a tőkés gazdálkodás ellenmondásait feloldó értelem helyet ád a lélekben mindama szépségeknek, jóságoknak, kedvességeknek, erényeknek, melyeket a tőke-halmozás nyers törvénye közvetve vagy közvetlenül halálra ítélt. Nem gondolja meg, hogy ugyanennek a „gazdasági materializmusnak” szolgál lepleül a tibeti lámaizmus, vagy a hinduizmus is; hogy ezért volt hivatalos filozófiája Kinának a társadalmi és állami rend számára oly megfelelő konfŭciŭsi tanitás. Egyszóval azt nem veszi észre, hogy a társadalmi különbségeket nem ismerő, különben pedig leküzdhetetlen, az emberi szervezet motorizmusához kapcsolódó, ösztönerők közös emberi volta lüktet a kulturákban, hogy ez a lényeges az emberi csoportok szellemi magatartásában, lényegesebb annál, hogy e belső erőket mithizálják-e, idegen hatalmakként kivetítve őket, mint a gazdaságilag fejletlen népek; ethizálják-e, mint ahogy Max Weber kutatásai szerint a protestáns puritanizmussal ethizálták a kapitalizmus kezdetének polgárai; vagy más ideologiákba burkolják-e, mint a mai, bonyolult gépi technikával rendelkező európaiak.

Hatvany a történelmi materializmussal szemben „az ember és a magasabb kozmikus erők közötti soha meg nem szünő kapcsolatra” hivatkozik s azt Gondviselésnek nevezi. Marx tud ilyen kapcsolatról, sőt a marxi filozófia egyik főfogalma a kozmikus (azaz természeti) erők és az ember közti kapocs, csakhogy Marx e kapcsot nem Gondviselésnek, hanem termelési eszköznek nevezi. A Hatvany-féle kapcsolat vallásos jellegü s talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy Hatvanyt a Gondviselésről alkotott vallásos jellegü fogalma vitte Ázsiába és vette Ázsia lelkének, mely a vallásossághoz a mai napig közelebb áll, mint az európai, vizsgálatára. Számára az ázsiai kulturformák az europainál magasabbrendü, egész szivével többre becsült s ugy látszik főleg érzésként ható erkölcsi tartalmak tárai. Ám az erkölcsi tartalmak kutatásában nem kellene Ázsiába bujdosnia, hiszen nem a tartalmak, hanem az alakzatok térnek el. Vagy az európai emberek nem volnának „kapcsolatban a kozmikus erőkkel”? Az emberek – még ha nincsenek is tisztában ezzel! – Ázsiában csakugy mint Európában, életfeltételeik szerint járnak el; lélektani nyelven fejezve ki magunkat: a valósághoz idomuló, testi létünkkel adott örömkeresési és kinkerülési elv müködik bennünk. Tulajdonképpen azt kellene feltárnia Hatvanynak, hogy milyen sajátos történeti körülmények között öltött ez az uralmi okok miatt majdnem mindig hallgatagon érvényesitett elv Ázsiában ilyen és olyan tudatformát magára, miért öltözött az osztályok és a rajtuk épülő társadalmak életakarata egyszer ilyen, másszor olyan ideologiába. „Mivé lesz Vulcanus Roberts és Tsa (vagy pedig Schneider-Creusot) mellett, Jupiter a villámháritó, vagy Hermes a hitelintézetek mellett?” „Létezhetik-e Achilles puskaporral és golyóval? Vagy akár az Ilias nyomda- és szedőgéppel?” – kérdi Marx a közgazdaság kritikájához irt, töredékben maradt bevezetésében. A kérdés mindig igy hangzik, ha társadalmilag érvényesült lelki és szellemi kulturák alakzatainak jegecedését és szétporlását akarjuk megérteni.

Hatvany e módszertani hibája világosan ütközik ki az indoárjákról és a kasztrendszerről szóló részben. Megállapitja, hogy Indiát az árják fegyverrel hóditották meg s azzal folytatja, hogy a vezető harcos, uralkodó réteg ammiatt aggódott, hogy „a valószinüleg sokkal magasabbrendü kulturáju őslakók vére tökéletesen átitatja a hóditókét.” Furcsa egy ilyen aggodalom a hódító árják részéről, kik már kezdetben is kevert fajuak, „nagy szőkék és kis feketék voltak”. A hóditók nem emmiatt aggódtak s nem emmiatt alkották meg a kasztrendszert. Céljuk az uralom sértetlen megóvása volt s ennek csupán eszközéül szolgált a fajtabeli különbözésnek az a felfogása, mely a kasztok társadalmi rendjében érvényre jutott. Errevall, hogy a kasztokban a hódító árják vannak megszervezve a kaszton kivüliekkel szemben abból a célból, hogy egymásközti harcban meg ne gyengüljenek annyira, hogy uralmuk veszélybe jusson. Röviden: a hódítók törekvése számára, hogy szerzett uralmukat megtartsák, legcélszerübbnek a faji ideologia mutatkozott. Hogy mennyire csak szövetséges osztályok uralmáról van szó, melynek csupán leple a faji ideologia, azt az is mutatja, hogy az uralomtól távolabb eső harmadik, kereskedői kaszt keveredik nem-árjákkal s a negyedik kaszt, a shudráké, „már erősen kevert” – mert, tesszük hozzá mi, itt alul már nem sok értelme volna a faji ideologia követésének. Hatvany, hogy felfogását (mely szerint a kasztrendszer faji uralom vágyát szolgálta) támogassa, hivatkozik a Mahábharáta egyik epizódjára. A történelmi cselekedetet azonban belső logikájából kell megértenünk és nem abból, amivel a cselekvő tettét indokolja. A Mahábharáta epizód csak annyira világitja meg a kasztbeli árják és kasztnélküli nem-árják társadalmi viszonyának tartalmát, mint egy háborús uszító dal a háború tényleges okait. Hatvany különben maga mondja, hogy „az őslakók uralkodó rétege természetesen továbbra is más elbánásban részesült, mint az alsóbb osztály” s hogy „a kasztrendszer teljes sulya természetesen a csandálára”, vagyis a kasztonkivüli páriákra „nehezedett.”

A lélekvándorlás tanának értelmét az[2007] a felismerés szolgáltatja, mely a történelmi materializmus sajátja és magának Marxnak nevéhez füződik. Azt irja Marx a „Hegeli jogbölcselet kritikája” c. cikkében, hogy a vallás az emberi lényeg képzeletbeli megvalósitása és a földi siralomvölgy birálata. A kasztrendszer lehetetlenné teszi, hogy a kasztonkivüliek kaszthoz és az alacsonyabb kasztok tagjai felsőbbe jussanak. A lélekvándorlás tana ezt a megkötöttséget szünteti meg gondolatban azzal, hogy az emberek lelke haláluk után érdem szerint vándorol egyik kasztból és fajból, társadalmi és természeti osztályból a másikba.

Hatvany kozmikus erői örök[2011] erkölcsi elvekkel azonosak. Igy aztán nem az ázsiai kulturák értelmét bontja ki, hanem csak – azt hiszem, nem is vállalkozott többre – képet, sok helyen lenyügöző képet fest az ázsiai lélekről. Hozzátehetjük, hogy a szellemi módon jelentkező lélekről, vagyis nem annyira a lélekről, mint inkább az európaitól eltérő történeti uralkodó ideologiákról. Néprajzzal nem szolgál.[2013],[ ]

Hatvany önnön európaiságától, mondhatnók: önnön osztályától menekülHatvany önnön európaiságától, mondhatnók: önnön osztályától menekül Ázsia lelkébe. Tragédiája, hogy az, mit ott találni vél, éppen elveszőben van. Ez a tragikum könyve lirájában nem kap hangot. Közelibb tragédia fájdalma csal ajkára indulattól fütött szavakat, – a zsidóságnak az európai Németországban történt megcsufoltatása. Valószinüleg emmiatt ragadja oly messzi szenvedélye, hogy még az alkotó németekről is elfeledkezve, megtagad a németségtől minden önálló gondolatot. Ezzel nagyon emlékeztet a történelmi materializmussal szemben fölvett magatartására.

Azon gondolkozom, hogy bővebben kellett volna szólnom e mü értékeiről, a feldolgozott anyagról, a fejezetekbe foglalt biztos ritmusu képekről, világos nyelvéről. Erre már nincs helyem, de ugy vélem, ez nem is szükséges. Akiket a jelenlegi és a történeti ázsiai kulturák érdekelnek, azok számára ugyis pótolhatatlan ez a könyv, mert együtt ad olyan nagy anyagot, mely csak külön-külön, nagy fáradtsággal és csakis idegen nyelven hozzáférhető. Megjegyzem még, hogy a szaktudományi részletkutatások eredményeit Hatvany a legfrissebb közlések alapján vonja müvébe.

A közlés alapja:

Kézirat, 4 f.

PIM Kézirattár, JA 153, Katalógus, 1147.

Nem tudtunk rétegeket felállítani. Az 5. lapon a költő egy tollal írt mondatból először ceruzával kihúzott egy jelzőt, majd tollal magát a mondatot is érvénytelenítette. Az íróeszközök ismétlés nélküli sora tehát nem állítható fel.

A 4. lapon baloldalt ceruzával: Mind szedendő!Aláírás: József Attila.

Ázsia lelke [3]

Megjegyzések Hatvany Bertalan könyvéhez. (Franklin)

Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a tulontúl gazdag, az ázsiai kultúra szenvedélyes szeretetétől áthatott könyvet. Most ismét átlapozva szép képeit, azon veszem magam észre, hogy figyelmemet nem annyira a rendkivül érdekes, hazai irodalmunkban alig ismeretes anyag eleven feltárása kötötte le, mint inkább az író líraisága, mely a ma ismeretes kultúrtudományos módszereknek, a történelmi materializmusnak, a szellemtörténeti eljárásnak, a szellemi formák pszichoanalitikus vizsgálatának nyiltan fittyet hányva, de a sorok közt öntudatlanúl mégis velük élve, tárgyi alakot keres magának Ázsia eszméleti emlékeiben. A könyv írója Hatvany Bertalan, Ázsia lelkéről kíván szólni és sikerül önnön lelkét kibontania. Líraiságát bizonyára önmaga is érzi. „Ezt a könyvet laikus írta laikusoknak” – mondja kevés joggal, hiszen, ha ő laikus, akkor a valóban avatatlan olvasónak szégyenkeznie kell e szakemberre valló jártasság láttán. Az anyag terjedelme sem laikust sejtet, hanem a lírikust idézi, aki minden vágyát, sérelmét és indulatát egyszerre akarja a tudat foglalatába illeszteni. De nem laikusé az a szenvedélyes mozdulat sem, amellyel tárgyát megragadja – tudósokra és lírikusokra jellemző az.

Műve a kultúra teremtésével kezdődik. Majd, hogy az egész Kelet különböző motivumainak rokonságáról táplált erős érzését mondanivalójának irányító elvévé tegye, a valóban rokon eredetről tanuskodó mithoszok, művészi ősemlékek és kultikus jelképek biztatására elfogadja Hanns Hörbiger elméletét Atlantiszról, a föltételezett elsüllyedt világrészről. Atlantiszra nézve a szigorúan vett tudományosság egyelőre sem állítóan, sem tagadóan nem nyilatkozik; én sem vethetem Hatvany szemére, hogy hivéül szegődik. Megjegyzem azonban, hogy az emberi őskultúra egységes voltának magyarázatául talán még több joggal szolgálhat a föltevéses fizikai, földrajzi Atlantisz fogalma helyett a pszichoanalitikai gyakorlatban állandóan tapasztalt lelki Atlantisznak, a freudi tudattalannak fogalma. Az ember ösztönös énje és az elfojtásoktól terhes tudattalan révén minden motívum-vándorlás és kultúrérintkezés nélkül létrejön például az egerektől, kígyóktól való iszonyodás, hogy aztán a tudattal (kultikus) alkuban kiegyezve, szellemi formaként lépjen elő. Kár, hogy Hatvany, aki az Oedipusz-komplekszumot maga is ősemberi örökségnek tartja és fölfedezi a nyugatázsiai vallások mitoszaiban éppúgy, mint az egyiptomiaknál, nem a tudattalan rokonságában keresi inkább a szerte felötlő kultúrmotivumok hasonlóságának eredetét. Azt is sajnálom, hogy a kultúrfejlődés további folyamán megfeledkezik ez ősi emberi örökségről. Hangsúlyozza, hogy a történelemben kozmikus erők működnek, de ezek a közvetlen adottságú kozmikus erők nála örök erkölcsi elvekkel azonosak, ahelyett, hogy a történetinek mutatkozó erkölcsi elveket vezetné vissza az élet anyagi feltételeire és az ösztönökre, melyek valóban a kozmikus környezet bennünk megnyilvánuló erői. Az ösztönökkel, melyek nem ismernek, tehát el sem ismerhetnek társadalmi különbségeket s ezért állandó forrásai minden olyan törekvésnek, mely ember és ember közé emelt válaszfalak, pl. az osztályok megszüntetésére irányul, az ösztönökkel, melyeket a történeti korok embereinek gyermekkorukban, gyámoltalanságuk folytán el kellett fojtaniok; az ösztönökkel és gyermekkori elfojtásukkal, melyet az emberek felnőtt korában is fenn akarnak tartani a történeti társadalmak uralkodó és haszonélvező, az egész emberi termelés javát kisajátító hatalmasságai; az elfojtásból kiszabadulni iparkodó ösztönöknek, az elnyomatásuk ellen küzdő, szabad emberi lét után sóvárgó tömegeknek és az infantilis elfojtások megrögzítésében érdekelt osztályuralmaknak örökös bírkózásával inkább megmagyarázható mind a tőkés államok belső és külső gazdasági imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohamedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus összecsapása, kultúrák terjesztése és hanyatlása, – semmint a bennük virágzó eszmékkel. Az eszmék csak azt a társadalmi formát teszik, amelyben az emberek ráeszmélnek erre a valóságra.

Hatvany szenvedélyes érdeklődéssel fordul Kelet felé, lelki kultúrákra szomjazik s ez a sóvárgása, mely elragadja Európától, vetteti véle vissza a történelmi materializmust is. E módszer és elv csak úgy lebeg előtte, mint a hitetlen, tehát megvetendőnek ítélt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Nem gondol arra, hogy a történelmi materializmuson alapuló tudományos szocializmus oly szabadabb világot igér, melyben hinni érdemes. Nem gondol arra, hogy a kapitalizmus hajszája tette a lelkeket sivárrá, hogy a tőkés gazdálkodás ellenmondásait feloldó értelem helyet ád a lélekben mindama szépségeknek, jóságoknak, kedvességeknek, erényeknek, melyeket a tőkehalmozás nyers törvénye közvetve vagy közvetlenül halálra ítélt. Nem gondolja meg, hogy ugyanennek a „gazdasági materializmusnak” szolgál lepleül a tibeti lámaizmus, vagy a hinduizmus is; hogy ezért volt hivatalos filozófiája Kínának a társadalmi és állami rend számára oly megfelelő konfuciusi tanítás. Egyszóval azt nem veszi észre, hogy a társadalmi különbségeket nem ismerő, különben pedig leküzdhetetlen, az emberi szervezet motorizmusához kapcsolódó, ösztönerők közös emberi volta lüktet a kultúrákban, hogy ez a lényeges az emberi csoportok szellemi magatartásában, lényegesebb annál, hogy e belső erőket mithizálják-e, idegen hatalmakként kivetítve őket, mint a gazdaságilag fejletlen népek; ethizálják-e, mint ahogy Max Weber kutatásai szerint a protestáns puritanizmussal ethizálták a kapitalizmus kezdetének polgárai; vagy más ideológiákba burkolják-e, mint a mai, bonyolult gépi technikával rendelkező európaiak.

Hatvany a történelmi materializmussal szemben „az ember és a magasabb kozmikus erők között soha meg nem szünő kapcsolatra” hivatkozik s azt Gondviselésnek nevezi. Marx tud ilyen kapcsolatokról, sőt a marxi filozófia egyik főfogalma a kozmikus (azaz természeti) erők és az ember közti kapocs, csakhogy Marx a kapcsot nem Gondviselésnek, hanem termelési eszköznek nevezi. A Hatvany-féle kapcsolat vallásos jellegű s talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy Hatvanyt a Gondviselésről alkotott vallásos jellegű fogalma vitte Ázsiába és vette Ázsia lelkének, mely a vallásossághoz a mai napig közelebb áll, mint az európai, vizsgálatára. Számára az ázsiai kultúrformák az európainál magasabbrendű, egész szívével többre becsült s úgy látszik, főleg érzésként ható erkölcsi tartalmak tárai. Ám az erkölcsi tartalmak kutatásában nem kellene Ázsiába bujdosnia, hiszen nem a tartalmak, hanem az alakzatok térnek el. Vagy az európai emberek nem volnának „kapcsolatban a kozmikus erőkkel”? Az emberek – még ha nincsenek is tisztában ezzel! – Ázsiában csakúgy, mint Európában, életfeltételeik szerint járnak el; lélektani nyelven fejezve ki magunkat: a valósághoz idomuló, testi létünkkel adott örömkeresési és kínkerülési elv működik bennünk. Tulajdonképpen azt kellene feltárnia Hatvanynak, hogy milyen sajátos történeti körülmények között öltött ez az uralmi okok miatt majdnem mindig hallgatagon érvényesített elv Ázsiában ilyen és olyan tudatformát magára, miért öltözött az osztályok és a rajtuk épülő társadalmak életakarata egyszer ilyen, másszor olyan ideológiába. „Mivé lesz Vulcanus Roberts és Tsa (vagy pedig Schneider-Creusot) mellett, Jupiter a villámhárító, vagy Hermes a hitelintézetek mellett?” „Létezhetik-e Achilles puskaporral és golyóval? Vagy akár az Ilias nyomda- és szedőgéppel?” – kérdi Marx a közgazdaság kritikájához írt, töredékben maradt bevezetésében. A kérdés mindig így hangzik, ha társadalmilag érvényesült lelki és szellemi kultúrák alakzatainak jegecesedését és szétporlását akarjuk megérteni.

Hatvany e módszertani hibája világosan ütközik ki az indoárjákról és a kasztrendszerről szóló részben. Megállapítja, hogy Indiát az árják fegyverrel hódították meg s azzal folytatja, hogy a vezető harcos, uralkodó réteg amiatt aggódott, hogy „a valószinűleg sokkal magasabbrendű kultúrájú őslakók vére tökéletesen átitatja a hódítókét”. Furcsa egy ilyen aggodalom a hódító árják részéről, kik már kezdetben is kevert fajuak, „nagy szőkék és kis feketék voltak”. A hódítók nem emiatt aggódtak s nem emiatt alkották meg a kasztrendszert. Céljuk az uralom sértetlen megóvása volt s ennek csupán eszközéül szolgált a fajtabeli különbözésnek az a felfogása, mely a kasztok társadalmi rendjében érvényre jutott. Erre vall, hogy a kasztokban a hódító árják vannak megszervezve a kaszton kívüliekkel szemben abból a célból, hogy egymásközti harcban meg ne gyengüljenek annyira, hogy uralmuk veszélybe jusson. Röviden: a hódítók törekvése számára, hogy szerzett uralmukat megtartsák, legcélszerűbbnek a faji ideológia mutatkozott. Hogy mennyire csak szövetséges osztályok uralmáról van szó, melynek csupán leple a faji ideológia, azt az is mutatja, hogy az uralomtól távolabb eső harmadik, kereskedői kaszt keveredik nem-árjákkal s a negyedik kaszt, a shudráké, „már erősen kevert” – mert, tesszük hozzá mi, itt alul már nem sok értelme volna a faji ideológia követésének. Hatvany, hogy felfogását (mely szerint a kasztrendszer faji uralomvágyat szolgált) támogassa, hivatkozik a Mahábharáta egyik epizódjára. A történelmi cselekedetet azonban belső logikájából kell megértenünk és nem abból, amivel a cselekvő tettét indokolja. A Mahábharáta epizód csak annyira világítja meg a kasztbeli árják és kasztnélküli nem-árják társadalmi viszonyának tartalmát, mint egy háborús uszító dal a háború tényleges okait. Hatvany különben maga mondja, hogy „az őslakók uralkodó rétege természetesen továbbra is más elbánásban részesült, mint az alsóbb osztály” s hogy „a kasztrendszer teljes súlya természetesen a csandálára”, vagyis a kasztonkívüli páriákra „nehezedik”.

A lélekvándorlás tanának értelmét az a felismerés szolgáltatja, mely a történelmi materializmus sajátja és magának Marxnak nevéhez fűződik. Azt írja Marx a „Hegeli jogbölcselet kritikája” c. cikkében, hogy a vallás az emberi lényeg képzeletbeli megvalósítása és a földi siralomvölgy bírálata. A kasztrendszer lehetetlenné teszi, hogy a kasztonkívüliek kaszthoz és az alacsonyabb kasztok tagjai felsőbbe jussanak. A lélekvándorlás tana ezt a megkötöttséget szünteti meg gondolatban azzal, hogy az emberek lelke haláluk után érdem szerint vándorol egyik kasztból és fajból, társadalmi és természeti osztályból a másikba.

Hatvany kozmikus erői örök erkölcsi elvekkel azonosak. Így aztán nem az ázsiai kultúrák értelmét bontja ki, hanem csak – azt hiszem, nem is vállalkozott többre – képet, sok helyen lenyügöző képet fest az ázsiai lélekről. Hozzátehetjük, hogy a szellemi módon jelentkező lélekről, vagyis nem annyira a lélekről, mint inkább az európaitól eltérő történeti uralkodó ideológiákról. Néprajzzal nem szolgál.[2027]

Hatvany önön európaiságától, mondhatnók önön osztályától menekül Ázsia lelkébe. Tragédiája, hogy az, mit ott találni vél, éppen elveszőben van. Ez a tragikum könyve lirájában nem kap hangot. Közelibb tragédia fájdalma csal ajkára indulattól fűtött szavakat, – a zsidóságnak az európai Németországban történt megcsúfoltatása. Valószínűleg emiatt ragadja oly messzi szenvedélye, hogy még az alkotó németekről is elfeledkezve, megtagad a németségtől minden önálló gondolatot. Ezzel nagyon emlékeztet a történelmi materializmussal szemben fölvett magatartására.

Azon gondolkozom, hogy bővebben kellett volna szólnom e mű értékeiről, a feldolgozott anyagról, a fejezetekbe foglalt biztos ritmusu képekről, világos nyelvéről. Erre már nincs helyem, de úgy vélem, ez nem is szükséges. Akiket a jelenlegi és a történeti ázsiai kultúrák érdekelnek, azok számára úgyis pótolhatatlan ez a könyv, mert együtt ad olyan nagy anyagot, mely csak külön-külön, nagy fáradtsággal és csakis idegen nyelven hozzáférhető. Megjegyzem még, hogy a szaktudományi részletkutatások eredményeit Hatvany a legfrissebb közlések alapján vonja művébe.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Szép Szó, I (1936), 1. (március) sz., 68–71.

Kiadva: JAÖM, III, # 39.

Aláírás: József Attila.

Szerkesztői üzenet [1]

Kedves Uram, a SZÉP SZÓ első számának első és második kiadása közt kelt megtisztelő szemrehányásaira van szerencsém a következőkben válaszolni:

1. Azt állítja, hogy célkitüzésünk a hitetlenség terjesztése. Téved, Ön a hitetlen. Ön hangsúlyozza, hogy katolikus. Tehát nem hisz a buddhizmusban, a mohamedanizmusban, a protestantizmusban, a pogány mithologiákban, nem hisz a szociálizmusban és a természettudományokban, nem hisz a demokráciában, s így valójában nem hisz a tekintélyekben sem. Ezenkívül, mint leveléből látható, nem hisz azoknak a katolikusoknak elgondolásában sem, akik Belgiumban, Németországban, Angliában és másutt kifejezetten demokratikus és a mi „hitetlen” humanizmusunkhoz nagyon hasonló szellemű társadalmi átalakulástól várják erkölcsi felfogásuk érvényesülését. Csak véget nem érő felsorolással lehetne néven nevezni, hogy mi mindenben nem hisz – Ön. Én hiszek. Marx azt írja: a vallás az emberi lényeg megvalósítása – képzeletben, mert e földi siralomvölgyében, (melynek katonai térképe az osztályok, népek, fajok, nemek és nemzedékek elnyomását és kizsákmányolását tünteti föl), az emberek nem fejthetik ki igazi mivoltukat s mert nem fejthetik ki, nem is eszmélhetnek rá közvetlenül. Látja, ilyen „hitetlen” alapon hihetek én az összes vallásokban, az Önében is, anélkül, hogy ellenmondásba kerülnék magammal s az értelem megvetésével önmagamat és Önt lebecsülném. Mert, ugye, Önt is becsmérelném az értelem tagadásával, hiszen Ön természetesnek tartja, hogy értelmes mondatokban szóljon hozzám s én értelmes mondatokban válaszoljak. Azt hiszem, megsértődne, ha röviden értelmetlen fickónak nevezném – miért kívánja hát, hogy értelmetlen fickónak jelentsem ki filozófiai terminus technikusokkal?

2. Ön azt írja, örömmel olvasta néhány olyan versemet, melyekben megnyilatkozik az igazi bűntudat, s most mégis megmaradtam hitetlennek. Kedves Uram, én hiszek az eredendő bűnben és ezért vagyok híve a tudományos szocializmusnak. Mert kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért bűn, mert büntetés jár érte az uralkodó földi hatalmak különös gondoskodása folytán. A gyermek sír, mert fáj a hasa – megfenyegetik tehát, hogy ne nyafogjon örökké. A földtelen parasztság, a munkanélküliek milliói szervezkedni próbálnak, hogy sorsukon javítsanak, mert képtelen nyomorban élnek – megfenyegetik tehát diktatúrával őket, hogy ne zavarják a rendet. Az ilyen fajta bűnök igen könnyen megszüntethetők pl. azzal, hogy nem jár büntetés értük. Az ilyen bűnök ellen lehet és kell küzdenünk – mégpedig a büntetlenség biztosításával, az intézményes szabadsággal. Az emberiség, egész történelme folyamán, ilyen módon küzdött e bűnök ellen. A rabszolgaszökés, a jobbágyköltözés bűnét azzal szüntette meg a társadalom, hogy nem büntette; azzal, hogy megszüntette a rabszolgaságot és a jobbágyságot. A másikfajta az a bűn, melyet akaratlanúl elkövet az ember és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit szeretünk. Az ilyen bűn ellen nem elég nem-büntetéssel küzdeni, az ilyen bűnt kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak. Az ilyen bűnt meg nem bocsátani, maga is bűn. A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség. Ez ellen a bűn ellen bizony nem lehet másként cselekedni, mint küzdeni egy olyan társadalmi rendért, termelési módért és elosztási szervezetért, melyben az emberek könnyebben megbocsátanak egymásnak. Ne feledkezzék meg arról sem, hogy az osztálytársadalmakban azoknak a bűnöknek a tudata, melyek csak azért bűnök, mert büntetés jár értük, homályosítja el az eredendő bűnnek, a szeretet ellen elkövetett bűnnek tudatát (ha ugyan egyáltalában engedi létrejönni) és ez teszi lehetetlenné, hogy megbocsátásra képesek és alkalmasak legyenek az ember fiai.

3. Ön a rend eszményeért lelkesedik, de valójában a rendi államra gondol. Önnek azonban, ki az erkölcsi szabadság álláspontjáról szemlélődik, tudnia kell, hogy a rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát. Ön – általában – azt veti szememre, hogy megfeledkezem az örök eszményekről. Ezt a tévedését is helyre kell igazítanom. – Az örök eszményekről Ön feledkezik meg. A rendi állam bizonyára nem örök eszmények megvalósítása – hiszen nem sok köze van az emberi szabadság, egyenlőség és testvériség eszményeihez. Ön persze abban a hitben él, hogy ezek az eszmények az észt istenítő francia polgári forradalomnak bálványai. Felhívom a figyelmét arra, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fő eszményei a kereszténységnek. Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei előtt is szabad, egyenlő és testvér minden ember. Gondoljon arra, amit föntebb mondottam, hogy a vallás az emberi lényeg megvalósítása képzeletben. Én, mint „hitetlen materialista” azon iparkodom, hogy ez a lényeg, ezek az eszmények, ha másként nem, hát fokról-fokra, de megvalósuljanak mindennapi életünkben is, hogy pl. a közigazgatás és a termelési mód irányító elvévé legyenek. S ha Ön isteni eredetűnek tekinti a magántulajdont, nevezetesen a termelési eszközök magántulajdonát, arra kell figyelmeztetnem, hogy a magántulajdon megszüntetése is isteni eredetre vall. Az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata, – hiszen valamikor az apának magántulajdonai voltak gyermekei és gyermekeinek anyja egyaránt.

4. Végül Ön e lap címét kifogásolja. SZÉP SZÓ – e kifejezés az Ön szemében játékká „alacsonyítja” gondolatainkat az „erkölcsi megújhodás korában”. Nem értem, hogy miért volna alacsonyrendű a játék, a gyermekek öröme. Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életföltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek. A diktatúrák légkörében divat „szép szónak” becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. „Szép szó” magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot.

Fogadja köszönetemet, amiért mindezek elmondására alkalmat adott.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Szép Szó, 2, [I (1936), 2 (április)] sz., 97–99.

Aláírás: József Attila.

Kiadva: JAÖM, III, # 40.

[Hogy miért nem járok színházba?...]

Hogy miért nem járok színházba? Mert tapasztalataim szerint:

1. Az előadott darabok ötlettelenek, unalmasak, másszóval nem tárják fel a kor valóságához kapcsolt formában az igazi szenvedélyeket. Az ú. n. irodalmi darabok sem mutatnak másra, mint arra, hogy az emberek ma sem mernek szembenézni indulataikkal.

2. Az előadások nem harmónikusak, egyes tehetséges színészek művészetét az összhatásban tönkreteszik a rosszak, illetve azok, akik nem játszhatják ki formájukat, mert alá vannak rendelve a főszereplőnek.

3. Mikor járnék színházba? III. Richard ezt kiáltja: „Országomat egy lóért!” Emellett igen nevetségesen hangzanék, ha a mai szerző ezt adná egy hőse szájába, ki történetesen könyvelő: „Állásomat egy taxiért!” Nos, ha egy mai Shakespeare kitalálná, hogy egy ilyen felkiáltás hogyan ne váljék nevetségessé, de hogyan szorítsa el az ember szívét, örömmel áldoznék még az indokolatlanul magas árakat kérő ruhatárra is.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Független Színpad, I(?) (1937), 2. sz., 4.

Kiadva: JAÖM, III, # 41.Aláírás: József Attila.

Ignotus Pál: Kosztolányi Dezső

Cserépfalvi

Ignotus Pál barátomat régóta igyekszem meggyőzni arról, hogy nem az ő belső alakjára szabott ruhát visel, amikor abba a magatartásba, „szellemi énbe” öltözködik, amelyet irodalmi életünk közvéleménye oszt ki számára. Szó sincs arról, hogy alapjában véve publicista és kultúrpolitikus lenne, – bár hát annak is megállja a helyét. Én őt inkább idealista lírikusnak látom: ideálja a racionalizmus, melyen oly heves szenvedéllyel csüng, hogy lehetetlen észre nem venni benne egy ősi irracionalizmus éltető erejét. Ime ez a kis tanulmánya is magával ragadja széles, de mégis sebes áradásával az olvasót; az olvasóban azonban nem alakúl ki határozott, szilárdan álló kép a tanulmány tárgyáról, Kosztolányiról. Kap képet róla, hogyne, de olyat, mint a hintázó gyermek a környező tárgyakról, akiben erősebben zúg tovább a látottaknál a föl-le édes lendülete. Az is igaz, hogy Ignotus Pál éles észszerűséggel dolgozik, újja-hegye keményen fogja meg mindig az ideális tárgyat, a fogalmat, de szétmorzsolja, ahogy például a liberalizmus fogalmát szétmorzsolta, hogy így aztán liberalistának vallhassa magát, amint ezt „A liberalizmus házi reformja” című cikkében láthatta a SZÉP SZÓ olvasója. Ez pedig a lírikusra jellemző. Ahogy a közönséges alkotó, teremtő, a paraszt, a munkás, a mindennapi életet alakító ember nem törődik bele a tényekbe, hanem átformálja őket eleven élete számára – úgy gyúrja át, bontja szét saját külön használatára a lírikus a szellemi tényeket. Nem síneket fektet le, úgy jár, mint vizen a hajó. – Most, hogy Kosztolányi Dezsőről írt lírai tanulmánya, melyet a SZÉP SZÓ olvasói már ismernek, külön füzetben is megjelent, megragadtam az alkalmat, hogy felhívjam erre a közönség, de főként az ő figyelmét.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Szép Szó, 11. [IV (1937), 1. (február)] sz., 91.

Kiadva: JAÖM, III, # 42.

Aláírás: József Attila.

Szerkesztői üzenet [2]

„Márciusi Front.” Az Egyetemi Kör március 15-i gyülésén elfogadott 12 pont a mi véleményünk szerint is alkalmas arra, hogy a magyar ifjuságot a haladás szolgálatába állítsa. Azok a bátor fiatalemberek, akik e mozgalomban résztvesznek, meleg rokonszenvet és támogatást érdemelnek

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 26, Katalógus, 1170.

Aláíratlan.

Szerkesztői üzenetek

„Balmazujváros”. Az üldözésről, amely több írótársunkat az utóbbi napokban érte, megdöbbenéssel szereztünk tudomást. A lapzárta miatt e számunkban már nem foglalkozhatunk bővebben ezekkel az esetekkel. Véleményünk szerint a magyar irodalom összes szerveinek egyetemlegesen kellene megmozdulniuk az ilyen jelenségek kiküszöbölése és az írói szabadság biztosítása végett.

„Márciusi Front”. Az Egyetemi Kör március 15-i, múzeumkerti gyűlésén elfogadott 12 pont a mi véleményünk szerint is alkalmas arra, hogy a magyar ifjúságot a haladás szolgálatába állítsa. Azok a bátor fiatalemberek, akik e mozgalomban résztvesznek, meleg rokonszenvet és támogatást érdemelnek a szociális szellemű, öntudatos magyar értelmiségtől.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Szép Szó, 13. [IV (1937), 3. (április–május)] sz., 296.

Kiadva: JAÖM, III, # 43.

Aláíratlan.

Az „Uj szellemi fronttól” a „márciusi frontig”.

1937. március 15-én a Magyar Nemzeti Muzeum kertjében egybegyült fiatal emberek sokasága között a következő röplapot osztogatták:[2035]

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 27, Katalógus, 1145.

Aláíratlan.

[Erre a muzeumi gyülésre...]

Erre a muzeumi gyülésre én nem mentem el. Nem mentem el, bár talán szivesen meghallgattam volna Féja Gézának, ennek a lobogótüzü igehirdetőnek (uj könyve ennek mutatja), magyarán szólva fanatikus propagandistának fölhevült szavait és nem tartottam Kovács Imrétől sem. Főszónoknak azonban Zilahy Lajos igérkezett – s vajjon érdemesnek gondolhattam-e, hogy az uj szellemi front Führerének valótlan eszméihez csint és tüzet adjak személyesadjak személyes jelenlétemmel?

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 457, Katalógus, 1120.

Kiadva: JAÖM, IV, Önvallomások, # 9.

Aláíratlan.

[Horváth János: Magyar Versek Könyve]

[Az Előszóhoz...]

Az Előszóhoz

X. old.: Petőfit én nem így értelmezem. De erre példának fölhozni semmiképpen nem helyes.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 289, Katalógus, 1142.

Aláíratlan.

[...hiányzik egy rövidrefogott...]

hiányzik egy rövidrefogott verstan

1. Kihagyta a népköltészetet, de belevette az u.n. „népdalokat”.

2. X. A „közölésre” hoz példát H.J.

Azért mi is bününkből

Feltámadunk vétkünkből

mindig a második sor elején helyezkedik el

Köztudat Ady ifju verseiből többet fogadott be, ennek a ténynek stb XII.

XVI. A nemzetiség ösztöne

–

kik olvasnak és kik nem olvasnak

–

A nyelvujitásban szakadt ketté az irodalom s ennek a harcnak utórezgései bár bonyolódva egyéb motívumokkal érvényesülnek a késöbbi jobb és baloldali irodalomban, hol ujabb esztétikusaink az ujjal föllépő költőket nyelvi ujdonságokért értékelték, egynek véve nyelvet és költészetet, aminthogy bizonyos mélységbe egyek.

XVI. idézni

Két nagy izület

XIII.

1. izület nemzeti irodalom, nyelvi alapon

2. izület eredetiség követelménye, nemzeti eredetiség (magyar romanticizmus kora)

3. szakasz: nemzeti izlés

XIX

XX Deák Ferenc bölcs mértéktartása

–

XXI. Vajda Reviczky, Ady: a jelen valóság tagadása, s nem a nemzeti klasszicizmus ellenzéke és tagadása.

„A nemzetfogalom” uj meghatározásának ösztöne

„Az esztétikai megitélés függetlenitette magát az erkölcsitől”? Mert az a jelen valóság tagadása miatt a képzeletet elvált a realiáktól

XXII. szociális fogalmát adja az irodalomnak

A közlés alapja:

Kézirat, 2 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/18.

Horváth János: Magyar Versek Könyve

Magyar Szemle Társaság

Egyszer gyermekkoromban azt olvastam egy könyvről, hogy annak ott kell lennie minden magyar család asztalán. Nem értettem, miért kellene annak a könyvnek ott lennie a mi asztalunkon is. De nem mertem kérdezősködni. Horváth János versgyüjteményéről jut eszembe ez az emlék. Itt hever előttem ez a szépen kiállított vaskos kötet s bizony szeretném, ha ott volna minden magyar család asztalán.

E Magyar Versek Könyve – a Mária siralma c. legutóbb fölfedezett legrégibb költeménnyel kezdődik és Pappváry Elemérné Hitvallásával végződik. Amaz gyönyörű tiszta költemény – Mária „fiacskájának” nevezi a 33 éves korában megfeszített Krisztust s így siratja, így végzi siratását:

Kegyelmezzetek fiamnak,

Ne legyen kegyelem magamnak,

Avagy halál kínjával,

Anyát édes fiával

Egyetemben öljétek!

Szerzőjét bizonyára mélységesen emberi érzelem ihlette meg.

Emez – ennek néhány sorát többen ismerik – meglehetősen üres harsogás, Hitvallás formájába foglalt kül- és belpolitikai koncepciótlanság. Kár, hogy a szépséges Himnusz mellé ezt is nemzeti imává léptették elő hivatalos, vagy nem hivatalos köreink. A két költemény között 1300-tól napjainkig minden valamire való költő, sőt dalszerző művei jelzik azt a fejlődést, vagy változást, hogy mikor milyen eszmékkel, gondolatokkal vélték a leghelyesebben kifejezni költőink az olvasó emberek képviseletében az ösztönök állapotát, személyesnek fölfogott, legmélyebb, személytelen érzéseiket. De nem egy darabjával arról is számot ad ez a gyüjtemény, hogy sokan és sokszor milyen sekélyes elmével próbálták megragadni ezeket az érzéseket s hogy a valóság felszínének tündéri színjátéka helyett milyen silány képzelettel is beérte a nagyérdemű közönség. Röviden szólva, rossz versek sem hiányoznak a könyvből. Ez csak gyarapítja a könyv történeti értékét, különösen a mi historizáló korunkban, de – ha eljut a könyv minden magyar család asztalára – ezek a rossz versek, melyek jobbára középszerű közönség kedvencei és nem éppen Horváth János ízlésére vallanak, talán azt a szerepet is játszhatják, amit Vörösmarty színjátékában Csongor mellett Balga játszik, esetlenségükkel fölhívhatják híveik figyelmét az igazi költeményekben kibontakozó szépségekre.

Horváth János kihagyta kitűnően szerkesztett versgyüjteményéből a népköltészetet, de fölvette belé műköltők elterjedt, ú. n. népdalait. Ezt rosszul tette. Horváth társadalmi fogalmat ád az irodalomról: „Irodalom” mindaz, aminek olvasását, ismeretét egy-egy korszak minden művelt embertől elvárja, mindaz, ami egy-egy korszak művelt embereinek egyformán olvasmánya, tekintet nélkül arra, hogy kinek mi a foglalkozása, szakmája, rangja, hivatala. Az ilyen értelemben fölfogott irodalomba csak nagy jóakarattal sorozhatóak ezek a darabok. Ám ha úgy van, hogy „régen a művelt embernek illett olvasnia Bonfinit, Pázmány Pétert, de azon senki sem ütközött meg, ha Balassa verseit, vagy a Zrinyiászt nem ismerte” – akkor Balassa versei nem sorolhatóak keletkezésük korába, hanem abba a korba tartoznak, amikor beléptek az irodalomba s ismeretük a művelt közönség szempontjából szükségessé vált. Az a kérdés, költő és közönség hogyan kergetőznek, hogyan keresik és hogyan találják meg egymást. Azoknak az ú. n. népdaloknak az olvasása ma semmi esetre sem tartozik az általános műveltséghez – minek terhelni velük a versgyüjteményt? De annál inkább szükséges, hogy ismerje művelt közönségünk a valódi népköltői termékeket – hiszen a zenében Bartók és Kodály állanak a korszerű magyar ifjúság élén. A csomó, amelyet ehelyütt nem jól oldott meg H. J., ebből a két szálból áll: olyan művek gyüjteményét adja, amelyeknek ismerete hozzátartozik a mai irodalomhoz, vagy olyan történeti áttekintést, melyben a közölt szemelvények nem önálló művekként, hanem csak a kor illusztrációjaként szerepelnek. (Egyébként legalább is Erdélyi János fellépése óta, a valódi népdalok egyben illusztrációi is a kor irodalmi tudatának.) Azt hiszem, ebben az esetben Horváthnak nem sikerült a történeti és az esztétikai szempontok egyesítése.

H. J. igen tartalmas, nagy tudással szerénykedő Bevezetőt írt könyvéhez. Irodalmunkat két nagy izületre látja tagolódni, melyek közt határ és átmenet a XVIII. század. „A régi magyar irodalom latin nyelven indult, theológiai műveltségből sarjadt és tudománynak tartotta magát”. Az új, már világi, nemzeti nyelvü s „nem tudós, hanem szépirodalmi színezetű irodalom”. Az átfejlődést a humanizmus világossága indította meg s ezen lassított a reformáció, mert a vallást állította vissza az irodalom középpontjába, de uralkodóvá tette a nemzeti nyelvüséget. Végül a XVIII. században a reformáció vallásos ellenhatását is legyőzte végképpen a felvilágosodás és a „magyar nyelvüség, világosság, poétaság” jelszavait győzelemre vitték Bessenyeiék. Velük kezdődik a tulajdonképpeni nemzeti irodalom, mert, mint H. J. mondja, a „nemzetiség ösztöne adott szárnyat theoriájuknak”. De azt kérdezhetjük, miért szunnyadt addig ez az ösztön és mi ébresztette fel ekkor, vagyis milyen változás ment végbe a valóságban, amely lehetővé tette az ösztön érvényesülését? H. J. erre nem felel, de nem is felelhet senki, aki a szellemi élet alapjának nem az anyagit tekinti, a műveltség alapjának nem az anyagi termelést tartja és nem az anyagiakban megvalósított emberi öntudatosságnak és ösztönösségnek, végső fokon a testi szervezettel adott, testi valóságra irányuló ösztönöknek, az éhségnek és szerelemnek, a jelenlévő anyagi, természeti, társadalmi, politikai feltételek között lejátszódó megnyilatkozásaként ismeri föl a művelődést. Az anyagi világ változásai nélkül nincsen történés a szellemben, s a termelés története nélkül nem érthetjük a kultúrákat. Mialatt az utazó álmodozik, halad a vonatja, mialatt a költők énekelnek, és uralkodnak a királyok, mélyreható változások esnek a termelésben, hogy majd elismertetésüket követeljék a szellem előtt. Vajjon miért lép föl egyáltalában az egyéniség követelménye az irodalomban, mint második fejlődési szakasz, Bessenyeiék után, ha nem az egyéni vállalkozású kapitalista szellemi képviselője? Nagyon hiányzik ez a szempont H. J. történeti áttekintéséből, bár egy helyütt a következőket írja: „Deák Ferenc bölcs mértéktartása és klasszikus jogérzéke a kor jobb költőinek is ideálja”. Dehát Deák politikája az adott anyagi helyzetből sarjadt, ahogy a szabadságharc szüksége és szelleme sem érthető, fejlődésben lévő mezőgazdasági kivitelünk és a gátló nemesi társadalmi rendszer összeütközése nélkül.

A könyvhöz elkelne egy rövidre fogott verstan. H. J. nem ismeri jól a mai, háború utáni művelt közönségünket, ha föltételezi róla, hogy tud verset olvasni. A magyar jambus úgyszólván minden más mértéket kiszorított a közönség tudatából, ehhez még hozzájárult az Ady-féle szótagszámos verselés hatása, s a háború utáni években elterjedt ú. n. szabadversek versérzéket rontó divatja. Ideje volna közönségünk emlékezetébe idézni hagyományos kötött formáinak képleteit.

És még egy megjegyzést: A „közölésre” példákat hoz föl H. J.:

Azért mi is bűnünkből,

Feltámadunk vétkünkből.

Vagyis: Azért mi is feltámadunk bűnünkből, vétkünkből. Aranynál:

Toldi is álmában csehen győzedelmet

És nyert a királytól vétkeért kegyelmet.

Vagyis: nyert győzedelmet és kegyelmet.

Tehát a „közölés” lényege, hogy a két sorvégi mondatrész közrefogja – „közöli” – azt a harmadikat, amellyel mindkettő egyforma mondattani viszonyban áll s amely a mondottak szerint mindig a második sor elején helyezkedik el. Ennek ábrázolására Petőfi két sorát is benyomtatja H. J.:

Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár

S még bennevirít az egész kikelet.

„Prózára áttéve – írja H. J. –: ifjú szívemben még bennevirít a lángsugarú nyár, s az egész kikelet.” Ez az értelmezés vitatható. Prózára a sorokat így is át lehet tenni: Szívemben még ifjú a lángsugarú nyár stb. S ha már vitatható, akkor éppen példaként nem szerepelhet. Egyébként nem a közrefogottnak gondolt mondatrész áll, hanem – a kötőszótól eltekintve – határozószó, mely, ismétlés lévén, a két sornak gondolatritmusára utal, és nem a „közölésre”, mely egyébként a gondolatritmus egyik fajtájának tekinthető.

Az Aranytól vett példa különösen szép: megfelel az álom technikájának, amely az egymásra következő eseményeket együtt fejezi ki.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Szép Szó, 16. [V (1937), 1. (július-augusztus)] sz., 90–92.

Kiadva: JAÖM, III, # 44.

Aláírás: József Attila.

Ütem és fogalom

1.

Egy tulipánthoz

Van Csokonainak egy verse, ez a címe: Egy tulipánthoz. Mutattam költőnek, kritikusnak, esztétikusnak (egyébként mindenki az), kérve, olvassa föl. Íme:

A hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt,

Te vagy orvosa sebemnek

gyönyörű kis tulipánt.

Szemeid szép ragyogása

Lobogó hajnali tűz,

Ajakid harmatozása

Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal

Szeretőd amire kért,

Ezer ambrózia csókkal

Fizetek csókjaidért.

Kétféleképpen mondták föl ezt a verset. Kétféle hangsúlyos verselésünk kétféle szabálya szerint. A legtöbben aszerint a ritmus szerint, amelyet még az iskoláskönyvekből tanultunk, tehát négy szótagos, vagy rövidebb (itt háromszótagú) ütemekre beosztva a sorokat, minden esetben az ütem első tagját téve nyomatékossá. Így:

´ _ _ _ // ´ _ _ _

Akik ezt az olvasási módot választották, megjegyezték, rossz helyen van a sormetszet:

Te vagy orvo // sa sebemnek.

Ezek nem is törődtek tovább a verssel s így elkerülte a figyelmüket, hogy az első szakasz első, második és negyedik sorát, és a második szakasz első sorát kivéve, tehát tizenkét sor közül nyolcban „rossz helyen van a sormetszet”. Csokonainál.

Mások ösztönükre hallgatva, értelmi tagolódásához igazodva, keresték a vers dallamát. Így:

_ ´ _ _ / ´ _ _ _

´ _ _ _ / ´ _ _

´ _ / ´ _ _ / ´ _ _

´ _ _ _ / ´ _ _

´ _ _ / ´ / ´ _ _ _

´ _ _ / ´ _ _ / ´

´ _ _ / ´ _ _ _ _

´ _ _ / ´ _ / ´ _

´ _ _ / ´ _ _ / ´ _

´ _ _ _ _ _ / ´

´ _ / ´ _ _ / ´ _

´ _ _ / ´ _ _ _

Ez az olvasási mód közeli rokona annak a dallamolvasó elvnek, amelyet Gábor Ignác keresett Zrinyi verselésében s amely egyeduralomra tör – különösen Ady óta – újabb költészetünkben, melyet rejtélyes ragaszkodással meg nem únnak jambusosnak nevezni – versmérték-hitelesítő hivatalainkban. Nem nagy meglepetés, ha azok, kik jambusos mértéket keresnek ott, ahol nincs, nem veszik észre a mértéket ott, ahol van, így e Csokonai versnél. Én ezt így olvasom:

U U – – / U U – –

U U – – / U U –

U U – – / U U – –

U U – – / U U –

Vagyis:

tata tamtam, tata tamtam

tata tamtam, tata tam.

Időmértékben írt verseim elé én a jövőben odajegyzem az olvasás jeleit.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Szép Szó, 16, [V (1937), 1. (július-augusztus)] sz., 85–86.

Aláírás: József Attila.

A tanulmány végén: (Folytatom.) A tanulmány közlése megszakad.

Kiadva: JAÖM, III, # 57.

[Egyébként a következő tanulságokat...]

Egyébként a következő tanulságokat is levonhatjuk. A magyar vers ma kétféle: 1) hagsulyos; 2) időmértékes. Igen ám, de miben különbözik egymástól e kétféle verselés? Hiszen a hangsulyos versben is van időmérték, amely lényegesen befolyásolja a vers zenéjét; de az időmértékes versben is érvényesül – zenei módon – a hangsuly. Versünk valódi zenéjét minden esetben a kettő ölelkezése teszi.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 606, Katalógus, 1150.

Kiadva: JAÖM, III, # 61 (4.).

[Akik ezt tagadják, azok magát a verset...]

Akik ezt tagadják, azok magát a verset tagadják meg, vagyis azt állitják, hogy a vers zene, – nem pedig értelmes zenei szöveg. Ezek a legjobban teszik, ha versekben fogalmi értelmet nem keresnek.

Hulló / falevél

suttog / vabeszél

Ebben az énekszóban az érint kínosan, hogy zenéje nem vág a szöveg értelmi ritmusához. Aki nem hallotta énekelni, zavartalanul olvashatja így:

Hulló / falevél

suttogva / beszél

Természetesen ebben az olvasásban is érvényesül az időmérték:

´ _ / ú u _

´ _ / u ú _

Azt hiszem, az a legokosabb, ha időmértékesnek csak azt a verset nevezzük, amelyben tiszta időmérték-képlet ismétlődik periódikusan. Minden más verset hangsulyosnak kell tekintenünk, beleértve a szabad verset is, ha ugyan az versnek nevezhető.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 25, Katalógus, 1132.

Kiadva: JAÖM, III, # 62.

Aláíratlan.

Van-e szociológiai indokoltsága az uj népies iránynak?

A Petőfi–Arany-féle népiesség fogalmáról Horváth János irja, hogy az elsősorban az irodalmi nyelv és a köznyelv közötti különbség megszüntetését jelenti. Petőfi maga azért nevezte magát népiesnek, mert forradalmár volt s ugy látta, hogy „ha a népet uralkodóvá tesszük az irodalomban, ugy uralkodni fog a politikában is.” A mai ugynevezett „uj népiesség” tulajdonképen a népiesség Petőfi-féle értelmezésére támaszkodik s elsősorban ezért nevezi magát népiesnek, mert programjául azt vallja, hogy a népért irjon az iró. Ma ez az uj népies nem nevezhető „népiesnek”, még pedig épen azért nem, mert a Petőfi korabeli népies politikai szemléletet vallja alapjául. Petőfiék népies irodalmi és politikai mozgalma kétségtelenül a kor követelményeinek egyetemes összefoglalása volt. Ők a nemesi társadalommal álltak szemben és azért forditották ellene a nép fogalmát, mert jobb kifejezésük nem volt a rendi megkötöttségektől feloldott emberiség eszményének jelzésére. Ebben semmi romanticizmust nem láthatunk, jóllehet a nép fogalma nem nevezhető tudományosnak, de politikainak sem, ha ugyan nem politikai abban a negativ értelemben, amit a rendek nélküli közösség jelent.

A nemesi társadalom helyére azóta a polgári társadalmi rend lépett. Ebben a rendszerben a nép fogalma teljesen romantikussá vált, azt mondhatjuk róla, hogy érzelmi hagyomány. Társadalmi viszonylatban tiszta, vagy ha ugy tetszik, tisztább fogalmak birtokába jutottunk, szabatosan szólva: határozott képzetünk van a tőkés termelési módon alapuló polgári társadalmi rend szerkezetéről, az osztályokról. Már most, ha pontos fogalmakkal fel van fedve a mai társadalom logikája, semmiképen sem nevezhető forradalminak, vagyis korszerünek, de ugyis mondhatnám: korszerünek, vagyis forradalminak egy olyan fogalomhoz (a néphez) való visszatérés a szellem terén, amelyben csupán a multba menekülő regényes izlés érez forradalmi zamatot, hiszen csak a multba menekülő érezheti mainak azt, ami akkor volt korszerü. Ezért, ha népiességünk legkiválóbb jóhiszemü képviselői tiltakoznak is ez ellen, „völkisch”-hangokat, vagy legalább is felhangokat kell az uj népies együttestől hallania annak, aki tudományos szocialista iskolázottsággal szemlélődik irodalmi életünkben. Egy időben, a Gömbös-kormány nevezetes választásakor, az uj ezer esztendőre szóló reformkorszak elején az uj népiesség képviselői „Uj Szellemi Front” (hányszor szerepel az „uj” szó!) néven léptek fel és zárkóztak Zilahy Lajos mellé, aki azt sürgette, hogy a külföldi „reformmozgalmak, fasizmus, hitlerizmus” mintájára a magyar iróknak is szellemi frontba kell tömörülniök, hogy a „látható kormányt” támogassák a „láthatatlan kormány: a papi, a világi nagybirtok és a nagytőke szent háromsága” ellen folytatott reformhadjáratban. Nem kétséges tehát, hogy a Gömbös-korszak völkisch-ideológiájától nem határolta el magát élesen az uj népies szellem.

Az „Uj Szellemi Front”-ot annakidején megtámadtam a „Szocializmus”-ban és az „Esti Kurir”-ban és megtámadta Ignotus Pál is, akivel azóta együtt szerkesztjük a „Szép Szó”-t. Nem mondhatni, hogy köztünk és az uj népiesek között azóta rendkivül szivélyessé vált volna a viszony, jóllehet, a „Szép Szó” örömmel üdvözölte az ugynevezett „Márciusi Front”-ot, amely határozott demokratikus követelésekkel lépett a nyilvánosság elé, élén Zilahy Lajossal és Féja Gézával és az azóta feledésbe merült „Uj Szellemi Front” többi tagjával. Az előbb azt mondtam, hogy az uj népiesség képviselőivel való viszonyunk nem nevezhető rendkivül szivélyesnek. Megjegyezhetem, hogy ez nem rajtunk mulik: ők azok, akik, ugylátszik, nem tudják megbocsátani, hogy annakidején gyöngéknek bizonyultak, elvesztették a fejüket, mi pedig helyünkön állottunk, sőt megtámadtuk őket, jóllehet, fiatal irodalmunknak legismertebb tagjai álltak össze az „Uj Szellemi Front”-ba.

Egyébként csak természetes, hogy én, aki társadalmi kérdésekben a tudományos szocializmus logikáját veszem irányadóul, legfeljebb csak fegyverbarátjuk lehetek az uj népieseknek s az is csak addig, mig valóban demokratikus és szociális, ha nem is szocialista követeléseikkel megérdemlik a rokonszenvet. Nagyon sajnálnám, ha sok gyakorlati pontban megegyező közös követeléseinkért az uj népiesek vonakodása miatt nem léphetnénk fel a jövőben együttesen a francia népfront mintájára, ahogy azt a „Szép Szó”-val szeretnők megtenni.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Magyar Nap, 1937. július 26.

Kiadva: JAÖM, III, # 45.

Aláírás: József Attila.

A mai költő föladatai

„Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember.” „Politikai és szociális szemszögből nézve, a szellem nem egyéb, mint az embernek vágya jobb, igazabb, boldogabb s az önérzetes emberhez méltóbban alkalmazkodó életföltételekre... az érdek pedig azt jelenti, hogy valaki ily változás esetén megrövidül s ezért e változás megvalósulása elé a legaljasabb, valóban gonosztevői eszközökkel igyekszik gátat vetni, – habár egyébként tisztában is volna vele, hogy ezt már sokáig nem teheti.” Thomas Mann irja ezeket a Szép Szó 12-ik számában és azt hiszem, aki költő, az Th. Mann-nak a szavait olyan örömmel hallgatja, mintha saját maga közölné társaival, jóllehet érezné, hogy van még hozzátenni valója. De hol az az igazi költő, akinek, ha embertelenségre bukkan (s hol nem bukkan embertelenségre éppen a mi korunkban?), ne volna hozzátenni valója a világhoz és müvéhez, az emberek közös müvéhez és önmagához? A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakitja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segitségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, ugy osztoznak a költő tevékenységében, hogy müvét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mü nem annyira a müvész, mint inkább azok által él, akik szeretik a müvészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget. Bizonyára sokak fülében „kenetesen” hangzik, amit itt irok. Hagyjuk ezeket, – cinikusságuk mögött vagy a nyers erőtől, erőszaktól való cinkosfélelem, vagy a beléje vetett bizalom lappang. Mi, mai költők, nem tehetünk mást, minthogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét jelszavaival és fegyveresen megkisérelik a költők örök ellenfelei a „tömegeket” legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadságtól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántoritani.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. Uj Szellem, I (1937), 17. (október 15.) sz., 7.

Kiadva: JAÖM, III, # 46.

Aláírás: József Attila.

[A Hegel – Marx – Freud előzményei]

Medvetánc

1. Vita a zeneértőkkel. Gyulai idézet. (25. o.)

2. Bartók elfelejtett zene.

3. Disszonancia függőleges és vizszintes irányban.

4. Csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konsz. nem egyéb megértett disszonanciánál.

5. A régi kont csak érteni vélik.

6. A botfülünek ezért minden disz. s egyben konsz mert nem tudja a diszt fölfogni.

7. Petőfi verse: Tied vagyok, tied, hazám.

8. Lényegében minden hasonlat disz, mert csak különböző dolgok hasonlítanak és csak hasonló dolgok különböznek.

9. A szellem általában csakis probléma formájában van adva: a szellem, a tudat a lét probléma-formában való jelentkezése

10. A disz. tulajdonképpen probléma. Probléma nélkül annak megoldása sincs, tehát konsz. sincs.

11. Egyes zenészek Bachból próbálják megértetni Bartókot. Ez lehetetlenség. Bach olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásának az értelmét csak ugy foghatja föl, ha egy eredeti helyzetet fog föl (probléma) és old meg. Tehát Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva.[2063]

12. Pikler Gyula: A megismerés folyamán az ellentétesek rendszeréből először a másodikat ismerjük meg s ezzel vesszük tudomásul az elsőt.

13. Hegel dialektika.

14. Marx: Osztályharc. Az osztályharc fölismerése hozza létre egy osztálytalan társadalom megérzésének lehetőségét és szükségét.

15. Freud: Ambivalencia, biszexualitás. A férfiét föloldja a nőé.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 28, Katalógus, 1171.

[Kautsky...]

Kautsky:

„ „A Szociáldemokrata Pártprogramm Kritikája” c. hires cikkében mondja Marx:

„A kapitalista és a kommunista társadalom közé az egyiknek a másikba való forradalmi átalakulás korszaka esik. Ennek felel meg a politikai átmeneti idő, mikor az állam nem lehet egyéb, mint a proletárság forradalmi diktaturája.”

Ma, az utóbbi évek tapasztalatai alapján ezt a kormányzat kérdésére vonatkozó mondatot odaváltoztathatjuk, hogy azt mondjuk:

„A tisztán polgárilag és tisztán proletárilag kormányzott demokratikus állam korszaka közé az egyiknek a másikba való átalakulásának korszaka esik. Megfelel ennek is egy politikai átmeneti korszak, amelynek kormányzata

Kautsky:

„ „A Szociáldemokrata Pártprogramm Kritikája” c. hires cikkében mondja Marx:

„A kapitalista és a kommunista társadalom közé az egyiknek a másikba való átalakulásának korszaka esik. Ennek felel meg a politikai átmeneti idő, mikor az állam nem lehet egyéb, mint a proletárság forradalmi diktaturája.”

Ezt a mondatot ma, az utóbbi évek tapasztalatai alapján odaváltoztathatjuk, hogy azt mondjuk:

„A tisztán polgárilag és tisztán proletárilag kormányzott demokratikus államnak időszaka közé az egyiknek a másikba való átalakulásának korszaka esik. Ennek felel meg a politikai átmeneti idő, mikor a kormányzat szabályszerüen a koaliciós kormány formáját alkotja.” ”

Népszava, 1919. nov. 20.

Aki ismeri a szakszervezetek belső életét, jól tudja, hogy a szakszervezetek vezetői nem ritkán emberfölötti erőkifejtéssel tartották vissza vad sztrájkoktól a munkásokat és mindenkor arratörekedtek, hogy az ipari termeléshez szükséges nyugalmat békés megegyezéssel fönntartsák.

Tolsztoj:

Az egyházi hit megenged mindent. Fölmenti a rabszolgaságot (erlaubt), – ennek mind Európában, mind Amerikában az egyház volt a védelmezője.

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f.

Veres András tulajdonában.

1. réteg: írógép; 2. réteg: kézírás.

Aláíratlan.

[A Hegel – Marx – Freud első része]

[„Ökonomikus realizmus” helyett...]

„Ökonomikus realizmus” helyett szerencsésebbnek tartom az „ökonomikus humanizmus” megjelölést. A történeti társadalmat nem a „res oeconomica”, hanem a „homo oeconomicus” alkotja. A „Kapitalnak” az árufetisizmusról szóló fejezete éppen azt a belátást tárja elénk, hogy az emberek csak látszat szerint lépnek egymással viszonyba termékeik kicserélésekor, valójában már munkájuk közben alkotnak egymásközt társadalmi viszonyt, különben nem is hoznának létre oly termékeket, mely mások szükségletének kielégitésére hivatott. Az[2079] életüket termelő emberek személy szerint vannak viszonyban egymással, de mig a termék áru, e személyi viszonyok dologiaknak látszanak. Hasonló módon csak látszatra realizmus a marxi szemlélet, valójában humanizmus. Maga Marx Feuerbach szóhasználata szerint él a „materializmus” kifejezéssel, de nem egyszer, szintén Feuerbachhoz hasonlóan, humanizmust mond.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/46, idegen kéz tételszámozásában: 5.

Marx szimbolizmusa.

A társadalom alapja biologiai[2082]

Tudattalan: proletariátus és burzsoázia

Az elnyomottak fölszabadulása.

Gazdasági alap – a tudattalan.

Felépitmény: a tudat.

A politikai állam, mint elnyomó szervezet übrich.

A termelési eszköz, mely meghatározza az embereknek ugy egymáshoz, mint a természethez való viszonyát. (A képzet, mely „meghatározza” azaz egységben tartalmazza az ösztönök egymáshoz való viszonyát.)

Libidó-ökonomia

(Kéj keresés – kin kerülés) rajta épül fel a tudat.

Megvalósítási elv (repülés, repülőgép) mint a termelési eszközök fejlődésének magyarázata

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, 1087/57, idegen kéz tételszámozásában: 6.

[Az élet..., I]

Az élet azonos megnyilvánulásának egyetemével, az ismert megnyilvánulások mögött nem rejtőzködik semmiféle „magánvaló”. Az élet megnyilvánulása pedig az élet termelése. Ahogy a természetes (állati) élet föltételei a természetes (állati) szervek, ugyanugy föltételei a termelő (emberi, azaz társadalmi) életnek a termelő eszközök.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, 1087/51.

[Az élet..., II]

Az élet – elvileg – azonos megnyilvánulásának egyetemével, – az ismert megnyilvánulások mögött ismeretlenek rejtőzködnek, de nem lappang semmiféle megismerhetetlen „magánvaló”. A „magánvaló”, azaz csupán a maga számára létező dologból a fejlődés folyamán értünk-való dolog lesz, mert azzá tesszük, amikor tulajdonságainál fogva megragadjuk. Az élet legfőbb tulajdonsága, megnyilvánulása önön magának a termelése. S ahogy a természetes élet föltételei a természetes szervek, ugy föltételei a termelő, vagyis emberi életnek a termelő eszközök. A máj, a vese, a gyomor, a nemi és általában az összes szervek arra szolgálnak, hogy az egyes lények velük mind egyéni, mind faji életüket napról-napra ujjátermeljék. A közös, a társas életben ugyanilyen szervek a termelési eszközök. S ahogy a máj, a vese faji szervek, ugy faji szervek a termelő eszközök. A testi szervek s a hozzájuk kapcsolt ösztönök fejlődésük minden fokán megfelelő életmódot kivánnak meg, hogy összemüködhessenek és velük a lény életét kifejthesse

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/53.

[Szép példa...]

Szép példa erre a fejlődésre a „szabadság, egyenlőség és testvériség” eszménye. A keresztény felfogás szerint az emberek szabadok, egyenlőek és testvérek – Isten előtt. A polgári forradalom ennek az eszménynek földibb valóságot adott azzal, hogy az embereket szabadoknak, egyenlőeknek és testvéreknek nyilvánitotta – a földi törvények előtt. Most pedig arról van szó, hogy ez eszmények, melyek az emberek egymásrautaltságát fejezik ki, a gazdasági életben is megvalósuljanak. Igy csakugyan az emberi lényeg megvalósulási folyamatát pillanthatjuk meg ez eszmék történetében. Mint Marx irja: „A vallás az emberi lényeg megvalósitása a képzeletben, mert az az emberi lényeg (még) nincs igazi valóság birtokában.” (Zur Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie. – Der Historische Materialismus, Kröner Ausg. I. 264.) – Ez a marxi gondolat vet fényt a lélekvándorlás hitére

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/53.

1. réteg: József Attila keze; 2. réteg: idegen kéz.

[Nem szükséges...]

Nem szükséges, hogy tudós legyen az ember s nem szükséges az sem, hogy proletárok soraiban nyomorogjon, ugy is beláthatja, hogy a mai gazdálkodás megbukott. Tizmilliókra rug az ellátatlanok száma, csak a müvelt emberiséget véve számitásba s a termelést mégis, ha nem háborus célokat szolgál, állami beavatkozással igyekszenek csökkenteni. Különböző gazdasági tekintélyek különféle okokkal magyarázzák s igazolják ezt a józan ésszel emészthetetlennek látszó jelenséget. Marxista gondolkodók magában a gazdálkodási módban jelölik meg a bajok forrását s ugy hiszik, az általános elnyomorodás annyira megnövekszik „a társadalmi fejlődés természeti törvényeinek értelmében”, hogy az ellátatlan s a munkájukból élő emberek végül is valamilyen szervezett formában fellázadnak s egy elmélet szerint békés, más elmélet szerint forradalmi eszközökkel átalakitják e társadalmi rendet s megvetik alapját a szocialista gazdaságnak. Ez a hit, melyet Marx és Engels tudományosnak mondanak, a mult század közepe óta terjedezik az emberek között, ujabban azonban erősen módosult. Módosult a békés átalakulás hivei között, – ők ma már őszintén nem számitanak a proletárosztály egészére, de azon vannak, hogy más osztályokból éppolyan mértékben szerezzenek elvtársakat, mint a proletárok közül s igy végül osztályközi pártot alkotnak. Módosult a forradalmi hagyományokhoz ragaszkodók körében is, – ezek arra számitanak, hogy kikerülhetetlenül beáll valamilyen társadalmi katasztrófa, pl. háboru, s olyan alkalommal szolgál, hogy egy kisebb megszervezett csoport is magához ragadhatja a hatalmat s a tömegeknek vagy helyeslésétől, vagy közömbös jóindulatától kisérve hozzáfoghat a nagy cél, a szocializmus megvalósitásához. A két elméletre két mozgalom támaszkodik s mindkettő tudományos szocializmusnak nevezi magát.

A tudományos szocializmus módszeres alapja a történelmi jelenségek érdekelvü magyarázata, az u.n. történelmi materializmus. Mint a marxista kézikönyvek mondják, velejéig nemzetközi felfogás ez, mert gyökereit a német filozófiába, az angol ökonomiába s a francia (forradalmi) politikába ereszti. Valójában a történelmi materializmus e modern európai háromság összetett kritikájának tekinthető. Dialektikus, ökonomikus és humanista – vagyis ugy látja, hogy az emberi lét, társadalom és állam, általában a müvelődés a gazdálkodáshoz van kapcsolva, belső ellentétekkel terhes s az ellentétek föloldásával fejlődik.

Midőn Marx, az ő nevéhez füződik a történelmi materializmus, föllépett, négy ténnyel számolt. A történelmi fejlődés elvével (Hegel), a virágzásba boruló ipari technikával, a terhei alatt nyugtalanul mozgolódó munkássággal és az u.n. utópikus szocializmussal, melynek nem harcos, hanem békés, nem osztály, hanem általános emberi jellege volt. Marx e négy tényből nyert ismeretét egyesitette, elfogadta az ellentétekben történő fejlődés elvét, a társadalmi haladás alapjául megtette az ipart és a munkásságot, amazt mint tárgyi, emezt mint alanyi tényezőt véve számitásba s a történelmi fejlődés következő állomásaként a szocializmust fogta föl, mint következményt a modern ipar tárgyi oldaláról nézve és mint célt, a munkásság alanyi szempontjából. Tárgyi fogalmazás szerint tehát abban áll a fejlődés, hogy a kapitalizmus elbukik belső ellentétein és helyet ád a szocializmusnak, szubjektiv fogalmazás szerint pedig abban, hogy a munkásság meg akarja dönteni és meg is dönti a fennálló osztályuralmat és megszervezi – átmenetileg – a magáét.

Marx és Engels elsősorban Európára gondoltak. Európát el is öntötte a haladásba vetett hit árja, az ipar és a technika olyan fejlettségre tett szert, amilyenre a termelési eszközök filozófusai nem is gondolhattak, a munkások valóban hatalmas pártokban szervezték meg erényeiket s a szocializmus többé-kevésbé világos gondolatával magukhoz vonták a nem-bérmunkások csapatait is. Ilyen körülmények között az a kérdés – miért nincs még szocializmus? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem következik el, ha az emberek azt akarják, hogy elkövetkezzék. Csak azt kérdem, hol csuszott hiba a számitásba, hogy’ lehet az, hogy az u.n. „tárgyi előfeltételek” megvannak, az alanyiak hiányoznak? Marx azt irja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tüz maga elé, amelyeknek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban megvannak – hogy’ lehet tehát az, hogy egy hatvan millió lakósu állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja jelen történelmi céljának?

Hegel szerint a világ egyetlen fejlődési folyamat s minden jelenségében az ész, a világszellem, a Logos megnyilatkozása. Ez az ész, ez a Logos a természetben szemléli magát; az emberben, az emberi müvelődésben öntudatra ébred; s végül a fejlődés filozófiájában, vagyis Hegel tanitásában elérkezik ahhoz, hogy önmagát általánosan, törvényszerüen fölfogja. Ez az elv igen világos és oly egyszerü, amily bonyolultan Hegel kifejti. „Minden létezik, ami észszerü és minden észszerü, ami létezik.” Amennyiben tehát mi valamely lét észszerüségét, vagy valamely észszerüség valóságát nem látjuk be, az csak arravall, hogy az ész bennünk, (vagy inkább velünk, a mi valóságunkkal,) még nem ébredt az eszmélet megfelelő fokára. Ez elv elfogadása után az emberi gondolkodásnak már „csak” az a föladata, hogy a valóság különös jelenségeinek észszerüségét fölismerje s a fölismert észszerüség valóságát megkeresse.

Marx előtt Feuerbach kisérletezett azzal, hogy az emberek egymásközti viszonylataiban föltárja a hegeli elvet. Ő a világszellemet, a Logost elveti s helyébe az embert állitja. Az,[ ] emberi történelmet az ember csinálja – ezért humanista Feuerbach s ezért „materialista” Hegellel szemben – az emberben pedig végül is nem az ész, hanem az erkölcs müködik. Másfelől azonban ez az erkölcs észszerü, jóllehet az, mit észszerünek kell látnunk, nem mondható szükségképpen erkölcsösnek. Feuerbach – Hegelhez képest – gyermekes. Hiszen ha Hegel elvével akarjuk megérteni az emberiséget, nem oldhatjuk föl a természetben müködő logost, észt az emberi együttélésben fölfedezett erkölcsiséggel; igy az észt kivonjuk az erkölcsből s az erkölcsöt az ész számára fölfoghatatlanná tesszük.

Marx a hegeli elvet követve itt kapcsolódik Feuerbachhoz. Ő éppen az emberi eszmék és erkölcsök észszerü magyarázatát kereste. S ugy vélte, teljesen megtalálja az emberi élet anyagi feltételeiben, körülményeiben. Feuerbach az emberi cselekedetek végső forrásaként az „emberre” hivatkozott, Marx azonban fölvetette már azt a kérdést, hogy mi hát az emberi lényeg? És felelt: a társadalmi viszonyok összessége. Marx itt Feuerbach hibájába esett. Hegel a természetben müködő ész tudatosodásának látta az emberi müvelődést; Feuerbach elszakitotta az emberi erkölcsöt a természetben müködő észtől; Marx ezt a szakadékot akarta áthidalni s ujabb szakadékot hasitott természet és társadalom között. Az emberi lényeg nem csupán a társadalmi viszonyok összessége, hanem a természetieké is. A marxi szakadék abban áll, hogy ő a természetet a társadalomban élő emberek környezetének tekinti csupán, mint előfeltételt veszi számitásba. A természet azonban nemcsak „számunkra” van adva, hanem velünk, lényegünk szerint is, – testsulyunkkal pl. adva van a tömegvonzás, – ösztöneinkkel, biologiailag határozott mivoltunkkal pedig egymáshoz s az egyéb természethez való, a társadalom közvetitése nélkül, sőt annak ellenére fönnálló kapcsolataink. Ösztönös mivoltunk társadalmi életünkben állandó meglepetésekkel szolgál, azzal a természetes, termékeny véletlennel, amely Hegel bölcseletében megleli a maga helyét, éppen mint „szükséges véletlen”. A marxi társadalomfölfogásban azonban nincsen a véletlennek szerepe, ha csak nem ugy, hogy ez a véletlen a külső természet részéről éri a társadalmat pl. kozmikus katasztrófa formájában. Marx hallgatólagosan föltételezi, hogy az emberi társadalmi fejlődésben éppen az emberi természet oldaláról nem lép föl váratlan, véletlen meglepetés. Én inkább Hegellel tartok és szükségesnek tartom a véletlen fölbukkanását. Napjainkban ilyen véletlenek fölbukkanásának vagyunk tanui. Erről később.

Ahogy Hegel szerint a világszellem önmagát fejti ki a történeti természetben, ugy fejti ki az emberiség önnön lényegét – Marx szerint – a termelésben. S ahogy a pszichologus tünetekből következtet a pszichére, ugy következtet Marx a termelési eszközökből az „emberi lényegre”, a társadalmi viszonyokra. Azt mondja, hogy a termelési eszközökből kiolvashatjuk egyfelől az embereknek egymáshoz való viszonyát, másfelől pedig a környező természethez való vonatkozását. A termelésen alapszik a társadalom, s mivel eszközökkel termelünk, a társadalom formájának, szerkezetének minden változása végső fokon a termelési eszközök változásának, fejlődésének függvénye. A modern ipar megkövetelte a hübéri társadalom átalakulását polgárivá s a mai, még modernebb ipar megköveteli, hogy a jelen polgári társadalom munkástársadalommá alakuljon át. Hasonlóképpen az ókorban a kézimalom s a hozzá hasonló fejlettségü, (vagy inkább fejletlenségü) ipar, technika, szükségképpen vezetett a rabszolgatartáshoz. A társadalom alapja a gazdaság, tagjai (az emberek) pedig aszerint alkotnak osztályokat, hogy a termelési eszközökhöz képest milyen tulajdonjogi helyzetet foglalnak el. Én itt gondolatcsuszamlást látok, hiszen igy a társadalomnak nem a gazdaság az alapja, hanem a gazdaságnak is alapját tevő tulajdonjog tehát egy erkölcsiség. Az óhajtott szocialista társadalmi rend fönntartja a tulajdonjogot, hiszen ezt a jogot a „köztulajdon” fogalma föltételezi. S ebből a szempontból azt a szocialista gazdaságot, melyet Marx a modern technika következményeként szemlél, lehetségesnek tartom a termelési eszközök bármilyen fejlettsége, vagy fejletlensége mellett is. Igaz, történtek utopista szocialista kisérletek és megbuktak. De vajjon azért buktak-e meg, mert a termelési eszközök fejletlenek voltak? Nem lehetséges-e, hogy a résztvevők erkölcsein és természetén, az emberi természeten, vagy inkább az emberi természet nem ismerésén szenvedtek hajótörést e kisérletek?

Marx és követői az emberi természet mozgató elvének az érdeket nevezik meg, mely tartalmazza a szükségleteket. Az embereket szükségleteik vezérelik, érdekeik osztályérdekké egyesülnek s a harc a szükségletek kielégitéséért, az osztályérdekek érvényesitéséért folyik a társadalomban. Ezzel a felfogással sikerül fényt vetni a társadalmi folyamatokra.[2185] Ám azonnal kialszik ez a világosság, amikor magukat a szükségleteket, az érdekeket próbáljuk vele szemügyre venni.

Nem utolsó dolog azt vetni a társadalmi jelenségek érdekszerü magyarázata ellen, hogy az emberek nem ismerik érdekeiket, igazi szükségleteiket. Ezek az érdekek és szükségletek rövid elemzés után is képzelt érdekeknek és képzelt szükségleteknek bizonyulnak és pedig nagyobb részben. Az u.n. kulturszükségletek hasonlithatatlanul nagyobb gazdagságot mutatnak, mint természetes, biologiai szükségleteink. A dohányjövedék monopoliuma tetemes hasznot hajt a polgári államnak, a dohánytermelés és elosztás sok embert foglalkoztat, – s mindez azon alapszik, hogy gyermekkorunkban rászoktunk a dohányzásra, utánoztuk a felnőtteket, mert felnőttekké szerettünk volna válni, még pedig bizonyos egyéb vágyaink teljesithetése végett. Miért szükséglet a gyémántfülbevaló? A nyakkendő? A hivatalnok ezt azzal indokolja, hogy kell nyakkendőt kötnie, ha nem akar repülni állásából. A nyakkendő tehát társadalmi szükséglet, valóban kell a megélhetéshez, – de miért válik társadalmi szükségletté, annyira, hogy az egyes ember nem élhet nélküle, olyasmi, ami nélkül az egyes emberek szépen megvolnának? S ha a fizikai nyomorban tengődő tömegeket, kik fáznak és éheznek, nézzük, ugy látszik igazuk van a marxistáknak, kik az „érdekkel” és a szükségletekkel magyarázzák e tömegek megmozdulásait. Ám annál érthetetlenebb az uralkodó osztályok tagjainak tevékenysége, még pedig éppen a történelmi materializmus szempontjából. Miért ragaszkodnak az uralkodó osztályok a kapitalizmushoz? Miért lelik gyönyörüségüket a tőkehalmozásban vagy a vele járó társadalmi hatalomban? Értem, hogy egy fejlett ipari tőkés állam azon van, hogy gyarmatot szerezzen s igy nyersanyag forrásra és piacra tegyen szert, de nem értem, hogy miért szükséglet az emberek számára „a fejlett ipari tőkés állam”. Miért szükséglet valaki számára, hogy a legmagasabb társadalmi pozicióba törjön és miért szükséglet másoknak, hogy alávessék magukat? Sokan társadalmunk fő jellemvonásául a szegénységtől való félelmet jelölték meg. Miért nem félnek a szegénységtől az erdei állatok, társadalmunkban a csavargók és más, kevésbé „rendetlen” emberek? Miért nem féltek a szegénységtől a hübéri társadalom jobbágyai? Milyen „anyagelvü” érdeke, szükséglete volt Marxnak, hogy életét a kapitalizmus elleni harcnak szentelje, és Engelsnek, a gyárosnak, hogy Marx hü fegyvertársa és segitője legyen? Általában azt látjuk, hogy történelmi materializmussal éppen azokat a forradalmárokat, a puritán idealizmusu Lenineket, akik a világban s a történelemben a történelmi materializmussal tájékozódnak s a hasonlóan puritán idealizmusu ellenfeleiket, a Hitlereket s mindkét csoport közös ellenfeleit, a vallásos keresztényeket mezitláb járó szerezeteseikkel, vagyis éppen a társadalmi harcok eszmehordozóit értjük legkevésbé. Pedig a történelmi materializmus éppen arra szolgálna, hogy az eszmék s az erkölcsök magyarázatául szolgáljon, hiszen „a lét határozza meg a tudatot” mondja Marx Feuerbach nyomán.

A közlés alapja:

Gépirat, 5 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/59.

1. réteg: írógép; 2. réteg: grafitceruza; 3. réteg: lila ceruza.

Az 5. lap alján a szerző kézírásával: physiologiai szükséglet!

[Azt mondottam...]

Azt mondottam, hogy a társadalom alapjának nem a gazdaság, hanem a tulajdonjog, tehát egy erkölcsiség látszik. A tulajdon fogalma valóban erkölcsi s egyszersmind gazdasági

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, 1087/60.

[...egymástól...]

egymástól. Csak ott hatol el a történelem változása a dolgok gyökeréig, ahol az emberek kedélyére hat. A kedély, a sziv nemcsak formája a vallásnak, hogy annak a kedélyben is ott kell lennie, hanem maga a vallás lényege. (Idézve Starckenél 168.l.)” Feuerbach tehát megtartja a fejlődés elvét, de a hegeli abszolut eszme, világszellem, ész helyett a történelmi haladás forrásának a vallásos emberi kedélyt látja. Azok az isteni lények – ugymond – melyeket az emberek vallásos kedélye alkotott, nem egyebek az ember (kivetitett) tükörképeinél. A történelmi fejlődés során ez isteni lények képzetei elhalaványulnak, szétfoszlanak, az emberek végül magukra ismernek, vagyis rájönnek arra, hogy a képzelt isteni lényeket valósággal fölruházó vallásos szeretet valójában emberszeretet s az isteni szeretet eszméi helyébe az emberszeretet eszméi lépvén, új vallást hoz létre a vallásos kedély, az emberszeretet vallását. Ahogyan a protestantizmus eltávolitja az isten és a hivő közül a közvetitő papot s igy közvetlen kapcsolatot teremt az égi Atya és földi gyermeke között, ugy távolitja el Feuerbach a szerető és a szeretett ember közül a közvetitő isten-eszmét s teremt közvetlen kapcsolatot közöttük. Feuerbach a nemi egyesülést is vallásos áhitattal telitettnek gondolja – papi és isteni áldás nélkül. Persze itt kérdéses marad, hogy miért szükséges a nemiség vallásos fölfogása, miért volt szükséges előbb az isteni, egyházi és most Feuerbachnál a humanista szentesités. – Hegelnél az ész müködik – öntudatlanul – a müvelődés erkölcseiben, Feuerbachnál az erkölcsiség lép elő tudatosan s teszi észszerüvé a különböző korok vallásos képzeteit.

5.

A hegeli elvet követve kapcsolódik Marx Feuerbachhoz. Ő éppen az emberi cselekedetek (s eszmék, erkölcsök) észszerü magyarázatát kereste s ugy vélte, teljesen megtalálja az emberi élet anyagi feltételeiben, körülményeiben. Feuerbach az emberi cselekedetek végső forrásaként „az emberre” hivatkozott, Marx azonban fölvetette már a kérdést - mi hát az emberi lényeg. És felelt: a társadalmi viszonyok összessége. Már most hogy' fest a gondolatmenet? Hegel a természetben müködő ész tudatosodásának látta az emberi müvelődést; Feuerbach elszakitotta az erkölcsiséget ettől az észtől s önálló elvvé tette; Marx ezt a szakadékot akarta áthidalni, s ujabb mélységet hasitott természet és társadalom közé. Az emberi lényeg nem csupán a társadalmi viszonyok összessége, hanem a természetieké is. Marx a természetet elsősorban a társadalomban élő emberek környezetének tekinti s mint előfeltétellel számol vele. A természet azonban nemcsak „számunkra” van adva, hanem velünk, lényegünk szerint is. Ösztönös mivoltunk társadalmi életünkben állandó meglepetésekkel szolgál, azzal a természetes, termékeny véletlennel, amely Hegel bölcseletében megleli a maga helyét, éppen mint „szükséges véletlen”. A marxi társadalomfölfogásban azonban nincsen a véletlennek szerepe, ha csak nem ugy, hogy ez a véletlen a külső természet részéről éri a társadalmat, pl. kozmikus szerencsétlenség formájában. Marx hallgatólagosan föltételezi, hogy az emberi társadalmi fejlődésben éppen az emberi természet oldaláról nem lép föl váratlan, véletlen meglepetés.

De Marx figyelembe veszi az emberi természetet is, mely adva van velünk, lényegünk szerint. De csak ugy veszi szemügyre, ahogyan tudatunk számára van adva természetünk: „A tudat sohasem lehet egyéb, mint a tudott lét és az ember léte az ő valóságos életfolyamata”. (1) „Nem a tudat határozza meg az életet, hanem az élet határozza meg a tudatot.” (2) Eszerint tudatunk nem alakithatja közvetlenül létünket. Egy modern természettudomány, a pszichoanalizis azonban fölfedte, hogy a tudat képes a lét közvetlen alakitására, ha másként nem hát ugy, hogy kivet magából, elfojt oly gondolatokat, melyeket éppen a valóságos lét sugalmaz s ezzel az elfojtással annyira megváltoztatja a létet, hogy az egészséges ember beteg emberré válik, az érzékien-észszerüen gondolkodó és cselekvő lényben létrejön pl. az a vallásos kedély, melynek fogalmát oly mulatságosnak találta Engels Feuerbachnál. Az ilyen ember – s az emberiség történelmi multjában csak ilyen emberekre számithatunk – kétség kivül valóságos lény, tudata azonban nem felel meg ösztönös létének, hanem csak annak a létnek a képét adja, amelyet már eltorzitott. Ez a tudat nem a lét képét torzitja el, hanem magát a létet s e torzitott lét képét többé-kevésbé hiven megőrzi. „Elkerülhetetlen dolog – irja Engels – hogy mindennek, ami egy emberre hat, a tudatán kell keresztülmennie, – még az evésnek és ivásnak is, ami a tudat által érzett éhségen és szomjuságon kezdődik és ugyancsak a tudat által érzett jóllakottsággal végződik.” (1) Ma már tudjuk, hogy az éhség és a tudat, nemi és egyéb vágy s a tudat között a kapcsolat megszakadhat, hogy a tudat a jóllakottságot s a nemi kielégülést, bár a fiziológiai létet tekintve minden szabályszerüen végbement, igen sokszor nem veszi tudomásul s mi több, rendszerint nem veszi tudomásul, ha – a nép nyelvén szólván s a feuerbachi gondolat szerint értvén – „nincs áldás rajta”.

6.

Ahogy Hegel szerint a világszellem önmagát fejti ki a történeti természetben, ugy fejti ki az emberiség önnön lényegét – Marx szerint – a termelésben. S ahogy a pszichologus a tünetekből következtet a pszichére, ugy következtet Marx a termelési eszközökből az „emberi lényegre”, a társadalmi viszonyok összességére. Azt gondolja, hogy a termelési eszközökből kiolvashatjuk egyfelől az embereknek egymáshoz való viszonyát, másfelől pedig a környező természethez való vonatkozását. A termelésen alapszik a társadalom s mivel eszközökkel termelünk, a társadalom formájának, szerkezetének minden változása végső fokon a termelési eszközök változásának, fejlődésének függvénye. A modern ipar megkövetelte a hübéri társadalom átalakulását polgárivá s a mai, még modernebb ipar megköveteli, hogy a jelen polgári társadalom munkástársadalommá alakuljon át. Hasonlóképpen az ókorban a kézimalom s a hozzá hasonló fejlettségü, (vagy inkább fejletlenségü) ipar, technika szükségképpen vezetett a rabszolgatartáshoz. A társadalomban a termelés munkamegosztással jár.

Marx mindezeket a kategóriákat – miért hallgatnak erről a marxisták? – végső soron a nemiségből származtatja. E származtatást az jellemzi, hogy a nemi tevékenységet gazdaságinak, termelésnek fogja föl, a termelésben, gazdaságban, politikában azonban nem veszi észre a nemiséget. S az jellemzi még, hogy a nemiséget s vele az embert hogy ugy mondjam fiziológiai és nem biológiai szempontból, a testi lét szervei és nem ösztönei szempontjából nézi. A szervei oldaláról megérteni próbált ember megfelelője a termelési eszközök oldaláról értelmezett társadalom. Ime:[2245]

„Az első megállapitandó tényállás az egyének testi szervezete és ezáltal adott viszonyuk a többi természethez.” (2) Az emberek „akkor kezdenek különbözni az állatoktól, amikor élelmiszereiket termelni kezdik”, ezt „testi szervezetük föltételezi”. „Ahogy az egyének életüket nyilvánitják, olyanok. Amik, az tehát egybeesik termelésükkel, éppugy azzal, amit termelnek, mint ahogy azzal is, ahogy termelnek. Hogy tehát mik az egyének, az termelésük anyagi feltételeitől függ”. „Ez a termelés először a népesség szaporodásával lép elő.” (3) Az első termelőviszony „a viszony férfi és nő, szülők és gyermekek között, a család.” „Az életnek a termelése, mind a sajáté a munkában, mind az idegené a nemzésben ” – egyszerre természeti és társadalmi viszony. (4) Maga ez a viszony is termelőerő. A népesség szaporodásával „fejlődik a munkamegosztás, amely eredetileg nem volt más, mint a munka megosztása a nemi aktusban” (5). „Ez a három mozzanat, a termelési erő, a társadalmi állapot és a tudat egymással ellenmondásba kerülhetnek és kell, hogy kerüljenek, mert a munka megosztásával adva van a lehetősége, sőt a valósága annak, hogy a szellemi és az anyagi tevékenység, hogy az élvezet és a munka, termelés és fogyasztás különböző egyénekre jusson” (1). A munka megosztásával adva van „a tulajdon, amely már csirájára, első formájára lel a családban, amelyben az asszony és a gyermekek a férfi rabszolgái” (2).

Marx szemére veti Feuerbachnak, hogy a nemiséget „idealizálta”, Feuerbach éppigy felróhatná Marxnak, hogy ő pedig „materializálta” a nemiséget. S ahogy Feuerbachnál az erkölcsiség mögé buvik a természetes szerelem, ugy lapul meg Marxnál a gazdasági valóság mögött. Hogy Marxnál ez fölismerés? Feuerbachnál is az. Marx egyáltalában nem magyarázza meg azt az erkölcsiséget, melyet Feuerbachnál visszavet, nem tesz mást, mint hogy a vallásos erkölcsiség helyébe a gazdasági erkölcsiséget lépteti. Egyszerü ténynek veszi azt a különös dolgot, hogy a családban az asszony és a gyermekek a férfi rabszolgái.

A társadalom alapja tehát a termelés, a gazdaság, tagjai (az emberek) pedig aszerint alkotnak osztályokat, hogy a termelési eszközökhöz képest milyen tulajdonjogi helyzetet foglalnak el. Igy azonban a társadalomnak ugyan a gazdaság az objektiv alapja, magának a gazdaságnak alapját viszont a tulajdonjog, tehát egy erkölcsiség teszi. Atársadalomnak ugyan a gazdaság az objektiv alapja, magának a gazdaságnak alapját viszont a tulajdonjog, tehát egy erkölcsiség teszi. A társadalmat tehát a puszta természet helyébe a tulajdon és a jog hozza létre és nem az élelmiszerek előállitása. A családot a nemi ösztönök tartják ugyan össze, de nem változtatják közvetlenül társadalommá. A társadalom sejtjévé akkor válik a család, amikor a nemiségen kivül fellép az erkölcsiség is és vele a jog – mely mi másból származhatna a családon belül, ha nem éppen a nemiségből, azaz nemiségről való lemondásból?

7.[2258]

Marx követői az emberi természet mozgató elvének az érdeket nevezik meg, mely tartalmazza a szükségleteket. Az embereket szükségleteik vezérelik, érdekeik osztályérdekké egyesülnek s a harc a szükségletek kielégitéséért folyik a társadalomban.

Ezzel a fölfogással sikerül sokszor fényt vetni a társadalmi folyamatokra, ez nem igen vitatható. Ám azonnal kialszik ez a világosság, amikor magukat a szükségleteket, az érdekeket próbáljuk vele szemügyre venni.

Nem utolsó dolog azzal érvelni a társadalmi jelenségek érdekszerü magyarázata ellen, hogy az emberek nem ismerik érdekeiket, igazi szükségleteiket. Ezek az érdekek és szükségletek rövid elemzés után is képzelt érdekeknek és képzelt szükségleteknek bizonyulnak és pedig nagyobb részben. Az u.n. kulturszükségletek hasonlithatatlanul nagyobb gazdagságot mutatnak, mint természetes, élettani szükségleteink. A dohányjövedék monopóliuma tetemes hasznot hajt a polgári államnak, a dohánytermelés és elosztás sok embert foglalkoztat – s mindez azon alapszik, hogy gyermekkorunkban rászoktunk a dohányzásra, utánoztuk a felnőtteket, mert felnőttekké szerettünk volna válni, még pedig bizonyos egyéb vágyaink teljesithetése végett. Miért szükséglet a gyémántfülbevaló? A nyakkendő? A hivatalnok azt mondja, muszáj nyakkendőt kötnie, mert különben kidobják állásából. Tehát társadalmi szükséglet a viselése, valóban kell a megélhetéshez – de miért válik társadalmi szükségletté, annyira, hogy az egyes ember nem élhet nélküle, olyasmi, ami nélkül az egyes emberek szépen megvolnának? Ha a fizikai nyomorban tengődő, fázó és éhező tömegeket nézzük, ugy látszik, igazuk van a marxistáknak, kik az „érdekkel” és a szükségletekkel magyarázzák e tömegek megmozdulásait. (Bár az érthetetlen marad, hogy miért szervezhetők meg ugyanezek a tömegek – érzelmi alapon – saját érdekeik ellen is.) Az uralkodó osztályok tagjainak tevékenysége azonban éppen a történelmi materializmus szempontjából marad homályban. Miért ragaszkodnak az uralkodó osztályok egyáltalában az uralomhoz, különösen pedig a kapitalizmushoz? Miért lelik gyönyörüségüket a tőkehalmozásban, melyet a protestáns puritánoka protestans puritánok önnön érzéki vágyaikat megtagadva emeltek erkölcsi eszménnyé, és miért oly szükséglet nekik a tőkével járó társadalmi hatalom? Értem, hogy egy fejlett ipari tőkés állam azon van, hogy gyarmatot szerezzen s igy nyersanyag forrásra és piacra tegyen szert, de nem értem, hogy miért szükséglet az emberek számára a „fejlett ipari tőkés állam”. Miért szükséglet valaki számára, hogy a legmagasabb társadalmi pozicióba törjön, miért szükséglet másnak, hogy alávesse magát s a harmadiknak, hogy elmebetegként kivonuljon a társadalomból? Sokan társadalmunk fő jellemvonásául a szegénységtől való félelmet jelölték meg. Miért nem félnek a szegénységtől az erdei állatok, társadalmunkban a csavargók és más, kevésbé „rendetlen” emberek? Milyen „anyagelvü” érdeke, szükséglete volt Marxnak, hogy életét a kapitalizmus elleni harcnak szentelje, és Engelsnek, a gyárosnak, hogy Marx hü fegyvertársa és támogatója legyen? Általában azt látjuk, hogy történelmi materializmussal éppen azokat a forradalmárokat, akik e világban s a történelemben a történelmi materializmussal tájékozódnak, a puritán idealizmusu Lenineket s a hasonlóan puritán idealizmusu ellenfeleiket, a Hitlereket s mindkét csoport közös ellenfeleit, a vallásos keresztényeket mezitláb járó szerzeteseikkel, vagyis éppen a társadalmi harcok eszmehordozóit értjük legkevésbé. Pedig a marxizmus éppen a társadalmi cselekvést irányitó eszmék és erkölcsök magyarázata volna.

Melléklet

Ez a kereszténység lényegén tünődő filozófus magyarázó elvvé üti azt az erkölcsiséget, mely maga is magyarázatra szorul. Mégis örök érdeme marad, hogy az elvont gondolkodást ráirányitotta a nemiségre, mint ami erkölcsi ötvözetben a történelmi vallások érzéki-emberi alapja.

4.

Marx és Engels fölfigyeltek a Feuerbachtól fölvetett kérdésre és élesen birálták a nemiség-erkölcsiség első filozófusát. Ők a feuerbachi vallásos kedélyt visszautasitották s odajutottak ezzel, hogy a nemi egyesülést is termelési (gazdasági) folyamatnak fogták föl, aminek valóban fölfogható, de anélkül, hogy emberi lényegét kimeritenők vele. „A feuerbachi morálteória szerint az értéktőzsde az erkölcsösség legszentebb temploma...” „Szeretet is uralkodik a börzén, amennyiben ez nemcsak érzelgős frázis, mert mindenkinek boldogságösztöne kielégül a másikban” – gunyolódik Engels Feuerbachon. „A valóságban minden osztálynak, sőt minden mesterségnek megvan a maga morálja és a szeretet, amelynek mindent egyesitenie kellene, háborukban, veszekedésekben, pörösködésekben, házi zsörtölődésekben, válóperekben és egymás minél nagyobb kizsákmányolásában nyilvánul meg.” – Engels veti e szavakat Feuerbach ellen s igy elháritja a kérdést, ahelyett hogy felelne rá, hogy a szeretet, amelynek – mint ő maga mondja – mindent egyesitenie kellene, miért tör ellenséges táborokban önmaga ellen. Max Weber kutatásai azonban inkább Feuerbachot igazolják, mint Engelst. Weber, mint ismeretes, a kapitalizmus kifejlődését a protestantizmus puritán erkölcsi eszményeivel magyarázza, történelmi adatai alapján. A guny, melyet Engels Feuerbach ellen irányoz, visszafordul – a puritánok erkölcsi eszményei szerint az értéktőzsde ha nem is „legszentebb temploma” az erkölcsösségnek, de mindenesetre tiszteletreméltó helye. „A feuerbachi elvont embertől a valóságos eleven emberhez csak akkor juthatunk el, ha azt tetteiben, a történelemben szemléljük” – mondja Engels. Max Weber „tetteiben, a történelemben” szemlélte „a valóságos, eleven embert”. (Azért teszem ezt a kifejezést idézőjelbe, mert valóságos, eleven embert csak akkor szemlélünk, ha személy szerint találkozunk vele – „osztályokkal” épp oly kevéssé találkoznánk és beszélgethetnénk, ha „valóságosan, elevenen” végigsétálhatnánk a történelmen, ahogy „vallásos kedélyekkel” nem koccinthatunk.) „Feuerbachnál abban áll az idealizmus, hogy ő a kölcsönös vonzalmon alapuló emberi viszonyokat, a szerelmet, barátságot, részvétet, önfeláldozást nem tartja egyszerüen annak, amik azok önmagukban is, a Feuerbach számára is multhoz tartozó különleges vallásokra vonatkozó visszaemlékezés nélkül is, hanem azt állitja, hogy ezek csak akkor hatnak igazán, ha a vallás magasabb kenettel látja el őket. Számára nem az a fontos, hogy ezek a tiszta emberi viszonyok fennállanak, hanem az, hogy mint uj igaz vallást lehet felfogni őket.” Igy Engels. Azonban az „osztályérdek” is csak akkor hat igazán, ha a „tudományos szocializmus” „magasabb kenettel” látja el s a marxista Internacionálénak ugyanaz a szerepe a munkásmozgalomban, mint az Egyháznak a hivek mozgalmában – dönt arranézve, hogy valamely gondolat összefér-e a szocializmussal vagy sem. Engels sem hinné, hogy a munkásmozgalmak résztvevői keresztül-kasul annyira tudósok, hogy ne inkább hitük és erkölcsi eszméik tegyék őket szocialistákká, mint tudományos fölkészültségük. A sztrájkolókat támogató munkás nyilván az „oszályszolidaritás” erkölcsi zengésü szavára hallgat. Hogy ez az „osztályszolidaritás” magasabb értelemben tartalmazza az egyéni érdeket is? Az emberszeretet, a feuerbechi humanista erkölcsiség is tartalmazza. „A politika legyen a vallásunk” – irja Feuerbach s az lett. Viszont igaza van Engelsnek, midőn Feuerbach szemére veti, hogy „eszébe sem jut, hogy megvizsgálja a morális rossznak történelmi szerepét.” Ezzel azonban nem oldja meg, hanem csak még jobban hangsulyozza az erkölcsiség problémáját.

A közlés alapja:

Gépirat, 6 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/61.

1. réteg: írógép; 2. réteg: kézírás.

[Marx...]

* Marx a „Philosophie und Nationalökonomie” c. irásában mondja ugyan, hogy végső fokon az emberről szólnak a természettudományok, hogy bennük az ember mintegy kerülőuton fogja föl önmagát.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/48.

[A nőhöz, mint...]

A nőhöz, mint a közös gyönyör cselédjéhez és mint zsákmányhoz való viszonyban ki van mondva az a végtelen degradáció, amelyben az ember önmaga számára van, mert e viszonylat titkának megvan a maga nem kétértelmü, határozott, nyilvánvaló, fölfedett kifejezése a férfinak a nőhöz való viszonyában és abban a módban, ahogyan a közvetlen, természetes nemi (faji) viszony (Gattungsverhältnis) fölfogásra jut. Az embernek az emberhez való közvetlen, természetes, szükséges viszonya az a férfinak a nőhöz való viszonya. Ennek a viszonylatnak a jellegéből következik, hogy az ember mint faji lény (Gattungswesen) mennyire lett magáé és mennyire fogta föl magát; a férfinak a nőhöz való viszonya az embernek a legtermészetesebb viszonya az emberhez. Benne mutatkozik tehát meg, hogy mennyire lett emberivé az ember természetes magatartása, vagy hogy mennyire lett természetes lényegévé az emberi lényeg, mennyire lett természetévé az emberi természet. Ebben a viszonyban megmutatkozik az is, hogy az ember szükséglete mennyire lett emberi szükségletté, tehát mennyire lett szükségletévé a másik ember, mint ember, mennyire közügye egyuttal a lét és tovább hogy legegyénibb mivoltában mennyire a magántulajdon első pozitiv megszüntetése.

(Nationalökonomie und Philosophie, S. 293–4)

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/47.

1. réteg: írógép; 2. réteg: kézírás.

Hegel – Marx – Freud.

I. A tudományos szocializmus.

1.

Nem[2310] szükséges, hogy tudós legyen az ember s nem szükséges az sem, hogy proletárok soraiban nyomorogjon, ugy is beláthatja, hogy a mai gazdálkodás bajba jutott. Tizmilliókra rug az ellátatlanok száma, csak a müvelt emberiséget véve számitásba s a termelést mégis, ha nem háborus célokat szolgál, állami beavatkozással igyekszenek csökkenteni. Különböző gazdasági tekintélyek különféle okokkal magyarázzák s igazolják ezt a józan ésszel emészthetetlennek látszó jelenséget. Marxista gondolkodók magában a gazdálkodási módban jelölik meg a bajok forrását s azt hiszik, az általános elnyomorodás annyira megnövekszik „a társadalmi fejlődés természeti törvényeinek” értelmében, hogy a munkájukból élő s az ellátatlan emberek végül is valamilyen szervezett formában fellázadnak s egy elmélet szerint békés, más elmélet szerint forradalmi eszközökkel átalakitják e társadalmi rendet s megvetik alapját a szocialista gazdaságnak. Ez a hit a mult század közepe óta terjedezik az emberek között, ujabban azonban nagyon módosult. Módosult a békés átalakulás hivei között, – ők ma már őszintén nem számitanak a proletár osztály egészére, de azon vannak, hogy más osztályból éppolyan mértékben szerezzenek elvtársakat, mint a proletárok közül s igy végül osztályközi pártot alkotnak. Módosult a forradalmi hagyományokhoz ragaszkodók körében is, – ezek arra számitanak, hogy kikerülhetetlenül beáll valamilyen társadalmi szerencsétlenség, pl. háboru, s olyan alkalommal szolgál, hogy egy kisebb megszervezett csoport is magához ragadhatja a hatalmat s a tömegeknek vagy helyeslésétől, vagy közömbös jóindulatától kisérve hozzáfoghat a nagy cél, a szocializmus megvalósitásához. A két elméletre két mozgalom támaszkodik s mindkettő ’tudományos szocializmusnak’ nevezi magát.

2.

A tudományos szocializmus módszeres alapja a történelmi jelenségek gazdasági elvü magyarázata, az u.n. történelmi materializmus. Mint a marxista kézikönyvek mondják, velejéig nemzetközi felfogás ez, mert gyökereit a német filozófiába, az angol ökonomiába s a francia (forradalmi) politikába ereszti. Valójában a történelmi materializmus e modern európai háromság összetett kritikájának tekinthető. Dialektikus, ökonomikus és humanista, – vagyis ugy látja, hogy az emberi lét, társadalom és állam, általában a müvelődés a gazdálkodáshoz van kapcsolva, belső ellentétekkel terhes s az ellentétek föloldásával fejlődik.

Marx (az ő nevéhez füződik ez a történelemfölfogás) négy ténnyel számolt, midőn föllépett. A történelmi fejlődés elvével (Hegel), az uj ipari technikával, a terhei alatt nyugtalanul mozgolódó munkássággal és az u.n. utópikus szocializmussal, melynek nem harcos, hanem békés, nem proletári, hanem általános emberi jellege volt. Marx e négy tényből nyert ismeretét egyesitette, elfogadta az ellentétekben történő fejlődés elvét, a társadalmi haladás alapjául megtette az ipart és a munkásságot, amazt mint tárgyi, emezt mint alanyi tényezőt véve számitásba s a társadalmi haladás következő állomásaként a szocializmust fogta föl, mint következményt a modern ipar tárgyi oldaláról nézve és mint célt a munkásság alanyi szempontjából. Tárgyi fogalmazás szerint tehát abban áll a fejlődés, hogy a tőkés gazdaság elbukik belső ellentétein, azon, hogy termelő erői túlfejlődtek a termelési módon, viszonyokon és helyet ád a közös gazdaságnak; alanyi fogalmazás szerint pedig abban, hogy a munkásság meg akarja dönteni és meg is dönti a fennálló osztályuralmat és megszervezi – átmenetileg – a magáét.

Marx és Engels elsősorban Európára gondoltak. Európát el is öntötte a haladásba vetett hit árja, (melyre ma már alig emlékezünk!), az ipar és a technika olyan fejlettségre tett szert, amilyenre a termelési eszközök filozófusai nem is gondolhattak, a munkások valóban hatalmas pártokban szervezték meg erényeiket s a közös gazdaság többé-kevésbé világos eszméjével magukhoz vonták a nem-bérmunkások csapatait is. Ilyen körülmények között az a kérdés: – miért nincs még szocializmus? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem következik el, ha az emberek azt akarják, hogy elkövetkezzék. Csak azt kérdem, hol csúszott hiba a számitásba, hogy’ lehet az, hogy az u.n. „tárgyi előfeltételek megvannak” s az alanyiak hiányoznak? Marx azt irja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tüz maga elé, amelyek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban jelenvannak – hogy’ lehet tehát, hogy egy hatvan millió lakósu állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?

3.

Hegel szerint a világ egyetlen fejlődési folyamat s minden jelenségében az észnek, a világ szellemének, a Logosnak megnyilatkozása. Ez az ész, ez a Logos a természetben szemlélteti magát; az emberben, az emberi müvelődésben öntudatra ébred; s végül a fejlődés elméletében, vagyis Hegel tanitásában elérkezik ahhoz, hogy maga-magát általánosan, törvényszerüen fölfogja. Ez az elv igen világos és olyan egyszerü, amilyen bonyolultan Hegel kifejti. „Minden létezik, ami észszerü és minden észszerü, ami létezik.” Amennyiben tehát mi nem látnók be valamely lét észszerüségét, vagy valamely észszerüség valóságát, az csak arra vall, hogy mibennünk (vagy inkább velünk, a mi valóságunkkal) az ész még nem ébredt az eszmélet megfelelő fokára. Ez elv elfogadása után az emberi gondolkodásnak már „csak” az[2334] a föladata, hogy a valóság különös jelenségeinek észszerüségét fölismerje s a fölismert észszerüség valóságát megkeresse.

Marx előtt Feuerbach kisérletezett azzal, hogy az emberek egymásközti viszonylataiban föltárja a hegeli elvet. Ő az abszolut szellemet, a logost elveti s helyébe az „embert” állitja. „Az emberiség korszakai csak vallásos változások által különböznek egymástól. Csak ott hatol el a történelem változása a dolgok gyökeréig, ahol az emberek kedélyére hat. A kedély, a sziv nemcsak formája a vallásnak, … hanem maga a vallás lényege.” (1) Feuerbach tehát megtartja a fejlődés elvét, de a hegeli abszolut eszme helyett a történelmi haladás forrásának a vallásos emberi kedélyt látja. Azok az isteni lények – ugymond –, melyeket az emberek vallásos kedélye alkotott, nem egyebek az ember (kivetitett) tükörképeinél. A történelmi fejlődés során ez isteni lényekről alkotott képzetek szétfoszlanak, az emberek végül magukra ismernek, vagyis rájönnek arra, hogy a képzelt isteni lényeket valósággal fölruházó vallásos szeretet valójában emberszeretet; s az isteni szeretet eszméi helyébe az emberszeretet öntudata lépvén, létrejő az emberszeretet vallása. – Ahogyan a protestantizmus eltávolitja isten és hivő közül a közvetitő papot s igy közvetlen kapcsolatot teremt az égi atya és földi gyermeke között, ugy távolitja el Feuerbach a szerető és a szeretett ember közül a közvetitő isteneszmét s teremt közvetlen kapcsolatot közöttük. Feuerbach a nemi egyesülést is vallásos áhitattal telinek gondolja, papi és isteni áldás nélkül. Persze itt kérdéses marad, hogy miért szükséges egyáltalában a nemiség vallásos fölfogása, miért volt szükséges előbb az isteni és egyházi, Feuerbachnál pedig a humanista szentesités.

Hegelnél az ész müködik – öntudatlanul – a müvelődés erkölcseiben, Feuerbachnál az erkölcsiség lép elő tudatosan s teszi észszerüvé a különböző korok vallásos képzeteit.

4.

A hegeli elvet követve kapcsolódik Marx Feuerbachhoz. Feuerbach a vallásos kedélyt végső valóságnak fogja föl s azt hiszi, a történelem az emberszeretetnek, az embert szerető embernek öntudatosodási folyamata. Marx többet lát a történelemben – az embernek emberré válását gondolja el benne. „A szocialista ember számára – ugymond – az egész ugynevezett világtörténelem nem más, mint az ember nemzése (illetve termelése: Erzeugung) az emberi munka által.” (2) Mi az ember? „Az emberi lényeg a társadalmi viszonyok összessége” (3) – mondja – „az ember egyéni és faji élete nem különböznek” (4), maga „az egyén a társadalmi lény” (5). A történelemben az ember önnön lényegét fejti ki s egyszersmind tökéletesbiti; társas mivolta őt, ő pedig társas mivoltát egyre társadalmibbá teszi. A nemzés élettani müveletéhez társra van szüksége, ez a lényeg s az embernek ez a lényege fejlődik a történelem folyamán affelé az állapot felé, amelyben minden egyes embernek életszükségletévé válik minden másik ember. A társadalmi viszonyok adják e fejlődés valóságát, s a valóság ilyen fejlődésének, a fejlődés ilyen valóságának tudományos eszmélete, elmélete a szocializmus.

Marx elmélete szerint az emberiség ugy fejti ki faji lényegét a termelésben, ahogy Hegel elmélete szerint a világszellem fejti ki önmagát a történeti természetben. Az emberiség előbb megvalósitja a termelésben társas mivoltát, azután tudatával fölfogja. Természetesen ez a tudat maga is társadalmi termék, hiszen a nyelv is az, márpedig „a nyelv a gyakorlati, más emberek számára is létező, tehát önmagam számára is létező, valóságos tudat” (6). A termelésben az emberiség önmagát termeli, egyfelől ugy, hogy a külső természetet átalakitja a saját használatára, másfelől ugy, hogy saját természetét mind társasabbá teszi, mignem az egész emberiség egyetlen társadalommá s ez a társadalom az egyes embernek természetévé válik. Ahogy a természetes élet föltételei a természetes szervek, ugy föltételei a termelő, vagyis emberi életnek a termelő eszközök. A máj, a vese, a nemi és általában az összes szervek arra szolgálnak, hogy az egyes lények velük mind egyéni, mind faji életüket napról-napra ujjátermeljék. A közös, társas életnek ugyanilyen szervei a termelési eszközök. S ahogy a máj, a vese faji szervek, ugy faji szervek a termelési eszközök. A testi szervek s a hozzájuk kapcsolt ösztönök fejlődésük minden fokán megfelelő életmódot s az életmódhoz illő tudatot kivánnak meg, hogy összemüködhessenek és velük a lény önmagát kifejthesse. A termelési eszközök s a hozzájuk kapcsolt termelő erők éppigy megfelelő termelő módot s a termelési módhoz illő ideologiát kivánnak meg fejlődésük minden fokán. Ehhez, [2359] képest a termelési eszközökből kiolvashatjuk minden korban egyfelől az embereknek egymáshoz való viszonyát, másfelől a környező természethez való emberi vonatkozást. Igy a társadalom formájának, a fejlődésben lévő emberi lényegnek minden változása végső fokon a termelési eszközök változásának, fejlődésének függvénye. A modern ipar megkövetelte a hübéri társadalom átalakulását polgárivá; s a mai, még modernebb ipar megköveteli, hogy a jelen polgári társadalom a dolgozó emberek társadalmává alakuljon át. A termelés társadalmi, azaz megosztott munka, s a munkamegosztás fejlődése mind társadalmibbá teszi a termelést. A társadalom maga osztályokra válik, s az emberek aszerint képeznek osztályokat, hogy a termelési eszközök szempontjából milyen tulajdonjogi helyzetet foglalnak el egymással szemben. Minthogy az emberi lényeg a társadalmi viszonyok összessége, nyilvánvaló, hogy mind a tulajdonjog és az erkölcs, mind a tudományok és a termelési eszközök, mind az osztályok harca és a nemek viszonya az emberi lényeg valóságának megjelenései.[2366]

Kategóriáit Marx az emberek faji létéből származtatja. E származtatást az jellemzi, hogy a nemi tevékenységet gazdaságinak, termelésnek fogja föl, és a nemiségével társhoz kapcsolt, szervei oldaláról megérteni próbált ember megfelelőjének látja a termelési eszközök oldaláról szemlélt társadalmat. Ime:

„Az első megállapitandó tényállás az egyének testi szervezete (mint a társadalomban a termelési eszközök fejlettsége!) és ezáltal adott viszonyuk a többi természethez.” (7) Az emberek „akkor kezdenek különbözni az állatoktól, amikor élelmiszereiket termelni kezdik” – ezt „testi szervezetük föltételezi”. „Amilyen módon életüket nyilvánitják az egyének, olyanok. Hogy mik, az tehát egybeesik termelésükkel; éppugy azzal, amit termelnek, mint azzal is, ahogy termelnek. Mik az egyének, ez termelésük anyagi feltételeitől függ.” „Ez a termelés először a népesség szaporodásával lép elő.” (8) Az első termelőviszony „a viszony férfi és nő, szülők és gyermekek között, a család.” „Az életnek a termelése – mind a sajáté a munkában, mind az idegené a nemzésben –” egyszerre természeti és társadalmi viszony. (9) A népesség szaporodásával „fejlődik a munkamegosztás, amely eredetileg nem volt más, mint a munka megosztása a nemi aktusban.” (10) „Ez a három mozzanat, a termelési erő, a társadalmi állapot és a tudat egymásközt ellenmondásba kerülhet és kell, hogy kerüljön, mert a munka megosztásával adva van a lehetősége, sőt a valósága annak, hogy a szellemi és az anyagi tevékenység, az élvezet és a munka, termelés és fogyasztás különböző egyénekre jusson.” (11) A munka megosztásával pedig jelentkezik „a tulajdon, amely már csirájára, első formájára lel a családban, amelyben az asszony és a gyermekek a férfi rabszolgái.” (12) „A nőhöz, mint a közös gyönyör cselédjéhez és mint zsákmányhoz való viszonyban ki van mondva az a végtelen lealacsonyitás, amelyben az ember önmaga számára létezik, mert e viszonylat titkának megvan a maga nem kétértelmü, határozott, nyilvánvaló, föltárt kifejezése a férfinak a nőhöz való viszonyában és abban a módban, ahogyan ez a közvetlen, természetes faji (nemi) viszony (Gattungsverhältnis) fölfogásra jut. Az embernek az emberhez való közvetlen, természetes, szükséges viszonya a férfinak a nőhöz való viszonya. Ennek a viszonynak a jellegéből következik, hogy az ember, mint faji lény (Gattungswesen) mennyire lett magáé és mennyire fogta föl magát; a férfinak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való legtermészetesebb viszonya. Tehát benne mutatkozik meg, hogy mennyire lett emberivé az ember természetes magatartása, vagy hogy mennyire lett természetes lényegévé az emberi lényeg, mennyire lett természetévé az emberi természet. Ebben a viszonyban megmutatkozik az is, hogy az ember szükséglete mennyire lett emberi szükségletté, tehát mennyire lett szükségletévé a másik ember mint ember, mennyire közügye egyuttal a lét és tovább hogy legegyénibb mivoltában mennyire a magántulajdon első pozitiv megszüntetése.” (13)

5.

Sokan, kik szinte kérkednek a „marxizmus” kifejezéssel, ezt néha „proletárszocializmus” névvel helyettesitik s ugyanigy beszélnek „proletárirodalomról”, „proletárkulturáról”, melyen azonban nem néptudományi különlegességet értenek, hanem olyasmit, ami a polgárinak nevezett mai általános müveltségnél magasabbrendü. Marx gondolata szerint azonban mindenki szocialista, aki tudva munkálkodik azon, hogy az ember méltó legyen önmagához, hogy az emberi lényeg kifejlésre jusson, hogy megszünjenek azok a társadalmi különbségek, amelyek a termelés fejletlenebb fokán szükségesek voltak, ma már azonban mind az anyagi termelésnek, mind az erkölcsi jóérzésnek, mind a teljes emberi öntudat kialakulásának akadályai. Miért látja Marx mégis a proletárságban azt az erőt, mely a társadalmat átalakítani hivatott? Ő maga így felel erre:

„Határsadalmat átalakítani hivatott? Ő maga így felel erre: [új sorban:] „Ha a szocialista irók ezt a világtörténeti szerepet a proletárságnak tulajdonitják, ez semmiesetre sem azért történik, mert isteneknek tartják a proletárokat. Inkább forditva. Minthogy a kifejlett proletárságban gyakorlatilag teljessé vált az elvonatkozás minden emberségtől, sőt az emberségnek a látszatától is; minthogy a proletárság életfeltételeiben a társadalomnak legembertelenebb végletén van összefogva[2398] a mai társadalom minden életfeltétele; minthogy benne az ember elvesztette saját magát, de minthogy egyszersmind nemcsak megnyerte ennek a veszteségnek elméleti tudatát, hanem kényszeritve is van közvetlenül, a már el nem utasitható, már nem szépithető, abszolut parancsoló szükségtől – ez a gyakorlati kifejezés a szükségszerüségre –, hogy fellázadjon ez ellen az embertelenség ellen: ezért lehet és kell a proletárságnak magát fölszabaditania. De nem szabadithatja föl magát anélkül, hogy saját életfeltételeit meg ne szüntetné. Saját életfeltételeit nem szüntetheti meg anélkül, hogy meg ne szüntetné a mai társadalomnak minden embertelen életföltételét, melyek az ő helyzetében vannak összefoglalva. Nem hiába járja ki a munka kemény, de acélozó iskoláját. Nem arról van szó, amit ez vagy az a proletár, vagy maga az egész proletárság ideig-óráig mint célt képzel maga elé. Arról van szó, ami ő és amit e lét szerint történelmileg tenni kényszerül. Célja és történelmi tette saját élethelyzetében, mint a mai polgári társadalomnak egész szervezetében világosan, visszavonhatatlanul elő van irva.” (14) Ehhez hozzáfüzhetjük, hogy amint a proletárokat az anyagi szükség sarkallja e történelmi folyamatban, ugy serkent másokat szocialista irányban erkölcsi szükségletük s ugy tette magát Marxot szocialistává az elméleti szükségszerüség, mert e szükségletek mindegyikében a társadalmi, azaz emberi lényeg jut kifejezésre. Azok a „marxisták”, kik mindenütt és mindenben anyagi érdeket keresnek s az anyagi érdeket teszik elvvé az emberi öntudat mai fokán is a cselekedetek értelmének vizsgálatában, Marx gondolataiból egy kukkot sem értenek.

6.

Mint látjuk, Marx szerint arról van szó, aminek történnie kell és nem arról, hogy mit gondolnak, milyen adott célokat tüznek maguk elé a proletárok és pártjaik. Marx tehát az embert mint látható, érzéki valóságot szemléli, életfeltételeiből és „reális énjéből” következtet jövőjére. Következetesen meg is teheti ezt, hiszen ugy gondolja, hogy az egyén léte adva van saját tudata számára. „A tudat sohasem lehet egyéb, mint a tudott lét és az ember léte az ő valóságos életfolyamata.” „Nem a tudat határozza meg az életet, hanem az élet határozza meg a tudatot.” (15) Ehhez kapcsolódik az a nézete, hogy az ember ugy fejlődik, hogy megváltoztatja életkörülményeit s ezek a megváltoztatott életkörülmények megváltoztatják őt. Eszerint saját tudatunkkal közvetlenül nem alakithatjuk létünket.

Egy uj természettudomány, a pszichoanalizis, azonban azzal a fölfedezéssel vált betegségek gyógyitó módjává, hogy a tudat képes a lét közvetlen alakitására, ha másként nem, hát ugy, hogy kivet magából, elfojt oly gondolatokat, melyeket éppen a valóságos, természetes lét sugalmaz s ezzel az elfojtással annyira megváltoztatja a létet, hogy az egészséges ember beteg emberré válik, az érzékien-észszerüen gondolkodó lényben létre jön pl. az a vallásos kedély, az a valóságos lelkiállapot, melynek fogalmát oly mulatságosnak találta Engels Feuerbachnál. Az ilyen ember – s az emberiség történelmi multjában csak ilyen emberekre számithatunk – kétségkivül valóságos lény, tudata azonban nem felel meg ösztönös (faji, nemi) létének, hanem csak annak a létnek a képét adja, amelyet már eltorzitott. Ez a tudat nem a lét képét torzitja el, hanem magát a létet mint természetet s e torzitott lét képét többé-kevésbé hiven megőrzi. „Elkerülhetetlen dolog – irja Engels –, hogy[2424] mindennek, ami egy emberre hat, a tudatán kell keresztül mennie, – még az evésnek és az ivásnak is, ami a tudat által érzett éhségen és szomjuságon kezdődik és ugyancsak a tudat által érzett jóllakottsággal végződik.” (16) – Azóta a lélektan az egyénnek, a társadalmi lénynek fejlődésében sok olyan jelenséget deritett fel, amelyet a tizenkilencedik századbeli bölcselő nem ismerhetett. Csak érinthetett kérdéseket, melyeket ma – éppen saját gondolatrendszere alapjainak igazolására – világosabban tekinthetne át. Igy azóta megtudtuk, hogy éhség és tudat, nemi vágy és tudat között a kapcsolat megszakadhat; hogy a tudat a jóllakottságot s a nemi kielégülést, bár a fiziologiai lét rendje szerint minden szabályszerüen végbement, igen sokszor nem veszi tudomásul; sőt rendszerint nem[2434] veszi tudomásul, ha – a nép nyelvén szólván – „nincs áldás rajta”.

7.

Miről feledkezett meg Marx, az emberi lényegnek melyik valóságos vonása marad rejtve előtte? Mi az, ami szükség szerint homályba temetkezik az olyan gondolkodó előtt, aki a fejlődő társadalmat termelési eszközeiből, a fejlődő egyént pedig testi szerveiből akarja megérteni?

Marx a vallásokat az emberi lényeg képzeletbeli megvalósitásának tartja. Nos, a kereszténységben a gyermek, az ember fia váltja meg az emberiséget szenvedéseitől. Marx megfeledkezik a gyermekről. Azt mondja, hogy az embernek önmagához való viszonya nyilatkozik meg a férfi és a nő „legtermészetesebb” viszonyában, de nem gondol arra, hogy ugyanigy „legtermészetesebb” viszony a felnőtt és a gyermek viszonya. Nem tud – hiszen akkor még nem is tudhatott arról, hogy a felnőtt egyén olyan viszonyban van önmagával, amilyen viszonylatban a felnőttekkel volt gyermekkorában; hogy ez a viszony nem pusztán a tudatra jellemző viszonyitás, hanem lelki valóság, melynek tünetei a testi szervek müködésének zavaraiban jelentkeznek. Lelki valóság, mely kifejezésre jut a cselekedetekben és az őket irányitó eszmékben; az emberi szükségletek legnagyobb részének képzelt mivoltában; Daedalusnak és Icarusnak, az apának és a fiunak együttes szárnyalásában, s a repülés ez ősi eszméjének mai, technikai megvalósitásában. A repülőgép – s bizvást hozzátehetjük – a gyomorsavtultengés, melyek egyformán anyagi-technikai kifejezései az emberi lényegnek, együttesen nem igen kecsegtetnek azzal, hogy a szabadság országának kapuja előtt áll az emberiség, mert amennyire észszerü követelménnyé teszi a mai, repülőgépes technika a társadalomnak az egész emberiségre szóló megszervezését a társadalmi tudatban, az egyének gyomorsavtúltengéses biológiai léte éppoly értelmetlenné teszi e megszervezésben való öntudatos részvételt.

Marx a gyermek szerveiből nem olvashatta ki, hogy a gyermek nemi lény s igy nem is jöhetett rá arra, hogy az embernek önmagához való, a felnőttnek a gyermekhez való viszonya, melyet minden felnőtt egyén külön, materiális gyermek nélkül megtestesit önmagában – végső fokon nem más, mint a felnőtti és a gyermeki nemiség viszonya egymáshoz ugyanabban az emberben. Ennek a viszonynak a tudatos föloldása nélkül az egyének egyszerüen nem juthatnak kifejlett szerveiknek, szerveik müködésének szabad birtokába, ahogy az emberiség sem jutott el kifejlett termelési eszközeinek, erőinek szabad, öntudatos birtoklásához.

Miért nincs még szocializmus, – kérdeztem cikkem elején. Egyelőre analogiával felelek erre. Ez az analógia nem visszavetendő, hiszen Marx maga a nemi aktussal látja utnak indítottnak az emberi termelést. Szocializmus éppugy nincs, bár a termelési eszközök fejlettsége és a termelő erők megkivánják a gazdaságnak ezt a formáját, ahogy nincs teljes orgazmus a mai ideges emberek koituszában, bár a nemi szervek fiziológiai kifejlettsége és az egyén ösztönei megkivánják a nemi egyesülésnek ezt a fejlett formáját. Az általánosan elterjedt női és férfifrigiditás és a pszichikailag föltételezett impotencia elmélete szolgál annak magyarázatául, hogy a szocializmus megvalósitásának tárgyi, technikai feltételei mellől miért hiányoznak a megvalósitás alanyi, lelki előfeltételei.

Melléklet: a hosszabb kihúzott rész

7.

Most visszatérek[2463] a cikkem elején fölvetett kérdésre. A technika hasonlithatatlanul fejlettebb, mint Marx idejében volt, a technikával együtt a proletárság, e „mesterségesen termelt szegénység” is szervezetten szól bele a történelembe, – hát miért nincs még szocializmus?

A termelési eszközök ugyanazt a szerepet játsszák a társadalomban, mint az egyén életében a saját szervei. Minthogy maga Marx a nemi aktusban látta utnak inditottnak a termelést és a fejlődést, talán nem visszavetendő az analógia: az, hogy nincs még szocializmus, bár a termelési eszközök fejlettsége és a termelő erők megkivánják a gazdaságnak ezt a formáját, megfelel a pszichikai eredetü impotenciának és a frigiditásnak: a koituszból elmarad az orgazmus, bár a nemi szervek fejlettsége és az ösztönök megkivánják a nemi egyesülésnek ezt a formáját. Azt hiszem, hogy Marx gondolata nagyon közeljár az igazsághoz, de nem éri el egészen. „Az egyén a társadalmi lény” – irja s igy a történelemben kifejlő emberi lényeg nyilatkozik meg a neurózisokban és az elmebetegségekben[2473] is, és egyszersmind az emberek eszméiben, az ideologiákban. Ezeknek az ideologiáknak a magyarázata azonban nem teljes, sőt nagyon hiányos ha alapjuknak a felnőtt emberek fiziologiai létét, a környező természetet és a termelési eszközökkel meghatározottnak gondolt társadalmi miliőt tekintjük. Az ideologiák s ezzel az emberek cselekedetei végső[2475] magyarázatra valóban az ember faji (tehát nemi) mivoltában találnak

A közlés alapja

1.Gépirat, 7+1 f.

Számozás géppel: [1], 2–7.

PIM Kézirattár, JA 1087/62.

Aláírás: József Attila.

A címet, az alcímet és az „1.”-t a szerző utólag, más papíron illesztette a szöveg elejére. A +1 f. az utolsó oldal letisztázott változata.

2.Kézirat, 4 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/53.

3.Gépirat, 1 f.

PIM Kézirattár, 1087/52.

Az oldal tetején a szerző megjegyzése ceruzával: (Az 5. korrektura oldalhoz!)

4.A szerző által javított hasábkorrektúra, 5 f.

PIM Kézirattár, JA 155, Katalógus, 1161a.

A 3. lap tetején tollal: Hegel 5. A 4. lap tetején tollal: Hegel 4, jobboldalt: Hegel 4.

A négy forrásszöveg egy főváltozatként való közlését az indokolja, hogy a korrektúrapéldány, amelyen József Attila még változtatott, nem került vissza a nyomdába: az emlékszám nem tartalmazza a javításokat. Mi átvezettük a szövegbe a költő javításait, beleértve azt a rövid, írógéppel írt részt, amelyet József Attila korrektúrajellel kapcsolt a korrektúrapéldányhoz (1087/52). A kéziratos 7. pont (1087/53) újrafogalmazása a gépiraton (1087/62) szereplő áthúzott 7. pontnak. Ezt a szövegrészt, amely tartalmában már hasonlít a kéziratos 7. pontra, a szerkesztő kidolgozatlannak, sőt befejezetlennek találhatta és József Attila elfogadta, hogy abban a formájában a szerkesztő mégse közölje, és hogy a tanulmány a „(Folytatom)” megjegyzéssel záruljon. A 7. pont kézírásos újrafogalmazása azonban újabb állomását jelenti a tanulmánynak, amely nem került vissza a nyomdába.

A rétegek

1. réteg: írógép az 1. forráson (1087/62)

2. réteg: József Attila kézírásos javításai az 1. forráson (1087/62)

3. réteg: idegen kéz javításai a gépiraton, amelyeket József Attila jóváhagyott (1087/62)

4. réteg: József Attila javításai a korrektúralevonaton, beleértve a beillesztett gépiratot (1087/52) és a szöveg végéhez illeszkedő kéziratot (1807/53) is

[A Hegel – Marx – Freud második részének előzményei]

[1. Nem volt olyan könyv...]

1. Nem volt olyan könyv, olyan írás, olyan nyelvi alakban hozzám kerülő gondolat, amely ne hatott volna rám. Ezek a hatások egymást nagyobbára megrontották, erőtlenné tették, megsemmisitették. Valóságos személyemet lekicsinyitették, szellememet megnövesztették. De ma is ott tartok, ahol csecsemő koromban, mikor gügyögni kezdtem, utánozván a fölém hajoló arcok felől hozzám érkező zörejeket. Ma már tudom, hogy ezeket a zörejeket „tagolt beszédnek” nevezi az ember, vagyis tudom, hogy ha e két leirt szónak: „tagolt beszéd” megfelelő zörejeket csinálok, akkor e zörejek magyar érzékelői azt hiszik, hogy tudom a magyar nyelvet és tudomásom van arról, hogy ők hozzám hasonlóan értelmes lények. De nemcsak ők hiszik ezt, hiszem én is. Mi több, magamat is csupán azért gondolom el értelmes lénynek, mert őket értelmes lényeknek kell elgondolnom, hiszen ha nem tenném ezt, akkor a szokásosnál is többet ártanánk egymásnak. Vagy ártunk egymásnak, vagy értjük egymást – ahol az értelem megszünik, ott kezdődik az ártalom s ahol az ártalom hatástalan, ott fog[2479] önmaga fölépitésébe az értelem. Olvasmányaim hatása ebben a belátásban foglalható össze a legjobban, bár talán csak a magam számára.

2. Ha Freudot és tanitását marxi dialektikával elemezem, mindjárt észreveszem, hogy a technikába vetett pozitivista hit siralmasnak látszó féloldalas logikájára, logikátlan dialektikájára kellett elkövetkeznie. A pozitivisták minden betegség gyógyitását a természettudománytól és a természettudományok útmutatása nyomán alkotott műszerektől várták. Részben igazuk is volt, t.i. abban, hogy ha meg nem valósitják a tökéletes müszereket, akkor nem is jöhetnek rá soha arra, hogy vannak betegségek, melyek nem tárgyiak, hanem alanyiak, amelyek tehát műszerekkel nem gyógyíthatóak. Itt a lelki eredetü szellemi és testi megbetegedésekre gondolok. Hasonlóképpen állunk a gazdasági technikával is. Meg kellett előbb valósitani az egész mai hatalmas gépkulturát, hogy rájöhessünk, hogy az emberek egymás közti viszonylataiban a társadalomban állandóan ismétlődő zavarok forrását nem csupán a fizikai erő hiányában kell keresnünk, tehát nem csak abban, hogy ki vagyunk szolgáltatva a külső természet szeszélyeinek, hanem abban is, hogy egymás és önmagunk szeszélyeinek is ki vagyunk téve – sőt, minél védettebbek vagyunk odakinn, annál védtelenebbek vagyunk idebent.

A közlés alapja:

Kézirat, 2 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/49.

[1. Forradalom idején...]

1. Forradalom idején, mint mondani szokták, „az elfojtott ösztönök” előtörnek s érvényesülni akarnak. Ez így tévedés. Ösztönt[2488] csakis ösztön tarthat elfojtásban. Képzeljük el, hogy egy sötét pincében két egymást megsemmisiteni nem tudó személy birkózik egymással. Földrengés támad s a pince fölé emelkedő épület.[2491]

A világosság alakokra esik és kép tárul elénk. A lélekből előtünnek a tudattalanba fojtott képzetek, melyek jegyében az ösztönbirkózás folyik. Ezek a képzetek primitivek, infantilisak. Ezzel szemben az összeomlott társadalmi szervezet a maga helyébe fejlettebbet kiván. A létrejött eszménynek olyannak kell lennie, mely egyszersmind megoldása a tudattalanból előtörő ujnak. A lényeges, hogy a tudattalanból uj elemek lépnek föl, olyanok, melyek előzőleg nem létezőeknek látszottak.

A psziche oldaláról determináltat, és a reális valóság oldaláról determináltat a véletlen kapcsolja össze s így voltaképpen a szükségesség egésze a véletlenen nyugszik. (Aminthogy az ösztön nem „szükséglet kielégitésére” szolgál, hanem a szükséglet teremtésére. Marx szimbólikája szerint is a termelés (mely megfelel a libidó-ökonómia szerint elhelyezkedő ösztönöknek) termeli a szükségletet. A termelés leegyszerüsített képe: gyümölcsöt tépni a fáról. Ám igy hogy termelné maga a termelés a szükségletet? Itt a kielégitést. Azonban a termelési folyamatban a munkás szeme előtt a termék eszméje lebeg – ezt az eszmét az almára irányuló vágy esetében az ösztön hozza létre. A tárgy képéhez kapcsolt ösztönt hívom vágynak. A vágy teremteni tehát a logikai szükséget: kell a fához közelednem és az almát letépnem, ha meg akarom izlelni. A tárgyi szükségességek rendszere igy a vágy véletlenén alapul.

A közlés alapja:

Kézirat, 2 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/50, idegen kéz tételszámozásában: 3.

[Az animizmustól...]

Az animizmustól, a tótemtől, Istenen át a termelési eszközig, végül ösztöneink észrevevéséig – a csecsemő utja, ahogy észreveszi, hogy a világon, hogy az anya teste nem az övé, hanem az anyáé.[2499]

Rod la Rocque + Marianne

Mint minden ember legkényesebb pontja nemisége, sőt rejtett nemisége, ugy a marxi elmélet is e ponton válik idegessé, itt bukik el.

–

A gyermek nemcsak a „realitást” találja, hanem annak hiányát és elméleti tagadását is.

A reális történet hatóerői

Mussolini Italia férje

–

Feuerbachot elvetik, de nem tudnak mást, mint a „kedély” tüneteinek változásait megmagyarázni.

–

De miért szükséges hogy valláshoz kapcsolódjék? (31) (Engels)

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, 1087/55, idegen kéz tételszámozásában: 7.

[I. Az uj század...]

Az uj század uj tudománya.

A XIX. század bámulatra méltó technikai fejlődése uj formát adott az örökké külső vagy inkább külsőnek látszó tárgyakra támaszkodó emberi hitnek. E hit hordozója egyrészt a pozitivizmus volt, melynek tudományos becsét nem lehet észszerüen kicsinyelnünk, másrészt pedig a történelmi materializmus, mely a szenvedései és elnyomatása ellen lázadozó munkásságnak adta meg emberi önérzetét azzal, hogy benne jelölte meg az egész emberiség végső fölszabaditóját. Uj találmányok és uj müszerek uj területeket tártak föl a természettudományok számára. Általánossá vált az a hit, hogy az uj technika függetlenit a természettől, megszünteti végre az emberi boldogtalanságot egyfelől azzal, hogy életre segit egy társadalmi rendet, mely a köz javán alapul, másfelől azzal, hogy a tökéletesedő müszerek segitségével megszabaditja az egyes embereket a betegségektől. Most már látjuk, hogy nem igy történt, a bizalom csütörtököt mondott. Kiderült, hogy az uj technika szadista, vagy legalább is agressziv társadalmi eszmények hitvallóinak vált parancsnoki hidjává és kiderült a betegségekről is, hála a pszichoanalizisnek, hogy nagyobb részt lelki eredetü szorongásos megbetegedések.

A XX. század elsősorban a technikába vetett hitétől fosztotta meg az emberiséget. Ismét előlép a metafizika, melyet korábban örökre számüzni véltek. A történettudományokba, melyeket a tanári kathedrákon is átjárt a marxi felfogás, benyomul a „szellemtörténeti módszer”. A politika palotáiban érzelmes eszmények alakitanak világnézeteket, s a köztereken ez érzelmes eszmények megtestesitői, a vezérek rendelkeznek világnézettel megtöltött rohamosztagok felett. Mi sem jellemzőbb erre a fordulatra, mint hogy a történelmi materializmus szélsőséges hirdetői, a bolsevisták, puritán idealizmust követelnek meg éppen pártjuk tagjaitól. Kiváló irók katholizálnak.

Honnan ez az általános rettegés, mely a szigoru erkölcs tógájában azzal áll elő, hogy az állami és társadalmi életben megszabadit bennünket a szabadságtól s a metafizikában nem kevesebbet hirdet, mint hogy az élet megértésében éppen az értelem akadályoz minket?

Az emberek, amikor elhelyezkednek a társadalom kereteiben, akaratuktól független társadalmi viszonyokba, az u.n. termelési viszonyokba lépnek. Ez az elhelyezkedés nem szükségszerüen tudatos, sőt eleinte nem is lehet tudatossá. Ezeknek az akaratuktól függetlenül adott termelési viszonyokba lépő embereknek azonban tudatos énjüket is bele kell illeszteniök a társadalomba, vagyis tudatukat, tudatos énjüket csakis az adott társadalmi tudatba

A közlés alapja:

Gépirat, 2 (3) f.

PIM Kézirattár, 1087/58.

1. réteg: írógép; 2. réteg: kézírás.

[Ekkor azonban elválasztják...]

Ekkor azonban elválasztják az emlőtől, vagyis én-ösztöneinek és nemi ösztöneinek a tárgya kettéválik. Mindkét ösztöncsoport továbbra is egyszerre fejti ki tevékenységét, de más-más tárgyak és célok irányában. Igy kerül önmagával összeütközésbe az emberi lény: hogy egyik ösztöncsoport meglelje tárgyát és azon elérje célját, az embernek vissza kell (!) tartania másik ösztöncsoportját az érvényesüléstől, vagy legalább is el kell választania eredeti céljuktól. Ennek a benső összeütközésnek csupán a sulyosságát mutatja az a körülmény, hogy a nemi ösztönök a testi odaadásra irányulnak, mig az én-ösztönök támadó jellegüek. (Jegyzet: Freud maga a nemi ösztönöket életösztönöknek, az én-ösztönöket halálösztönöknek nevezi. A benső összeütközést ezeknek az ösztönöknek eredeti összeférhetetlenségében látja. Jóllehet igy nem érthető, hogy miért olyan erős minden ember kötöttsége az anyához. A belső konfliktus nem származhat másból, minthogy e két együtt ható ösztöncsoport tárgya különválik és éppen ezért tér vissza a vágy az anyatesthez, amely konfliktus nélküli, boldog kielégülést nyujtott. Freud ujabban egy „ösztönös én és egy felettes, erkölcsi, eszményi én” összeütközésében látja a neurózist, az idegességet. Ezt a nézetét minden tiszteletem ellenére sem oszthatom. Ha nem belső, motorikus erők, tehát ösztönök ütköznek össze az emberben egymással, akkor nem lehet egyáltalában összeütközés. Az erkölcsi, eszményi én motorikus erejét, amellyel ösztönerőt képes elfojtani, csakis ösztönerő szolgáltathatja, magának az erkölcsnek, az eszménynek, semmi ereje nem lehet, ha ösztönerő nem áll mögötte. Az erkölcs, az eszmény holt anyag, mint a vas, és csakis ösztönerő forgathatja fegyver gyanánt. Ha két vivó összecsap, valóban a fegyverek csörgése hallik, a kardok verődnek össze, azonban mégsem a kardok vivnak, hanem azok, akik a kardot forgatják. A vivók azért választanak kardot, mert karddal akarják eldönteni kettejük konfliktusát. Az erkölcsök, az eszmények – akár tudatosak, akár tudattalanok – is csupán fegyverei az ösztönöknek, amelyek a döntésig tehetetlen személytdöntésig tehetetlen személyt arra sarkallják, hogy az egyik ösztöncsoport tárgyát válassza a valóságban elérendő tárgyul.) Amint az ellentmondásokkal terhes kapitalista termelési módon épül fel a polgári társadalmi rend és erre mint alapra helyezkedik az ideologiai felépitmény, végső fokon a tudomány, a vallás, a müvészet és a filozófia, ugy épül fel az ellentétes érdekü ösztönök viszonyán az emberi lélek és végső fokon a tudat minden formája.

A közlés alapja:

Gépirat, 1 (2) f.

PIM Kézirattár, 1087/56.

[Freudhoz:...]

Freudhoz:

Freud követői és birálói közül sokan tulajdonitanak fontosságot a morálnak a benső konfliktus kialakulásában. A morálnak azonban – ismétlem – nem lehet ilyen ereje. A többi emberek mint valóságok lépnek föl velem szemben. Ha valakinek az a téveszméje, hogy én meg akarom ölni, akkor ez az ember igy fog viselkedni és nekem eszméjével együtt valóságnak kell elfogadnom őt. Ugyanigy, ha valaki morális követelményekkel lép föl, nekem a moráljával együtt kell valóságnak elfogadnom, tehát morálisan viselkedem vele szemben anélkül, hogy morális volnék. Vagyis a morális magatartást érvényesülésre törő ösztönerőim érdekében, a magam érdekében választom, de belül érdekeim döntenek és a morál mint külső elem, jön számitásba, mint valami természeti, valóságos erő. Természetes tehát, ha az én-ösztönök, tehát éppen agressziv ösztöneink öltik magukra a morál fegyverzetét akkor, ha a morál a nemi ösztönök elitélése.

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f.

PIM Kézirattár, 1087/54.

[Besorolatlan írások]

[Phe-Ji-Gjoh ugyanis...]

Phe-Ji-Gjoh ugyanis azt tüzte ki élete céljául, hogy hiven följegyzi az okatootáiai élet té

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/1.

Aláíratlan.

[Kirpotin...]

Kirpotin hülye. Azt hiszi, a lélekelemző szinház, a cselekménynélküli, a polgári érzületből folyik. Holott az az egész társadalom helyzetén alapszik, és éppen azt jelzi, hogy a történelem külső (technika) menetét nem követték elég sebesen a tömegek s az igazi történésnek most az embereken belül kell lejátszódnia, hogy fölfejlődjön tudatuk a termelési eszközökben objektivált értelemig, amely értelemmel aztán a külső valóságba tehetik át ismét a társadalmi cselekményt.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 122, Katalógus, 1168.

Kiadva: JAÖM, III, # 59.

Aláíratlan.

[Nyelvünk ízei...]

Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom müszer lett, zajtalan sebességü gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakithatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.

A közlés alapja:

Kézirat 1 f.

PIM Kézirattár, JA 218, Katalógus, 1174.

Kiadva: JAÖM, III, # 60.

Aláíratlan.

[Somlainénak...]

Somlainénak mondtam,

hogy neki küldök

egy zsák aranyat

–

Kötelező nép-nemzeti

irodalom

–

Őstehetség

–

Kisajátitott baloldaliság

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 280, Katalógus, 536 és 1146.Kiadva: JAÖM, III, # 67.

Aláíratlan.

Verstan és versirás

A szavakat, a nyelvet, némák találták ki.

Gyermekkoromban[2554] egyszer azt hallottam, hogy az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz feccsen rá. Aznap este, mikor a mama kitette a lábát a konyhából, azonnal kipróbáltam e tétel igazságát. Egy kis vizet fröcsköltem a lámpaüvegre. Az üveg eltört, én megdöbbentem, a mama pedig belépett. Meglepetten s egyben fölindultan támadt rám – Te, te – mért törted el a lámpaüveget? Lesütött szemmel hallgattam a szemrehányást és növekvő daccal türtem a pofonokat, melyek ugyan csak zuhogtak. Anyámat különösen csökönyös hallgatásom ingerelhette. Mért törted el a lámpaüveget? Mit is válaszolhattam volna? A legszemtelenebb hazugságnak látszott volna, ha az igazat felelem: Én nem törtem el a lámpaüveget! Eltört, „mert az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz feccsen rá”. Ugyan én fröcsköltem le, de nem azért, hogy eltörjem, hanem hogy lássam, igaz-e az, amit hallottam s ami oly érdekes volt számomra, hogy meg kellett vizsgálnom. Nagyon igazságtalannak éreztem a fenyitést. De ha védekezésül azt mondom, azért fröcsköltem vizet az üvegre, mert ugy hallottam, hogy akkor eltörik, anyámban azt a hitet keltettem volna, hogy tudatos rosszaság, komoly gonoszság volt, amit tettem. Ugy, hát te tudtad és mégis? Igen, tudtam, de azt is tudtam, hogy a gyereket mindig becsapják, hol a gólyamesével, hol meg azzal, hogy hercsula lesz ebédre.

Igy vagyok azzal a kérdéssel is, hogy miért irok verset. A természetes felelet nem elégiteni ki azt, ki választ vár. Költő lettem, mert hallottam, hogy vannak költők s mert mindazt szerettem volna én is csinálni, amit a kiismerhetetlen és félelmetes felnőttek tettek. El akartam lesni lenyügöző biztonságuk titkát. Féltem a lovaktól, de megveregettem farukat, pofájukat, bátor voltam, hogy ne lássák, hogy félek. Magamat azonban nem csalhattam meg. A félelem ott élt bennem s csak annyit értem el, hogy bujkált előlem, amiképp az árnyak éppen az elől szökellnek a tárgyak tulsó oldalára, aki ezen az oldalon akarja lámpával meglepni őket. Kocsis akartam lenni, hiszen ő nem érez félelmet. De arra is gondoltam, hogy elmegyek búvárnak vagy mozdonyvezetőnek. Emmiatt kinevettek. Nem baj, mondogatták, ügyes lakatos lesz belőled, a lakat is csak szerkezet, mint a mozdony. Én azonban titokban szétszedtem egy zárat s csalódottan láttam, hogy szerkezetnek szerkezet ugyan, ügyes is, egyszerü is, de nincs benne semmi abból, amit én „felnőttinek” neveztem volna egykor. Nem értették meg, hogy a mozdony az más, az óriási és pöfög, dohog, meg visitdohog, meg, visit s mintha fel akarna robbanni, amikor megáll. S e félelmetes jószágon ott áll a mozdonyvezető és végtelen nyugalommal néz le a kisgyerekre, akinek a sinek közelébe sem szabad mennie. Nem értették, hogy éppen a félelmet akartam legyőzni.

A közlés alapja:

Kézirat, 3 f.

PIM Kézirattár, JA 23, Katalógus, 1129.

Kiadva: JAÖM, IV, Önvallomások, # 6.

Aláíratlan.

[Kétes hitelű írások]

Ember a salakon.

Már zúzmara gyöngyözi a fák és bokrok ághegyeit és a kapualjak zugolyaiban, kirakatok mélyedésében kegyetlenül hideg a kő. A menhelyek zsúfoltak, amellett oda pénz is kell, annyi pénz, hogy abból már töpörtyűt meg kenyeret lehet kapni, annyit, hogy olyan az ember érzése tőle, mintha jóllakott volna. De az egésznapi tétlenkedő csavargás és kifagyottság után aludni is kell a hajléktalan munkanélkülinek. Meleg szoba, fehér ágy, ugyan, ilyesmire gondolni sem lehet. A melegség azért kellene és a nyomorúság leleményével a munkanélküli elindul a milliós város rejtett útjain és fölfedező körutat tesz. Egyikük megtalálja a föld alá süllyesztett illemhelyet, ahol szundikálni próbál, a másik belebújik elhagyott téglakemencékbe, a harmadik pedig kimegy a váciúti vámnál lévő salaklerakóhelyre, ahol zsákokat rak maga alá és ledül a melegre. A salakhegyen gázok áramlanak, erős a szag, fojtó a lehellet, hamar elbódul a szundítani akaró hajléktalan. A parázs vörös izzása belekap a zsákrongy jutaanyagába, apró lángok szaladják körül a testet és reggelre megszületik a hivatalos jelentés, hogy „a váciúti vámnál lévő salaklerakóhelyen holtan találták Nöhlinger Mihály 45 éves munkanélkülit, teste megszenesedett”. A hajléktalan munkanélküli a szemétre került, mintha egy társadalmi berendezkedés óriásüzeme hajította volna oda a salakra. Jelképes ábrázolásául annak, hogy ez a világ ilyen nyughelyet ad az emberfiának.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás, Népszava, 1934, november 22, 10.

PIM Lapkivágat Gyűjtemény.

Aláíratlan.

[Jóhiszemü tévedés...]

Jóhiszemü tévedés nincs, csak vannak csalók, kik önmagukat is megcsalják.

A hazugságnak hősei és vértanui vannak; önfeláldozó szélhámosai, kik hinni akarnak a tetszetős és kényelmes szólamokban; fanatikus harcosai, kik „a jövőre függesztik szemüket”, vagyis néhány évvel előre számítva törtetnek.

Az igazságnak, mely rideg és kényelmetlen, csak fizetett szószólói akadnak Az igazság szolgálatához több elszántságra, kérlelhetetlenségre, fortélyra és cinizmusra van szükség, mint a hazugságéra. Az a hazugság győzhet a maga behízelgő erejével, az igazság csak a logikával, pénzzel és csellel.

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

Lappangó kézirat, korábban Makainé József Etelka tulajdonában.

Kiadva: Miklós Tamás, József Attila metafizikája, Budapest, 1988, pp. 156–157. Kiadásunk alapszövege.

József Attila Összes tanulmánya és cikke. Szövegek, 1930–1937

Hajnali Madár.

Nemzetiség és gondolkodás.

[Irodalom és szocializmus]

[...talmat kézzel-lábbal...]

[Egyszóval...]

[A szemléletnek továbbá...]

[... puszta fikciókhoz...]

[1. Az irodalom nyelvi...]

[Amennyiben marxisták...] [1]

[Amennyiben marxisták...] [2]

[Amennyiben marxisták...] [3]

Irodalom és szocializmus. [1]

Irodalom és szocializmus. [2]

Mécs László költészete

Ahogy azt a nagy Móricz elképzeli

[Tanulmányunk három...]

[Engels: Dühring...]

[A materialisták...]

A dialektika kérdéséhez.

Logika és Dialektika.

[Bármiféle társadalmi...]

[Bármiféle társadalmi...] [1]

[Bármiféle társadalmi...] [2]

[4. A művek alkotóinak és kiadóinak...]

[Napjaink munkásmozgalma...]

[Napjaink munkásmozgalma...] [1]

[Napjaink munkásmozgalma...] [2]

[Irodalom...]

[Lehetséges-e Achilles...]

Marxista munkásoktatás

Kassák Lajos 35 verse.

[Nihilizmus...]

[„A magyar proletárirodalom plattformtervezete”]

[„A magyar proletárirodalom plattformtervezete.”]

„A magyar proletárirodalom plattformtervezete.”

[Hegel...]

Fiatalságunk és a népművészet.

Zsolt Béla: „Bellegarde”.

Természettudomány és marxizmus

Az ifjúság nemi problémái

Egyéniség és valóság

1. A társadalom

2. Az egyén

3. A társadalmi forradalom

4. A neurózis

[A müvészet kérdése és a proletárság...]

A müvészet kérdése és a proletárság.

Politika és müvészet.

A müvészet is termelés.

Miért van müvészet?

Történelem és dialektika.

Az ösztönök dialektikája.

Kina.[1470]

Kapitalista tervgazdaság vagy marxista elmélet?

Emberi eszmélet és társadalmi haladás.

[Pauler Ákos...]

A nemzeti szocializmus

[A történelmi materialista felfogásnak...]

Az egységfront körül[1571]

[Miért nem én?]

[E sorok írója költő...]

[1. Bevezetés, mely borsot tör...]

A szocializmus bölcselete

Munkanélküli írók táppénze

[Németh László]

[Ő feleségének...]

[...utolsó sorban...]

Reform-toborzó

[Új szellemi front]

„Uj szellemi front”

»Új szellemi front«

I.

II.

III.

[Kosztolányi Dezső]

Ének a semmiről

[Ifjuságom elején...]

Kosztolányi Dezső

[Babits Mihály: Az európai irodalom története]