[Horváth János: Magyar Versek Könyve]
[Az Előszóhoz...]
Az Előszóhoz
X. old.: Petőfit én nem így értelmezem. De erre példának fölhozni semmiképpen nem helyes.
A közlés alapja:
Kézirat, 1 f.
PIM Kézirattár, JA 289, Katalógus, 1142.
Aláíratlan.
[...hiányzik egy rövidrefogott...]
hiányzik egy rövidrefogott verstan
1. Kihagyta a népköltészetet, de belevette az u.n. „népdalokat”.
2. X. A „közölésre” hoz példát H.J.
Azért mi is bününkből
Feltámadunk vétkünkből
mindig a második sor elején helyezkedik el
Köztudat Ady ifju verseiből többet fogadott be, ennek a ténynek stb XII.
XVI. A nemzetiség ösztöne
–
kik olvasnak és kik nem olvasnak
–
A nyelvujitásban szakadt ketté az irodalom s ennek a harcnak utórezgései bár bonyolódva egyéb motívumokkal érvényesülnek a késöbbi jobb és baloldali irodalomban, hol ujabb esztétikusaink az ujjal föllépő költőket nyelvi ujdonságokért értékelték, egynek véve nyelvet és költészetet, aminthogy bizonyos mélységbe egyek.
XVI. idézni
Két nagy izület
XIII.
1. izület nemzeti irodalom, nyelvi alapon
2. izület eredetiség követelménye, nemzeti eredetiség (magyar romanticizmus kora)
3. szakasz: nemzeti izlés
XIX
XX Deák Ferenc bölcs mértéktartása
–
XXI. Vajda Reviczky, Ady: a jelen valóság tagadása, s nem a nemzeti klasszicizmus ellenzéke és tagadása.
„A nemzetfogalom” uj meghatározásának ösztöne
„Az esztétikai megitélés függetlenitette magát az erkölcsitől”? Mert az a jelen valóság tagadása miatt a képzeletet elvált a realiáktól
XXII. szociális fogalmát adja az irodalomnak
A közlés alapja:
Kézirat, 2 f.
PIM Kézirattár, JA 1087/18.
Horváth János: Magyar Versek Könyve
Magyar Szemle Társaság
1.
Egyszer gyermekkoromban azt olvastam egy könyvről, hogy annak ott kell lennie minden magyar család asztalán. Nem értettem, miért kellene annak a könyvnek ott lennie a mi asztalunkon is. De nem mertem kérdezősködni. Horváth János versgyüjteményéről jut eszembe ez az emlék. Itt hever előttem ez a szépen kiállított vaskos kötet s bizony szeretném, ha ott volna minden magyar család asztalán.
2.
E Magyar Versek Könyve – a Mária siralma c. legutóbb fölfedezett legrégibb költeménnyel kezdődik és Pappváry Elemérné Hitvallásával végződik. Amaz gyönyörű tiszta költemény – Mária „fiacskájának” nevezi a 33 éves korában megfeszített Krisztust s így siratja, így végzi siratását:
Kegyelmezzetek fiamnak,
Ne legyen kegyelem magamnak,
Avagy halál kínjával,
Anyát édes fiával
Egyetemben öljétek!
Szerzőjét bizonyára mélységesen emberi érzelem ihlette meg.
Emez – ennek néhány sorát többen ismerik – meglehetősen üres harsogás, Hitvallás formájába foglalt kül- és belpolitikai koncepciótlanság. Kár, hogy a szépséges Himnusz mellé ezt is nemzeti imává léptették elő hivatalos, vagy nem hivatalos köreink. A két költemény között 1300-tól napjainkig minden valamire való költő, sőt dalszerző művei jelzik azt a fejlődést, vagy változást, hogy mikor milyen eszmékkel, gondolatokkal vélték a leghelyesebben kifejezni költőink az olvasó emberek képviseletében az ösztönök állapotát, személyesnek fölfogott, legmélyebb, személytelen érzéseiket. De nem egy darabjával arról is számot ad ez a gyüjtemény, hogy sokan és sokszor milyen sekélyes elmével próbálták megragadni ezeket az érzéseket s hogy a valóság felszínének tündéri színjátéka helyett milyen silány képzelettel is beérte a nagyérdemű közönség. Röviden szólva, rossz versek sem hiányoznak a könyvből. Ez csak gyarapítja a könyv történeti értékét, különösen a mi historizáló korunkban, de – ha eljut a könyv minden magyar család asztalára – ezek a rossz versek, melyek jobbára középszerű közönség kedvencei és nem éppen Horváth János ízlésére vallanak, talán azt a szerepet is játszhatják, amit Vörösmarty színjátékában Csongor mellett Balga játszik, esetlenségükkel fölhívhatják híveik figyelmét az igazi költeményekben kibontakozó szépségekre.
3.
Horváth János kihagyta kitűnően szerkesztett versgyüjteményéből a népköltészetet, de fölvette belé műköltők elterjedt, ú. n. népdalait. Ezt rosszul tette. Horváth társadalmi fogalmat ád az irodalomról: „Irodalom” mindaz, aminek olvasását, ismeretét egy-egy korszak minden művelt embertől elvárja, mindaz, ami egy-egy korszak művelt embereinek egyformán olvasmánya, tekintet nélkül arra, hogy kinek mi a foglalkozása, szakmája, rangja, hivatala. Az ilyen értelemben fölfogott irodalomba csak nagy jóakarattal sorozhatóak ezek a darabok. Ám ha úgy van, hogy „régen a művelt embernek illett olvasnia Bonfinit, Pázmány Pétert, de azon senki sem ütközött meg, ha Balassa verseit, vagy a Zrinyiászt nem ismerte” – akkor Balassa versei nem sorolhatóak keletkezésük korába, hanem abba a korba tartoznak, amikor beléptek az irodalomba s ismeretük a művelt közönség szempontjából szükségessé vált. Az a kérdés, költő és közönség hogyan kergetőznek, hogyan keresik és hogyan találják meg egymást. Azoknak az ú. n. népdaloknak az olvasása ma semmi esetre sem tartozik az általános műveltséghez – minek terhelni velük a versgyüjteményt? De annál inkább szükséges, hogy ismerje művelt közönségünk a valódi népköltői termékeket – hiszen a zenében Bartók és Kodály állanak a korszerű magyar ifjúság élén. A csomó, amelyet ehelyütt nem jól oldott meg H. J., ebből a két szálból áll: olyan művek gyüjteményét adja, amelyeknek ismerete hozzátartozik a mai irodalomhoz, vagy olyan történeti áttekintést, melyben a közölt szemelvények nem önálló művekként, hanem csak a kor illusztrációjaként szerepelnek. (Egyébként legalább is Erdélyi János fellépése óta, a valódi népdalok egyben illusztrációi is a kor irodalmi tudatának.) Azt hiszem, ebben az esetben Horváthnak nem sikerült a történeti és az esztétikai szempontok egyesítése.
4.
H. J. igen tartalmas, nagy tudással szerénykedő Bevezetőt írt könyvéhez. Irodalmunkat két nagy izületre látja tagolódni, melyek közt határ és átmenet a XVIII. század. „A régi magyar irodalom latin nyelven indult, theológiai műveltségből sarjadt és tudománynak tartotta magát”. Az új, már világi, nemzeti nyelvü s „nem tudós, hanem szépirodalmi színezetű irodalom”. Az átfejlődést a humanizmus világossága indította meg s ezen lassított a reformáció, mert a vallást állította vissza az irodalom középpontjába, de uralkodóvá tette a nemzeti nyelvüséget. Végül a XVIII. században a reformáció vallásos ellenhatását is legyőzte végképpen a felvilágosodás és a „magyar nyelvüség, világosság, poétaság” jelszavait győzelemre vitték Bessenyeiék. Velük kezdődik a tulajdonképpeni nemzeti irodalom, mert, mint H. J. mondja, a „nemzetiség ösztöne adott szárnyat theoriájuknak”. De azt kérdezhetjük, miért szunnyadt addig ez az ösztön és mi ébresztette fel ekkor, vagyis milyen változás ment végbe a valóságban, amely lehetővé tette az ösztön érvényesülését? H. J. erre nem felel, de nem is felelhet senki, aki a szellemi élet alapjának nem az anyagit tekinti, a műveltség alapjának nem az anyagi termelést tartja és nem az anyagiakban megvalósított emberi öntudatosságnak és ösztönösségnek, végső fokon a testi szervezettel adott, testi valóságra irányuló ösztönöknek, az éhségnek és szerelemnek, a jelenlévő anyagi, természeti, társadalmi, politikai feltételek között lejátszódó megnyilatkozásaként ismeri föl a művelődést. Az anyagi világ változásai nélkül nincsen történés a szellemben, s a termelés története nélkül nem érthetjük a kultúrákat. Mialatt az utazó álmodozik, halad a vonatja, mialatt a költők énekelnek, és uralkodnak a királyok, mélyreható változások esnek a termelésben, hogy majd elismertetésüket követeljék a szellem előtt. Vajjon miért lép föl egyáltalában az egyéniség követelménye az irodalomban, mint második fejlődési szakasz, Bessenyeiék után, ha nem az egyéni vállalkozású kapitalista szellemi képviselője? Nagyon hiányzik ez a szempont H. J. történeti áttekintéséből, bár egy helyütt a következőket írja: „Deák Ferenc bölcs mértéktartása és klasszikus jogérzéke a kor jobb költőinek is ideálja”. Dehát Deák politikája az adott anyagi helyzetből sarjadt, ahogy a szabadságharc szüksége és szelleme sem érthető, fejlődésben lévő mezőgazdasági kivitelünk és a gátló nemesi társadalmi rendszer összeütközése nélkül.
5.
A könyvhöz elkelne egy rövidre fogott verstan. H. J. nem ismeri jól a mai, háború utáni művelt közönségünket, ha föltételezi róla, hogy tud verset olvasni. A magyar jambus úgyszólván minden más mértéket kiszorított a közönség tudatából, ehhez még hozzájárult az Ady-féle szótagszámos verselés hatása, s a háború utáni években elterjedt ú. n. szabadversek versérzéket rontó divatja. Ideje volna közönségünk emlékezetébe idézni hagyományos kötött formáinak képleteit.
És még egy megjegyzést: A „közölésre” példákat hoz föl H. J.:
Azért mi is bűnünkből,
Feltámadunk vétkünkből.
Vagyis: Azért mi is feltámadunk bűnünkből, vétkünkből. Aranynál:
Toldi is álmában csehen győzedelmet
És nyert a királytól vétkeért kegyelmet.
Vagyis: nyert győzedelmet és kegyelmet.
Tehát a „közölés” lényege, hogy a két sorvégi mondatrész közrefogja – „közöli” – azt a harmadikat, amellyel mindkettő egyforma mondattani viszonyban áll s amely a mondottak szerint mindig a második sor elején helyezkedik el. Ennek ábrázolására Petőfi két sorát is benyomtatja H. J.:
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még bennevirít az egész kikelet.
„Prózára áttéve – írja H. J. –: ifjú szívemben még bennevirít a lángsugarú nyár, s az egész kikelet.” Ez az értelmezés vitatható. Prózára a sorokat így is át lehet tenni: Szívemben még ifjú a lángsugarú nyár stb. S ha már vitatható, akkor éppen példaként nem szerepelhet. Egyébként nem a közrefogottnak gondolt mondatrész áll, hanem – a kötőszótól eltekintve – határozószó, mely, ismétlés lévén, a két sornak gondolatritmusára utal, és nem a „közölésre”, mely egyébként a gondolatritmus egyik fajtájának tekinthető.
Az Aranytól vett példa különösen szép: megfelel az álom technikájának, amely az egymásra következő eseményeket együtt fejezi ki.
A közlés alapja:
Nyomtatott forrás. Szép Szó, 16. [V (1937), 1. (július-augusztus)] sz., 90–92.
Kiadva: JAÖM, III, # 44.
Aláírás: József Attila.