[Ázsia lelke]
Ázsia lelke[1855] [1]
1.
Elolvastam ezt a tulontul gazdag, zsufolt, az ázsiai kultura szenvedélyes szeretetétől áthatott könyvet. Most ismét átlapozva szép képeit, azon veszem magam észre, hogy figyelmemet nem annyira a rendkivül érdekes, hazai irodalmunkban alig ismeretes anyag eleven feltárása kötötte le, mint inkább az iró liraisága, mely a ma egyedül lehetséges kulturtudományos módszereknek, a történelmi materializmusnak, a szellemtörténeti eljárásnak, a szellemi formák pszichoanalitikus vizsgálatának nyiltan fittyet hányva, de a sorok közt öntudatlanul mégis velük élve, tárgyi alakot keres magának Ázsia eszméleti emlékeiben. A könyv irója, Hatvany Bertalan, Ázsia Lelkéről kiván szólni, és sikerül önnön lelkét kibontania. Líraiságát bizonyáralelkét kibontania. Líraiságát bizonyára önmaga is érzi. „Ezt a könyvet laikus irta laikusoknak” – mondja. Kevés joggal, hiszen ha ő laikus, magyarul avatatlan, akkor a valóban avatatlan olvasónak szégyenkeznie kell e szakemberre valló jártasság láttán. De az anyag rengeteg terjedelme sem laikust sejtet, hanem a lírikust idézi, aki[1866] minden vágyát, sérelmét, és indulatát egyszerre akarja a tudat foglalatába illeszteni. És nem a laikusé az a szenvedélyes mozdulat sem, amellyel tárgyát megragadja – tudósokra és lírikusokra jellemző az.
2.
Könyve a kultura teremtésével kezdődik. Majd, hogy az egész Kelet különböző motivumainak rokonságáról táplált erős érzését könyvének irányitó elvévé tegye, a valóban rokon eredetről tanuskodó mithoszok, művészi ősemlékek, kultikus jelképek biztatására elfogadja Paul Hörbiger elméletét Atlantiszról, a föltételezett, elsüllyedt világrészről. Atlantiszra nézve a szigorúan vett tudományosság egyelőre sem állitóan, sem tagadóan nem nyilatkozik, én sem vethetem Hatvany szemére, hogy hiveül szegődik. Megjegyzem azonban, hogy az emberi őskultura egységes voltának magyarázatául talán még több joggal szolgálhat a spekulatiós eredetü fizikai Atlantisz fogalma helyett, a pszichoanalitikai gyakorlatban minduntalan tapasztalt lelki Atlantisznak, a freudi tudattalannak fogalma. Az elfojtásoktól terhes tudattalan révén minden motivum-vándorlás és kulturérintkezés nélkül létrejön teszem az egerektől, kigyóktól való iszonyodás, hogy aztán a tudattal (kultikus) alkuban kiegyezve, szellemi formában lépjen elő. Kár, hogy Hatvany, aki az Oedipusz komplexust maga is ősemberi örökségnek tartja és felfedezi a nyugatázsiai vallások mitoszaiban éppugy mint az egyiptomiaknál, nem a tudattalan rokonságában keresi inkább a szerte felötlő kulturmotivumok hasonlóságának eredetét. Azt is sajnálom, hogy a kulturfejlődés további folyamán megfeledkezik az ősi emberi örökségről, az Oedipusz-komplexusról. Hangsulyozza, hogy a történelemben kozmikus erők működnek, de ezek a közvetlen adottságu kozmikus erők nála örök erkölcsi elvekkel azonosak, ahelyett hogy a történetinek mutatkozó erkölcsi elveket vezetné vissza az elfojtott ösztönök tudattalan világára, ösztöneinkre, melyek valóban a kozmikus környezet bennünk megnyilvánuló erői. Pedig bizony a tudattalanná tett, elismeréstől megfosztott, letagadott és így az egész emberi társadalom szabad boldogulására tudatosan föl nem használható, kozmikus eredetű agressziv ösztönökkel inkább megmagyarázható mind a tőkés államok imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohammedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus harca, kulturák tüzes terjesztése és könnyes hanyatlása, semmint a bennük virágzó eszmékkel. Ezek az eszmék rendszerint a szeretet eszméi, az agresszió elfojtására szolgálnának, az agressziós ösztönök azonban működnek, éppenösztönök azonban működnek, éppen mert kozmikus eredetűek, és más, tudatos út nem lévén, az erkölcsi elvekben jelentkeznek. Hatvany azért fordul oly szenvedélyes érdeklődéssel Kelet felé, mert mélységes megvetéssel tölti el az a gazdasági materializmus, melynek eszméiben az európai ember rontó-bontó, támadó kedve a kultura szintjére lép. Nem gondolja meg, hogy ugyanennek a támadó kedvnek lepleülhogy ugyanennek a támadó kedvnek lepleül szolgál a tibeti lámaizmus és a hinduizmus is, mint a rituális királygyilkosság, hogy, [1897] a belső, motorikusan érvényesülő, tehát leküzdhetetlen ösztönerők közös emberi volta lényegesebb jegye a tetszésszerint vett kulturáju emberi csoportok szellemi magatartásának, mint az, hogy e[1899] belső tudattalan erőket, idegen hatalmakként kivetitve, mithizálják-e mint a gazdaságilag fejletlen népek vagy racionalizálják-e, mint a bonyolult gépi technikával rendelkező európaiak? Hatvany hisz az isteni gondviselésben, és kozmikus igazságok hive. Számára az ázsiai kulturformák az europainál magasabbrendü, egész szivével többre becsült s ugy látszik, inkább érzésként mint világos belátásként ható erkölcsi tartalmak tárai. Ám az erkölcsi tartalmak[1906]
A közlés alapja:
Kézirat, 3 f.
PIM Kézirattár, JA 153, Katalógus, 1147.
1. réteg: toll; 2. réteg: ceruza.
Sajátkezű szorzás a cím mellett ceruzával: a költő valószínűleg azt számolta, hogy a kézírásos cikk laponként hány betűt tartalmaz hozzávetőlegesen.
Kiadva: JAÖM, III, # 39. „A”.
Aláíratlan.
Ázsia lelke[1907] [2]
Megjegyzések Hatvany Bertalan könyvéhez. (Franklin.)
Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a tulontul gazdag, az ázsiai kultura szenvedélyes szeretetétől áthatott könyvet. Most ismét átlapozva szép képeit, azon veszem magam észre, hogy figyelmemet nem annyira a rendkivül érdekes, hazai irodalmunkban alig ismeretes anyag eleven feltárása kötötte le, mint inkább az író líraisága, mely a ma egyedül lehetséges kulturtudományos módszereknek, a történelmi materializmusnak, a szellemtörténeti eljárásnak, a szellemi formák pszichoanalitikus vizsgálatának nyiltan fittyet hányva, de a sorok közt öntudatlanul mégis velük élve, tárgyi alakot keres magának Ázsia eszméleti emlékeiben. A könyv irója, Hatvany Bertalan, Ázsia lelkéről kiván szólni és sikerül önnön lelkét kibontania. Liraiságát bizonyára önmaga is érzi. „Ezt a könyvet laikus irta laikusoknak” – mondja kevés joggal, hiszen ha ő laikus, akkor a valóban avatatlan olvasónak szégyenkeznie kell e szakemberre valló jártasság láttán. Az anyag terjedelme sem laikust sejtet, hanem a lirikust idézi, aki minden vágyát, sérelmét és indulatát egyszerre akarja a tudat foglalatába illeszteni. De nem laikusé az a szenvedélyes mozdulat sem, amellyel tárgyát megragadja – tudósokra és lírikusokra jellemző az.
*
Műve a kultura teremtésével kezdődik. Majd hogy az egész Kelet különböző motívumainak rokonságáról táplált erős érzését mondanivalójának irányitó elvévé tegye, a valóban rokon eredetről tanuskodó mithoszok, művészi ősemlékek és kultikus jelképek biztatására elfogadja Hanns Hörbiger elméletét Atlantiszról, a föltételezett elsüllyedt világrészről. Atlantiszra nézve a szigorúan vett tudományosság egyelőre sem állitóan, sem tagadóan nem nyilatkozik; én sem vethetem Hatvany szemére, hogy hivéül szegődik. Megjegyzem azonban, hogy az emberi őskultura egységes voltának magyarázatául talán még több joggal szolgálhat a föltevéses[1913] fizikai, földrajzi Atlantisz fogalma helyett a pszichoanalitikai gyakorlatban állandóan tapasztalt lelki Atlantisznak, a freudi tudattalannak fogalma. Az ember ösztönös énje és az elfojtásoktól terhes tudattalan révén minden motivum-vándorlás és kulturérintkezés nélkül létrejön például az egerektől, kígyóktól való iszonyodás, hogy aztán a tudattal (kultikus) alkuban kiegyezve szellemi formaként lépjen elő. Kár, hogy Hatvany, aki az Oedipusz-komplekszumot maga is ősemberi örökségnek tartja és fölfedezi a nyugatázsiai vallások mitoszaiban éppugy, mint az egyiptomiaknál, nem a tudattalan rokonságában keresi inkább a szerte felötlő kulturmotivumok hasonlóságának eredetét. Azt is sajnálom, hogy a kulturfejlődés további folyamán megfeledkezik ez ősi emberi örökségről. Hangsulyozza, hogy a történelemben kozmikus erők működnek, de ezek a közvetlen adottságu kozmikus erők nála örök erkölcsi elvekkel azonosak, ahelyett hogy a történetinek mutatkozó erkölcsi elveket vezetné vissza az élet anyagi feltételeire és az ösztönökre, melyek valóban a kozmikus környezet bennünk megnyilvánuló erői.
Hatvany, azért fordul oly szenvedélyes érdeklődéssel Kelet felé, mert mélységes megvetéssel tölti el az a gazdasági materializmus, melynek eszméiben az europai ember rontó-bontó, de egyben szerkesztő kedve jelentkezik. Nem gondolja meg, hogy ugyanennek a támadó kedvnek lepleül szolgál a tibeti lámaizmus, vagy a hinduizmus is, mint a rituális királygyilkosság, hogy ezért hivatalos filozofiája Kinának az állami erő számára oly megfelelő konfuciusi tanitás, egyszóval hogy a belső, motorikusan érvényesülő, tehát leküzdhetetlen ösztönerők közös emberi volta lényegesebb jegye a tetszés szerinti kulturáju emberi csoportok szellemi magatartásának, mint az, hogy a belső, tudattalanná tett erőket, idegen hatalmakként kivetitve, mithizálják-e, mint a gazdaságilag fejletlen népek, vagy racionalizálják-e, mint a bonyolult gépi technikával rendelkező európaiak.
Hatvany, hisz az isteni gondviselésben és kozmikus igazságok vallója. Számára az ázsiai kulturformák az európainál magasabbrendü, egész szivével többre becsült s ugy látszik inkább érzésként mint világos belátás gyanánt ható erkölcsi tartalmak tárai. Ám az erkölcsi tartalmak kutatásában nem kellene Ázsiába bujdosnia, hiszen nem a tartalmak, hanem az alakzatok térnek el. S ha ezeket az eleven tartalmakat egymással megegyezőeknek találjuk, akkor nem velük kell mérnünk az alaki különbözéseket sem és különösképpen nem dönthetünk értékitélettel valamelyik történeti kulturforma mellett és ellen. Mindenkiben az örömkeresési és kinkerülési elv müködik és müködött mindenkor. A kutató feladata annak feltárása, hogy milyen sajátos történeti körülmények következtében öltött ez az elv ilyen vagy olyan tudatformát magára., A tudattalan freudi fogalmára támaszkodva azután teljes sikerrel csak a történelmi materialista módszert értékesithetné, mert a termelési eszközökkel alkotott és közvetitett mindennapi élet, a természet és természetismeret, tehát a társadalomba illeszkedő tudat kizárja a tudattalan bizonyos megnyilvánulási módjait, tudattalan törekvéseinknek a külvilágba kivetitett kulturalakzatait. „Mivé lesz Vulcanus Roberts és Tsa (vagy pedig Krupp) mellett, Juppiter a villámháritó, vagy Hermes a hitelintézetek mellett?” „Létezhetik-e Achilles puskaporral és golyóval? Vagy akár az Ilias nyomda és szedőgéppel?” – kérdi Marx a közgazdaságtan kritikájához irt, töredékben maradt bevezetésében. Ez a kérdés, ha a lelki kulturák alakzatainak jegecedését és szétporlását akarjuk megérteni. A japániak ma is virágzó Shintō vallása ugyan látszólag ellentmond ennek, de nem sokáig. A japáni nép széles tömegeinek még nem volt idejük fölfogni a munkamódok váratlan, nem is sejtett technikai átváltozásaival nyert uj „kozmikus környezetet”, vagyis az ember és a természeti anyag-erők közt valamint ember és ember közt ujonnan keletkezett viszonyokat. A japániak Shintō vallásukat és ennek keretébe illeszkedő lelki kulturájukat megfelelő reális körülmények közt sok évszázados kontemplációval alakították ki és e vallás azért áll fenn ma is eleven tagadásaként az uj technikai környezetnek, mert a rohamszerüen térfoglaló s már kezdetben egész bonyolultságával lábra álló imperialista-kapitalista élet sebes üteme lehetetlenné tette a dolgozó néptömegek elmélyült szemlélődését. (A japáni munkások pl. nem ritkán munkahelyükön hálnak.) Ha az a szemlélet, mely egykor a Shintō-t megalkotta, ismét müködni kezd, elveti majd régi játékszerét és a technikai haladásnak jobban megfelelő, mondhatnók európaibb képzetekkel helyettesiti a régi isteneket. Japánban „aki hübérurának halálakor ki akarja mutatni ragaszkodását – irja Hatvany –: az mind, mind ahhoz az ősi szertartáshoz fordul, amelyet hibás olvasással harakirinek nevez Európa, de amelynek helyesen olvasott neve: seppuku.” Hát annyi bizonyos, hogy a japáni bérmunkások nem metszik föl hasukat, sőt eszükbe sem jut, hogy föl kéne metszeniök, amikor hirt vesznek munkaadó vállalatuk főrészvényesének elmulásáról.
Rám, aki a könyv sok részletében zavartalanul gyönyörködtem, nem kellemesen hat a keleti kulturák oly alapos ismerőjének, mint Hatvany Bertalan, heves kirohanása a történelmi materializmus ellen. E támadást bizonyára nem menti az, hogy a megbántott módszert – fejét véve – minduntalan felhasználja ott, ahol nem is sejti, mert ez gyarapitja elvégzett munkájának értékét, de nem dicséri a szerző tudományos öntudatának világosságát. Nem gondolom, hogy jóhiszemüségéhez kétség férne s így mentségére a szocializmus súlyos, de szintén érthető elméleti mulasztásai szolgálnak. Egész nemzetközi irodalmunkban sehol egy olyan mű, amely kifejtené a szocializmus filozofiáját, nem állapodva meg az ideologikus változások gazdasági és osztályharci magyarázatánál, hanem fölvetve az ideologikus beállitódások belső szükségességének kérdését általában is. Minden uj ideologia csak a már meglévőnek valamilyen megértéséből keletkezik – a szocialista ideologia eddig csak ugy jelentkezett, mint a kapitalista ideologia megértése. Természetesen meg kellene értenünk és értetnünk az összes adott ideologiákat, a keletieket beleszámitva, hogy szellemiségünk ne korlátozódjék Európára, hanem egész emberi világunk megértéseként lépjen föl és válhassék általános kulturává. Erre a szerepre azonban csak akkor vállalkozhatik a szocialista szellemiség, ha elfogadja a Marx óta keletkezett uj tudományt, a pszichoanalizist. Lévén az ideológiák lehetségének és alakulásának kérdése azonegy a lelki és elmebetegségek keletkezésének kérdésével. A feuerbachi tétel alapján állva, hogy t. i. a lét határozza meg a tudatot, nem értjük ma már mindennapi lelki tapasztalatainkat sem maradék nélkül, nemhogy kulturákat értelmezhetnénk vele. A feuerbachi tétel összeütközésbe jut azzal az uj, természettudományosnak tekinthető belátással, mely azt tanitja, hogy tudatos gondolkodásunkat egy tudattalan gondolkodás kiséri, mely amazt messze meghaladja jelentőségben, mert közelebb áll valódi cselekvéseink forrásaihoz, ösztöneinkhez. Mai állapotunk mellett félig-meddig természetes, hogy az olyan szenvedélyes és lelki kulturák megértésére szomjas író, mint Hatvany Bertalan, visszautasitja a történelmi materializmust, mely csak ugy lebeg előtte, mint a gyűlölt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Tanulság ez a mi számunkra. Nem elegendő már a szocializmusnak rámutatnia arra, hogy a szükséges tőkeakkumuláció egyben szükségessé teszi az ellentmondást föloldó szocializmus érvényesülését. Számolnunk kell azzal, hogy az emberek lelki életének nagyobb fele a tudattalanban játszódik le, hogy tetteik nagyobbára gátlásosan determinált cselekedetek, hogy történeti magatartásuk nagyobbára eszesen formált észszerütlenség, ami különösen napvilágra tört az ésszel hivalkodó polgári Európában.
Melléklet
Pedig bizony a tudattalanná tett, elismeréstől megfosztott, letagadott és így az emberi társadalom szabad boldogulására tudatosan föl nem használható, természetes céljaiktól elszakitott ösztönökkel, melyek társadalmi különbséget nem ismernek s ezért eleven forrásai minden olyan törekvésnek, mely ember és ember közé emelt válaszfalak (pl. osztályok) megszüntetésére irányul, inkább[1957] megmagyarázható mind a tőkés államok gazdasági imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohammedánokés szunniták, mohammedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus harca, kulturák terjesztése és hanyatlása, semmint a bennük virágzó eszmékkel. Aki verekedni akar, könnyen talál botra és vérontásra érdemes különbségre a homousion és homoiusion között. Az eszmék ugyan a szeretet eszméi, a támadó kedv megsemmisitésére szolgálnának. Az agressziós ösztönök azonban működnek és szivesen közlekednek éppen az erkölcsi eszmékkel kikövezett utakon – különösen hogy más tudatos utjuk nem kerül.
A közlés alapja:
Kézirat, 6 f.
PIM Kézirattár, JA 137/2, Katalógus, 1148.
Nem tudtunk rétegeket felállítani. A 3. lapon a költő tollal írt szövegrészbe javított ceruzával, majd tollal érvénytelenítette az egész szövegrészt. Az íróeszközök ismétlés nélküli sora tehát nem állítható fel.
A 3. lapon idegen kéz írásával: Parker
Kiadva: JAÖM, III, # 39. „B”, de a kiadásunkban közölt szöveg teljesebb.
Aláíratlan.
[Ő lelki kulturákra...]
Ő lelki kulturákra szomjazik szenvedélyesen s ez a sóvárgása, mely elragadja képzeletét Európától, vetteti véle vissza a történelmi materializmust is. E módszer és elv csak ugy lebeg előtte, mint a hitetlen, tehát megvetendőnek itélt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Nem gondol arra, hogy a történelmi materializmuson alapuló tudományos szocializmus olyan szabadabb világot igér, melyben hinni érdemes. Nem gondol arra, hogy a kapitalizmus hajszája tette a lelkeket sivárrá, hogy a tőkés gazdálkodás ellenmondásait feloldó értelem, a szocializmus, helyet ád a lélekben mindama szépségeknek, jóságoknak, kedvességeknek, melyeket a tőkehalmozás nyers törvénye onnan közvetve és közvetlenül kiszoritott.,
A közlés alapja:
Kézirat, 1 f.
PIM Kézirattár, JA 153, Katalógus, 1147.
1. réteg: toll; 2. réteg: ceruza.
Kiadva: JAÖM, III, # 39. „C”.
Aláíratlan.
[Az ösztönökkel...]
Az ösztönökkel, melyek nem ismernek, tehát el sem ismerhetnek társadalmi különbségeket s ezért állandó forrásai minden olyan törekvésnek, mely ember és ember közé emelt válaszfalak, pl. az osztályok megszüntetésére irányul; az ösztönökkel, melyeket a történeti korok embereinek gyermekkorukban, gyámoltalanságuk folytán el kellett fojtaniok; az ösztönökkel és gyermekkori elfojtásukkal, melyet az emberek felnőtt korában is fenn akarnak tartani a történeti társadalmak uralkodó és haszonélvező, az egész emberi termelés javát kisajátitó hatalmasságai; az elfojtásból kiszabadulni iparkodó ösztönöknek, az elnyomatásuk ellen küzdő, szabad emberi lét után sóvárgó tömegeknek és az infantilis elfojtások megrögzitésében érdekelt osztályuralmaknak örökös birkózásával inkább megmagyarázható mind a tőkés államok belső és külső gazdasági imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohammedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus összecsapása, kulturák terjesztése és hanyatlása, – semmint a bennük virágzó eszmékkel. Az eszmék csak azt a társadalmi formát teszik, amelyben az emberek ráeszmélnek erre a valóságra. Hatvany szenvedélyes érdeklődéssel fordul Kelet felé, lelki kulturákra szomjazik s ez a sóvárgása, mely elragadja Európától, vetteti véle vissza a történelmi materializmust is. E módszer és elv csak ugy lebeg előtte, mint a hitetlen, tehát megvetendőnek ítélt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Nem gondol arra, hogy a történelmi materializmuson alapuló tudományos szocializmus oly szabadabb világot igér, melyben hinni érdemes. Nem gondol arra, hogy a kapitalizmus hajszája tette a lelkeket sivárrá, hogy a tőkés gazdálkodás ellenmondásait feloldó értelem helyet ád a lélekben mindama szépségeknek, jóságoknak, kedvességeknek, erényeknek, melyeket a tőke-halmozás nyers törvénye közvetve vagy közvetlenül halálra ítélt. Nem gondolja meg, hogy ugyanennek a „gazdasági materializmusnak” szolgál lepleül a tibeti lámaizmus, vagy a hinduizmus is; hogy ezért volt hivatalos filozófiája Kinának a társadalmi és állami rend számára oly megfelelő konfŭciŭsi tanitás. Egyszóval azt nem veszi észre, hogy a társadalmi különbségeket nem ismerő, különben pedig leküzdhetetlen, az emberi szervezet motorizmusához kapcsolódó, ösztönerők közös emberi volta lüktet a kulturákban, hogy ez a lényeges az emberi csoportok szellemi magatartásában, lényegesebb annál, hogy e belső erőket mithizálják-e, idegen hatalmakként kivetítve őket, mint a gazdaságilag fejletlen népek; ethizálják-e, mint ahogy Max Weber kutatásai szerint a protestáns puritanizmussal ethizálták a kapitalizmus kezdetének polgárai; vagy más ideologiákba burkolják-e, mint a mai, bonyolult gépi technikával rendelkező európaiak.
Hatvany a történelmi materializmussal szemben „az ember és a magasabb kozmikus erők közötti soha meg nem szünő kapcsolatra” hivatkozik s azt Gondviselésnek nevezi. Marx tud ilyen kapcsolatról, sőt a marxi filozófia egyik főfogalma a kozmikus (azaz természeti) erők és az ember közti kapocs, csakhogy Marx e kapcsot nem Gondviselésnek, hanem termelési eszköznek nevezi. A Hatvany-féle kapcsolat vallásos jellegü s talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy Hatvanyt a Gondviselésről alkotott vallásos jellegü fogalma vitte Ázsiába és vette Ázsia lelkének, mely a vallásossághoz a mai napig közelebb áll, mint az európai, vizsgálatára. Számára az ázsiai kulturformák az europainál magasabbrendü, egész szivével többre becsült s ugy látszik főleg érzésként ható erkölcsi tartalmak tárai. Ám az erkölcsi tartalmak kutatásában nem kellene Ázsiába bujdosnia, hiszen nem a tartalmak, hanem az alakzatok térnek el. Vagy az európai emberek nem volnának „kapcsolatban a kozmikus erőkkel”? Az emberek – még ha nincsenek is tisztában ezzel! – Ázsiában csakugy mint Európában, életfeltételeik szerint járnak el; lélektani nyelven fejezve ki magunkat: a valósághoz idomuló, testi létünkkel adott örömkeresési és kinkerülési elv müködik bennünk. Tulajdonképpen azt kellene feltárnia Hatvanynak, hogy milyen sajátos történeti körülmények között öltött ez az uralmi okok miatt majdnem mindig hallgatagon érvényesitett elv Ázsiában ilyen és olyan tudatformát magára, miért öltözött az osztályok és a rajtuk épülő társadalmak életakarata egyszer ilyen, másszor olyan ideologiába. „Mivé lesz Vulcanus Roberts és Tsa (vagy pedig Schneider-Creusot) mellett, Jupiter a villámháritó, vagy Hermes a hitelintézetek mellett?” „Létezhetik-e Achilles puskaporral és golyóval? Vagy akár az Ilias nyomda- és szedőgéppel?” – kérdi Marx a közgazdaság kritikájához irt, töredékben maradt bevezetésében. A kérdés mindig igy hangzik, ha társadalmilag érvényesült lelki és szellemi kulturák alakzatainak jegecedését és szétporlását akarjuk megérteni.
Hatvany e módszertani hibája világosan ütközik ki az indoárjákról és a kasztrendszerről szóló részben. Megállapitja, hogy Indiát az árják fegyverrel hóditották meg s azzal folytatja, hogy a vezető harcos, uralkodó réteg ammiatt aggódott, hogy „a valószinüleg sokkal magasabbrendü kulturáju őslakók vére tökéletesen átitatja a hóditókét.” Furcsa egy ilyen aggodalom a hódító árják részéről, kik már kezdetben is kevert fajuak, „nagy szőkék és kis feketék voltak”. A hóditók nem emmiatt aggódtak s nem emmiatt alkották meg a kasztrendszert. Céljuk az uralom sértetlen megóvása volt s ennek csupán eszközéül szolgált a fajtabeli különbözésnek az a felfogása, mely a kasztok társadalmi rendjében érvényre jutott. Errevall, hogy a kasztokban a hódító árják vannak megszervezve a kaszton kivüliekkel szemben abból a célból, hogy egymásközti harcban meg ne gyengüljenek annyira, hogy uralmuk veszélybe jusson. Röviden: a hódítók törekvése számára, hogy szerzett uralmukat megtartsák, legcélszerübbnek a faji ideologia mutatkozott. Hogy mennyire csak szövetséges osztályok uralmáról van szó, melynek csupán leple a faji ideologia, azt az is mutatja, hogy az uralomtól távolabb eső harmadik, kereskedői kaszt keveredik nem-árjákkal s a negyedik kaszt, a shudráké, „már erősen kevert” – mert, tesszük hozzá mi, itt alul már nem sok értelme volna a faji ideologia követésének. Hatvany, hogy felfogását (mely szerint a kasztrendszer faji uralom vágyát szolgálta) támogassa, hivatkozik a Mahábharáta egyik epizódjára. A történelmi cselekedetet azonban belső logikájából kell megértenünk és nem abból, amivel a cselekvő tettét indokolja. A Mahábharáta epizód csak annyira világitja meg a kasztbeli árják és kasztnélküli nem-árják társadalmi viszonyának tartalmát, mint egy háborús uszító dal a háború tényleges okait. Hatvany különben maga mondja, hogy „az őslakók uralkodó rétege természetesen továbbra is más elbánásban részesült, mint az alsóbb osztály” s hogy „a kasztrendszer teljes sulya természetesen a csandálára”, vagyis a kasztonkivüli páriákra „nehezedett.”
A lélekvándorlás tanának értelmét az[2007] a felismerés szolgáltatja, mely a történelmi materializmus sajátja és magának Marxnak nevéhez füződik. Azt irja Marx a „Hegeli jogbölcselet kritikája” c. cikkében, hogy a vallás az emberi lényeg képzeletbeli megvalósitása és a földi siralomvölgy birálata. A kasztrendszer lehetetlenné teszi, hogy a kasztonkivüliek kaszthoz és az alacsonyabb kasztok tagjai felsőbbe jussanak. A lélekvándorlás tana ezt a megkötöttséget szünteti meg gondolatban azzal, hogy az emberek lelke haláluk után érdem szerint vándorol egyik kasztból és fajból, társadalmi és természeti osztályból a másikba.
Hatvany kozmikus erői örök[2011] erkölcsi elvekkel azonosak. Igy aztán nem az ázsiai kulturák értelmét bontja ki, hanem csak – azt hiszem, nem is vállalkozott többre – képet, sok helyen lenyügöző képet fest az ázsiai lélekről. Hozzátehetjük, hogy a szellemi módon jelentkező lélekről, vagyis nem annyira a lélekről, mint inkább az európaitól eltérő történeti uralkodó ideologiákról. Néprajzzal nem szolgál.[2013],[ ]
*
Hatvany önnön európaiságától, mondhatnók: önnön osztályától menekülHatvany önnön európaiságától, mondhatnók: önnön osztályától menekül Ázsia lelkébe. Tragédiája, hogy az, mit ott találni vél, éppen elveszőben van. Ez a tragikum könyve lirájában nem kap hangot. Közelibb tragédia fájdalma csal ajkára indulattól fütött szavakat, – a zsidóságnak az európai Németországban történt megcsufoltatása. Valószinüleg emmiatt ragadja oly messzi szenvedélye, hogy még az alkotó németekről is elfeledkezve, megtagad a németségtől minden önálló gondolatot. Ezzel nagyon emlékeztet a történelmi materializmussal szemben fölvett magatartására.
Azon gondolkozom, hogy bővebben kellett volna szólnom e mü értékeiről, a feldolgozott anyagról, a fejezetekbe foglalt biztos ritmusu képekről, világos nyelvéről. Erre már nincs helyem, de ugy vélem, ez nem is szükséges. Akiket a jelenlegi és a történeti ázsiai kulturák érdekelnek, azok számára ugyis pótolhatatlan ez a könyv, mert együtt ad olyan nagy anyagot, mely csak külön-külön, nagy fáradtsággal és csakis idegen nyelven hozzáférhető. Megjegyzem még, hogy a szaktudományi részletkutatások eredményeit Hatvany a legfrissebb közlések alapján vonja müvébe.
A közlés alapja:
Kézirat, 4 f.
PIM Kézirattár, JA 153, Katalógus, 1147.
Nem tudtunk rétegeket felállítani. Az 5. lapon a költő egy tollal írt mondatból először ceruzával kihúzott egy jelzőt, majd tollal magát a mondatot is érvénytelenítette. Az íróeszközök ismétlés nélküli sora tehát nem állítható fel.
A 4. lapon baloldalt ceruzával: Mind szedendő!Aláírás: József Attila.
Ázsia lelke [3]
Megjegyzések Hatvany Bertalan könyvéhez. (Franklin)
Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a tulontúl gazdag, az ázsiai kultúra szenvedélyes szeretetétől áthatott könyvet. Most ismét átlapozva szép képeit, azon veszem magam észre, hogy figyelmemet nem annyira a rendkivül érdekes, hazai irodalmunkban alig ismeretes anyag eleven feltárása kötötte le, mint inkább az író líraisága, mely a ma ismeretes kultúrtudományos módszereknek, a történelmi materializmusnak, a szellemtörténeti eljárásnak, a szellemi formák pszichoanalitikus vizsgálatának nyiltan fittyet hányva, de a sorok közt öntudatlanúl mégis velük élve, tárgyi alakot keres magának Ázsia eszméleti emlékeiben. A könyv írója Hatvany Bertalan, Ázsia lelkéről kíván szólni és sikerül önnön lelkét kibontania. Líraiságát bizonyára önmaga is érzi. „Ezt a könyvet laikus írta laikusoknak” – mondja kevés joggal, hiszen, ha ő laikus, akkor a valóban avatatlan olvasónak szégyenkeznie kell e szakemberre valló jártasság láttán. Az anyag terjedelme sem laikust sejtet, hanem a lírikust idézi, aki minden vágyát, sérelmét és indulatát egyszerre akarja a tudat foglalatába illeszteni. De nem laikusé az a szenvedélyes mozdulat sem, amellyel tárgyát megragadja – tudósokra és lírikusokra jellemző az.
*
Műve a kultúra teremtésével kezdődik. Majd, hogy az egész Kelet különböző motivumainak rokonságáról táplált erős érzését mondanivalójának irányító elvévé tegye, a valóban rokon eredetről tanuskodó mithoszok, művészi ősemlékek és kultikus jelképek biztatására elfogadja Hanns Hörbiger elméletét Atlantiszról, a föltételezett elsüllyedt világrészről. Atlantiszra nézve a szigorúan vett tudományosság egyelőre sem állítóan, sem tagadóan nem nyilatkozik; én sem vethetem Hatvany szemére, hogy hivéül szegődik. Megjegyzem azonban, hogy az emberi őskultúra egységes voltának magyarázatául talán még több joggal szolgálhat a föltevéses fizikai, földrajzi Atlantisz fogalma helyett a pszichoanalitikai gyakorlatban állandóan tapasztalt lelki Atlantisznak, a freudi tudattalannak fogalma. Az ember ösztönös énje és az elfojtásoktól terhes tudattalan révén minden motívum-vándorlás és kultúrérintkezés nélkül létrejön például az egerektől, kígyóktól való iszonyodás, hogy aztán a tudattal (kultikus) alkuban kiegyezve, szellemi formaként lépjen elő. Kár, hogy Hatvany, aki az Oedipusz-komplekszumot maga is ősemberi örökségnek tartja és fölfedezi a nyugatázsiai vallások mitoszaiban éppúgy, mint az egyiptomiaknál, nem a tudattalan rokonságában keresi inkább a szerte felötlő kultúrmotivumok hasonlóságának eredetét. Azt is sajnálom, hogy a kultúrfejlődés további folyamán megfeledkezik ez ősi emberi örökségről. Hangsúlyozza, hogy a történelemben kozmikus erők működnek, de ezek a közvetlen adottságú kozmikus erők nála örök erkölcsi elvekkel azonosak, ahelyett, hogy a történetinek mutatkozó erkölcsi elveket vezetné vissza az élet anyagi feltételeire és az ösztönökre, melyek valóban a kozmikus környezet bennünk megnyilvánuló erői. Az ösztönökkel, melyek nem ismernek, tehát el sem ismerhetnek társadalmi különbségeket s ezért állandó forrásai minden olyan törekvésnek, mely ember és ember közé emelt válaszfalak, pl. az osztályok megszüntetésére irányul, az ösztönökkel, melyeket a történeti korok embereinek gyermekkorukban, gyámoltalanságuk folytán el kellett fojtaniok; az ösztönökkel és gyermekkori elfojtásukkal, melyet az emberek felnőtt korában is fenn akarnak tartani a történeti társadalmak uralkodó és haszonélvező, az egész emberi termelés javát kisajátító hatalmasságai; az elfojtásból kiszabadulni iparkodó ösztönöknek, az elnyomatásuk ellen küzdő, szabad emberi lét után sóvárgó tömegeknek és az infantilis elfojtások megrögzítésében érdekelt osztályuralmaknak örökös bírkózásával inkább megmagyarázható mind a tőkés államok belső és külső gazdasági imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohamedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus összecsapása, kultúrák terjesztése és hanyatlása, – semmint a bennük virágzó eszmékkel. Az eszmék csak azt a társadalmi formát teszik, amelyben az emberek ráeszmélnek erre a valóságra.
Hatvany szenvedélyes érdeklődéssel fordul Kelet felé, lelki kultúrákra szomjazik s ez a sóvárgása, mely elragadja Európától, vetteti véle vissza a történelmi materializmust is. E módszer és elv csak úgy lebeg előtte, mint a hitetlen, tehát megvetendőnek ítélt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Nem gondol arra, hogy a történelmi materializmuson alapuló tudományos szocializmus oly szabadabb világot igér, melyben hinni érdemes. Nem gondol arra, hogy a kapitalizmus hajszája tette a lelkeket sivárrá, hogy a tőkés gazdálkodás ellenmondásait feloldó értelem helyet ád a lélekben mindama szépségeknek, jóságoknak, kedvességeknek, erényeknek, melyeket a tőkehalmozás nyers törvénye közvetve vagy közvetlenül halálra ítélt. Nem gondolja meg, hogy ugyanennek a „gazdasági materializmusnak” szolgál lepleül a tibeti lámaizmus, vagy a hinduizmus is; hogy ezért volt hivatalos filozófiája Kínának a társadalmi és állami rend számára oly megfelelő konfuciusi tanítás. Egyszóval azt nem veszi észre, hogy a társadalmi különbségeket nem ismerő, különben pedig leküzdhetetlen, az emberi szervezet motorizmusához kapcsolódó, ösztönerők közös emberi volta lüktet a kultúrákban, hogy ez a lényeges az emberi csoportok szellemi magatartásában, lényegesebb annál, hogy e belső erőket mithizálják-e, idegen hatalmakként kivetítve őket, mint a gazdaságilag fejletlen népek; ethizálják-e, mint ahogy Max Weber kutatásai szerint a protestáns puritanizmussal ethizálták a kapitalizmus kezdetének polgárai; vagy más ideológiákba burkolják-e, mint a mai, bonyolult gépi technikával rendelkező európaiak.
Hatvany a történelmi materializmussal szemben „az ember és a magasabb kozmikus erők között soha meg nem szünő kapcsolatra” hivatkozik s azt Gondviselésnek nevezi. Marx tud ilyen kapcsolatokról, sőt a marxi filozófia egyik főfogalma a kozmikus (azaz természeti) erők és az ember közti kapocs, csakhogy Marx a kapcsot nem Gondviselésnek, hanem termelési eszköznek nevezi. A Hatvany-féle kapcsolat vallásos jellegű s talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy Hatvanyt a Gondviselésről alkotott vallásos jellegű fogalma vitte Ázsiába és vette Ázsia lelkének, mely a vallásossághoz a mai napig közelebb áll, mint az európai, vizsgálatára. Számára az ázsiai kultúrformák az európainál magasabbrendű, egész szívével többre becsült s úgy látszik, főleg érzésként ható erkölcsi tartalmak tárai. Ám az erkölcsi tartalmak kutatásában nem kellene Ázsiába bujdosnia, hiszen nem a tartalmak, hanem az alakzatok térnek el. Vagy az európai emberek nem volnának „kapcsolatban a kozmikus erőkkel”? Az emberek – még ha nincsenek is tisztában ezzel! – Ázsiában csakúgy, mint Európában, életfeltételeik szerint járnak el; lélektani nyelven fejezve ki magunkat: a valósághoz idomuló, testi létünkkel adott örömkeresési és kínkerülési elv működik bennünk. Tulajdonképpen azt kellene feltárnia Hatvanynak, hogy milyen sajátos történeti körülmények között öltött ez az uralmi okok miatt majdnem mindig hallgatagon érvényesített elv Ázsiában ilyen és olyan tudatformát magára, miért öltözött az osztályok és a rajtuk épülő társadalmak életakarata egyszer ilyen, másszor olyan ideológiába. „Mivé lesz Vulcanus Roberts és Tsa (vagy pedig Schneider-Creusot) mellett, Jupiter a villámhárító, vagy Hermes a hitelintézetek mellett?” „Létezhetik-e Achilles puskaporral és golyóval? Vagy akár az Ilias nyomda- és szedőgéppel?” – kérdi Marx a közgazdaság kritikájához írt, töredékben maradt bevezetésében. A kérdés mindig így hangzik, ha társadalmilag érvényesült lelki és szellemi kultúrák alakzatainak jegecesedését és szétporlását akarjuk megérteni.
Hatvany e módszertani hibája világosan ütközik ki az indoárjákról és a kasztrendszerről szóló részben. Megállapítja, hogy Indiát az árják fegyverrel hódították meg s azzal folytatja, hogy a vezető harcos, uralkodó réteg amiatt aggódott, hogy „a valószinűleg sokkal magasabbrendű kultúrájú őslakók vére tökéletesen átitatja a hódítókét”. Furcsa egy ilyen aggodalom a hódító árják részéről, kik már kezdetben is kevert fajuak, „nagy szőkék és kis feketék voltak”. A hódítók nem emiatt aggódtak s nem emiatt alkották meg a kasztrendszert. Céljuk az uralom sértetlen megóvása volt s ennek csupán eszközéül szolgált a fajtabeli különbözésnek az a felfogása, mely a kasztok társadalmi rendjében érvényre jutott. Erre vall, hogy a kasztokban a hódító árják vannak megszervezve a kaszton kívüliekkel szemben abból a célból, hogy egymásközti harcban meg ne gyengüljenek annyira, hogy uralmuk veszélybe jusson. Röviden: a hódítók törekvése számára, hogy szerzett uralmukat megtartsák, legcélszerűbbnek a faji ideológia mutatkozott. Hogy mennyire csak szövetséges osztályok uralmáról van szó, melynek csupán leple a faji ideológia, azt az is mutatja, hogy az uralomtól távolabb eső harmadik, kereskedői kaszt keveredik nem-árjákkal s a negyedik kaszt, a shudráké, „már erősen kevert” – mert, tesszük hozzá mi, itt alul már nem sok értelme volna a faji ideológia követésének. Hatvany, hogy felfogását (mely szerint a kasztrendszer faji uralomvágyat szolgált) támogassa, hivatkozik a Mahábharáta egyik epizódjára. A történelmi cselekedetet azonban belső logikájából kell megértenünk és nem abból, amivel a cselekvő tettét indokolja. A Mahábharáta epizód csak annyira világítja meg a kasztbeli árják és kasztnélküli nem-árják társadalmi viszonyának tartalmát, mint egy háborús uszító dal a háború tényleges okait. Hatvany különben maga mondja, hogy „az őslakók uralkodó rétege természetesen továbbra is más elbánásban részesült, mint az alsóbb osztály” s hogy „a kasztrendszer teljes súlya természetesen a csandálára”, vagyis a kasztonkívüli páriákra „nehezedik”.
A lélekvándorlás tanának értelmét az a felismerés szolgáltatja, mely a történelmi materializmus sajátja és magának Marxnak nevéhez fűződik. Azt írja Marx a „Hegeli jogbölcselet kritikája” c. cikkében, hogy a vallás az emberi lényeg képzeletbeli megvalósítása és a földi siralomvölgy bírálata. A kasztrendszer lehetetlenné teszi, hogy a kasztonkívüliek kaszthoz és az alacsonyabb kasztok tagjai felsőbbe jussanak. A lélekvándorlás tana ezt a megkötöttséget szünteti meg gondolatban azzal, hogy az emberek lelke haláluk után érdem szerint vándorol egyik kasztból és fajból, társadalmi és természeti osztályból a másikba.
Hatvany kozmikus erői örök erkölcsi elvekkel azonosak. Így aztán nem az ázsiai kultúrák értelmét bontja ki, hanem csak – azt hiszem, nem is vállalkozott többre – képet, sok helyen lenyügöző képet fest az ázsiai lélekről. Hozzátehetjük, hogy a szellemi módon jelentkező lélekről, vagyis nem annyira a lélekről, mint inkább az európaitól eltérő történeti uralkodó ideológiákról. Néprajzzal nem szolgál.[2027]
Hatvany önön európaiságától, mondhatnók önön osztályától menekül Ázsia lelkébe. Tragédiája, hogy az, mit ott találni vél, éppen elveszőben van. Ez a tragikum könyve lirájában nem kap hangot. Közelibb tragédia fájdalma csal ajkára indulattól fűtött szavakat, – a zsidóságnak az európai Németországban történt megcsúfoltatása. Valószínűleg emiatt ragadja oly messzi szenvedélye, hogy még az alkotó németekről is elfeledkezve, megtagad a németségtől minden önálló gondolatot. Ezzel nagyon emlékeztet a történelmi materializmussal szemben fölvett magatartására.
Azon gondolkozom, hogy bővebben kellett volna szólnom e mű értékeiről, a feldolgozott anyagról, a fejezetekbe foglalt biztos ritmusu képekről, világos nyelvéről. Erre már nincs helyem, de úgy vélem, ez nem is szükséges. Akiket a jelenlegi és a történeti ázsiai kultúrák érdekelnek, azok számára úgyis pótolhatatlan ez a könyv, mert együtt ad olyan nagy anyagot, mely csak külön-külön, nagy fáradtsággal és csakis idegen nyelven hozzáférhető. Megjegyzem még, hogy a szaktudományi részletkutatások eredményeit Hatvany a legfrissebb közlések alapján vonja művébe.
A közlés alapja:
Nyomtatott forrás. Szép Szó, I (1936), 1. (március) sz., 68–71.
Kiadva: JAÖM, III, # 39.
Aláírás: József Attila.