[Babits Mihály: Az európai irodalom története]
[Babits...]
Babits „az egységes és egyetlen Irodalmat idézi, mint egy nagy, élő szellemet”. Elve – igazság, de nem felel meg a valóságnak. Lényegében a spiritualizmus álláspontjára helyezkedik, ám ugyanakkor az Ideát tekinti spiritusnak. Az „irodalom” – maga történet, az irodalom a történés, az emberek cselekvése, neki története nincsen
–
A történelmet egy okból nem szeretem. Mi történt? – kérdi a történetiró s ha alaposabb, megtoldja ezzel a kérdéssel: miért történt? Ám végül is történetként adja elő a történőt, a történet forrását is, alanyát állitmánnyá teszi s igy végül éppen azt nem tudhatom, hogy mi történt és miért. Általában azt értjük történeten, amit nem mi csináltunk. Cselekvésnek az igazságot tudjuk, történetnek a valóságot. De hát akkor hogy irhatnánk történetet? A történelem egyik végpontja adva van: a saját énünk. Ám történetté minden cselekvést azzal teszek, hogy saját magamtól, cselekvő énemtől elválasztom, – akkor viszont hogyan érthetném meg? Történelmet nem is lehetne másként irni, mint igy: Én ezt és ezt csináltam. De hiszen jó történetirónak azt tartják, ki „beleéli magát” a korba s a szereplőkbe, – tehát a szinészt.
A közlés alapja:
Kézirat, 1 f.
PIM Kézirattár, JA 603, Katalógus, 1149.
Aláíratlan.
[Rendkivül érdekes regényt...]
Rendkivül érdekes regényt olvastam, Babits Mihálytól az „Európai Irodalom Történetét”. Sokat tanultam belőle.
A történelmet – emlékezésnek szokták mondani, legföljebb hozzáteszik, hogy a közösség emlékezete. Az emlékezés azonban egyéni, közösségek nem is emlékeznek, sőt a tartós közösség sem egyéb, mint egyének emlékeinek összefüzése. Objektiv emlékezetnek mondhatnók a történelmet, ha volna ilyen s ha a történelem objektiv, vagy egyáltalában emlékezet lenne. Mert nem emlékezet. A tudósok ugyanugy kiszámitják a multat, ahogy kiszámitással próbálnak határozott vonásokat – azaz már ismert vonásokat fölfedni a jövő arculatán, vagy ahogy a jelent sem közvetlenül, hanem „tárgyilagosan”, azaz számitással akarják megragadni. És mégis van történelem, de ez az egyén története... , Die Lust will Ewigkeit, will tiefe, tiefe Ewigkeit” – irja Nietzsche. A gyönyörüséghez ragaszkodó egyén emlékezik kínnal szerzett tapasztalataira, mert fél. Nem magát félti, hanem a gyönyört. A félelem pedig induktiv, egyetlen esetből is általánosit, attól tart, hogy ami egyszer már megesett, ujból megtörténik. A félelemnek minden oka megvan erre a következtetésre, mert elválhatatlan társa, a gyönyör, azt akarja, hogy amit egyszer már megragadott, azt ismét keze ügyébe kaparithassa. A gyönyörnek azonban, mely mélyen testi, nem elég az emlékezet, sem a félelemnek belefoglalt intő szava. Azt mondja: Nézd, nemcsak te félsz, az is fél! Adjátok össze félelmeteket, hátha legyőzi a közössé tett félelem a rettenthetetlent! És magában hozzáteszi: Majd én gondoskodom arról, hogy a közös félelem sikeres védekezése esetén egyénileg a tiéd legyek... Igy jön létre az egyéni emlékezésen tul a történelem.
Lirikus az, aki a közös félelem könnyebbsége kedvéért nem hajlandó – alattomban sem – lemondani az egyéni gyönyörről. A lirikus nem akar emlékezni, a lirában minden fájdalom az én legelső eszméleteként jelentkezik. Ezért mondják sokszor gyermeknek a költőt azok a felnőttek, akiknek eszménye – ugy látszik – a halál. Babitsot poeta doctusnak tartják és ugy gondolják sokan, hogy Ady liraibb költő, mint ő. De mi köze a szimbolizmusnak a lirához? A költő fogát csikorgatja és üvölt – lényével eszmél, nem próbálja eszméletét eszére korlátozni. „Bár munkában manapság nincs nemesség – ez csupa munka, csupa faragás” – sziszegi. Mi olvasók – mikor nem olvasunk – tudjuk, hogy ez a fájdalom s a vele szembeszegülő dac s a mindezt szóbafoglaló, vagyis társat kereső félelem együttesen az az emberi alak, mely szimbóluma a valóban első fájdalomra eszmélő embernek. De aki tudatosan szimbolista az bizony kevésbé lirai, az nem édes anyanyelvén beszél, hanem anyanyelvén elgondolt mondanivalóját előbb idegen nyelvre forditja le s ugy közli társaival, akik ezért alig többek szimbólikus társaknál. Melyik borbély a liraibb, az-e, aki cégérként kifüggeszti ajtaja elé a szimbólikus tányért, vagy az, aki odaáll küszöbére és igy kiáltozik: Emberek, gyertek nyiratkozni, én meg akarok élni.
Babits, a lirikus, mégis történelemmel, mégpedig irodalomtörténettel lép elénk. Mondom, sokat tanultam müvének gazdagságából, de nem azt, amit az emberek tanulni szoktak többé-kevésbé tudományos munkákból. Nem azt, hogy Keats mikor született, milyen eszméket vallottak, jobban mondva milyen eszméket vallatott az elfeledetten megbúvó félelem a Victorianus kor költőivel és irástudó olvasóival. Hiszen ezt is megtanulhattam volna Babitstól, de hát mit érnék ezzel? Az ilyen tanulság nagyon is hazug volna számomra, ki nem beszélek angolul. Ha pedig olvasnék angolul, akkor e tanulságra éppugy az eredeti müvek olvasásából tehetnék szert, mint Babits maga. Vajjon Karinthy, minden tehetségét fölhasználva bár, alkothatna-e magának pusztán az elképzelhetően legmélyebbre hatoló tanulmány alapján oly megismerést Tennysonról, amellyel paródiát, kritikai költeményt vessen papirra és fölébe irhassa: Igy ir Tennyson? Én nem hiszem. Még csak fogalmat is csupán a tanulmányról alkothatna és nem a költőről
A közlés alapja:
Kézirat, 3 (4) f.
PIM Kézirattár, JA 1087/15.
1. réteg: toll; 2. réteg: ceruza.
Aláíratlan.