[Németh László]
[Ő feleségének...]
Ő feleségének nemesebb része (7)
Nem arról van szó, amire emlékezik, hanem emlékezéseinek férfiatlan[1652] hangjáról, a kisérő taglejtésekről, melyekkel nem engedi, hogy multja valóban mult legyen, melyet a férfi öntudata ugy tartana össze, mint önmagában jelentéktelen diszkövet a nemes foglalat.
„Én ép elég álnokul bujtogattam őt” – N. L. nem érzi, hogy ez az „álnokul” szó, amely férfias önitélet akar lenni, nem több gyermekes mentegetődzésnél. Élete eseményeit nem hagyja ténnyé ülepedni. Mennyivel többet mond ez: „Én bujtogattam őt.”
Hogy higyjük el neki, hogy tudja, mit csinál, amikor annak idején sem tudta, hogy mit tesz. Igy beszél magáról: „Valószinü, hogy ezt és ezt akartam.”
Egy nemzedék szellemi vezére, aki az olvasótól kérdi, hogy vele, az íróval mi történik.
Egy törzsétől elválasztott fej kiáltozik itt: Én ezt tettem, én azt tettem. Az ember fölfigyelve e kellemetlen hangra észreveszi, hogy sulya nincs, mert sehol a test, amely a nehézkes, de bizonyos világi valóság sulyával látná el ezt az „ént”. Kifeszitett hegedühúr ezKifeszitett hegeduhúr ez az ember a hegedü visszhangzó teste, dereka, hangládája nélkül
Nincs külvilága. Még a feleségéről is ugy beszél, mintha valami hallucináció volna, vagy olyan idegen személy, akit csak hallomásból ismer, mint a welszi herceget s aki időnként különösebb ok nélkül, dea ex machina buj irodalommal gyötrődő képzeletébe. De inverz gondolatszövése még önmagát is kivülről, szerep közben, mint hallucinált szinészt láttatja önmagával.
Exhibicionista
Horváthné meghal
Freudnak vanmeghal [új sorban:] Freudna van egy értekezése, a cime „Ein Kind wird geschlagen” – egy gyermeket vernek. E tanulmány szerint vannak oly különös idegbetegek, akiknek képzeletét az értekezés cimébe foglalt fantázia foglalkoztatja: felnőtt ütlegel egy gyermeket. Ezeknél az idegbetegeknél az a különös, hogy rendszerint testi fenyitéket nem alkalmaztak velük szemben gyerekkorukban. N. L. hasonlóképpen vereségekről beszél – pedig őt valójában nem érték vereségek irodalmi életében (igaz, nem is győzött, mert valójában nem is harcolt) – elméje nem rendelkezik olyan élmény-ismerettel, amely figyelmeztetné a tárgyi külvilágra.
Inverzio: Nézhetek, tapinthatok, szaglászhatok. Ezt nevezi Németh szellemi formának? Bárki mondhatja, hogy N. „Nézhet, tapinthat, szaglászhat”, csak éppen ő nem. Amit mond az ember, az már a szellem birodalmába tartozik. De bizonyára kívül marad a Múzsák küszöbén az, aki önnön szervi müködéseit egyszerüen néven nevezve véli lelkét szellemmé, érzését tudattá formálni. Igy infantilis felnőttek fogalmaznak, gyermekek soha. Ha a gyermek ugy véli, hogy nem szabad tapintania, akkor megkérdi: tapinthatok? De ezt az ítéletet, hogy „tapinthatok”, létével képviseli és nem szavakat kivánó szellemével. N. L. hasonlít arra az elbeszélőre, aki bosszantó esetét előadva megjegyzi: Képes vagyok ilyenkor ölni. Persze nem képes.
–
„A tábláit forgató kalauz irigyen nézett bennünket a kocsi másik sarkából.” N. L. szines akar lenni. Csakakar lenni. Csak arra törekedhet valaki, amit még nem ért el, s ami voltakép nem ő, nem alanyi, hanem tárgyi. A kalauz bizonyára akkor nézte őket irigyen, amikor semmi dolga nem volt, mint éppen az irigykedés. Vagy ez a „tábláit forgató” kitétel epitheton ornans? A megelevenités sikerült – szines, de nem értelmes. N. L. hasonlatai is ugy illeszkednek össze azzal, amire fényt akarnak vetni, ahogy a kalauz jelzőbe foglalt tevékenysége társul az állitmányba és határozójába foglalt tevékenységgel. – (26)
„Tudta, hogy szégyenem alatt ott sistereg a dac”, (26) kár, hogy a regénybe nem sokat lehetett belecsempészni az idillből, amelyben keletkezett. (27)
(27) Regénye. „a vidék forradalmának tudtommal egyetlen használható epikai képe.” Mit tartanak Önök arról a festőről, aki igy érvel műve mellett: „Ez X urnőnek tudtommal egyetlen használható akvarell képe”?
„Ép ezekben a modorváltozatokban tapintottam ki természetes elbeszélő hangom.”
Erosz fantáziájához: „Ez olyan lett volna, mint egy gróf után cipészlegényekkel szeretkezni.”
–
Érdeme marad, hogy megteremtette az essay-ponyvát.
–
Nincs sulya annak, amit mond, – mint amikor a szivaros kijelenti a kávéházban: Hja, nem igen lehet megismerni a dolgokat ugy, ahogy vannak”. Kant is ezt mondja és általában a filozófusok – de azért gondoljuk meg, hogy a filozófusok nemcsak azért azok, mert gondolkodnak, időnként mindenki megteszi ezt, hanem azért, mert a gondolatot sulyával együtt emelik föl.
–
N. L. irja, hogy Zsinka Ferenc, a Prot. Szemle szerkesztője e szavakkal adta vissza egy tanulmányát: „A nehezén túlvan, elolvasta a könyveket, megalkotta a véleményét, most már csak tessék megirni.” „Én ebből azt értettem”, teszi hozzá Németh L., „hogy a tanulmányom nem kell.” N. rosszul értette – Zsinka jellemzése a legtalálóbb N. Lászlóra. Ez áll N. L. egész irodalmi, szellemi lényére is. Most már csak tessék megalkotnia magát.
A közlés alapja:
Kézirat, 3 f.
PIM Kézirattár, JA 1087/12a.
Aláíratlan.
[...utolsó sorban...]
utolsó sorban a megvetettet, akit mindenütt csak az ura kedvéért türtek meg, akinek társasági ambiciói ellen vendégeink állandóan tiltakoztak.” Mit mondhatok erről? Ez valóban a szellemi különitményes hangja és izlése. Németh Lászlóé, a Vezéré.
Németh László Szabó Dezső és Tormay Cecil tevékeny egyesüléséből született, ezt könnyen belátja az ember, csak az kétséges előttem, hogy melyik volt az apja és melyik az anyja. Mert Tormay Cecil stilusa több férfiasságot árul el, mint Szabó Dezsőé, az előbbi sokszor finom és a finomságban mindig van erő és az utóbbi pedig a megejtett természet önkivületében tetszeleg.utóbbi pedig a megejtett természet önkivületében tetszeleg. Németh László azonban a finomságot összetéveszti a fejhanggal, a meglévő formát elroncsoló természetet pedig alaktalan törekvésekkel pótolja. Szellemi köztudatunkban a felszinre dobott irodalmi anyag mértéktelenségével jelentkezett, akkordban áradt, mint célszerü romantikus és önzetlen irodalompolitikus létére napszámban telepitette fiatal irodalmunkat. Kiosztotta a parcellákat és a szerepeket. Önmagának csak a kiosztó szerepét tartotta fenn. „Én, mint kritikus – irja – a napfényre akartam ráncigálni valamit, ami nem volt meg, de ami hiányzott s ép ezért ugy hittem, valahol meg kell lennie.” Ez sikerült is. Fiatal irótársai, akik már Németh föllépte előtt nevet szereztek maguknak, elhitték neki, hogy nincsenek és letelepültek parcelláikon. Szinte látom, amint Németh László duzzogva visszavonul és erre Buday György, Illyés Gyula, Kodolányi János, Cs. Szabó László, Szabó Lőrinc, Szerb Antal, Tamási Áron mint senkik, semmik egyszerre eltünnek önnön hiányuk sülyesztőin.
A közlés alapja:
Gépirat, 1 f.
PIM Kézirattár, JA 1087/12b.
Aláíratlan.