A szocializmus bölcselete
Az egész művelt világ a forradalmak és az ellenforradalmak jegyében kering. A demokratikus országokban a szabadságvalló munkáspártok, úgylátszik, ugyan előretörnek, az országok más sorában azonban a bolsevizmustól eliszonyodó tömegekre támaszkodó fasizmusok diadalmaskodnak. Könnyen lábrakap az a hit, hogy a szocialista elmélkedő hiú játékot folytat gondolataival, mert a fegyverek döntenek. Különben is régi szólás, hogy elhallgatnak a múzsák, ha a puskák megszólalnak. Sűrűn idézgetik Marx Károly szavait is: „A kritika fegyvere semmiesetre sem pótolhatja a fegyverek kritikáját, az anyagi erőt anyagi erővel kell megdönteni...” Egyszóval, mintha a bolsevizmusban volna az igazság. Ha pedig így állunk, akkor fölkészülhetünk a fasizmus hosszú korszakára, hiszen a bolsevisták szerint nincsen más választás, mint fasizmus, vagy bolsevizmus. És a tények azt mutatják, hogy a bolsevizmus azokban az országokban is, ahol szabadon nyilatkozhatik meg, törpe kisebbségben marad a szélső jobboldallal szemben.
A dolog azonban nem egészen így áll. Azt mondhatni, hogy mind ennek az ellenkezője igaz. Jóllehet, sok csapás zúdul a szocializmus pártjaira, maga a szocialista fölismerés mindinkább terjed. Van ország, amelynek majdnem mindegyik pártja fölveszi a szocialista elnevezést és kevés az olyan ország, ahol a legkülönbözőbb pártok ne ígérgetnék a szocializmus eszményei egyik-másik csoportjának a megvalósítását. A fasizmusok meg éppenséggel a szocializmus központi lényegét sajátítják ki és torzítják el. Bizonyára rákényszerülnek erre. A közösségi elvet állítják előtérbe, csak éppen nem a társadalmi eredetű emberiség közösségi elvét, hanem az elvont, korlátokat szabó, korlátolt „nemzeti”, „faji”, „állami” stb. közösség elvét. Tehát a közösség elve, ha torz formában is, de kísért már azoknak a rétegeknek az öntudatában, amelyeket eddig – látszólag – az egyéniség elve vezérelt. Ez a közösségre törő öntudat tagadhatatlanul zavaros. De a világ nemcsak a közösségre vágyik. Egyben, sebeit mutogatva, kiált a vajúdó öntudat után.
A bolsevizmus maga is a kialakulni akaró öntudat megzavarodásának egyik tüneménye. És tovább terjeszti a zavart elméleti téren, ahogy politikai tevékenységével is az ellenkezőjét éri el annak, amit akart, tudniillik a fasiszta szervezkedéseket indítja útnak. Marxra hivatkoznak a bolsevisták, de Marx gondolatait – bizonyára nem szántszándékkal – eredetiségükből kiforgatják. A föntebb idézett marxi tétel szószerint így hangzik: „A kritika fegyvere semmi esetre sem pótolhatja a fegyverek kritikáját, az anyagi erőt anyagi erővel kell megdönteni, azonban az elmélet maga is anyagi erővé lesz, amint a tömegeket megragadja.” A mondat másik fele tehát nem annyira a fegyverek birtokára utal, mint inkább arra az elméleti zűrzavarra, amely a tömegek emberi öntudatának megvilágosodását még meggátolja. Már ebből is látszik, hogy a történelem alakulásának kérdése elválaszthatatlan az emberi tudat alakulásának a kérdésétől.
Marx ugyanabban a tanulmányában (Zur Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie) alább a következőket mondja: „Az elmélet egy népben mindig csak annyira valósul meg, amennyire az szükségleteinek megvalósulása.” És lejebb: „Nem elegendő, hogy megvalósulásra törjön a gondolat, magának a valóságnak is gondolatra kell törnie” – másszóval: nem elegendő, hogy át akarják alakítani az emberek a világot, a világot ehhez meg is kell érteniök. És ahhoz – mondja tovább Marx –, hogy egy osztály, amely a világot át akarja alakítani és meg is érti, ezt a szerepet játszhassa, az egész társadalmat magával kell ragadnia. Vagyis szükséges, hogy a társadalom tömegeinek tudatában megvilágosodjék, hogy a társadalmat átalakítani akaró osztály eszményeit kell követniök.
Amint látjuk, megint csak az emberi tudat kérdéséről van szó, olyan elméleti munkáról – a puskaropogás közepette! –, amelyet a barrikádok lánglelkű hívei lefitymálnak, amelyet azonban nem lehet kikerülnünk. Én – erről akarok szólni – azon a nézeten vagyok, hogy az egész marxi bölcselet kérdésköre azonegy az emberi tudat történelmi alakulásának kérdéskörével.
A marxi filozófiát a következők jellemzik:
Az óhajtott és kikerülhetetlen, mert végül is tudatos követelménnyé váló, szocialista társadalmi forradalomnak az emberek közt és az embereken belül egymástól elválaszthatatlanul egyszerre kell lejátszódnia, másszóval, a társadalmat nem alakíthatja más, mint maga a társadalom. Az emberi társadalom alakulása nem is függ mástól, mint magától a társadalomtól és a természettől, amelynek része. Ám ahogy az ember része a természetnek, úgy a környező természet is társadalmivá lett; szocializálta az ember, a szociális lény. Nincs is más hiba, mint hogy az emberiség még nem ébredt, mert nem ébredhetett öntudatra, vagyis annak tudatára, hogy lényegét éppen társadalmi mivolta teszi, hogy vágyai, céljai, törekvései és általában cselekedetei társadalmi létéből fakadnak. Másszóval még nem lépett a gazdasági kategóriák szerint megoszló, de egyaránt társadalmi eredetű tudatok helyébe magának a társadalmi eredetnek a tudata, amely végül is az emberi közösség tudatához, azaz öntudatos emberiséghez vezérelne. A munkásosztály szerepe ebben a történelmi öntudatosodási folyamatban éppen az, hogy magasra tartja és el nem ejtheti azt a zászlót, amelyre minden emberi ténynek társadalmi eredete van írva. Így tehát éppen azok a munkásemberek öntudatosak, akiknek „osztályöntudata” az emberiség társadalmi lényegének tudatából táplálkozik, vagyis magából az emberi öntudatból, ahelyett hogy az „osztályöntudat” a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki. Ez a felfogás – természeténél fogva – nem veti meg a harcot, de elveti a parancsuralmat, mert hiszen fegyverrel senkit nem lehet emberi öntudatra kényszeríteni. Olyan eljárás volna ez, mintha a kényszerképzetes betegeket állandó ütlegelésekkel akarnók meggyógyítani.
A bolsevista elmélet mindezzel szemben állást foglal és idealistának bélyegzi ezt a fölfogást. Szintén Marxra hivatkozik és azt állítja, hogy a fegyverek és a gépi eszközök birtokában fölépítheti egy párt a munkásosztály többségére támaszkodva a szocialista társadalmat. És fölvesz – legalább egy vagy két emberöltőre szóló – átmeneti időszakot, amikor egyetlen párt kezében egyesíti a polgári diktatúrák politikai hatalmát a polgári tőkések gazdasági parancsuralmával. És ettől elvárja egy olyan emberi öntudat kialakulását, amely nélkül szocialista, kommunista társadalmi rend nem lehetséges. Parancsszóval kényszeríti az embereket arra, hogy önként vállalják lényegüket, azt, hogy társadalmi lények. Itt az az ellenmondás tűnik ki láthatóan, amelyet a bolsevista elmélet a termelési eszközökhöz fűzött hiú reményeivel rejt el. Éppen ezt kell most kifejtenünk.
A bolsevizmus állami elvvé teszi azt a közgazdaságtani fölfogást és életszemléletet, amely a kapitalizmusban társadalmi úton, persze az állam biztosító készülékével fölszerelve, érvényesül s ami harcba viszi a kizsákmányolt tömegeket a polgári rendszer ellen. Ebben a rendszerben ők csak munkaerők és fogyasztók, de nem emberek. Az általános fölfogás ma már nem engedi meg, hogy ember embert zsákmányoljon ki, – a közgazdaságtani életszemlélet arra jó, hogy ha nem lehetséges az ember kizsákmányolása, lehetővé legyen a munkaerőé. Marx ezt a közgazdaságtani szemléletet bírálta: a tömegek vágyainak ezzel adott hangot. Főműve – a „Tőke” – nem is közgazdaságtan, mint sokan hiszik, és nem a közgazdaságtan kritikája, hanem magának a polgári gazdaságnak a társadalmi öntudatra ébredt ember szempontjából írt bírálata.
De Marx gondolatvilágában a termelési eszközök fogalma sem közgazdaságtani szempontból játszik szerepet. Lássuk csak, hogy állunk ezzel?
Marx Hegeltől és Feuerbachtól tanult. Azaz elgondolta előbb Hegel bölcseletét, majd Feuerbachét és végül azt, amelyet történelmi materializmus néven ismerünk. Hogyan kapcsolódik tehát ez a gondolatsor, amelyet hármuk neve jelez?
Hegel szerint a világfolyamat a szellemnek, a világszellemnek önkifejtése. Ez a világszellem a tiszta logika dialektikus útján működik.
Feuerbach szerint szó sincsen világszellemről, sőt a mi világunk is csak emberi világ. Az ember maga az, aki működik a történelemben. Mindennek az ember a mértéke.
Itt kapcsolódik a gondolatsorba Marx a maga eredetiségével. – Helyes – mondja Feuerbachnak. – De mi az ember lényege? – kérdi és válaszol: A társadalmi viszonyok összessége.
Amikor azt mondja Marx, hogy fejéről a talpára állította Hegel filozófiáját, arra gondol, hogy a hegeli világszellem helyébe a valóságos emberi szellemet tette. De hát miben nyilatkozik meg az emberek valóságos szelleme? Elsősorban műveikben, cselekedeteikben, – és nem a világról való tünődéseikben. Márpedig az emberek mindenekelőtt mindennapi életüket termelik, tehát szellemüket visszatükröző műveik sorában első helyen a termelési eszközök állanak. A marxi filozófia szerint tehát azért oly fontos a történelemben a termelési eszközök szerepe, mert azok testesítik meg láthatóan, félre nem érthetően és határozottan az embereknek, a történelem alanyainak valóságos szellemét, reális, tárgyi logikáját. Egy történelmi korszak tudatát éppen azért kell művei, vagyis a termelési eszközök alapján megítélni, mert a termelési eszközök az objektív emberi szellem lecsapódásai. Hiszen ha nem az volna a szellemük, amit ezek az eszközök megtestesítenek, akkor az a szellem nem olyan eszközöket hozott volna létre.
De ha meggondoljuk, hogy a halászatnál maga a hal is termelési eszköz,[1650] akkor látjuk, hogy voltaképpen az emberi tárgyi tudat fejlődéséről van szó a marxi filozófiában, mert hiszen a Dunában úszkáló halat csak az a tudat teszi termelési eszközzé, hogy az a hal fogható és fölhasználható. Különben maga Marx hozza föl a „Tőke” című művének a Munkafolyamatról szóló fejezetében, hogy a takács szövőmunkája lényegében ott különbözik a pók tevékenységétől, hogy a takács elméjében, tehát eszmeileg, képzeletben, azaz ideálisan a termék már megvan és ott lebeg a munkás szeme előtt. Marx szerint az emberek érzéki léten alapuló objektív logikája testesedik meg a termelési eszközökben és azért függ a gazdasági alaptól a kulturális és politikai felépítmény, mert az emberek tárgyi logikájától elválaszthatatlanul függ szubjektív, vagyis alanyi logikájuk. Az emberek objektív logikájának anyagi tárgyakban megtestesült jelei a termelési eszközök és ez az objektív logika nyilatkozik meg a társadalmi munkamegosztásban is. De éppen a társadalmi munkamegosztás miatt különböző társadalmilag az emberek szubjektív logikája – így jönnek létre a szubjektív osztálytudatok. Végül is a proletárságot kényszeríti rá helyzete, hogy saját szubjektív osztálytudatát annyira kifejlessze, hogy magába foglalja azt az objektív emberi logikát, amelyet az emberiség eddig is érvényesített, de csak társadalmi működésében, a termelési eszközökben, a munkamegosztásban, tehát nem öntudatosan, hanem kerülő úton, mint ahogy Marx mondja, „önmagát elidegenítve”. Ez az az öntudatosodási folyamat, amelyet semmiféle forradalmi terrorral átugorni nem lehet, aminthogy egy ember sem gondolhat végig egy dialektikus gondolatsort úgy, hogy a gondolatsorból kihagyjon valamit. Aki 1–10-ig akar számolni, az önmagát csalja meg, ha a közbülső számokat kihagyja. Az egész marxi filozófia az emberi tudat fejlődéséről szól és éppen az a lényege, hogy a tudat kialakulásának mindig adott történelmi föltételei vannak. Az emberiség úgy fejlődik, hogy megváltoztatja környezetét és a megváltoztatott környezet megváltoztatja őt. De az emberiség csak adott tudata szerint változtathatja meg környezetét s akkor is csak objektív logikája szerint. „Ugrás” nem lehetséges, mert a nevelők sem nevelhetnek másként, mint amilyennek ők nevelődtek. Vagy – ami ugyanez – csakis „ugrás” lehetséges, akkor azonban minden mozzanata az életnek „ugrás”, az is „ugrás”, ha megvakarom az orromot. Marx éppen azért alakíthat ki determinista, tudományos történelemszemléletet, mert a történelmi élet középpontjába a valóságos, érzéki léten alapuló tárgyi, emberi logikát teszi, – hiszen a tárgyi logika törvényei világosak egyedül.
Érzéki léten alapuló tárgyi, emberi logikát mondok, mert a Marx-tól támadott idealista filozófiák éppen az érzéki emberi léttől vonatkoztattak el. De hogy végig az emberi tudatról, amely az emberi cselekedetek formai forrása, van szó, azt mutatja a metafizikai materializmusokkal való szembefordulása. Azzal rója meg őket, hogy az ember cselekvő oldalának kifejtését átengedték az idealistáknak. Holott, jóllehet a körülményekhez képest, az emberek maguk csinálják történelmüket. Márpedig ki-ki csak tudata szerint cselekedhet. S ha meggondoljuk, hogy minden emberi cselekvés forrása az emberi tudat, akkor azt látjuk, hogy a marxi filozófia voltaképpen arra a kérdésre válaszol, hogy honnan származik az emberek ilyen vagy olyan történelmi tudata és mik e tudat kialakulásának föltételei és hová fog ez a tudat fejlődni. Csak éppen nem szubjektív elmélkedéseikből kell megítélni az emberek tudatát, hanem objektív alkotásaikból, vagyis elsősorban a termelési eszközökből.
Már olvastunk híradásokat arról, hogy fínom amerikai traktorok milyen hamar mentek tönkre a szovjethasználatban. Lenin azt mondta: „Szovjethatalom plusz villamosítás, – ez a szocializmus!” Ha ilyen egyszerű volna a dolog! A bolsevikiek elfeledték, hogy az importált gépi eszközökkel együtt nem importálhatják annak a társadalmi közösségnek a szellemét, objektív tudatát, amely azokat létrehozta! Elfeledték, hogy nem a modern gépek hozzák létre a szocializmust, hanem az az emberekben rejlő eleven szellem, amely e gépeket megalkotta s amelynek ezek a gépek csak külső kifejezései. Elfeledték, hogy Marx a termelési eszközökről a filozófus értelmével szól, nem pedig a közgazdász eszével.
A munkások osztályharcának szerepe a szocializmus bölcseletének értelmében tehát nem abban áll, hogy fegyverrel erőszakolják szubjektív akaratukat az egész emberiségre, hanem abban, hogy a dolgozók osztályharcukkal, melyre akaratlanul is rákényszerülnek, napirenden tartják mindazokat a problémákat, amelyek az egész társadalomra vonatkoznak és így a szubjektív osztálytudatú embereket arra kényszerítik, hogy elméjüket megnyissák amaz objektív tudat számára, amely a termelésben érvényesül. Végül is így áll elő az a helyzet, amelyben mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy társadalmi lények vagyunk és csak úgy jutunk a szabadság országába, ha öntudatosan vállaljuk társadalmat alkotó lényegünket.
A közlés alapja:
Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Szocializmus, XXIV (1934), 8. (november) sz., 348–351.
Kiadva: JAÖM, III, # 32.
Aláírás: József Attila.