[A müvészet kérdése és a proletárság...]
A müvészet kérdése és a proletárság.
A hanyatló kapitalizmus polgársága minden erejét osztályuralma biztositására kénytelen forditani. Igy adódik az a helyzet, hogy a proletárság, amelynek akarva-akaratlan vállalnia kell az általános emberi fölszabaditás történelmi föladatát és kegyetlen dicsőségét, maga előtt találja mindazokat az általános emberinek nevezett problémákat, amelyek látszólag nem is kapcsolódnak közvetlenül a munkásosztály mindennapi harcaiba. Látszólag, mondom, mert a munkásmozgalomnak és az ellenforradalmi mozgalmaknak a gyakorlata azt mutatja, hogy az emberi együttélésből származó szellemi formák megértő vizsgálatára a polgárságnak sem ideje, sem módja nincsen már. A munkásság azonban maga is szivesen foglalkozik e szellemi formák kérdéseivel. Ilyen probléma a müvészeté, a szépirodalomé is. Szellemi formák általában csakis problémák által lehetségesek. A müvészet, az irodalom azé az osztályé, amely vállalja a müvészet, az irodalom problémáját. Nincs olyan ellenforradalom, amely a müvészet kérdéséhez ne hatalmi eszközökkel közeledne, amely emberi problémát látna benne, amely elfogadná a müvészetet. Ez természetes. Minden ellenforradalom elvi célja, amely gyakorlati céljával egybeesik, a politikai és társadalmi hatalom. Azonban a forradalmak elvi célja mindig az emberi fölszabadulás és ennek az elvi célnak csupán gyakorlati föltétele a hatalom megszerzése és a megszerzett hatalom latbavetése az elvi, illetve történelmi cél elérésére. A következőkben megkisérlem, hogy szocialistához illően állást foglaljak általában a müvészet, különösen pedig az irodalom kérdésében mind az emberi fölszabadulás, mind a munkásosztály mindennapi érdeke szempontjából.
Politika és müvészet.
Az utóbbi idők vitáiban különös hangsullyal jelentkezett az a kérdés, hogy milyen viszonyban állnak egymással politika és müvészet. A kérdést általánosságban próbálták megoldani, mégpedig elsősorban a politika és müvészet fogalmának a tisztázásával. Megnyugtató megoldást nem kaptunk. Magát a kérdést sem kaptuk a maga tisztaságában. Nyilvánvaló, hogy a politika befolyásolja a müvészetet. Ez nem kérdéses. Kérdéses az, hogy magának a müvészetnek, a szépirodalomnak van-e politikai hatása. A problémával foglalkozó szocialista gondolkodók azonban ezt sem tekintették kérdésesnek. Mi marad hát a problémából, ha sem az egyik, sem a másik oldala nem problematikus? Az a látszatprobléma, hogy a szocialisták követeljenek-e szocialista propagandát a költőktől költői müveikben. Ez a látszólagos probléma önmagától elesik, ha feleletet adunk arra a mellőzött tulajdonképpeni kérdésre, hogy müalkotásnak lehet-e politikai hatása. Előbb azonban magával a müvészi tevékenységgel kell foglalkoznunk.
A müvészet is termelés.
A müvészi termék éppugy áru, mint az ipari, vagy a mezőgazdasági termékek. Mint termék, társadalmi szükséglet kielégitésére szolgál. A müvész önállóan termel. Igy régebben közelállott az önálló kézmüves, a mesterember tipusához. A középkor müvészei tartották is a szellemi rokonságot a mesteremberekkel. A kapitalizmusban, ahogy a tömeggyártás egyre fejlettebben elégitette és váltotta ki a szükségleteket, a kézmüvesség hanyatlásnak indult, a müvészet azonban – többé-kevésbé változott formában – megtartotta továbbra is társadalmi jelentőségét. A mesteremberekben megvannak az individualizmus csirái, a mesterember mégis látható közösséghez tartozónak érzi magát. A mesteremberekkel rokonságot tartó müvészek individualizmusa is nagyon mérsékelt még. Ars longa, vita brevis – hosszu a müvészet, rövid az élet. Ez a mondás a mesterségre, az alkotásra helyez sulyt, kifejezetten az egyéniséggel szemben. A müvek „egyéni” jellege nem is alkotóik individualizmusából, hanem szubjektivizmusából fakadt. Az individualizmus és a szubjektivizmus fogalmát saját előnyükre mindig összecserélik az individualisták. Az individualizmus ideális célnak látja azt, ami a szubjektivizmus szerint reális ok gyanánt müködik bennünk. A kapitalizmusban egy uj embertipussal tart rokonságot a müvész, a hivatásos feltalálók tipusával. A Szent Eulália nevü hashajtó összetétele szerint hat egyes emberekre, – ugyanigy a mü. A Szent Eulália hashajtónak csak egyes adagjait fogyasztják el az egyes emberek, magát a találmányt azonban a közösség használja el, mignem uj összetételü, jobban ható hashajtóval lép fel egy uj feltaláló. A müvet is a közösség használja el, nem az egyes emberek. A müalkotás tehát társadalmi termelő tevékenység, szabályozója a társadalmi szükséglet.
Miért van müvészet?
A következőkben erre a kérdésre fogunk felelni. A müvészetnek célja nincsen. A müvészet nem alany, hanem állitmány, nem tudatos lény, hanem tudatos lények tevékenysége. A müvészkedő tudatos lények sem tudnak felelni arra a kérdésre, hogy mi céljuk van azzal, hogy verseket irnak, képeket festenek. Többnyire belső kényszerre hivatkoznak az őszintébbek. Sokan azt felelik, az a céljuk, hogy kifejezzék magukat. Ezzel azonban nem lettünk okosabbak, mert tovább is fennáll a kérdés abban a módosult formájában, hogy mi céljuk van azzal, hogy kifejezik – ilyen különös formában – magukat. Megint visszajutottunk a belső kényszerhez. Valami ösztökéli a müvészeket, hogy kifejezzék magukat, mégpedig éppen ugy, amilyen az érzékelhető kifejezés. Eljutottunk tehát a kényszer módjára ható ösztönhöz. Van-e hát müvészi ösztön? Kell-e, hogy legyen? Nem szükséges. Már azzal, hogy elválasztottuk a kifejeződésre irányuló kényszert a kifejezés különös, vagyis müvészi formájától, kétségbe vontuk egy müvészi ösztön létét. Az ösztön a testet sarkallja tevékenységre, igy a célja is testi. Minden müalkotásban van is valami testi, valami érzéki. De bár a müalkotás tárgya nem választható el az érzékiségtől, a müvész célja mégsem valami érzéki, mégis valami szellemi. A müvészi tevékenység alapja tehát nagy általánosságban a következő: adva van egy érzéki tevékenységre késztető erő, az ösztön és adva van egy másik erő, amely ha már érzéki tárgyától nem tudja, legalább érzéki céljától szakitja el az ösztönt és szellemi célok felé tereli. Most az a kérdés, honnan ez a másik erő és honnan a szellemi cél.
Történelem és dialektika.
Az ösztönök dialektikájáról fogok szólni, de nem gondolok a tézis-antitézis-szintézis eléggé tartalmatlanná vált alakzataira. Ezt a formulát sokan már ugy használják, mint a nyárspolgár a házipapucsát. A dialektika a tézis-antitézis-szintézis formula szerint a világfolyamat benső kényszer-elve. Én a világfolyamatban ilyen elvi kényszert nem látok, de nem is láthatok, ha nem akarom a világfolyamatot benső lélekkel fölruházni. Azonkivül semmi biztositékot nem látok arranézve, hogy a világ törvényei holnap is ugy müködnek-e, ahogy eddig, vagy hogy egyáltalában müködni fognak-e. Nem is tudom szükségszerüeknek fölfogni a „természeti törvényeket”. Boutroux-val együtt én sem találok semmi szükségszerüséget abban, hogy pl. a tömegvonzás hatása a távolság négyzetével forditott arányban áll. Miért szükségszerü az, hogy a távolságnak a négyzetével áll forditott arányban és nem pl. a köbével? A tömegvonzás hatása a távolság négyzetével csökken, ez igy van. Miért tegyem, miért tenném hozzá azt a metafizikai hitet, hogy szükségszerüen van igy? Igy van és kész. Dialektikán tehát nem a világfolyamat benső elvi kényszerét értem, hanem ellenkezőleg, a gondolkodásnak azt az elvét, amely a valóság megismerését a valóság folyamatos, történeti leolvasásából származtatja. Ezért helyesebbnek is tartom a proletárság bölcseletét nem dialektikus, hanem történelmi materializmusnak neveznünk. Hegel, aki szellemi folyamatnak látta a világot, természetesen a dialektikát állitotta előtérbe, mert hiszen az emberi szellem, a logika, dialektikus természetü. Mi azonban, akik a gondolkodást is természeti folyamatnak látjuk, a világot nem mondhatjuk dialektikusnak, hanem történetinek kell mondanunk. A logika dialektikus, a valóság történeti. Mint valóságos lény, nem dialektikus, hanem történeti vagyok és csak mint elvont, logikai lény vagyok dialektikus. Történetet csinálok, dialektikát megértek. Hegel kész értelmet látott a világban, ezért metafizikát csinált és azt elnevezte logikának. Én történelmet látok a világban és meg akarom mégis érteni, hogy tudatosan formálhassam. Ezt a megértő müködést nevezem dialektikának.
Az ösztönök dialektikája.
Ma az ösztönöknek két csoportját különböztetjük meg, az én-ösztönökét és a nemi ösztönökét. Ha ezt a két ösztöncsoportot kivetitjük a történelembe, egynek foghatjuk föl, mint ahogy a geometrikusok szerint a párhuzamos egyenesek a végtelenben metszik egymást. A mai felnőtt emberek életében azonban ez a két ösztöncsoport mind tárgyai, mind céljai tekintetében elválik egymástól. Éhség és szerelem két különböző lelki hatalom az emberben. Nemi társat rendszerint a másik nemből, munkatársat inkább saját nemünkből választunk magunknak. Ha munkatársunk a másik nemből való, erős a hajlamunk, hogy munkatársunkat nemi társunkká tegyük. Viszont ha munkatársunk saját nemünkből való, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy vetélytársunknak tekintsük. Vagyis bármennyire különvált ez a két ösztöncsoport a tárgyak és a célok tekintetében, arra sarkallnak bennünket, hogy egyszerre mindkét irányban elégitsük ki magunkat. A munkatárs csak ugy lehet vetélytárs, ha – tudatosan vagy tudattalanul – nemi vetélytársat látunk benne. Ez a két ösztöncsoport tehát nem külön müködik bennünk, tárgyaik különültek el egymástól. A költők sokat beszéltek a régi aranykorról, mithoszok szólnak arról, hogy valamikor paradicsomban élt az emberiség és a legtöbb ember őszinte meggyőződéssel emlegeti, hogy régen jobb világ volt. Ez igy is van. Ez az igazság azonban nem a tárgyi világnak, hanem az érzéseknek az igazsága. Valamikor minden ember élt abban a paradicsomban, abban a régi jó világban, amelyben az én-ösztönök és a nemi ösztönök tárgyai még nem váltak el egymástól, még nem kellett az ösztöneink egyik csoportját visszatartanunk, hogy a másik érvényesülhessen. Valamikor mindenki csecsemőValamikor mindeki csecsemő volt. A csecsemőről kimutatta a pszichoanalizis, hogy éppugy rendelkezik nemi ösztönökkel, mint a felnőttek, hogy nemi ösztöneivel születik az ember és nem később buvik belé a nemiség ördöge. A szopós csecsemőnek én-ösztönei és nemi ösztönei egyszerre, ugyanegy tárgyon nyernek kielégülést, a szoptató anya testén. A gyerek aztán fogakat kap és ezzel én-ösztöne támadó fegyvereket lel és lelkében föléled a támadás kedve. Ekkor azonban elválasztják az emlőtől, vagyis én-ösztöneinek és nemi ösztöneinek a tárgya különválik. Mindkét ösztöncsoport továbbra is egyszerre fejti ki tevékenységét, de más-más tárgyak és célok irányában. Igy kerül önmagával összeütközésbe az emberi lény: hogy egyik ösztöncsoportja meglelje tárgyát és azon elérje célját, az embernek vissza kell tartania másik ösztöncsoportját az érvényesüléstől, vagy legalább is el kell választania eredeti céljától. Ennek a benső összeütközésnek csupán a sulyosságát mutatja az a körülmény, hogy a nemi ösztönök a testi odaadásra irányulnak, az én-ösztönök pedig támadó jellegüek. (Freud maga a nemi ösztönöket életösztönöknek és az én-ösztönöket halálösztönöknek is nevezi. A benső összeütközést pedig ezeknek eredeti összeférhetetlenségében látja. Ám igy nem érthető, hogy miért olyan erős minden embernek a kötöttsége az anyához. A benső összeütközés nem származhat másból,
A közlés alapja:
Gépirat, 4 f.
PIM Kézirattár, JA 1087/42, idegen kéz tételszámozásában: 10.
1. réteg: írógép; 2. réteg: kézírás.
Aláíratlan.