Zsolt Béla: „Bellegarde”.
A Bellegarde egy budapesti fiatalember regénye, egy magyarországi ifju burzsoá találkozása Európával, az örökkévalónak érzett békés, üzletes polgáriasság találkozása a világtörténelmi nyugtalanság megsejtésével. A gumiszakma ifju kapitalistájának önkénytelen randevuja a hat litván ellenforradalmár tiszttől meggyalázott szüzzel, aki prostitucióval keresi forradalmi bosszuállás reményében fogyasztott izetlen kenyerét.
A magyar gumiszakmában legtekintélyesebb Wahl cég a fiát, Leót, aki presztizsből havi háromszáz pengőért egy kissé molett középkoru özvegyet bérel, utnak inditja gumiszaktudásának elmélyitése végett Párizs felé. Wahl Leóban, a szolid cég szolid fiában, a polgári élet lázát sem szerelem, sem gründolás, sem egyéb kevéssé reális tevékenység nem emeli a 37 fok C piros vonaláig, számára romantikusak s igy nevetségesek azok az apró kényelmetlenségek is, amelyek a szakma kitanulásával járnak. Ő kereskedő, aki nem szivesen babrál az áruval, üzletember, aki ha tehetné, elválasztaná az üzletet a bolttól, a kereskedelmet a kereskedéstől, a Nagykorona uccát, ahol üzletük van, a nagykereskedéstől, amelynek révén a Nagykorona uccában lehet üzletük. Egyszóval modern burzsoá, ki bár felületesen, de világméretekben gondolkodik, a nagykereskedést azonban kicsinyben üzi. Mindez persze csak sejthető Wahl Leóból, hiszen összevéve huszonöt éves és ha társaságbeli cinizmusával tul is van immár az életen, „szenvedélyileg” jóval innen mutatkozik. A papa, a cég, Párizsba küldi, hogy szakemberré váljon és ő Párizsba megy, hogy mesélhessen a fiuknak, akik ugy hasonlitanak hozzá, mint egyik gumikabát a másikhoz: társadalmilag egyformán vannak impregnálva. Ezek a „fiuk” külön is emliteni való lapjait teszik ennek a regénynek, – pénzük adta hatalommal elkövetett kegyetlen stiklik hősei ők, szakasztott olyanok, amilyennek agitátorok nyomán ifju proletárok a lelketlen burzsoát elképzelik. De csupán társaságban, csapatban, bandában, vagy ha ugy tetszik: osztályban ilyenek, – külön-külön egyénileg gyávák, szolidak, érzelgősek és bandaéletük csömörétől émelyedők. A történelmileg kegyetlen burzsoáziát látjuk itt kicsinyben és észrevesszük azt a különbséget, amely a végeredményben szentimentális és „emberi”, önnön meghatódása elől menekülő egyes burzsoát osztályától paradox módon elválasztja és paradox kollektivizmusával arra kényszeriti, hogy mégis, egyénisége elfojtása árán is, stikliben, ügyletben egyaránt, kérlelhetetlen osztályának legyen a képviselője. Leó nem is meri elmondani majd nekik rendkivüli kalandját, mert ez a társaság semmiféle szokatlan történetet nem enged magának bemesélni, aminthogy a burzsoázia sem képes elképzelni és elhinni, hogy a történelemben valami számára szokatlan bekövetkezhessék. Ebből a társaságból kerül ki Wahl Leó egy zürichi garni szobájába, napjaink világtörténelmébe, egy prostituált családi ágyába, egy litván terrorista nőnek a legkevésbé sem prostituált és családiasnak alig tekinthető terveibe.
A regény ugy kezdődik, hogy Wahl Leó nagykereskedő ott áll a zürichi pályaudvaron, egyedül, magára hagyottan, hiszen megérkeztekor „még csak egy vasuti tisztviselő sem szalutált”. Ott áll a polgár mindennapi életének hatalmi apparátusa nélkül, tehát ügyefogyottan – és éppen a hatalmi apparátusnak ez a pillanatnyi hiánya teszi, hogy belesodródik kalandjába. Sem hordár, sem másféle közszolga, – hogyne fogadná hát örömmel a társadalom alját, Bohanovszky urat, az ukrajnai emigránst, aki előbb a bolsevisták elől szökött meg, majd az ellenforradalommal vesztére visszatérvén falujába, a lengyel pogrom elől kellett elbujdosnia, aki tőzsdézett, volt idegenvezető, filmstatiszta, mozgó reklámtábla, kokaincsempész, sőt nő is, csak éppen tisztességes foglalkozást nem üzött, igy hát végül a puritánul polgári Svájcba került, mint politikai menekült, mert „itt az embert békében hagyják, ha nem bolsevista, nem antifasiszta és ha nem sérti meg a törvényt”. Bohanovszky, a bolsevistáknak ez a politikai üldözöttje, a polgári élelmességnek ez a gyürött angyala, beteszi Wahl Leó budapesti burzsoát a másodrendü szálloda egyik szobájába, amely igen rendes, tiszta, féregmentes, csak éppen egy nő fekszik benne, de az sem csip, nem harap, sőt igen kellemes hálótárs volna, ha őt nem csipte és harapta volna akarata ellenére hat snájdig litván katonatiszt. A nő mellett ott nyivákol, fuldoklik bünben, t. i. az ellenforradalmi tisztikar bünében fogant gyermeke, akinek a nagyapját felkötötték, mert „sokat járatta a száját” és akinek anyja hat hónapig hevert a kovnói kazamatákban, ahol is őt magát nemzette a bolseviki rémuralom alól felszabaduló litván nemzet. A nőt, Kolarow Gertrudot, természetesen nem érdekli a melléje fektetett férfi, aminthogy előtte más férfiak sem mozditották meg szenvtelen nyugalmában, inkább azzal van elfoglalva, hogy beteg gyermeke elől elháritsa mindama akadályokat, amelyek a másvilágra vezető utjába tornyosulnak. Wahl Leó kultur európéer azon veszi észre magát, hogy hihetetlen mesélni valóra tett szert a „fiuk” számára. Bár kellemetlen, hogy Svájc gondos polgári törvénykönyve értelmében háromnapos vesztegzár alá vetik a járványkórház megfigyelőjében, nehogy elterjessze a haldokló gyermeken észlelt epidémiát.
Ime, Wahl Leó, budapesti nagykereskedő, egy meglehetősen kusza kaland kellős közepében, ahogy a véletlen beletaszitotta, a véletlen, amely azonban elválaszthatatlan burzsoá sterilitásától. Ám a pénz nem hagy ki tartósan, az apai tőke ismét átveszi funkcióját és Wahl Leó a kellemetlenül érdekes zürichi incidens után Genfben nyugodtan válogathat hotelekben, nőkben, ismét rendelkezik a polgár fölényes szabadságával, már megint azt tesz, amit akar, a világ kikészitve vár reá és az öregtől táviratilag kért svájci frankjaira. Semmi külső kényszer, legfeljebb célszerü korlát, – a polgár nyugodtan lehet ember a polgári keretek között; ember, sőt férfi, akit nem hordárok és átutazó szobák hiánya hoz tehetetlen zavarba, hanem egy mellette feküdt nő emléke izgat, egy nőé, aki mindenkié volt az ukrajnai emigráns révén, csak az övé nem, pedig, ha akarta volna... Nos, Wahl Leó budapesti polgár és özvegybérlő férfi mind gyakrabban képzeli magát a hat nemzeti fölbuzdulástól hevülő litván katonatiszt helyébe. Kalandja masszájából most domborodik ki, ami lelki. Most már – bár ismét a véletlen hozza szeme elé Kolarow Gertrudot – egyedül rajta, vagyis a saját lelki motorizmusán mulik, tovább megy-e azonnal Párizsba, hogy megszerezze „mindazt, a primitiv dolgot, amit szakmabeli tudásnak neveznek”, vagy a Népszövetség női alkalmazottaival sző-e viszonyt, avagy a Kolarow lányt ostromolja-é a tisztek után polgári módra. Wahl a három változat közül a hármat választja, egy helyben rostokol és alkalmat ád Zsolt Bélának, a kispolgárok Mefisztófeleszének arra a leleplezésre, hogy a polgár – bár érdekelve van benne – éppannyira világcsalásnak látja a Népszövetséget, mint a proletár. Végre is Kolarow Gertrud kell Wahl Leónak, Gertrud, a nő. Azonban ha polgári formák között nő lehetett Bohanovszkyból és férfi Wahl Leóból, ugyanazok a polgári körülmények, bár anyává tették, nem engedték, hogy nő lehessen a Kolarow leány. Zürich nem esik messze Genftől, a puritán garni a luxusos népszövetségi palotától, szintazonképp a prostituált sem a forradalmártól: a Kolarow leány Zürichben prostituált volt, hogy forradalmár lehessen Genfben. A változás nagy. A burzsoá megkaphatja a prostituáltat, de nem a forradalmárt. Wahl pedig meg akarja kapni Kolarowot. Tehát prostituálnia kell. És ha a Kolarow leány azért lett mindenki prostituáltja Zürichben, hogy majdan forradalmi céljának eleget tehessen, – miért ne prostituálná magát ugyanezért Wahlnak Genfben? Ennek megvan a maga módja, a kényszer – minden prostitució kényszer – és ha annak idején a harc emberei fizikumukkal kényszeritették Kolarowot, – a béke, a kereskedelem embere intellektusával kényszeriti. Azok raboltak, ő zsarol. Zsarol a puszta jelenlétével, azzal, hogy nem megy a pokolba, a Belloc és Cohen céghez Párizsba, ahová a papa küldte, az öt világrész garnijába, Párizsba, ahová igyekezett. Mit tehet Kolarow? hiszen retteg, hogy Wahl leleplezi. Jó, egy éjszakára az övé lesz, csak aztán pusztuljon innen. A burzsoá és a forradalmár zsarolt nászát azonban megakadályozza M. Hirschler öreg hotelzenész, Kolarow emigráns honfitársa. (A regényből nem tünik ki, hogy a véletlen, vagy Kolarow rendezte-e ugy, hogy Hirschler jelen legyen a találkán. Ezt nem is tudhatja meg az olvasó: a regényt Wahl Leó első személyben meséli el.)
Wahl a nő utáni nagy csetlésben-botlásban beleszeret Kolarowba. Nem nagyon, de romantikusan és szentimentálisan. „Arra is vágyódom – mondja – hogy megpróbáljak kicsikarni belőle valami emberi megbecsülést is, valami érzelmi jeladást”. Maga sincs tisztában érzelmeivel, töpreng: „Éreztem Kolarow Gertruddal kapcsolatban a szellemi inferioritásomat, ami gyakran forrása lehet a szerelemnek.” Vall és Kolarow megenyhül. De a távolság áthidalhatatlan. A burzsoá, már már szinte „általános emberivé” válik, a terrorista azonban megmarad öntudatos forradalmárnak. S mint illik, a körülötte lebzselő és hozzá reménytelenül tapaszkodó fiatalembert fel akarja használni (és ezzel talán be akarja kapcsolni életébe). Bellegardeba akarja kisértetni magát, hogy a fiatalember „ártatlan traveller külsejével” elterelje magáról a gyanut; Bellegardeba, ahol Voldemarasnak, a litván diktátornak megáll a vonata, mielőtt a Népszövetség városába szállitaná gyülölt utasát. Bellegardeba, ahol merényletet fog elkövetni Voldemaras ellen. És Wahl Bellegardeba akarja kisérni Kolarowot, hogy megakadályozza őrült tervének kivitelében. Csak éppen...
Már fölszálltak a bellegardei vonatra, már közeleg az indulás pillanata, amikor Wahl Leóban győz a polgár az „általános emberi” fölött. Szorongás fogja el, leszáll, hogy lapokat vegyen, aztán válogat a képesrevük között, már szól a csengő, már kiáltják az indulást, amikor észreveszi, hogy cigarettát is kéne vennie, aztán gyufát, de milyet is? skatulyásat, vagy laposat? Már rohan vissza a csarnokba, de elfelejti (elfelejteni annyi, mint tudni nem-akarni), hogy a sok közt melyik is az ő vonatjuk. „Megkérdeztem egy vasutastól, aki riadtan rám kiáltott, hogy rohanjak, mert ebben a másodpercben indul – szól a regény. – Vágtatni kezdtem, de mire a bellegardei perronhoz értem, a vonat éppen megmozdult. Valóságos sprintet vágtam ki, mint aki önmaga előtt is igazolni akarja magát – de már nem lehetett elérni az utolsó kocsit. Megálltam és kétségbeesetten széttártam a karomat. Lekéstem! Mit csináljak, ha egyszer lekéstem? A fényképezőgépem, a termosz, a pizsamám és a toalettszereim a nécessaire-ben – oda vannak!... Egy vasuti tiszt állt a perron szélén. Odaléptem hozzá. – Mikor indul a legközelebbi vonat? – Bellegarde felé? – kérdezte. – Nem – feleltem és éreztem, hogy az arcomat elönti a pirosság. – Lausanne felé.”
Hic Rhodus, hic salta! Wahl Leónak a nő eszébe sem jut, de tudat alatt a Kolarow dolgozik.
Igen, mit csináljon Wahl, a burzsoá, ha egyszer lekésett Kolarowról, a forradalmárról? Elutazik a Belloc és Cohen céghez Párizsba, ahol rövid uton viszonyt sző Kardos Jucival, aki ugyanaz, ami ő, hozzátartozik, mint a gumiköpenyhez a kigombolható bélés. De Wahl Leó nemcsak burzsoá, hanem huszonöt éves fiatalember is, – hát könnyes a szeme.
Ez az, ami igy e regényből elmondható. Amit még el lehetne mondani, az maga a regény. Zsolt erős, gazdag, röviden összefogott megfigyeléseit detektivtörténetek izgalmasságával szövi mesévé. A mese megérte, hogy regény legyen belőle, senki nem mondhatja, hogy nem érdekes. De talán még érdekesebb a részletek tekintete, a mondatok világpolitikai és társadalmi pillantásai, Zsolt ideges és fáradhatatlanul leleményes mozdulatai, amelyekkel egyszerre vetkőzteti kivül a polgári társadalmat és belül a polgári lelket. Egy kapkodó gondolkodó hámozza a polgári hagymát és belül nem talál semmi értékeset, ami a polgárság tulajdona volna.
A közlés alapja:
Nyomtatott forrás. A Toll, 1932. március 20. IV. évf. 2. (59.) szám, 80-83.
Aláírás: József Attila.