[„A magyar proletárirodalom plattformtervezete”]
[„A magyar proletárirodalom plattformtervezete.”]
deologia, tehát a burzsoázia számára, csak éppen nem veszik észre a burzsoák, mert „betegesen irtóznak”. Tehát mintha nem volna érvényes a történelmi materializmus, mert csak a burzsoáziának beteges irtózásán mulik, hogy nem veszi észre „a kivezető utat”. Vagy: a burzsoázia nem veszi észre, illetve betegesen irtózik észre venni a proletáriátus kivezető utját? Hát a fasizmus? Az nem valaminek az észrevétele? A „reakciós áramlatokról” való beszéd is csak kispolgárok nyelvén van forgalomban (munkástól nem is hallottam soha!) – hiszen csak kispolgár gondolhatja, hogy eddig „a haladás” szelleme uralkodott a polgárságban és ma is minden rendes, reakciómentes volna, csak az a fránya fasizmus ne volna! Szász Zoltán meg a többi liberális-demokrata elvü „bátor polgár” szól manapság „reakciós áramlatok uralomra jutásáról”, bár a reakciós áramlat is elsősorban kispolgári. Reakciós „áramlatok” nem is juthatnak „uralomra”, hiszen csak gazdasági változások visszatükröződései. A valóság az, hogy a kispolgárság rohamosan proletárosodik, hogy világméretekben kiélesedett az osztályharc, amelyben már ideologiailag kisebb, fegyverforgatásban azonban annál nagyobb szerep jut a kispolgárságnak. Továbbá: milyen „szociális” áramlatok „uralkodtak” azelőtt a „polgári” irodalomban? Jó volna megemliteni, hogy tudjuk. És mit jelent „a régi eredmények mechanikus utánkérődzése”? Az izmusok a belső fekély külső kifakadásai voltak, talán azokkal „kérődzött régi eredményeket mechanikusan után”? Mechanikus utánkérődzés pedig éppen formailag nem lehetséges, mert a művészi forma lelki tevékenység, márpedig a lélek mozgása nem mechanikus, ha minden mozgás dialektikus. A tartalom persze lehet „mechanikus” és metafizikai, hiszen a tartalom nem valóság, hanem elvontság, a kulturforma azonban lelki valóság, tehát csakis dialektikus lehet.
4. A plattformtervezet a válság sajátos magyarországi tüneteiről kiván szólni és amit mond, az egyáltalában nem a magyarországi, hanem a világválságra jellemző, bár még ugy is kiegészitésekre szorul[1103] megállapitása. Külön hiba, hogy vonatkozik az évekkel ezelőtti helyzetre is: olyan üres vaktöltés tehát, amely sem térben sem időben nem talál. Honnan szedik a tervezet szerkesztői az ilyenfajta „marxizmust”? Előbb utána kellett volna nézni a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődéséről szóló törvénynek, amit az imperializmus korszaka külön nyomatékkal lát el, ahogy az a brosúrákban is olvasható. Másrészt a dialektikus materializmusról szóló legkönnyebb és legnépszerübb füzetben is megtalálható az az általános elv, hogy konkrét tényeket és helyzeteket konkréten kell megvizsgálnia annak, aki marxista módon beszélni akar róla. És mi az, hogy „a tömegek fogyasztóképességének a megdöbbentő csökkenése”? – A tervezet április 8-án szólal már a fasiszta diktatura válságának a megindulásáról! Tudvalevő, hogy ezután majdnem félévvel hirdették ki a statáriumot, sőt nagy a valószinüsége annak, hogy a fasiszta diktatura előttünk áll.
5. A tervezet – egyéb nyomaték hijján – csak ugy ismételgeti, hogy az irodalmi emigráció „nem vesztette el soha az élő kapcsolatot a magyarországi osztályharccal”. Beismerni nagy szégyen volna, és, hogy önkritikával észrevehessék, ahhoz jobban kellene a marxizmust ismerniök. Tanuként különben Hidas Antalt idézik, tehát olyas valakit, aki köztük van, sőt aki a tervezet egyik fogalmazója. A tervezet közvetlen tanusága szerint azonban állitásuknak az ellenkezője az eleven valóság.
6. Ez a tétel, hogy t.i. „a proletáriátus csak a hatalom átvétele és a szocializmus felépitése után tudja megteremteni kulturáját”, valóban nem mondható marxistának. Ám ilyen tétel ellen nem kell hadakozni, mert nincsen. Vita legföljebb arról volt, hogy a proletáriátus csak a hatalom átvétele után teremtheti-e meg kulturáját, vagy már előbb is. „A szocializmus felépitése után” – erről senki nem beszélt, hiszen akkor már nem is lesznek osztályok. Hogy mi célja van a tervezetnek egy nemlétező tétel elleni harcával, nem tudom. De ha „a szocializmus felépitése után” kifejezést töröljük, nem érthető, mint különben sem, hogy miért volna e tétel „kapitulációs”? Akik mondták, inkább serkentőnek szánták! És sok igazság van benne, tehát nem mondható „marxizmus-ellenesnek”. De[1118] minthogy nem teljes igazság, nem állitható az sem, hogy marxista volna.[1119] Általában meg kell állapitanunk, hogy nem lehet ennyire általában beszélni. Nem szabad szem elől vesztenünk, ahogy azt a tervezet teszi, hogy a proletárkultura kérdése nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés! Hiszen a proletáriátus osztályharc közben szerzi kulturáját! Nem különben a szocializmus felépitésének közepette. A baj e tételnél is az, hogy elméletileg kiván gyakorlati kérdést megoldani és hogy nem a kapitalizmus különböző fejlődéséről szóló törvény értelmében országonként vizsgálja a dolgot. Nekünk, magyarországi proletároknak, például nincsenek nyomdáink, nincsen papirunk irodalomhoz, nincsenek épületeink, helyiségeink szinházhoz, mozihoz, egyébről nem is szólva. A proletárkultura kialakulásának a kérdése tehát nem olyan egyszerü, megállapitani röviden csak annyit lehet, hogy egybeesik az osztályharccal. Megemlitem itt, hogy a tervezet „a munkásosztálynak dobott kulturmorzsákról” tesz emlitést. E kifejezéssel mintha egész karajt követelne a proletárok számára a polgári kultura sütetéből. Másfelől pedig a tőkésség csak addig tanittat, ameddig tanult munkásokra van szüksége, vagyis nem alamizsnáskodik érzelgősen és nem „dob” kulturmorzsákat.
7. Marx arratanitott, hogy csak történelmileg megoldható feladatokat tüzhetünk magunk elé társadalmilag, a tervezet szerint azonban „a proletárirodalomnak a valóság teljes bonyolultságát kell feltárnia”. E „teljes bonyolultságra” kár volna szót vesztegetni, ha nem jelentene teljes zürzavart a proletárirodalom körül. Sietek hát leszögezni, hogy a proletárirodalom és müvészet nem lehet más, mint a történelmi betöltése annak, ami meghatározza és a történelmi megfelelője annak, ami a föltétele. Meghatározza tárgya és eszköze. Tárgya az adott kapitalizmus adott osztályharci valósága, eszköze pedig – mint általában minden korok müvészi eszköze – a tudattevékenység ritmusossága.[ ] A kapitalizmus valósága az iró fejében a marxizmus ideologiája, amely alapjában véve fogalmi, mig a ritmusos tudattevékenység szemléleti. A marxizmus dialektikus, mert a valóságos történésnek meg a valóságos történést előidéző ellentéteknek a fölismerése. Mármost éppen a marxizmusnak, a dialektikus materializmusnak az értelmében nem választható el egymástól a fogalmiság meg a ritmusos szemléletiség, mert az a valóság, ami fogalmilag ellentét, az szemléletileg ritmus. Apály-dagály ellentétek, ellentétük az önmagában is ellentétes dagály-apály: ha ilyen sort folytatólagosan veszünk, akkor a szemlélet számára ritmust kapunk. Állapitsuk[1133] meg: ha a társadalmi ellentétek ilyen sorát a proletáriró és müvész szemléletileg összefogja, akkor lelki (pszichikai, pszichologiai) ténnyé változtatta át azt, ami azelőtt csak ideologiai tény volt. Olyan föladat ez, hogy betöltésével a proletáriró és müvész teljesiti a hivatását, bár nem „tárja elénk a valóság teljes bonyolultságát”.
8. A tervezet szerint „természetes, hogy a valóság fölismerését az iró világszemlélete határozza meg.” Ez annyira nem természetes, hogy legföljebb ha a legszélsőségesebben szubjektivista-relativista-idealisták állitanak ehhez hasonlót. A marxizmus azonban nem szubjektivista, hanem objektivista, nem relativista, hanem dialektikus, nem idealista, hanem materialista. E tétel különben ugy koronázza meg a plattformtervezet marxizmusát, mint a proletáriátus uralma az osztályharcot. Aki ilyet mond, az nemcsak nem proletáriró, hanem ha valóban proletár és jóhiszemüen mondja, akkor sürgősen be kell iratni valamilyen marxista óvódába. De hogy én ne csak a levegőbe beszéljek, megállapitom: a valóság fölismerését maga a valóság, szabatosan kifejtve: a történelmi előfeltétel és a történelmi kényszer határozza meg. Igy a kapitalizmusban megvan a történelmi előfeltétel, a proletáriátusban pedig a történelmi kényszer, hogy a valóságot fölismerje és ahhoz képest cselekedjék. Maga a világszemlélet csak a valóság fölismeréséhez való vonatkozásában jön számba, mert adott valóság fölismerése csak egyféle lehet, mig világszemlélet sok van. Herczeg Ferenc iró és van világszemlélete. A plattformtervezet szerint tehát Herczeg Ferenc ideologiája, világszemlélete határozza meg a valóság felismerését, vagy – tetszés szerint – Mécs Lászlóé, Babitsé stb.
9.[ ] [új sorban:] 9. Ezt a pontot különösen kiemeli, aláhuzással, a plattformtervezet. Holott semmi értelme sincsen, mert hiszen csakis az a proletáriró, csakis az csinálhat proletárirodalmat, aki a dialektikus materialista módszert már elsajátitotta. Különben lehet proletár, vagy lehet iró, de nem lehet proletáriró. A proletáriróság első, elemi föltétele, hogy az iró marxista legyen. Marxista az, aki egyénileg azt gondolja el, azt irja tudatosan, – a formától most eltekintve – aminek a megtételére a történelem a proletáriátus egészét – egyes tagjaira való tekintet nélkül – rávezeti és rákényszeriti. A marxista nem más, végső fokon, mint a proletáriátus egésze kicsiben. Az egész vég szövetből egy ujjnyi minta, amelyből ruhát csinálni nem lehet, de amely magán viseli mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel az egész vég rendelkezik. A nem marxista, a nem osztálytudatos proletáregyén pedig csak egyike ama szálaknak, amelyekből a szövet egészét a történelem szövőgépe szőtte és szövi. Mint egyes szál, ő is hozzájárul az egész minőségéhez, de másként: más a fonál és más a szövet. A minta azonban – minőségét nézve – csak méretekben különbözik a végtől. – A plattformtervezet különben azt mondja a dialektikus materializmusról, hogy „az a módszer, amely a valóságot a legkövetkezetesebben és a leghatározottabban tárja föl.” Honnan tudják ezt, ha még csak most tüzik ki az „elsajátitásáért való harcot”? Arra is ki kellene térnem, de nincs helyem, hogy módszer nem tárja föl a valóságot, amelyet módszerrel lehet föltárni. Ez legalább is idealizmusra valló botlás. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy az idézett tétel magába foglal egy olyan állitást, amely szerint volna még más módszer is, amellyel a valóság következetesen és határozottan föltárható. Hogy van sok jó módszer, van tökéletesen, tökéletesebben és legtökéletesebben föltáró módszer, de a jók közt a legjobb a marxista.
10. A tervezet az előbb a „teljes bonyolultságot” tette a proletárirók feladatává, most siet kiegésziteni azzal, hogy mi nem tartozik a teljes bonyolultságba, hogy mi nem a föladatunk. Persze nem kimeritő, amit mond, de nem is lehet kimeritő, mert hiszen elsorolhatatlan mindaz, ami nem föladata a proletárirónak. Pl. nem föladata a féllábon való álldogálás, a Himalája megmászása, a tengerfenék kőzeteinek évtizedeken át való vizsgálata stb. Nem tudni, honnan e tagadás, kivel vitatkozik a tervezet, – ki állitotta, hogy „egyes, elszigetelt jelenségek bemutatása” volna a proletárirók feladata? Ez még bonyolultabb föladat volna, mint a tengerfenék kőzeteinek féllábon való vizsgálata, mert ilyesmi nincs, „bemutatni” tehát lehetetlen. E fogalmi zürzavart még jobban összekavarja a „csak” szócska, lehetőséget adván annak a gondolatnak, hogy a proletáriró elé mégiscsak odamered e lehetetlen föladat, hogy „egyes, elszigetelt jelenségeket” „mutasson be”, csak éppen más feladata is van. Persze nem merül ki ebben a feladat meghatározása, siet is konkrétabbá tenni követelését a tervezet azzal, hogy lelkére köti a proletárirónak, „hogy az egyes jelenségeken keresztül rámutasson az általánosra és az általánosságban megtalálja az egyént.” Igy mondja, miután előzőleg idézi a munkásosztály egyik nagy tanitójának a szavait, amelyek azonban bölcseleti téren, tehát megfelelő általánosságban hangzottak el és nem egy konkrét dolognak, a proletárirodalomnak a konkrét föladataival kapcsolatban. Fönnforog az az eset, hogy idézetüket nem értették meg a tervezet szerkesztői, különben konkrét tárggyal kapcsolatban konkrét tartalommal tudnák ellátni. Nos, a proletárirodalom föladata az egyéneken keresztül rámutatni az osztályokra és az osztályokban megtalálni az egyéneket; az osztályokon keresztül pedig rámutatni a társadalomra és a társadalomban megtalálni az osztályokat, amelyek a társadalmat történelemmé mozgatják. Megjegyzem, lehet, hogy ilyesmit jelent az is, amit a tervezet mond, de – sajnos –, nem bizonyos.
11. Ennek semmi értelme, puszta szólam. Kérdem a) hol az a materialista müvészeti fölfogás? b) miért müvészeti fölfogás ismerte el „az emberek tudatától független materiális valóság reális létezését”? c) mit jelent ez: „a materialista valóság reális létezése”? d) mi van a dialektikával? e) miért elismerte és miért nem fel? A tervezet szerkesztői állandóan elismerésről szólnak.
12. A plattformtervezet marxistái, im, idelyukadnak ki: „a dialektikus materialista módszer kidolgozása és alkalmazása az irók és teoretikusok legfontosabb feladata”. Egyszóval a dialektikus materialista módszer még nincsen kidolgozva! De hiszen az előbb szintén a legfontosabb föladat volt az e módszer elsajátitásáért való harc! Hát hogy akarnak olyan módszert elsajátitani, amely még nincsen? A tervezet tételei szerint a »dialektikus materializmus az a nem létező módszer, amelyet ki kell dolgozniuk azoknak a proletáriróknak, akiknek a legfontosabb föladatuk, hogy előbb elsajátitsák és akik azért proletárirók, mert a dialektikus materialista módszernek a birtokában vannak és ezért a dialektikus materialista módszer a legkövetkezetesebb és leghatározottabb egyrészt, másrészt az egyedüli, amely teljesen föltárja a teljes valóságot és marxistává teszi a plattformtervezet elkövetőit«!
Eddig a plattformtervezet „marxista” és valóban „kidolgozatlan” elméleti alapvetése. Elméleti fejtegetéseit a megfelelő gyakorlati észrevételek kisérik. Külön kárhoztatja a háboru előtti szociáldemokrácia irodalompolitikáját, miközben elfelejti megemliteni azt a gazdasági és osztályalapot, amelyen a szociáldemokrácia állt. Leszögezni véli, hogy voltak, akik „széles” tömegekhez szóltak, mint a tervezet szerint Madarász. Fölsorol „proletárirókat”, akiknek müvei a tervezet nézetei szerint sem marxisták, de hogy akkor ő maguk miért „proletárirók”, annak a magyarázatával adós marad. Megállapitja szerkesztőinek egyikéről, hogy „politikai szükségszerüség ... diktálta ... hogy verseit megirja”. Nem azt diktálta tehát, hogy bizonyos verseket irjon, hanem hogy azokat a bizonyos verseket megirja. Mintha azok történelmi remekmüvek volnának, amelyeknek külön érdekességük, hogy igy jöttek létre! Fő a marxista önkritika. Szól a tervezet szövetségükről, amely véglegesen lefektette a szervezeti alapokat. Véglegesen! Ez is „marxizmusra” vall. E szövetség – szerinte – vezette, 1926-tól az irodalmi erőket! Hogyan festenek azok az irodalmi erők, amelyeket egy olyan szervezet vezetett, amely öt évnyi tisztulás (!) után jutott el a plattformtervezet „marxizmusához”, amely abban áll, hogy elhatározzák, hogy harcot fognak folytatni a marxizmus módszerének az elsajátitásáért, és hogy legfontosabb kötelességükké teszik e módszer kidolgozását! Emlit a tervezet olyan embereket, akik együtt a „proletárirodalom egyik legerősebb, ideologiailag tiszta, müvészileg fejlett csoportját” teszik. Kik e csoport tagjai? Azok, akik a tervezetet készitették. Fő a marxista önkritika. Hát. Általában mindazok kiválót alkottak, akik e plattformtervezet „marxizmusát” „kidolgozták”, „mindannyian élő bizonyságai a fejlettségnek” és „ideologiailag tiszták”.
Külön fejezet szól Magyarországról, ami némi ellentétben van azzal, hogy egy másik, négy nyelven megjelenő lapban, amelynek főszerkesztő helyettese a tervezet egyik alkotója, odabiggyesztik a nevük után, hogy „Magyarország”, noha azzal semmi kapcsolatuk nincsen. Ez éppen a Magyarországról szóló fejezet tájékozatlanságából tünik ki. Nagy Lajost meg sem emlitik, egy csomó hazai, erdélyi és felvidéki emberről, akit én innen figyelemmel tudok kisérni, nem vesznek tudomást, engem megtesznek fasisztának, Gergely „a legfejlettebb” s „ugy az élő ember megrajzolásával, mint realisztikus stilusával a magyar proletárirodalom vezető irásai között foglal helyet.” Szilágyi Andrással kapcsolatban „formaforradalmi maradványokról” olvasok. Miféle marxizmus formaforradalomról beszélni? Aztán, – Rodionov Csokoládéja miért „ideologiailag gyenge és a forradalom-kezdeti szinvonalon álló regény”, ha ideologiailag oly tiszták és pompás marxisták a tervezet véghezvivői? Ha oly tiszták ők, igen ők, akik a proletárdiktatura tizennegyedik esztendejében, Moszkvában, a SZOVJETUNIÓBAN, ahol minden marxista proletár rohamcsapatban dolgozik a bányákban, a gyárakban, a hutákban, az erőmüvekben, a földeken, a vizeken, a levegőben, az irodákban, az őserdőkben, a labóratóriumokban, a konyhákon, az épületeken, a malmokban, a klubbokban, a kulturán, az iparositáson, ahol halászok, vadászok, parasztok, szövők, szabók, pékek, lakatosok, esztergályosok, vasasok, fások, ácsok, kőmivesek, kőfaragók, bőrösök, vasutasok, kövezők, vájárok, üvegesek, könyvelők, tanitók, tanulók, katonák, szerelők, nyomdászok, mérnökök, napszámosok, igazgatók, nők, férfiak, felnőttek, ifjak, oroszok, ukránok, mongolok, örmények, üzbégek, vogulok, osztjákok, gruzok, csuvasok, zürjének, votjákok, georgiaiak, tatárok, tunguzok, kinaiak, lappok, európaiak, ázsiaiak, amerikaiak, – mind, mind a szocializmus épitésén versengenek, – – ők, akik azon a cimen, hogy „magyarországiak”, hogy „marxisták”, hogy „proletárok”, hogy „irók” ilyen plattformtervezettel lépnek a proletáriátus elé, bizonyára Marx müveinek szorgalmas tanulmányozása és a munkásfőiskolák buzgó látogatása után.
De „a magyarnyelvü proletárirodalom minden akadály ellenére feltartóztathatatlanul halad történelmi szerepének megvalósitása felé” – mondják, a tervezet szerint önmagukat véve tekintetbe, a plattformtervezet öntudatosai. Még itt is idealizmusba botlik a nyelvük! Irodalom nem haladhat „történelmi szerepének” a „megvalósitása” felé! Történelmi szerepe
A közlés alapja:
Gépirat, 6 f.
PIM Kézirattár, JA 1087/8.
1. réteg: írógép; 2. réteg: grafit ceruza; 3. réteg: piros ceruza, toll. A piros ceruzával írt szövegrészek és a tollal írtak között a sorrend nem állapítható meg. Nincs ugyanis nyoma sem annak, hogy a költő piros ceruzával írt szöveget tollal módosított volna, sem az ellenkezőjének.
„A magyar proletárirodalom plattformtervezete.”
„Benyujtotta a Moszkvai Proletárirók Szövetsége (MAPP) Magyar csoportjának megbizásából Barta Sándor, Hidas Antal, Illés Béla, Madarász Emil, Matheika János és Zalka Máté.”
„Alapjában jóváhagyta a Moszkvai Proletárirók Magyar csoportjának 1931. ápr. 8-án megtartott taggyülése.”
Im, e tanulmány fekszik előttem. A proletárság irodalmának és iróinak történelmi helyzetét, szerepét és föladatát kivánja elméletileg megalapozni. Fölszólit minden proletárirót, hogy adja elő e tervezettel kapcsolatos véleményét. Kiállok hát, hiszen joggal állithatom hogy proletáriró vagyok, noha e plattformtervezet röviden fasisztának nevez.
Az illendőség megkivánná, hogy hozzászólásom előtt ismertessem e plattformtervezet tartalmát, ezt azonban önnönmagával való feleselése, a marxista tételeknek fölöttébb egyéni értelmezése lehetetlenné teszi. Nincs tartalma, mint egésznek, nem adhatom az egésznek kivonatos tartalmát. Részletekre esik szét, a részletekkel kell foglalkoznom. Mégis, hogy olvasóm képet kapjon e plattformtervezet eszmevilágáról és menetéről, pontokba foglalom leglényegesebb elvi állitásait és követeléseit, mégpedig a tervezet sorrendjében, szószerinti idézetek alapján. A pontokba való foglalás hozzászólásom könnyebbségéül szolgál.
1. „A háboru utáni kapitalizmus „harmadik periódusának” egyik legjellemzőbb vonása ... a kapitalizmus általános válságába átcsapó világválság.” 2. „A kapitalizmus bomlási szakaszának egyik igen jelentős velejárója és fokmérője a polgári kulturának méreteiben és kihatásában eddig példátlan általános válsága.” „A kulturválság legkirivóbb és legdöntőbb (!) megnyilvánulása az ideologiai felülépitmény és igy a polgári irodalom és müvészetek sivárés müvésze tek sivár és kilátástalan elkorcsosodása.” 3. „A jelen történelmi szakasz polgári irodalmának legáltalánosabb jellemzői: eszmei üressége, a mai idők szociális problémáinak feszegetésétől való beteges irtózása, a kivezető utak pesszimizmust szülő meg nem látása, erótikába, multba, vagy romantikus elképzelésekbe menekülő valóságfélelme, ideologiájában a különböző metafizikus, misztikus, antiszociális és reakciós áramlatok uralomra jutása, formailag pedig a régi eredmények mechanikus utánkérődzése.” 4. „A magyar kapitalizmus kiszélesedett és kiéleződött válságának legfőbb mutatói a hitelválság, a munkanélküliség ugrásszerü emelkedése, az általános mezőgazdasági válság, a tömegek fogyasztóképességének megdöbbentő csökkenése és ezzel kapcsolatban a termelés fokozatos leromlása, a kulturszükségletek kielégitésének minimálisra szoritása.” 5. Az irodalmi emigráció „nem vesztette el soha élő kapcsolatát a magyarországi osztályharccal”. 6. „Antimarxista ... kapitulációs elmélet, hogy a proletáriátus csak a hatalom átvétele és a szocializmus felépitése után tudja megteremteni saját kulturáját.” 7. „A proletárirodalom müvészi eszközökkel feltárja és kifejezi a valóságot, annak teljes bonyolultságát.” 8. „Természetes, hogy a valóság felismerését az iró világszemlélete határozza meg.” 9. „A proletárirodalom legfontosabb feladata a dialektikus materialista módszer elsajátitásáért való harc. Ez az a módszer, amely a valóságot a legkövetkezetesebben és leghatározottabban tárja fel.” 10. „A proletárirónak nem az a föladata, hogy csak egyes, elszigetelt jelenségeket mutasson be, hanem az, hogy az egyes jelenségeken keresztül rámutasson az általánosra és az általánosban megtalálja az egyént.” 11. „A materialista müvészeti fölfogás elismerte az emberek tudatától független materiális valóság reális létezését.” 12. „A dialektikus materialista módszer kidolgozása és alkalmazása az irók és teoretikusok legfontosabb feladata.”
1. Különös marxizmusnak tartom, hogy valami önmagába csapjon át. Vagy más a kapitalizmus és más a mai gazdasági világ? A kapitalizmus válsága olyan mértékben általános, amily mértékig gazdaságilag általános, és belőle egészen másba „csap át”. A tervezet a válság tüneteiként megemliti, „az egyes imperialista hatalmak és csoportosulások közötti ellentétek kiéleződését” egyfelől és másfelől „a Szovjetunió elleni intervenciós háboru előkészitését.” Ez igy üres szólam. Ki kellene mutatni, hogy miképpen függ össze ez a kettő. A Szovjetunió ellen intervenciós háborúba történelmi kényszer – nem közvetlen profitéhség, hanem létérdek, a profit megszünése, vagyis a profit-létfeltétel közvetve – hajszolja a kapitalizmust. Ez a történelmi kényszer többek közt abban is megnyilvánul, hogy az imperialista hatalmak egymás közötti ellentéteinek élességét tompitja. Az imperializmus belső ellentéteinek növekvése föltétlen (abszolut), ugyanakkor azonban élességét viszonylagosan tompitja a még inkább növekvő kényszer, amely a kapitalista-imperialista hatalmakat közös fellépésre sürgeti a Szovjetunió ellen. A tervezet szerint jellemzője e válságnak „a politikaiba átcsapó gazdasági harcok számának és jelentőségének a megnövekedése”. Nos, eltekintve attól, hogy a gazdasági harc éppen akkor tesz szert jelentőségre, ha politikaiba csap át, – idejemult ez a régebben helytálló megállapitás. A multban a politikaiba átcsapó gazdasági harcok száma világméretekben nagyobb volt és az egyes sztrájkok is kiterjedtebbek voltak. Ez magától értetődik, hiszen az általános válságot nem egyes üzemek, vagy iparágak munkássága érzi, hanem közvetlenül a proletáriátus a maga egészében. Ennek megfelelően a gazdasági harcok jelentősége is szükült, számuk csökkent, mig a politikai harc jelentősége egyre nagyobbra nőtt, a benne közvetlenül részvevő tömegek pedig számszerint gyarapodtak.
2. A tervezet azonositja az ideológiai felépitményt a polgári ideológiával, holott az egymásnak ellenmondó osztályideológiák együtt alkotják a felépitményt, aminthogy az egymással ellentétben álló osztályok együtt alkotják a társadalmat. Másrészt az egész tétel olyan közhely, amelyet bajos volna tartalommal teliteni. Mindenekelőtt a tervezet kifelejti a polgári és az általános felépitményből a politikát, a közoktatást, a tudományt, a vallást, a filozófiát. Polgári „kulturáról”, irodalomról, müvészetről szól és ugy látom, burzsoát kell értenünk a polgári jelzőn, mert másutt külön emlittetik a kispolgári. Burzsoá irodalom és müvészet azonban a válságtól függetlenül sem igen van, a válság előtt sem igen volt. A burzsoázia attól kezdve, hogy hatalmát és létformáját a burzsoázia, oly mértékben hessegette el magától a müvészeteknek még a gondolatát is.[1226] Emmiatt az uralkodó müvészet ma nem is az uralkodó osztály lelkének, hanem a zsebének a megnyilvánulása, ami azt is jelenti, hogy más osztályok lelkét zsebre rakta. Ha összevetjük a feudalizmus épitőművészetét a kapitalizmus épitő „művészetével”[1229] és aztán ezt az uj szocialista épitőművészettel, látjuk, hogy a burzsoázia[1230] az épitészetét is ugy szedte össze, ahogy a tőkéjét összeharácsolta a feudalizmusban, kereskedő és uzsorás módján, hogy majdan modern burzsoázia legyen belőle. A burzsoázia, mikor megvivta a maga forradalmát, rákényszerült a kispolgárság, a parasztság, meg a proletáriátus szövetségére, tehát csakis olyan kultura megszületésénél bábáskodhatott, amely ezeknek az ő uralma alatt tovább is fönnmaradó osztályoknak az egységes ideologiájává lehetett. Fából kellett vaskarikát kovácsolnia. Az igy létrejött felemás ideologiának a képviselője történelmileg ő nem is maradhatott, (gondoljunk csak az árufétisizmusra, a munkaerő kizsákmányolására) azzá csak a magántulajdonhoz ragaszkodó, de a kapitalizmus mozgalmasságát visszautasitó, tehát felemás történelmi helyzetü kispolgárság válhatott. Ekként ahogy proletárosodik a kispolgárság, ugy szükül a „polgári” kultura fogyasztó piaca, ugy hanyatlik el a „polgári” kultura. Viszont az igazi polgári kultura, a vásárolt munkaerő felhasználásának kulturája, a burzsoázia asszonyainak szépség- és testápoló kulturája, ékszer-, öltözék- stb „kulturája” annál inkább kifejlődött. De különben a kulturtermékek áruk, tömegek számára készülnek, és hát hol vannak a burzsoá tömegek? A burzsoá nem megy moziba, hanem filmet gyártat! Persze a gazdasági világválság kiterjeszti és sietteti a kispolgárság elproletárosodását és igy csökkenti a „polgári” kultura piacát. Ennél azonban figyelemre méltóbb, hogy a proletárosodó kispolgárság ideologiailag is radikalizálódik és nemcsak kulturára való pénze fogy, hanem a kedve is, hogy vásároljon abból a kulturából, amely már nem az ő megváltozott ideologiájának a megnyilatkozása. Ezért nemcsak anyagilag kockázatos a „polgári” kultura termelőit továbbra is eltartania a burzsoáziának, hanem egyre szükségtelenebb és fölöslegesebb. Igaz, a magánkulturvállalatok valóban veszteségeik, illetve a haszon elmaradása miatt mondanak föl alkalmazottaiknak. Ezzel szemben a polgári állam nem riadt vissza attól, hogy óriási összegeket rá ne fizessen kulturájának a terjesztésére (templomépitkezések, egyetemek stb). Hogy most mégis leépit, annak az is az oka, hogy a kultura már nem fog, tehát fegyvert kell fognia. Egyre nagyobb a szükség rendőrre, mint egyetemi tudományra.
Azt mondja a tervezet: „a jelen történelmi szakasz polgári irodalmának legáltalánosabb jellemzői: eszmei üressége, a mai idők égető szociális problémáinak feszegetésétől való beteges irtózása, a kivezető utak pesszimizmust szülő meg nem látása, erótikába, multba, vagy romantikus elképzelésekbe menekülő valóságfélelme, ideologiájában a különböző metafizikus, misztikus, antiszociális és reakciós áramlatok uralomra jutása, formailag pedig a régi eredmények mechanikus utánkérődzése”. – Mindez szépen hangzik, kár, hogy veleje nincsen. Mindezek egyáltalában nem a jelen szakasz jellemzői. Mindez jellemvonása a kispolgárságnak a burzsoázia hatalomra jutása óta. Másrészt a kispolgári irodalom, ma is, éppugy mint a multban, igenis „feszegeti az égető szociális problémákat”, csakhogy azok az ő osztályának „égető szociális problémái” ma is, éppugy mint a multban. A plattformtervezetnek ez a kifejezése különben éppen az ő szájukból való. S hogy nem látják meg a „kivezető utat”? A tervezetnek ez az állitása azt a balsejtelmet kelti, hogy „vannak kivezető utak” a polgári irodalom, a polgári ideologia, tehát a burzsoázia számára, csak éppen nem veszik észre a polgárok, mert ”betegesen irtóznak”. A „reakciós áramlatokról” való beszéd is csak kispolgárok nyelvén van forgalomban, hiszen csak kispolgár gondolhatja, hogy eddig „a haladás” szelleme uralkodott a polgárságban és ma is minden rendes, reakciómentes volna, csak az a fránya fasizmus ne volna! Szász Zoltán és a többi liberális-demokrata elvü „bátor polgár” szól manapság „reakciós áramlatok uralomra jutásáról”, bár a reakciós áramlat is elsősorban kispolgári. A valóság mindezzel szemben az, hogy világméretekben kiélesedett az osztályharc, amelyben ideologiailag kisebb, fegyverforgatásban azonban annál nagyobb szerep jut a kispolgárságnak. És mit jelent „a régi eredmények mechanikus utánkérődzése”? Az izmusok a belső fekély külső kifakadásai voltak, talán azokkal „kérődzött régi eredményeket mechanikusan után”? Mechanikus utánkérődzés formailag nem is lehetséges, mert a forma lelki tevékenység, márpedig a lélek mozgása nem mechanikus, ha minden mozgás dialektikus. Tartalmában persze lehet mechanikus és metafizikai, hiszen a tartalom nem valóság, hanem elvontság, mig a kulturforma lelki valóság, tehát csakis dialektikus lehet.
A plattformtervezet a válság sajátos magyarországi tüneteiről is meg akar szólalni. „A magyar kapitalizmus kiszélesedett és kiéleződött válságának legfőbb mutatói a hitelválság, a munkanélküliség ugrásszerü emelkedése, az általános mezőgazdasági válság, a tömegek fogyasztóképességének megdöbbentő (!) csökkenése és ezzel kapcsolatban a termelés fokozatos leromlása, a kulturszükségletek kielégitésének minimálisra szoritása” – irják a plattformtervezet elkövetői. Mindez nem a magyarországi, hanem a világválságra jellemző. Nem jellemző egyik kapitalista országra sem, hanem a kapitalista világra, bár igy is még kiegészitésekre szorulna e megállapitás, amelynek még külön hibája, hogy évekkel ezelőtti helyzetre is vonatkozik. Honnan szedik a plattformtervezet szerkesztői az ilyenfajta marxizmust? E „marxisták” közül senki sem hallott volna a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének a törvényéről, amit az imperializmus korszaka csak még jobban élire állit? De ha erről nem is hallottak, valamelyiküknek ismernie kellene legalább azt az általános elvet, hogy konkrét tényeket és konkrét helyzeteket konkréten kell megvizsgálnia annak, aki beszélni akar róla.
A tervezet – hangsulyozom, hogy ez év április 8-án fogadta el a Moszkvai Proletárirók Magyar csoportja – fasiszta diktaturáról, sőt annak a válságáról beszél. Más oldalán azonban a lap szociálfasizmust emlit. Politikai tájékozatlanságra vall ez az ellenmondás, hiszen a szociálfasizmus szavaiban szocialista, tetteiben fasiszta, látszatra pedig demokratikus, tehát leplező, mig a fasiszta diktatura ugy szavaiban, mint tetteiben fasiszta és látszatra is diktatórikus, tehát önmagát leleplező. Ez a kettő egy történelmi helyzetben elméletileg sem fér meg. Hogyan higyjen a szociálfasizmusról való szóban az, aki előtt ilyen ragyogóan tisztázzák e fogalmat „proletárirók”? Aki marxista, az bizony arra gondol, hogy valószinüleg tavaszra, vagy még a télen – a németországi eseményekhez képest – szemtől szembe találhatjuk magunkat a szóbanforgó diktaturával, mint a kapitalizmus válságának utolsó tünetével. Hát milyen alapon kiáltják e „marxisták” április 8-án, hogy „már megkezdődött a fasiszta diktatura általános válsága”, amikor a fasiszta diktatura előttünk áll, amikor állitásuk után majdnem félévvel hirdettek statáriumot.
A tervezet – egyéb nyomaték hijján – ismételgeti, hogy az irodalmi emigráció „nem vesztette el soha az élő kapcsolatot a magyarországi osztályharccal”. Tanuként Hidast idézik, ám a tervezet közvetlen tanusága szerint ennek az ellenkezője az eleven valóság.
Antimarxistának mondja a tervezet, hogy „a proletáriátus csak a hatalom átvétele és a szocializmus felépitése után tudja megteremteni kulturáját”. Ez igy valóban antimarxista, mert hiszen a proletáriátus az osztályharc közben szerzi kulturáját, nem különben éppen a szocializmus felépitése közepett. Azonkivül pedig a fölépitett szocializmusban, sőt a hatalom átvétele után sem proletár többé a munkás, hiszen a proletár „csak addig él, amig munkához jut és munkához csak addig jut, ameddig munkája szaporitja a tőkét”. Azonban itt is az a baj, hogy általánosságban és nem a kapitalizmus különböző fejlődése értelmében országonként tárgyalja a tervezet saját itéletét. Nekünk magyarországi proletároknak például nincsenek nyomdáink, nincsen papirunk irodalomhoz, nincsen helyiségünk szinházhoz, mozihoz stb. A proletárkultura kialakulásának a kérdése tehát nem olyan egyszerü, megállapitani röviden csak annyit lehet, hogy egybeesik az osztályharccal.
A tervezet „a munkásosztálynak dobott kulturmorzsákról” tesz emlitést. Ezzel a kifejezéssel mintha egész karajt követelne a proletárok számára a polgári kultura sütetéből, holott amire a szám- és betüvetésen kivül tanitják a proletárt a kapitalizmusban, az éppen az az ideológia, amely ellen a proletárirónak harcolnia föladata. Másfelől a tőkésség csak addig tanittat, ameddig tanult munkásokra van szüksége, vagyis nem adakozik érzelgősen és nem „dob” kulturmorzsákat.
Marx arra tanitott, hogy csak történelmileg megoldható feladatokat tüzhetünk magunk elé, a tervezet szerint azonban „a proletárirodalomnak a valóság teljes bonyolultságát kell feltárnia”. E „teljes bonyolultságra” kár volna szót vesztegetni, ha nem jelentené a proletárirodalom elméletének a teljes zavarát. Sietek hát leszögezni, hogy a proletárirodalom és művészet nem lehet más, mint a történelmi betöltése annak, ami meghatározza és ami a föltétele. Meghatározza tárgya és eszköze. Tárgya az adott kapitalizmus adott osztályharci valósága, eszköze pedig – mint általában minden korok müvészi eszköze – a tudattevékenység ritmusossága. A kapitalizmus valósága az iró fejében a marxizmus ideológiája, amely alapjában véve fogalmi, mig a ritmusos tudattevékenység szemléleti. A marxizmus dialektikus, mert a valóságos történésnek meg a valóságos történést előhivó ellentéteknek a fölismerése. Mármost állapitsuk meg, hogy az a valóság, ami fogalmilag ellentét, az szemléletileg ritmus. Apály-dagály ellentétek, ennek ellentéte az önmagában szintén ellentétes dagály-apály és igy tovább, – az ilyen sor szemléletileg ritmus. Ha a társadalmi ellentétek ilyen sorát a proletáriró szemléletileg össze fogja, akkor lelki (pszichikai, pszichologiai) ténnyé változtatta át azt, ami azelőtt csak ideologiai tény volt. Olyan föladat ez, hogy betöltésével a proletáriró és müvész, teljesiti a hivatását, bár nem „tárja elénk a valóság teljes bonyolultságát”.
A tervezet szerkesztői, miután a „teljes bonyolultságot” tették a proletárirók föladatává, kissé később arra térnek, hogy mi nem föladata a proletárirónak. „A proletárirónak nem az a föladata – ugymond – hogy csak egyes, elszigetelt jelenségeket mutasson be”. Igy persze nem kimeritő a meghatározás, de nem is lehet kimeritő, hiszen elsorolhatatlan mindaz, ami nem föladata a proletárirónak. Pl. nem föladata a féllábon való álldogálás, a Himalája megmászása, a tengerfenék kőzeteinek a vizsgálata stb. Nem tudni, honnan e tagadás, kivel vitatkozik a tervezet (önmagával?), – ki állitotta, hogy ilyesmi volna a föladat? S hozzá még azt sejteti ez a követelés, hogy a dialektikus materializmus nem érvényes, mert hiszen a dialektikus materializmus szerint „egyes, elszigetelt jelenség” nincsen, ilyet „bemutatni” lehetetlen. E fogalmi zürzavart, mint a fakanál a kását, mégjobban összekavarja a „csak” szócska, lehetőséget adván annak a gondolatnak, hogy a proletáriró elé mégiscsak odamered az a lehetetlen föladat, hogy „egyes, elszigetelt jelenségeket” „mutasson be”, csak még egyéb föladata is van.
A plattformtervezet mind e „marxizmusát” ugy koronázza meg a következő tétel, mint a proletáriátus uralma az osztályharcot: „Természetes – ugymond – hogy a valóság fölismerését az iró világszemlélete határozza meg”. (Aláhuzva a tervezetben.) Azokat, akik jóhiszemüen ilyesmit tételeznek, azonnal be kell iratni valamilyen marxista óvódába. Szégyellem, hogy e saját maguk szerint kitünő kartársaimat oktatnom kell arra vonatkozólag, hogy a valóság fölismerését maga a valóság, a történelmi előfeltétel és a történelmi kényszer határozza meg. Igy a kapitalizmusban megvan a történelmi előfeltétel, a proletáriátusban pedig a történelmi kényszer, hogy a valóságot fölismerje és ahhoz képest cselekedjék. A világszemlélet csak a valóság felismeréséhez való vonatkozásban jön számba, mert adott valóság fölismerése csak egyféle lehet, mig világszemlélet sokféle van. Herczeg Ferenc iró és van világszemlélete. A plattformtervezet szerint tehát Herczeg Ferenc ideológiája határozza meg a valóság fölismerését, vagy – tetszés szerint – Mécs Lászlóé, Babitsé, stb.
„A proletárirodalom legfontosabb feladata a dialektikus materialista módszer elsajátitásáért való harc” – mondja tovább a tervezet. Ezzel szembe kell szegeznem, hogy csakis az proletáriró, csakis az csinálhat proletárirodalmat, aki a dialektikus materialista módszert már elsajátitotta. Különben lehet proletár, vagy lehet iró, de nem lehet proletáriró, mert a proletáriró ott kezdődik, ahol a marxista. Marxista az, aki egyénileg azt gondolja el és irja tudatosan, aminek a megtételére a történelem a proletáriátus egészét – egyes tagjaira való tekintet nélkül – rávezeti és rákényszeriti. A marxista nem más, végső fokon, mint a történelmi proletáriátus egésze kicsiben. Az egész vég szövetből egy ujjnyi minta, amelyből ruhát csinálni nem lehet, de amely magán viseli mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel az egész vég rendelkezik. A nem marxista, a nem osztálytudatos proletár egyén pedig csak egyike ama szálaknak, amelyekből a szövet egészét a történelem szövőgépe szőtte és szövi. Mint egyes szál, ő is hozzájárul az egész minőségéhez, de másképpen: más a fonál és más a szövet. A minta azonban minőségét nézve csak méretekben különbözik a végtől.
A plattformtervezet szerkesztői szerint a dialektikus materializmus „az a módszer, amely a valóságot a legtökéletesebben és leghatározottabban tárja föl”. Honnan tudják ezt, ha még nem sajátitották el? Arra is ki kellene térnem, de nincs helyem, hogy módszer nem tárja föl a valóságot, amelyet módszerrel lehet föltárni. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy az idézett tétel magába foglal egy olyan állitást, amely szerint volna még más módszer is, amellyel a valóság következetesen és határozottan föltárható. Hogy van sok jó módszer, de a jók közt a legjobb a marxizmus. Hogy van tökéletesen, tökéletesebben és legtökéletesebben föltáró módszer.
A proletáriró feladata volna továbbá a tervezet szerint, „hogy az egyes jelenségeken keresztül rámutasson az általánosra és az általánosságban megtalálja az egyént”. (Aláhuzva a tervezetben.) Jóval konkrétebb kifejezést szeretnék ehelyütt, mert igy általánosságban nem találom meg a gondolkodó egyéni főt, amely ezt követeli. Lehet, hogy mindez azt akarja jelenteni, hogy a proletárirodalom feladata az egyéneken keresztül rámutatni az osztályokra és az osztályokban megtalálni az egyéneket; az osztályokon keresztül pedig rámutatni a társadalomra és a társadalomban megtalálni az osztályokat, amelyek a társadalmat történelemmé mozgatják. Lehet, hogy ezt jelenti az idézet, de nem bizonyos. Sok ellenkező tartalom hámozható ki belőle.
„A materialista müvészeti fölfogás elismerte az emberek tudatától független materiális valóság reális létezését” – folytatja tovább az előbbiek léreeresztése és tartalmatlan változatai után a tervezet. Ennek semmi értelme, puszta szólam: 1. hol az a materialista müvészeti fölfogás; 2. miért müvészeti fölfogás ismerte el; 3. mi a materiális valóság reális létezése; 4. mi van a dialektikával; 5. miért elismerte és miért nem fel? A tervezet szerkesztői állandóan elismerésről szólanak.
A plattformtervezet „marxistái” végül odalyukadnak ki, hogy „a dialektikus materialista módszer kidolgozása és alkalmazása az irók és teoretikusok legfontosabb feladata”. Egyszóval a dialektikus materializmus módszere még nincsen kidolgozva! De hiszen az előbb még a legfontosabb föladat e módszer elsajátitásáért való harc volt, most aztán a legfontosabb a kidolgozása? Hát hogy’ akarnak valamit elsajátitani, ami nincs még meg? A dialektikus materializmus eszerint az a nemlétező módszer, amelyet ki kell dolgozniok azoknak a proletáriróknak, akik előbb még el fogják sajátitani és akik azért proletárirók, mert a dialektikus materializmus a szemlélődő módszerük, és ezért a dialektikus materializmus módszere a „legkövetkezetesebb és leghatározottabb” egyrészt, másrészt az egyedüli, amely teljesen föltárja a teljes valóságot és marxistákká teszi a plattformtervezet alkotóit. A komolyság kedvéért fölteszem a kérdést, hogy hogyan lehet hivatkozgatni – mint ők teszik – olyan módszerre, amely szerintük nincsen kidolgozva? Ugy gondolják talán, hogy ha kidolgozatlan módszerről beszélni nem is, de ömlengeni lehet és azért ömlengenek értetlenül? Mert ők e „kidolgozatlan módszert” kidolgozatlanul is minden kérdés föltételévé teszik.
Eme „marxista” és valóban „kidolgozatlan” elméleti alapvetés után kifejti megfelelő gyakorlati észrevételeit a tervezet. Külön kárhoztatja a háboru előtti szociáldemokrácia irodalompolitikáját és leszögezni véli, hogy voltak, akik „széles” tömegekhez szóltak, mint szerintük Madarász. Fölsorol „proletárirókat”, akiknek müvei a tervezet nézete szerint sem marxisták, de hogy akkor ők maguk miért „proletárirók”, annak indokolásával adós marad. Megállapitja egyikükről, hogy „politikai szükségszerüség ... diktálta ... hogy verseit megirja”. Nem azt diktálta tehát a politikai szükségszerüség, hogy bizonyos verseket irjon, hanem hogy azokat a bizonyos verseket megirja. Mintha azok történelmi remekmüvek volnának, amelyeknek külön érdekességük, hogy igy jöttek létre! Beszél a tervezet szövetségükről, amely véglegesen lefektette a szervezeti alapokat. Véglegesen! Ez is „marxizmusra” vall. E szövetség – szerintük – vezette az irodalmi erőket, 1926-tól! – Hogy festenek azok az irodalmi erők, amelyeket egy olyan szervezet vezetett, amely öt évnyi tisztulásöt évnyi tisztulás után jutott el a plattformtervezet marxizmusához? „A proletárirodalom egyik legerősebb, ideologiailag tiszta, müvészileg fejlett csoportjáról” tesz emlitést a tervezet. Kik e csoport tagjai? Azok, akik a tervezetet készitették. Hát. Általában mindazok kiválót alkottak, akik e plattformtervezet marxizmusát kitalálták, „mindannyian élő bizonyságai a fejlettségnek” és – „ideologiailag tiszták”.
Külön fejezet szól Magyarországról, ami némileg ellentétben van azzal, hogy egy másik, négy nyelven megjelenő lapban, amelynek főszerkesztő-helyettese a tervezet egyik tervezője, odabiggyesztik a nevük után, hogy „Magyarország”, noha Magyarországgal semmi kapcsolatuk nincsen. Ez éppen a Magyarországról szóló fejezet tájékozatlanságából tünik ki. Nagy Lajost meg sem emlitik, egy csomó erdélyiről és felvidékiről egyáltalában nem vesznek tudomást, engem megtesznek fasisztának, Gergelyről azt állitják, „a legfejlettebb” s hogy „ugy az élő ember, mint a tömegek megrajzolásával, valamint realisztikus stilusával a magyar proletárirodalom vezető irásai között foglal helyet. Hibái: nem látja eléggé a párt és a proletáriátus döntő rétegének a szerepét”. (Kiemelések az eredetiben.) Gergely, regényeit tekintve, egyáltalában nem látja a párt és a proletáriátus döntő rétegének a szerepét. Hogy stilusa realisztikus volna, azt minden sora megcáfolja. Több valóságtalan romanticizmust, mint Gergely, csak Sue hordott össze regénnyé. Vágykiélés, amit ir, tehát nem dialektikus materialista proletárszemlélet. Szilágyi Andrással kapcsolatban „formaforradalmi maradványokról” szól a tervezet. Miféle marxizmus „formaforradalomról” beszélni? Aztán, – Rodionov Csokoládéja miért „ideologiailag gyenge és a forradalom-kezdeti szinvonalon álló regény”, ha ideologiailag oly tiszták és pompás marxisták e plattformtervezet véghezvivői? Azért, mert ezt a regényt egy másik frakció adta ki? Hát ők, – ők, akik a proletárdiktatura tizennegyedik esztendejében, Moszkvában, a SZOVJETUNIÓBAN, ahol minden marxista proletár rohamcsapatban dolgozik a bányákban, a gyárakban, a hutákban, az erőmüvekben, a földeken, a vizeken, a levegőben, az irodákban, az őserdőkben, a labóratóriumokban, a konyhákon, az épületeken, a malmokban, a klubbokban, a kulturán, ahol halászok, vadászok, parasztok, szövők, szabók, cipészek, pékek, lakatosok, esztergályosok, vasasok, fások, kőmivesek, kőfaragók, bőrösök, vasutasok, kövezők, vájárok, katonák, szerelők, nyomdászok, mérnökök, napszámosok, igazgatók; nők, férfiak; felnőttek, ifjak; oroszok, mongolok, ukránok, örmények, üzbégek, vogulok, osztjákok, gruzok, csuvasok, zürjének, votjákok, georgiaiak, tatárok, tunguzok, kinaiak, lappok; európaiak, ázsiaiak, amerikaiak, – mind-mind a szocializmus épitésén versengenek, – – ők, azon a cimen, hogy „magyarországiak”, hogy „marxisták”, hogy „proletárok”, hogy „irók” ilyen plattformtervezettel lépnek a proletáriátus elé, bizonyára Marx müveinek szorgalmas tanulmányozása és a munkásfőiskolák buzgó látogatása után.
De „a magyarnyelvü proletárirodalom minden akadály ellenére feltartóztathatatlanul halad történelmi szerepének megvalósitása felé” – mondják, saját magukat véve tekintetbe, a tervezet öntudatosai. Még itt is idealizmusba botlik a nyelvük, hiszen irodalom nem haladhat „történelmi szerepének” „megvalósitása” felé! Történelmi szerepe nem az irodalomnak, hanem a proletáriátusnak van és a benneélő proletáriróknak. Az irodalom csak visszatükröződés, az osztályharc gyüjtő visszatükröződése, amely visszahat, de csak ugy, ahogy a kirakat tükörfalai visszaverik a középpontban égő lámpa fényét, közben összegyüjtvén a fény szétszóródó erősségét, fölfokozván a ragyogást és megvilágitván a tárgyakat ott is, ahol a visszavert sugár nélkül a lámpa fénye mellett is árnyékban maradtak volna.
Végül még azt, hogy a tervezetben sok az idegen szó, amelyeknek a helyesirása sem követke
A közlés alapja:
Gépirat, 9 f.
PIM Kézirattár, JA 1087/9, idegen kéz tételszámozásában: 29.
1. réteg: írógép; 2. réteg: piros ceruza; 3. réteg: grafit ceruza, toll. A grafit ceruzával írt szövegrészek és a tollal írtak nem alkotnak ismétlés nélküli sort. Míg ugyanis a 3. lapon a költő ceruzával tett zárójelbe egy tollal írt megjegyzést, addig az 5. lapon a költő tollal tett olvashatóbbá egy ceruzával írt szót.