A dialektika kérdéséhez.
Az egységesnek a hasadása és ellenmondásos létrészeinek megismerése a dialektika lényege, a lényegiségek egyike, a fővonása. Hegel is igy állitja föl a kérdést. (Arisztotelesz Metafizikájában ezzel küzd és harcol Herakleitosszal, azaz Her. gondolataival.)
A dialektika tartalmi oldalának ezt a helyességét kezünkben a tudomány történetével kell tanulmányoznunk. A dialektikának erre az oldalára nem szoktak elegendő figyelmet forditani (pl. Plechanov): az ellentétek azonosságát példák összegeként veszik (pl. őskommunizmusról szólnak, mint Engels is teszi, noha csupán a népszerüsités kedvéért), nem pedig a megismerés törvénye és a tárgyi világ törvénye gyanánt.
A mathematikában: + és –. Differenciál és integrál.
A mechanikában: hatás és ellenhatás.
A fizikában: positiv és negativ villamosság.
A kémiában: atómok kapcsolódása és bomlása.
A társadalomtudományban: osztályharc.
Az ellentétek azonossága (talán helyesebben: egysége, jóllehet az „azonosság” és „egység” közötti különbség itt nem különösen lényeges; bizonyos értelemben mindkettő helyes) jelenti az ellenmondásos, egymást kizáró, ellentétes törekvéseknek a felismerését a természet minden jelenségére és haladására nézve, szellemet és társadalmat beleértve. A világ minden haladásának a maga önmozgásában (Selbstbewegung), a maga spontán fejlődésében, a maga eleven létében való megismerésének a föltétele nem más, mint ezeknek mint ellentétek egységének a fölismerése. A fejlődés: ellentétek harca. A fejlődés két alapvető (vagy lehetséges? vagy a történelemben megfigyelendő) felfogása: fejlődés mint kisebbedés és növekvés, mint ismétlődés; és fejlődés, mint ellentétek egysége (az egységesnek egymást kizáró ellentétekbe és ezek kölcsönös vonatkozásába való hasadása).
Az első fölismerés halott, szegény, száraz, a másik eleven. Csak a második szolgáltat kulcsot minden leendő önmozgásának a megértéséhez; csak a második adja az ugrásoknak, a folytonosság megszakadásának, az ellentétbe való átváltozásnak, a régi megsemmisülésének és az uj előállásának a kulcsát.
Az ellentétek egysége (összeesése, azonossága, hatáshasonlósága) föltételezett, időleges, muló, viszonylagos. Az egymást kölcsönösen kizáró ellentétek harca föltétlen, abszolut, aminthogy a fejlődés, a mozgás abszolut.
N.B. Subjektivizmus (skepticizmus, szofisztika) és dialektika között a különbség többek közt abban áll, hogy az (objektiv) dialektikában maga a relativ és az abszolut közötti különbség is relativ. Az objektiv dialektika számára a relativban is van abszolut tartalom. A subjektivizmus és a szofisztika számára a relativ csak relativ és az abszolutat kizárja.
A mozgás első fölfogásánál az önmozgás, annak hajtóereje, inditéka, motivuma árnyékba huzódik (vagy ez a forrás kivül lel helyet, istenben, alanyban stb.). A másodiknál az önmozgás forrásának a megismerésére esik a figyelem.
Marx a Tőkében legelőször a tőkés társadalom legegyszerübb, legszokottabb,, [931] legalapvetőbb, legtömegesebb, legmindennapibb, milliárdszor megfigyelhető viszonyát elemezte: az árucserét. Az elemezés fölfedte ebben a legegyszerübb jelenségben, a polgári társadalomnak ebben a sejtjében, a modern társadalom minden ellenmondását, azaz minden ellenmondás csiráját. A további fejtegetés megmutatja nekünk ennek a társadalomnak és ezeknek az ellenmondásoknak a fejlődését (ugy növekedését, mint mozgását) alaprészeinek összegében, kezdetétől a végéig.
Már most a dialektika tanulmányozásának ilyennek kell lennie (mert a polgári társadalom dialektikája Marxnál csupán a dialektika egyik esete általában)... Kezdjük a legegyszerübbel, a legszokottabbal, a legtömegesebbel, tetszésszerinti kijelentéssel, mint: a fa levelei zöldek, János ember, az agár egy kutya faj. Már itt (amint azt Hegel lángelméje észrevette) megtaláljuk a dialektikát: egyes az általánosban. Pl. Arisztotelesz: Az ember természetesen nem lehet azon a véleményen, hogy legyen egy ház, egy ház általában, a látható házakon kivül).
Igy az ellentétek azonosak: az egyes az általánosban mint ellentét: az egyes nem létezik másként, mint abban az összefüggésben, amely az általánoshoz vezet. Az általános pedig csak az egyesben, az egyes által létezik. Minden egyes, valamilyen módon, általános. Minden általános az egyesnek valamilyen részecskéjét, vagy oldalát, vagy lényegét alkotja. Minden általános legalább megközelitőleg összefogja az összes egyes dolgokat. Minden egyes csak tökéletlenül fér bele az általánosba. Minden egyes ezer átmenettel függ össze a másfajtáju egyesekkel (dolgokkal, jelenségekkel, folyamatokkal). Itt készen találjuk a természetben való objektiv összefüggésnek, a szükségszerüségnek a fogalmát, elemeit, csiráit. Esetleges és szükséges, jelenség és lényeg már akkor megvan, mert ha azt mondjuk: Péter ember, az agár kutyafaj, ez egy falevél stb, akkor a jegyeknek egy egész sorát mint esetlegest hagyjuk el és a lényegest a csupán jelenségivel állitjuk szembe.
Igy, ezen a módon minden tetszésszerinti kijelentésben, mint egy sejtben, felfedhetjük a dialektika minden elemének a csiráját és kimutathatjuk, hogy a dialektika általában az egész emberi megismerés tulajdona. És a természettudomány (ezt megint egy tetszésszerinti példán kell igazolnunk) ugyanilyen tulajdonságokkal birónak mutatja a tárgyi természetet, – egyesnek az általánosba, az esetlegesnek a szükségesbe való átváltozásának, átmeneteknek, transgresszioknak, az ellentétek kölcsönös összefüggésének. A dialektika éppen Hegelnek és a marxizmusnak az ismeretelmélete. Éppen a dolognak ezt az oldalát, amely pedig a lényege, hagyta Plechanov figyelmen kivül, hogy más marxistákról ne is beszéljünk.
A megismerést körök rendszerének formájában állitja elénk Hegel (Logik) éppugy mint a természettudomány modern ismeretkutatója, a Hegel ellenes eklektikus, Paul Volkmann
(Kell-e chronologia? nem!!)
A bölcselet körei:
az antik: Demokritosztól Platonig és Herakleitosz dialektikájáig;
a reneszansz: Descartestól Gassendi, azaz Spinozáig;
ujkor: Holbach–Hegel Berkeleyről, Hume, Kant;
Hegel, Feuerbach, Marx.
A dialektika eleven, sokoldalu ismeret, mindenmódu számtalan árnyalatával a valóság megközelitésének egy filozófiai rendszerrel, amely minden árnyalatból egy egésszé növiegy egés szé növi ki magát, ez a gazdag tartalma, összehasonlitva a metafizikai materializmussal, amelynek főbaja abban áll, hogy alkalmatlan a dialektikát a megismerés képzetelméletére, folyamatára és fejlődésére alkalmazni.
A filozófiai idealizmus csak a durva, egyszerü metafizikai idealizmus szempontjából bolondság. Megforditva, a filozófiai idealizmus a megismerés egyik határának, egyik oldalának, egyik vonásának, egyoldalu, tulhajtott, bőséges fejlődése az anyagtól, a természettől eloldott, elistenitett abszolutumhoz. Az idealizmus pápaságot jelent. Igaz! De, ami fontosabb, a filozófiai idealizmus a végtelenül fejlődő emberi megismerés egyik árnyalatán tul ut a pápasághoz.
Az emberi megismerés nem egyenes vonal, hanem görbe, amely egy kör rendszerhöz spirálisan közeledik az idő végtelenségében. Ennek a görbének minden töredéke, minden szilánkja, minden részecskéje átválhat egyoldaluan egy önálló, egész egyenessé, amely, ha az ember a fától nem látja az erdőt, a pápasághoz vezet, amelyben az uralkodó osztály érdekei gyökereznek. Egyenesvonaluság és egyoldaluság, elfásodás és megcsontosodás, subjektivizmus és szubjektiv vakság, ime az idealizmus ismeretelméleti gyökerei. A pápaságnak, vagyis az idealizmusnak természetesen megvannak az ismeretelméleti gyökerei, azonban talaj nélkül. Magtalan virág, ez vitathatatlan, de olyan magtalan virág, amely az eleven, gyümölcstermő, valódi, hatalmas, mindenható, objektiv, abszolut emberi megismerés eleven fáján virágzik.
A közlés alapja:
Gépirat, 2 f.
PIM Kézirattár, JA 1087/6, idegen kéz tételszámozásában: 13.
Aláíratlan.