Horváth Bálint

Egy élenjáró kultúrharcos emlékezete Horváth Márton (1906–1987) Ennek az írásnak a témája apám, Horváth Márton (eredeti nevén Schiller Marcel) egykori hírlapíró és kommunista politikus rendhagyó pályafutása. Munkám közreadásakor természetesen számolnom kell azzal is, hogy bár egy-egy közszereplő életrajzának valamely leszármazottja által történő megírása nem példátlan dolog, egy ilyen vállalkozás mégis joggal válthat ki a szerző részrehajlásával kapcsolatos aggályokat. Ezért jobbnak látom, ha az elfogultságomat nem is titkolom, különösen, hogy éppen ennek tudatában törekszem a minél nagyobb hitelességre, nehogy a tények bármilyen, különben könnyen leleplezhető szépítése az írásom egészét tegye értéktelenné. Előnye viszont személyes érintettségemnek, hogy a Horváth pályafutásával kapcsolatos forrásoknak a közgyűjteményekben elérhetőknél jóval szélesebb körét ismerem – ideértve hátrahagyott iratait, magnófelvételeit és levelezését, illetve személyes közléseit, valamint a hozzá kapcsolódó családi anekdotakincset. Ha a múlt század húszas éveinek Magyarországán egy jómódú zsidó polgárcsaládban felnövekvő fiatalember társadalmi tapasztalatainak és intellektuális kalandvágyának engedve a marxizmus híve lesz, alighanem számos sorstársáéhoz hasonló pályán indul el. Ha ezután a nagy kalandot éppen a radikális antikapitalisták titkos szervezetében, az illegális kommunista pártban találja meg, már egy kevesebbek által járt útra lép. Amikor pedig a földalatti mozgalom és a fasizmus elleni harc évtizedei után szinte a börtön mélyéből egyszerre a hatalom csúcsaira emelkedik, hogy ott az új rendszer propagandafőnökeként szorgoskodjék a magyar szellemi élet sztálini egyirányúsításán, pályaíve már csak néhány dicstelen kortársáéhoz mérhető. A Szabad Nép  felelős, majd főszerkesztőjeként, illetve a párt agitprop osztályának a vezetőjeként részese a lakosság gazdasági tönkretételének, megfélemlítésének, szabadságától, emberi méltóságától és a nemzeti függetlenségtől való megfosztásának. Egy kivételes történelmi pillanatban azonban felismeri az addig általa is kiszolgált politika csődjét, és a mindenkori pártvonalat akár meggyőződése ellenére is képviselő funkcionárius szerepével szakítva az ifjúkorát idéző ellenállásba kezd. Ennek a folyamatnak a végpontja azután, amikor az 1956-os forradalom leverését követően nem fogadja el a felkelést ellenforradalomként megbélyegző párthatározatot, és a szovjet intervenciót nyíltan elítélve visszautasítja az új vezetésben való részvételét. Pártbeli tekintélye miatt a megtorlástól mentesül, Kádár javaslatára azonban erkölcsileg lehetetlenítik el: a sztálinizmussal már '56 kora nyarán, vezetőtársai közül elsőként szembeforduló Horváth Márton lett párt legendáriumában és a közvélemény előtt a bukott magyar sztálinisták egyik legjellegzetesebb képviselője. Bár ez a beállítás méltánytalan volt, Horváth Márton egyetértett vele. Kései írásaiban magyarázatot keresett, nem pedig mentséget; a sztálinizmust nem tartotta megbocsáthatónak.